A zsarnok halála

Aba Sámuel (III. király 1041-1044) szerző: Garay János A zsarnok halála

Sátrában alszik hős Aba,
A magyarok királya,
Álmában is fején vagyon
Megingott koronája.
Csatája lesz, ha megvirad,
Ménfő mezőjén Győr alatt,
Hol harcnak kockájára
Jut feje koronája.

Meg-megtapintja görcsösen
Fel-felkapó kezével,
Ha homlokán-e még az érc,
Ha nem rablák-e még el!
Fején van az még, de hogyan?
Oly súlyos a nehéz arany!
Enyhülésnek helyébe
Gyúló vért hajt fejébe.

S amint szorúl, feszűl a vér.
Hőbb s hőbb lesz forradalma.
Meggyúlad az agy műhelye,
A gondolat hatalma.
A felkorbácsolt képzelet
S háborgó lelkiismeret
A láznak mámorában
Van szörnyű táncolásban.

„Hah, félre rémek – fölsikolt –
El, félre, szörnyű képek!
A tigrisekkel s párducok
Sergévcl szembe lépek:
Csak ti ne jőjetek, ti ne!
Irgalmasságnak istene!
Megint előttem állnak,
Kínjában a halálnak.

Mit öltitek rám nyelvetek?
Mit néztek oly merőn rám?
El a karókkal! el! hiszen
Mindannyit tűzre hányám!
A tűz elhamvasztá a fát,
Vad szél vivé el hamuját,
S ti mégis rajta vagytok?
Meghalni most se tudtok!”

Imígy hörög szegény király
S szorul a vér szivében,
Csanádon van gyűlésben ő,
Álmának rémzetében
Hol ötven honfi életén
Zsarnokká tette őt a kény,
Hol a királyi pálcát,
Hóhér kezébe játsz’ át.

Ott látja őket hörgeni
Eles karók hegyében,
S fején meging a korona,
Vád és rém kel szivében.
A megtiport jog vádjaja,
Miként a vésznek moraja,
Felzúg – és e zugásban
Egy nép van támadásban!

Előtte áll az ősz barát,
Püspökje még Csanádnak,
S intő ujját rá emeli,
Ajkát ereszti vádnak,
S a vádban rémes jósi hang,
Mely mint síró lélekharang
Hírnökje a halálnak,
Vesztet mond a királynak.

„S te is megint, vészes barát,
Te is folyvást kisértesz?”
– Kiált az álmadó király
S rém álmából fölérez.
S örűl, bár minden tagja jég,
Hogy csak vad álmak rémitek,...
Még nem veszett csatája,
S fején van koronája.

De tompa zajjal odakünn
Felzúg a harc haragja,
A zajt a hegynek oldala
Százszorta visszaadja.
Henrik császárral rémeül
Lázadt magyar had frigyesűl.
Élet halál dijával
Megküzdni a királlyal.

És Búe, Bukne, két vitéz,
Küldöttei a népnek,
A ponyvasátor ajtaján
Király elébe lépnek.
„Abát keressük, a királyt!”
Az egyik hangosan kiált.
A másiknak vasától
Már vér foly a királyból.

„Pétert a nép István király
Székéből kivetette;
– Mondák – mert zsarnok kényt űzött
A nemzetnek felette.
Téged helyébe ültetett,
Hogy orvosolnád a sebet,
S fölkent király urának,
És nevezett Apának . . .

Apánk valál, míg székedet
Fel- és megépítettük;
Hamar feledted szép neved,
Mihelyt a kőt letettük,
Apánk helyett zsarnok levél,
Fejünkre ostort emelél,
S melynek szülötte voltál,
Szabadságot tapodtál.

Jobb, hogy te érd el végnapod,
Mint a jog és igazság;
Előbb te halj, mint általad
Elhaljon a szabadság.
Isten veled vérágyadon!
Feletted nem sirand a hon!
S ha sírodat megássa,
Az lesz vigasztalása!”

Mondák, vadan, kegyetlenűl,
S mint jöttek, távozának;
Győzelme hallik messziről
A lázadók hadának.
A két vitéz közükbe száll...
Sátrában a vérző király,
Fején a koronával,
Vigasztalan halált hal.