A zsebóra
szerző: Krúdy Gyula
- Csak azt nem tudom, hogy mi lesz most már a korcsmáimmal és korcsmázó barátaimmal - mondta Kabáti, midőn patríciusokkal, városatyákkal, háziurakkal és más nevezetességekkel bélelt famíliája idejét látta annak, hogy Kabátit (akit jókedvű barátai néha császárkabátinak is neveznek) valamely hivatalba elhelyezte. Ez a hivatal Budán volt, de még csak nem is a régi szép Budán, hanem az új Budán, ahol a térségen semerre nem látszott valamely olyan vendéglő, ahol asztaltársaságot lehetett volna alapítani. Száraz, sovány, kedvetlen vendéglők mutatkoztak, olyan tulajdonosokkal, akik a pesti hitelezőik elől menekedtek Budára, csupán darab időre, amíg újból visszatérhetnek Pestre.
Az most már mindegy, hogyan hívták azt a hivatalt, ahol Kabátinak, ennek a jó családból való, de korcsmás életmódhoz szokott fiatalembernek valamely tennivalója volt. Kabáti amúgy is csak a zsebóráját vonta elő, amikor hivatali asztalánál elhelyezkedett, s rendszerint így szólt a hivatalnoktársaihoz:
- Az idő fél tízre jár. Boldogult úrfikoromban ilyenkor már a Solcnál ültem, a Párizsi utca közelében.
Egy öreg hivatalnok, aki valaha maga is megkóstolta az élet örömeit (de még a múlt században), szkeptikusan legyintett:
- Ilyenkor még nincs friss csapolás semerre a városban. Tudom, abból az időből, amikor kotilliónokat én rendeztem a vigadóban. Nekünk, rendezőknek kellett összerakni a pénzt, ha hordó sört akartunk csapoltatni korán reggel.
Kabáti csendes, udvarias mosollyal felelt, mert a sok korcsmajárásban sok jót is megtanult:
- Kedves bátyám, neked igazad lehet, mert abban az időben, amikor a Redoutban utoljára táncoltak francia négyest, még sokkal félénkebbek voltak a korcsmárosok, mint manapság. Tizenegy óra előtt nem mertek csapolni, mert hátha nyakukban marad a söröshordó. De a Párizsi utcai suszterek, kesztyűsök, fűzőkészítők, akik vasárnapjaikat kirándulásokkal töltötték: már korán reggel égő gyomorral ébredtek. Belátták ezt az asszonyok, a korcsmá¬rosok is, hogy addig nem lehet elkezdeni a munkát, amíg egy jó korsó, frissen csapolt sörrel nem csillapítják volt előző napról maradt szomjúságukat. Ezért csapoltak Solcnál már reggel kilenc órakor is, ha üres söröskriglikkel mind sűrűbben nyitogatták az ajtót a mesterinasok. A Párizsi utcai boltos ugyanis maga nem megy nappal korcsmába, elég ideje van este, üzletzárás után. Itt üldögéltem én is magányosan, csendesen, zavartalanul, amíg reggeli porciómat elfogyasztottam. Egy korsó és egy metszet: ez alatt az idő alatt amúgy is kiolvastam a vasárnapi újságból, amit benne felejtettek.
Az öreg hivatalnok, aki nem könnyen vált meg a maga igazától, bizonyos gúnnyal kérdezte:
- Remélem, hogy kedves barátunk nem akarja velünk elhitetni azt is, hogy a kora reggeli órákban már mindenféle frissen főtt ételek is szerepeltek Solc étlapján? Legfeljebb tán tegnapról maradt tokányok, borsos húsok.
- Nem akarok semmit sem elhitetni, ami nem volna igaz - felelt ünnepélyesen Kabáti, még mindig zsebórájára tekintve. - Amint az idő haladt, a hideg kacsamáj vagy a szalonna, amit az ember hirtelen harapással elfogyasztott reggeli után: nem éreztette már hatásait, akkor a ma¬gam¬fajta ember búcsút mondott Solcnak, a csaposlegénnyel és kasszírnővel való érdeklő¬désnek, esetleg a borbélyhoz vette útját, amely nélkül egy igazi belvárosi délelőtt lyukas marad, vagy pedig, ha estéjét baráti körben szándékozott eltölteni, a borotválkozást fenntartotta arra az időre, amikor a borbélyüzletek már záráshoz készülődnek. (Megjegyzem, én azelőtt mindig este borotválkoztam, csak azóta borotválkozom reggelenként, mióta nyomorult hivatalnok lettem.)
- A lumpok szokása az esti borotválkozás - dörmögött az egykori négyesrendező.
Kabáti fölényesen átsiklott ezen a rosszindulatú megjegyzésen, csak éppen annyit jegyzett meg: - Igen, hát éltem, a nagymamának zongoragyára volt. - Majd a zsebóráját nézegette apránkint könnybe borult szemével:
- Immár elmúlott tíz óra is, valóban gondolkozóba kellett esni a további teendők felett. Az ember nem azért született a Belvárosban, nem azért járt a kegyesrendiek gimnáziumába, hogy azt se tudta volna, hogy mi az igazi tennivaló. Most üt csengőjére pulpitusán Nájzideerné a barátok terén lévő vendéglőben, hogy a gábelfrüstük étlapjait el lehet helyezni a különböző asztalokra, a konyha elkészült a maga tennivalójával, most már a vendégeken a sor, hogy a vendéglősné szeretetreméltóságát jó étvággyal honorálják. Tíz óra után körülbelül kötelessége volt megjelenni mindenkinek, aki valamit számítani akart Nájzideerné vendéglőjében. Ó, Mauzi nagy rendet tartott gavallérjai között. Ez az asszony volt az, aki anyámon, az én mutterkámon kívül megkérdezte tőlem, hol csavarogtam ennyi meg ennyi ideig. Hiába magyaráztam, hogy a Koronaherceg utcában találkoztam Püspöki úrral, aki vasárnap este kültelki kiránduláson volt a Józsefvárosban. Csak annyit felelt a szépasszony: - Ismerem a vén gazembert, ide ne merje többé betenni a lábát. - Mondhatom nektek, hogy Nájzideerné vendéglőjében pontosabbnak kellett lenni a törzsvendégnek, mint bármely hivatalban.
Az öreg hivatalnok felelte:
- Sajnos, hogy vénasszonyok parancsolnak a mostani pesti fiatalságnak. Ez nagyon sajnos.
- Nem sajnos - vetette fel fejét Kabáti. - Kedves bátyám, te régi házasember létedre éppen olyan jól tudod, mint minden tapasztalt, próbált, szebb napokat látott férfiember, hogy legalább egy asszonynak kell lenni a városban, aki megkérdezi tőle, hogy mennyit fizetett az ingvarrónőnek, aki a rajtunk lévő rongyokat szállította. Kell valaki: aki a lecsúszott inggallért felrángassa a maga helyére, aki bomlott nyakkendőnket a helyére igazítsa, aki megvallasson arról, hol töltöttük az elmúlt éjszakát! Most mindennek vége, mióta nyomorult hivatalnok lettem. Tíz óra, és Nájzideerné hiába csenget, hogy a gyomorjavító ételek elkészültek odakint a konyhán. Én itt ülök a hivatalban, egy kis bográcsgulyásért (amúgy szerbesen, zöldpapriká¬val, alig érett paradicsommal készítve) talán az életemet is odaadnám. De mit érnek a sóhajtások, amikor nincs egy jóravaló korcsma a környéken?
Az öreg hivatalnok, aki sérelmesnek vélte Kabáti nyilatkozatát úgy a városrészre, mint a hivatalra vonatkozólag, epésen felelt:
- Kollégámnak tehát az volt életcélja, hogy pontos időben ott legyen mindennap, amikor a korcsmárosné a kisgulyást vagy a kispörköltet feltálalta?
- Az embernek céltudatosan kell élni, ha valamire vinni akarja az életben - mondogatta a mutterkám. - Pontosság nélkül mit sem lehet elérni.
Kabáti szavai igen komolyan hangzottak el itt a hivatali szobában, hogy a küszöbön belépő hivatalfőnök nagyon elégedetten bólintott az új hivatalnok felé, míg a tétlenül álldogáló öreg hivatalnoktól nem minden gúnyolódás nélkül kérdezé, hogy valóban olyan nagy szükségét érzi már nyugdíjaztatásának? Az öreg hivatalnoknak vörös posztó került a szürke alá, de a főnök távozása után most már kötekedve folytatta a beszélgetést Kabátival:
- Nos, meddig üldögélt kollégám a korcsmában?
- Hát ez mindig az asztaltársaságtól függött - felelt Kabáti, és mereven nézte zsebóráját. - Volt itt egy asztaltársaságunk, csupa ördöngösen jókedvű fickók, akik a város másik végéről is idetaláltak a barátok terére. Én például sohasem olvastam újságokat napközben, mert az újságolvasásnak is megvan a maga ideje, mégis tudtam mindent, ami a városban történik. Az asztaltársaságban megbeszéltünk minden kérdést. A lovagias ügyeket, a botrányokat, a skandalumokat. Ilyenkor, tizenegy óra felé, érkezik haza a Parádi bácsi, aki például mindent tudott, ami az elmúlt éjszaka Pesten történt. Már korán reggel jelentettek neki minden eseményt: melyik kávéházban, melyik vendéglőben, melyik mulatóhelyen mi történt. Mit csinálnak a betegek? Mi a legújabb divat, és kinek mennyi az adóssága? Bizony néha eltelt az idő, hogy néha nem is ebédelhettem együtt a mutterkámmal. Wanderburs módjára meg kellett elégednem egy pár szaftos virslivel, amíg otthon nagyszerű ebéd várt. De a kompániától nem lehetett szabadulni: igen, uram, vidámak voltunk, amíg együtt voltunk. Ha a csaposlegény a hordóra ütött, elfelejtettük az élet bajait. Vétek ez, kérem? Nem vétek, mert amúgy is meghalunk.
Az öreg hivatalnok még egy kísérletet tett, hogy Kabáti igazát megdöntse.
- És mit csinált estve, kollégám, ennyi napközi korcsmázás után?
Kabáti visszacsúsztatta a zsebóráját mellényébe, mintha az óra itt elhallgatott volna. Kabáti fájdalmasan mosolygott, és úgy tett, mintha megelégelte volna a beszélgetést:
- Azt hiszem, az estéi minden embernek egyformák. Én például a délutáni alvás után rendszerint megéheztem, mert keveset ebédeltem. Első utam tehát a híres fűszeres boltjába vezetett, ahol nagyszerű uzsonnát vásároltam. Kedveltem a friss liptai túrót, szerettem a kis dobozba zárt olajos halacskákat, a sonkafaladékokat, a megbízható helyen vásárolt kolbászo¬kat, a pástétomocskákat, néha egy hideg kacsacombhoz is jutottam... Az ember igazán frissebben megy a korcsma felé; amikor a maga választotta uzsonnát viheti a kabátja zsebében. Sokkal határozottabb ilyenkor az ember. Biztosabban igazgatja meg maga előtt a vendéglői asztalt, hogy az ne sántikáljon. Nyugodtabban nyúl a friss sóskifli után, és nem siet az első pohár sörrel, ha nem tud várakozni. Még az újságot is úgy teregeti maga elé az ember, mintha az utolsó sorig elolvasni akarná. Nincs semmiféle sietség, mert hiszen hosszú az este. Az uzsonnát magunk mellé készítjük, és papirosán át néha megszagoljuk. Én mindig a második pohár sörnél bontottam ki a magammal hozott csomagocskát. Ha só kellett: volt só, ha paprika kellett: volt paprika, ha mustár kellett: volt mustár. Lassan kibontottam a csoma¬gocskát, mintha régen láttam volna a tartalmát. Jöhet a második pohár sör - mondtam, amikor a túrót felkentem a sóskifli csücskére. Szegény ember voltam, nem voltam hivatalnok úr, nem volt nyugdíjam, nem volt íróasztalom, sem papirossal bélelt székem, de mikor felkentem a túrót a sóskiflire: nem cseréltem volna egy miniszterrel sem.
Kabáti szavai ünnepélyesen hangzottak, a fiatalabb kartársak bizonyos tisztelettel nézegettek rá, mint valamely vértanúra vagy szentre. Felkente a túrót, és nem cserélt volna egy minisz¬terrel sem! Csak a kötekedő öreg hivatalnok csóválgatta elégedetlenül fejét. Kabáti erre így szólott:
- Hiába minden ellenkezés, kedves kollégám. Mi életművészek voltunk. Nem tagadtunk meg magunktól apró örömöket, amelyek az életet megédesítik.
Ezután elcsendesedett a hivatalszoba. Egynémelyik toll még percegett is. Az öreg hivatalnok csak jó darab idő múlva vetette fel a fejét:
- Hol volna most, Kabáti úr, ha nem itt volna?
Kabáti fájdalmasan mosolygott az együgyű kérdésen. De szolgálatkészen zsebórájára pillantott:
- Tizenkét óra. Megszokott asztaltársaságomban ülnék, és vidáman tölteném a napot.