A zöld sziget
szerző: Kosztolányi Dezső
Angol bohózatokban gyakran találkozunk az ír emberrel. Körülbelül ugyanúgy táncol be a színpadra, mint hajdan a mi népszínműveinkben a szegényebb és rongyosabb nemzetiségeink, a mindig krumplit zabáló tót legény vagy a vörös szakállas zsidó. Jack O'She vagy a többi O' az, aki mindent elfelejt, aki mindjárt ellágyul, aki folyton orra bukik, aki elsőnek rúg be, aki szegényebb a templom egerénél, aki a szép nők gúnytáblája, aki a csúnyák prédája, aki kedves, szerény, igénytelen, de mulatságos is, aki bogaras, különcködő, szeszélyes, antialkoholista vagy holtrészeg, aszkéta vagy tobzódó, közönyös vagy enthuziasta, de mindig túlzó és mindig költő. Gyámkodó, apai érzéssel néz reá az angol. Azzal a talmi fölénnyel, amellyel a nagyok tekintenek a gyermekekre, a szivárvány hídján járó ábrándozóra, aki a csirkeól éles léceiben betöri a homlokát. Szegény írek, a kelták kevély leszármazottjai, akik vérükben egy régi kultúra mérgét, idegrendszerükben pedig a művészetet, a muzsikát hordozzák, nagyon furcsán festenek az uralkodó fajta kertjében, az angolszászok közt, akiknek rendben van a szívük, és mindig rendben van az erszényük. Ami valaha hősiesség és lovagi erény volt, az ma csak humoros. A pénzes józanok, az ipar diadalmas fejedelmei, a tőzsde hősei, a kritikával edzett protestáns angolok közt csak arra vannak hivatva, hogy éhenkórászok, földönfutók, széllel-bélelt csepűrágók legyenek. Londonban éppoly komikus Dublin, mint Dublinben London, Irelandet, a zöld sziget-et, az írek a szent szigeté-nek is nevezik. Az angolok előszeretettel nevezik a bolondok szigetének.
Csak most gondolunk komolyan és megkülönböztetően az ír emberre és az ír népre, a home-rule-forradalomkor, különben tág lelkiismerettel azonosítjuk az angollal. Szívesen bekebelezzük az angolok közé, holott nincs talán a földön két egy nyelvet beszélő fajta, amely annyira nem érti meg egymást. Ők a germánok franciái, az angolok zsidai, a kezdeményezők, a forradalmárok, a szellemi és művészi élet mordályégetői. Nekünk - és minden európai embernek - mindig érthetetlen és megemészthetetlen volt az angol szellem, amely a szigetvilágon szigorú puritanizmusból született, és egy idegennek áttörhetetlen mikrokozmoszt alkotott, szigetet az európai népek óceánjában. Igazi közösséget csak az írekkel éreztünk. Rajtuk keresztül értettük meg az angol szellemet is. Nem tudjuk, hány angol írót olvasnak nálunk. Azt hisszük, nagyon keveset. Akik mélyek és újak, akik ma túlemelkednek a magazinok detektívregényein, adomairodalmán és lagymatag regényein, azok majdnem mind attól a fajtától lelkeztek, amelyik most fonó izgalomban várja a jövőjét, azok írek voltak. Keats, Switt, Wilde, Shaw, Yeats, ezek azok az "angolok", akik a szívünkhöz nőttek, ezek mind a zöld szigetről, a szentek, a költők, az álmodozók, a nagyszerű fellendülések és intenciók szigetjéről jöttek és hoztak magukkal mindent, ami emberi érték, igazi lírát és igazi szatírát, amely alapjában líra, nemes borból való nemes ecet. Ők találták fel a puskaport. Az angolok éltek vele. Ők voltak a kovász. Az angolok azonban mindig tudták a módját, hogy megsüssék a maguk kalácsát. Boszorkányos erő él az ír fajtában. Nem véletlen, hogy ez a puha, olvatag és kecses nép egyszerre homloktérbe kerül, az angol oligarchia addig verte, amíg acélos-kemény ékké szilárdult, amely a rendíthetetlennek hitt birodalmat is meglazítja, és egyelőre kiszámíthatatlan következményű, európai fontosságú válság elé sodorja. Hogy kinek lazítja meg, az még kérdés. A radikálisok azt hiszik, hogy az angol liberalizmus rovására, az angol oligarchia javára, amely ölbe tett kézzel, csendes mosollyal nézi a lázadó ír garnizonokat, és tüzet fúj az ír nacionalizmus folyton bugyogó és sustorgó naftaforrásaira.
Nekünk mindenesetre két kemény és becses tanulságot szolgáltat a forradalom. Az első az, hogy a közös nyelv a cérnánál is vékonyabb összekötő szál két fajta közt, mihelyt gazdasági ellentétről van szó, mint ahogy a gazdag nagyiparos angolok és a szegény agrár írek közt csak erről van szó. Komolyabb érdekellentétnél rögtön helyreáll a bábeli zűrzavar. Ha egy rablógyilkos éjjel betör a hálószobánkba, és magyar vezényszóval kéri a pénzünket vagy az életünket, akkor nincs az a tizenhárompróbás patrióta, aki le ne lője a fajmagyar rablót. A második tanulság pedig az európai militarizmus dekadenciája. Egymás után kompromittálta magát a francia, az olasz, az orosz, a török hadsereg, és most pironkodva ebbe a sorba áll az angol hadsereg is, amelyet keményebbnek gondoltunk az acélnál és a gyémántnál. Egy nagy ír mondta, hogy az írek az angolok komplementer színei, és el sem képzel nagyszerűbb stratégiai elegyülést, verhetetlenebb ármádiát, mintha egy csupa angolokból álló hadsereget egy ír hadvezér vezet. Mert a brit a született katona, az ír a született hadvezér, a brit a nyersanyag, az ír a vezető erő, a brit a kritika, az ír a költészet, a brit az ész, az ír a szív. Most a szerepek megcserélődnek. Egy ír hadsereget vezetett egy angol hadvezér. Nagyon rossz - vagy talán nagyon is jó - stratégának mutatkozott az angol hadvezér: Asquith.