A zongora
Egy elhagyott, bús házba, lenn a parton
panaszkodó dal sír a zongorán,
künn szürke víz, felhős ég, tompa alkony.
Hosszú nyomor eseng föl tétován:
Egy De Profundis, mely nem hiszi Istent,
csak a vágy poklát és már tova is leng.
S úgy rémlik, itt az egyhangú borúban
a végtelen űr jajgat szomorúan.
Egyhangú napja annak, aki játssza
s nem koszorúzta még a Vágy kalásza,
vagy tán csak arra gondol, aki messze
egyhangú tengeren jár epedezve,
vagy érte halt meg, a porig alázva.
Jaj! mily sötét dal sír a zongorán,
a Miserere zúg ily mostohán,
egy sivatagban, örökös borúban,
hol manna sincs, dalok visszhangja, Schumann,
csak ez zokog itt lenn a puszta parton,
olyan komoran, mint az ég s az alkony!