A lap feldolgozottságának foka

A zöld szfinksz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A zöld szfinksz
szerző: Gárdonyi Géza

                          EGY IMPREZÁRIÓ ELBESZÉLÉSE

Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, mikor elitéli, meg mikor kiereszti.

Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, ahogy az ember magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít.

A véletlen! Micsoda nagyhatalom ez a Földön!

Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet, olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De mindenkor vele foglalkozunk.

Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek köszönhetek.

Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S ime imprezárió vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót. Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!?

Elmondom:


Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a Bakonyba megyek festeni.

A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.

Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni.

Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola, sem úri ház. Csak két hosszú ház-sor két patakocska partján, s köröskörül erdő.

A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket:

- Lakik-e itt valami úr a faluban, akinél meghálhatnék?

- Úr?

- Úrféle, akinél meghálhatnék.

- Hát lakik egy úr, - mondják végül s el is mosolyodva, - de annál nem lehessen meghálni.

- Mért?

- Hát azért, mert neki magának sincsen ágya.

Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pipa mellől:

- Ü a legszögényebbik ember a faluban.

A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig.

- Hát akkor én hol hálok az éjjel? - kérdeztem a bíró forma embert.

- Tessen hozzám jönni, - felelte méltóságos-szivesen. - Van nekem szobám, akár a püspök is meghálhat benne.

- Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek?

- Vadászi Máté.

Azzal megindúltunk.

Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol elhagytuk:

- Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a parasztnál?

Vadászi vállat vont:

- Bolond.

- Bolond-e? De nem veszedelmes talán?

- Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se.

- Családos?

- Nem a. Csak magányosan él.

- Magányosan?

- Magányosan. Ki se jár a házból.

- És ki gondozza?

- Senki.

- Senki? De hát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá?

- Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.

- Hát aztán mivel foglalkozik az az úr?

- Mivel? Semmivel.

- Valamit mégiscsak csinál?

- Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is. Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát. Rettentő okos ember volna az uram, ha meg nem hibásodott volna az esze.

A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán. Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát?

- Megfizetem, - mondottam, - jól megfizetem, mert ebédet sem igen láttam.

Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony egyforma parasztházak.

Mi ez?

A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.

Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő hangzatokat.

Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt.

A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett:

- Ez az. Itt lakik.

Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és tamaricska sűrűn.

- Csitt!

S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.

Nekem a lélekzetem is elállott.

Hiszen ez az őrült, művész!

Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét.

- Ugye furcsa?

- Csitt!

A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag, harsogó, búgó... Hangvihar hegedükön!

- Hát hányan vannak itt? - kérdeztem Vadászit.

- Csak maga van egyedül.

- Lehetetlen!

- De. Bizonyosan tudom.

- Csitt!

A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.

Nekem még a lábam is reszketett.

Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt.

Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal volt tele.

- Nekem ezt az urat látnom kell! - szólaltam meg aztán, mikor már vagy tíz házat meghaladtunk.

- Bajos lesz, - felelte az emberem.

- Hát csak lehet tán látni?

- Nem lehet azt uram.

- Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt?

- Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej.

- Hát akkor mért nem lehet látni?

Vállat vont:

- Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs.

- De hát mikor nem hegedül...

- Akkor se jár ki.

- Sohse jön ki?

- Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.

- De hát takarítani csak jár hozzá valaki?

- Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.

- És senkit se ereszt be?

- Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.

- Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr?

- Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal. Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarít, maga mos magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van nála.

- És mi a neve annak az úrnak?

- Dió Dénes.

A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította.

Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt tele.

A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez a rejtőző hegedüművészet? - ez nem lehet őrült embernek a művészete!

Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy lapuló gonosztevő?

Itt valami titok rejlik!

Nyugtalanul aludtam. Ezer hogyan? bukkant föl és merült vissza az agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne halljam!

És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságú csilingelés.

Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt álldogáljak!

Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt, vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.

A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott, kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!

Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam.

Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.

Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahhoz az avas tetejű szomszédházhoz... A korhadt kútat is oldalvást...

S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok tarkítják.

No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállításra is elküldhetem!

A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé, és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a pacsirta.

No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle hangot egyszerre zengetni!?

Éppoly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon.

A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha szárnyak emelték volna fölfelé!

Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt, sülyedt; ideiglen megállt egy ponton, és három-négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.

A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra.

Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt. Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a csigát a házából!

Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam.

Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.

Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülést se hallottam. Az ablakának a kárpitja se mozdult.

Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált.

- Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, - vélte az ember.

- Vagyhogy aludt, - vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják... De csak lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.

Tehát holdkóros, - gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn volt, s amig én festettem, aludt.

- Hány órakor kel a hold?

Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s beleforgatott.

- Kilenc óra és négy perckor.

No azt megvárhatjuk.

Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát, hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?

A fiu jelentette, hogy szól.

Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr háza felé.

A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette a kutyatartást.)

Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, - bizonyosan találkára indult.

De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.

Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a Holdnak!

Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy semmit se veszítsek el a hangokból.

A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A hegedü úgy tetszik az udvaron szól.

Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-őrjöngés. Mintha maga a hegedű őrült volna meg, s azt mondaná:

- Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem zendít soha!

Dehát négy húron, négy ujjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!? Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.

Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél az idő.

Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton újból azon tépelődtem: miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!

És akkor az a gondolatom támadt, hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon mit felel rá? Hátha küld egy köszönősort, amelyből valamit megtudhatok...

A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent énekelne a csendes éjben a nád között!

Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából s a képet azon nyirkosan elküldtem a zenésznek.

A névjegyemre ezt írtam:

    "Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este Ön szerzett nekem csodás szépségü zenéjével."

Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.

Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt gondolta, hogy festeni akarom.

- Dicsértessék a Jézus!

- Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?

- Én, angyalom.

- Hát nézze lelkem: ezt a képét vinné el hozzá. Ihol három hatos a fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném meglátogatni.

Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!)

- Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más vidéki urak, tavaly egy iciklis úr is, de Dénes úr nem eresztette be őket.

- Hát igazán bolond?

Az asszony vállat vont:

- Abbezony nincs ki négyszögre.

- Haragos természetű?

- Nem a. Inkább nagyon is csendes.

- Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.

Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.

- No mit szólt az úr?

- Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta.

- Hát az izenetet megmondta-e neki?

- Meg.

- Mit felelt rá?

- Nem szólt rá semmit.

- Semmit? Épen semmitse szólt?

- Nem szólt az. Csak épen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik az a képföstő úr?

- És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?

- Nem.

- Azt se mondta, hogy köszöni a képet?

- Nem.

Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!

Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam el a lócán, benyit Vadásziné:

- Az úr van itt, Dénes úr, - mondja ijedten, - azt kérdezteti, hogy bejöhet-e?

- Hogyne! csak tessék! - riadoztam örömmel.

És kisiettem a vendégemhez.

Egy hosszú-szakálu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte a kalapját, kopasznak láttam.

- Isten hozta, kedves uram! - kiáltottam lelkemből, - örülök, hogy kezet szoríthatok a világ legnagyobb hegedüművészével!

- No-no, - mondotta elmosolyodva. - Nekem kell önt magasztalnom. Azért is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért, amelylyel szives volt meglepni.

Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg, valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a kezében.

- De uram, szót se érdemel! - feleltem az örömtől szinte röpdösve. - Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?

- Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a szivar-füstöt.

- Hát valami kis borral, vagy pálinkával... Vadásziné! Hozzon be egy üveg bort!

Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.

- Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem.

A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült, ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt vannak ilyen okosnak tetsző emberek.

- Uram, - mondottam szivarra gyujtva, - én már sok hegedü-művészt hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet. Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan művészettel?

Vállat vont s mosolygott:

- Mi nekem a világ?

S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:

- Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.

Nyugodtan beszélt. S ódon szabású redengotjában oly méltósággal ült előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.

- Bocsánat, - feleltem, - nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott tündökölni?

- Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom.

- De bizonyára készült reá.

- Nem.

- Dehát mikor tanulni méltóztatott... Önnek kétségtelenül nagy mestere volt!

- Nem tanított engem senki.

S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:

- Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal. De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.

- És azontul senki?

- Senki.

Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.

- Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam!

Ő csak mosolygott:

- Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, - egyéb semmi.

- Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.

Mosolyogva vont vállat:

- Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én. Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani. Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.

Ezt mondva, felkelt.

- Köszönöm, - feleltem. - Hány órakor mehetek?

- Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha önnek nem alkalmatlan.

- Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.

Habozva nézett a kalapára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán csak kezet nyujtott:

- Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.

Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:

- Jó lesz köpönyeget hozni, - mondotta, - mert az éj hüvös...

No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a látogatás óráját... De mindegy: elmegyek.

Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.

Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.

Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.

- De a holdvilág mingyárt felkel, - mondotta, - s világít nekünk.

Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.

Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az. Mintha összeaprított havannaszivart szítt volna.

- Gyönyörü udvar, - mondottam, - csupa falomb és bokor. Bizonyára van kert is hozzá.

- Van, - felelte, - van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a parasztoké.

A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében.

- Dejszen, látom én, - mondottam, - van itt melegágy is. Bizonyosan szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.

Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:

- Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen valami... Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal...

- Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék félreérteni.

- Nem, azt nem fogadhatom el.

- És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beborítja vele a lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.

- De kérem, nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet elfogadtam, mert az én fáim képe s én úgy szeretem a fáimat, mintha a gyermekeim volnának. Mind én ültettem.

Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette:

- Tessék rágyujtani.

- Köszönöm, - feleltem, - de engedje meg, hogy a magam szivarját szívjam, amit megszoktam.

Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek nincsen ágya!

Azonban Dénes úr nem engedett:

- Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné.

Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:

- Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.

Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.

- De én nem szivarozok, - szabadkozott az ember, - én csak pipázok. Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.

- Hát akkor tessék pipában elszíni.

Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.

Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szívtam már forintos szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a tokaji bornál alábbvaló a csömöri.

S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz havanna-szivar? Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán.

- A magam termése, - mondotta szelid büszkeséggel.

- Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül?

- A kertben van; csak egynehány tőke.

Megizleltem a bort. Az is valami különös édes ízü volt. Nem régi, de csodásan zamatos, illatos.

- Micsoda bor ez? - kérdeztem a bort letéve.

- Szagos szőlőkből való, - felelt érezhetőn örvendezve, hogy a bora izlik. - Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le. Azért édes.

Újból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.

- Mielőtt játszanám, - szólott, - el kell mondanom önnek, hogy hogyan tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit tudok.

- Uram, - feleltem, - ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit, de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest.

- Éppen azért kell elmondanom, - felelte nyugodtan, - mert én Paganininak egyetlen művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak, mégpedig azon egyszerű okból, mert én kótát nem ismerek.

A szivar csaknem kiesett a számból.

Dénes úr megnyomkodta a pipája parázsát és nyugodtan folytatta:

- Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította: Sári, sári, sárivári alma. A Sá a második húr, a ri a harmadik húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a Sári.

Ennél több nem maradt meg az eszemben.

Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem, mi az? És különösen azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a foga között.

Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás!

Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez.

Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el a birtok részenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.

Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az ördögnek ez az egyetlen szava: Többet!

Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életűek. (Tessék inni, ha izlik.)

Azután veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam, hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön.

Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa szomszédi földbirtokossal kártyáztam.

- Ne játszunk pénzbe! - mondottam, - játszunk holdakba!

Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elveszett holdakat.

Hát játszottunk holdakba.

Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold.

- Még azt az öt holdat, - mondottam elkeseredetten.

Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt hold is elmúlott.

- No, - mondottam, - most már végeztünk. De a kártyaadósságra van huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a megszokott ágyamban.

Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja a fejét és hüledező lélekkel kérdezgeti:

- Álmodtam-e ezt a szörnyüséget?

És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre... (Tessék inni, ha izlik.)

A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet?

Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek. Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan, becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha többé kártyát nem veszek a kezembe.

Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.

Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy nini még maradt nekem valamim! Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim, ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám... Aztán a házam berendezése, olajfestmények, bútorok, könyvtár... A magtár sem üres. A pincémben somlai bor hordószámra...

Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek kártyát a kezembe!

Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és elutaztam a Riviérára.

Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával, mint más ember.

Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott találtam.

De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen ott épp oly enyhe a levegő... Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő újra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az akaratom erejének.

Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.

- Kár pedig, - mondotta. - Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel biztosan lehet nyerni.

- És mennyi pénzt hoztál magaddal? - kérdeztem mosolyogva.

- Tízezer forintot.

- Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor egy arany is elég.

- Nem úgy van, - felelte. - Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a vetőmag.

És akkor elmondta a tervezetét:

Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont zsebelhet!

Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő színt csak egy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább.

Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt, hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.

Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem.

Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való gondolatból vettem, hogy előre meglegyen...

Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása.

Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is hozzávette.

Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.

Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra.

Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim. Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A jóidegzetű ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetű elrogyik.

Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy nem ízlik a borom?)

Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban. Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott át a lelkemen.

A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet váltottam.

Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá.

Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet.

Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam; hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is.

Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a muzsikálásból, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a hurjaiból.

Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem.

Teremtő Istenem, - gondoltam, - mily boldog ember ez! Ha én így tudnék hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék.

S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a szomszédomnak is.

- Valóban szépen hegedül, - felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki akar.

- Uram, - feleltem megütközve, - engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek, mert attól tartok, hogy gorombaságot mondok.

S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok.

A német, - egy nyúlhomloku szürke úr, - szintén megmondta a nevét, valami szín-neve volt, - már nem tudom, Schwarz, vagy Grau, vagy Grün, - és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar.

- Egyébiránt, - mondotta, - együtt vacsorázok a művészszel, szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta.

Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe.

Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a játékán, s hogy csaknem összevesztünk.

A művész mosolygott.

- Valóban gyakorlat dolga, - mondotta ásítva. - Nekem csak ártott az, hogy iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit tudnának, mint én, nem volnának professzorok.

- Uram, - mondottam, - nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere!

- Miért?

- Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e földi világban?

A művész mosolygott:

- Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt mingyárt a vacsoránál.

Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta:

- Tud valamit?

- Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell húzgálni a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik leereszkedik.

- Ez éppen elég, - felelte a művész. - A többi mind gyakorlat dolga.

- Ugyan ne tréfáljon!

- Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden egyes hangot százféleképpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy a kettős hangok világát felfedezi-e?

- Jó a hallásom.

- Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahová én, sőt még tovább is.

Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.

- Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi.

Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról, de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul.

Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza.

Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott:

- Tudtam, hogy megjössz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de nem is engedem, hogy elnyeljék a monte-karlói zöld asztalok.

Mérgesen fordultam ellene:

- Mi jogon gyámkodol rajtam? Mi közöd abban, hogy hova teszem a pénzemet?

Ismét nyugodtan felelt:

- Az a közöm, hogy ember vagyok.

- A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban akarod szorongatni!

- A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; ezért a lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.

Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban nyugodtan felelte:

- Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked, hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot, hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem.

Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta, hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két tanu láttamozta, s a bíró tette el.

Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is érkezett. A bank adta neki az útiköltséget.

Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat elkártyáztam.

- Barátom, - mondottam Szabó Daninak, - a kezedbe teszem a sorsomat.

- Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden évben fizet valami kis járadékot, 6-7 percentet holtodig. Aludj rá egyet-kettőt.

Hát bizony bajos volt arra aludni.

A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.

Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi, aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot hagyott az unokáinak.

Aztán eszembe jutott a hegedü.

Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet!

Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe.

- Hát Danikám, - mondottam másnap, - azt határoztam, hogy az életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és oda vonúlok.

- Helyes, - mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted. A családi képek is a tiéid.

- Semmit sem kérek, - feleltem, - csak egynéhány könyvet az apám könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson...

Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot, ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz csak eleinte volt szűkös, most már sok is.

De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni, pedig régi jó hegedü.

Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette, mikor ott katonáskodott.

Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom nem volt, gyakran a kezembe vettem.

Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.

Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra végigkeresem a hangokat?

Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hagy mennyi hang van a hegedűn!

De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne találtam volna.

Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.

De a legnagyabb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat így szól: Minden hangot idealizálj!

A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot.

A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel.

A negyedik évben a külön dallamot, külön kísérettel.

Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint azonban engedelmes paripává szelidül.

Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem ez a hegedü.

De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe!

- Többre akkor se jutott volna, - feleltem őszinte meggyőződéssel.

- Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék. Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.

...Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.

A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban.

Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő.

- Uram, - mondottam neki, mikor elvégezte, - önnek ki kell innen lépnie és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember van és hegedü ezen a földtekén!

- Eszem ágában sincs, - felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába.

- De uraim, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé.

Vállat vont.

- Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amíg kint éltem, abban a sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan voltam.

A pipáját tömögetve beszélt tovább:

- Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés, rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni.

- Az ön felfogása helyes, - feleltem kíméletesen, - de bocsásson meg: remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy; századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom, istenhivő ember-e ön?

- Vagyok annyira értelmes.

- Akkor, kérem, éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bűnt követ el, mint aki lop!

Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a lelkemből.

Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc. A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.

- Engem is nógat néha egy belső hang, - szólalt meg végre csendes elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért... Úgy vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a tengerre ment.

- Uram, - mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát, de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre.

Szinte ijedten kelt föl a székéről:

- Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!...

- Gondolja meg, - folytattam csökönyösen, - hogy a művészet a kölesnél is jobban fizet. Minden nagy hegedüművész milliókat szerzett.

- Nekem nem kellenek a milliók!

- Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az ősi birtokát!

Az ember elsápadt.

- De kérem... - rebegte, - én nem fogadhatok el öntől semmit.

- Értem, - feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét. Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről, plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást, terembért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom.

Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az elevenére talált.

- Hajnalodik, - mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.

- Este, - mondotta, - csak este.

Azzal elváltunk.

Nekem különös volt, hogy megint estére citált. De nem sokat tünődtem ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és áldd!

Jól aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót cselekszem! A világ is hálás lehet érte!

Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot menesztettem onnan a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet. Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám.

Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és apró pénz.

- No, - mondotta Vadászi, - ugy-e, hogy bolond?

- Bolondok ám maguk, barátom! - feleltem nevetve. A világ legnagyobb elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a toronyórára.

Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond volt szegény Diódy, bolond!

Dehát akkor még nem tudtam.

Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá.

Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és dohányszaga. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack várt. A tányér mellett egy palack bor.

Megkínált a barackkal:

- Tessék. Az én fámon termett.

Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott atilla.

Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam.

Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény. Egyéb semmi.

- Hát uram, - mondottam a barackot szopogtatva, - remélem holnap indulunk.

Mosolyogva rázta a fejét:

- Nem.

S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta:

- Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem.

- Játszhatik atillában is, ha tetszik.

- Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek folynak.

- Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjat előre egy évvel?

- Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e művésznek?

- Ugyan, kérem...

- Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet, hogy jól főz a maga nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából... Mi lesz, ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?

- Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.

- Aztán lássa, minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek. Ma már ötvenéves vagyok.

- Uram, - mondottam, - ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok! Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomorúság van a világon! Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két kézzel közéjük, mint valami égből leszállt angyal?

A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a lelkemből özönlő gondolatokon.

Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:

- Az az egy igaz, - mondotta elgondolkozva, - hogy a nyomorultakon segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven.

- És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja!

Legyintett.

- Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki véleménye a sokaság véleményéről. Füst!

- Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!

A fejét rázta.

- A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak értéke.

Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.

- Akarja, hogy hegedüljek?

- Hálával hallgatom.

- Lássa, - mondotta a hegedüt pengetve, - ez a tizenöt sovány év, amit itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkívül hogy megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi nyelvet és a görögöt.

- Dehát mi a csudának jó az?

- A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen Jézus buszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán kitaláltam egy magától működő öntözőgépet is. Az én kertemben soha nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely legalább a földet porhanyítja.

Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:

- Nemzeti bűn. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő politika, meg a kártya.

Legyintett:

- Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk! A gyémánt is kicsi.

Álla alá nyomta a hegedűt:

- Ezt hallgassa meg, - mondotta, - négyes hangu ének. Képzelek egy nőt meg egy vastag-hangu férfit, aztán meg két együtt éneklő közepes énekest. Operában hallottam egyszer effélét.

Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.

A négy újj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda. A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.

Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára.

- Uram, - mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, - nézze: itt a pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!

Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam.

- Jön?

Dénes úr meghökkenve nézett reám.

A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst kigyózott a kezemben maradt darabból.

Fölvettem a másik százast.

- Jön?

Dénes úr a karomhoz kapott.

- Kérem, ne folytassa!

Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam, hogy a keze remeg.

- Istenem, micsoda kár! - rebegte. - Kérem, tegye el a pénzét... Látom, hogy bízik bennem... De mégis... Tegye el a pénzt! Tegye el!...

- Nem én! Itt égetem el eggyenként, hogy lássa jelképezve, miként éget ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!

- Kérem, nem gyávaság, - mentegetőzött a homlokát szorongatva. De én oly szerencsétlen voltam az életben... az emberek között... Ha visszatérek... A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?

- Képzelődés! - feleltem, - fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit! Irást adok önnek arról, hogy ha a kísérletünk nem sikerül, ön semmivel se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!

Töprengve járt föl és alá a szobában.

- Nem jót érzek, nem jót! - mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivart! Tegnap ízlett.

Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:

- Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?

- Van, - felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.

Különös volt a pillantása. Mért?

Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem hasonlított.

- Tessék eltenni, - mondotta, - ha izlik.

Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához. Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki egymuzsikába.

Meg is mondtam neki.

- Ez mind az én dallamom - felelte. - Van valami háromszáz.

Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.

- Itt vannak a kótáim.

Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon összevissza-kanyargó kígyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.

Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni. De azok is furcsák voltak: A szerelmes leány sóhajtásának utazása a fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhász-dal a patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén.

- Följegyeztem, - mondotta, - hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat eljátszható legyen. Az én kótáimon meg van jegyezve a legkisebb mozzanat is.

- Dehiszen ez kincstár! - szóltam szinte kiáltva.

- Nem tudom másnak micsoda, - felelte nyugodtan.

- És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!

- Tudj' az Isten, - felelte a szakálát simogatva. Nekem mindez inkább kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt zenével tudom kísérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor talán minden muzsikus így van.

Ismét felvette a hegedüt és szólott:

- Ezt hallgassa meg. A címe: Dávid király a holdban. Két-részű. Az első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen játszom.

Kiválasztotta a kótákból a mondott címűt, és figyelemmel nézte.

- Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné.

Másik kótát vont elő.

- Ezt játszom el inkább: Piros hajnal az erdőn. Ez nem annyira zene, mint inkább gyermek-játék.

És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal...

Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan engedelmes rabja a hegedü!

Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor reá. Fogtam hát a kalapomat.

- Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!

- Mégegyet aludjunk reá, - felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban meggondolnia!

- Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e, szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.

Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá írva:

    Mit határozott?

Feleltem:

    Azt, hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik.

A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza:

    Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után.

Egy órakor már nála voltam.

Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel. Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.

- Önnek csinálom - mondotta, - mivelhogy annyira izlik. Most már fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztvényem.

Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át senkit az udvarába.

Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem láthatott ottan a dohányból semmit.

- A szükség rávitt, - beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.

Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet élt az az ember!

Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből. Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.

Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg bepecsételte és átadta a község birójának.

Én csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!

És útnak eredtünk.



Az első föllépést Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá.

- Pesten nem!

- Dehát mért?

- Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.

- Micsoda csúfságot?

- Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus cigány!... Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő nótáját!

Nem lehetett a fejével beszélni.

- Hát akkor talán Bécsben.

- Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!

Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.

- Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fűtik.

Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan elindult: Monte-Karlóban.

Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon, amelyről a művészet első lángja szállott reá.

Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy alapot vessünk a hírnek. Diódy a Diego nevet vette föl: Dionis Diego. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra vinni.

- Liszt Ferenc német ember, - mondotta büszkén, - az teheti.

- De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!...

- Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.

Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltűnt. A bajuszát kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá. A megjelenése, mozgása valóban spanyolgrandi volt.

Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt.

A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy kecskeszakálu szőke fiatalember.

- Moszjö Düran, zongora-művész, - mutatta be a társaságnak.

Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kísérni fogja Diegót.

- Kóta nélkül játszik, - feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki kísérje. De ha jónak látják, szívesen fogadjuk.

Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a hegedüt. S játszott nekik össze-vissza, részeket a műveiből. De a legszebbeket nem játszotta.

A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet zongorán kisérni.

Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai művész úrról, aki először van Európában.

A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.

Diegó barátom közömbös arccal tette le a hírlapot.

- Különös, - mondotta álmosan, - mintha valami idegenről olvasnék.

- Hát nem örül neki? Pedig ez a dícséret kétszáz frankomba került!

Megrándult, s rám bámult.

- Ezt ne tegye többé, - mondotta aztán csendesen. Nekem a dícséret nem érték.

Azzal felvonta a kesztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.

Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs az üzlet iránt.

Dürán helyeselte nézetemet.

- A reklám a fő, - mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám nem világítja meg, homályban marad.

Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.

Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.

Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem. Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig valami magyaros, ezúttal mintha a hegedűje is frakkba öltözött volna.

Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga előtündöklött a feje fölött.

Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám közül.

- Győztünk Diegó, győztünk! - kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!

Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.

- Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.

- De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?

- Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat.

- Hát nem a szerzeményeiből játszott?

- Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.

Rábámultam.

- Kérem, - mondottam, - ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat. Az bizonyosabb.

- Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.

- Hát mit játszik a második szakaszban?

- Folytatom, ahol elhagytam.

- De hátha ugyanazt hallják?

Vállat vont.

- Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az emlékezés is melódiává alakul.

Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán újra Diegó következett.

Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedűn két művész játszana valami őrült kergetősdit.

Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.

A közönségnek nagyon tetszett.

- Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! - hallottam mindenfelől.

Ismét rohantam hozzá:

- A közönség a hetedik égben van! - mondottam. De mi lesz a harmadik szakasz?

- Nem tudom, - felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.

Megrőkönyödtem.

- Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?

- Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani itt nem lehet.

- Már hogyne lehetne.

- Nem lehet. Az a kert kell ahhoz, meg azok a fák, az az ég, az a csöndesség.

- Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! - feleltem idegesen.

Vállat vont.

- Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha pénzért.

- Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?

- Magam sem tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom, amit abban a pillanatban gondolok.

Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekszik és elmegy!?

Visszarohantam a művészemhez:

- Nem tudná eljátszani azt a négyes hangú valamit, amelyikben a férfi meg a nő váltakozva énekel.

- Hogyne, - felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.

- Nohát akkor azt.

Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!

- Ez egy hegedü-Sekszpir! - hallottam egy pocakos tokás úrtól.

- Ez egy hegedü-Boszkó! - mondotta rá egy másik.

Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.

- Aranynapok várnak ránk Diódy uram! - mondottam lángolva. A közönség ítélete példátlanul lelkes!

Diegó nyugodtan vonogatta vállát:

- Tetszett. Éreztem, hogy tetszett.

- És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségű tetszést? Hiszen egy csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall, mint ahogy ön örül ennek a világraszóló tetszésnek?

- Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap.

- Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell éreznie a lelkében!

A fejét rázta.

- Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.

A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.

- Az első marok pénz a milliókból, - mondottam ragyogva.

Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.

- Ime egy rész az adósságomból.

- Ráérünk azzal, feleltem. - Majd később, ha több lesz.

- Nem, - mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha, fehérnemű, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.

Azon az estén már éppúgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt egy pohár bort is ivott.

A hirlapok másnap dicsérettel áradoztak. Kettőnek fizettem, de csak kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt a dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat árasztott.

Diegó közömbösen olvasta.

- Hiába, nem tudok örülni.

Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készíttessek plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A francia elolvasta a szelvényt és nevetett:

- Ön ügyes imprezárió!

Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba osztottam.

Harmadnapra tértem vissza.

A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a művészemről.

A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem írt a lap kedvezően.

"A művész úgylátszik, nem nagy programmal indult a világba, - írta a kritika, - bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak, hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt, hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről értesíteni."

No ez keserü korty!

Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.

Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte. Nézte komolyan, hidegen.

Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.

- Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! - mondotta zsebére ütve. Csaknem hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön, osztozzunk.

És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta tárcáját:

- Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!

- Olvasta amit a lapok írtak?

- Nem én.

- Kedvezőtlenül írnak.

- Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!

- Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud többet.

Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a sergőhöz.

- Csak nem játszik tán? - kérdeztem aggódva.

- Nem, - felelte, - csak nézem.

Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam, mi történt?

- Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.

- És a közönség hogy viselkedett?

- Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt.

- És Diegó úr nem volt izgatott?

- Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.

- Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják ellenünk?

- Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések képzelheti mennyire felizgatták a hegedüművészeket.

Rohantam vissza a játékterembe.

Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött ült és annak beszélt:

- Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög!

A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen mordult Diódyra:

- Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.

S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.

- Látja! - szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje!

S hogy engem megpillantott, intett, hogy siessek.

- Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen.

Intettem, hogy nem játszom.

Megfogtam a karját és félrevontam.

- Nagy ujságot mondok, - szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak.

- Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!...

S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét:

- Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!

S rászólt egy kisasszonyra:

- Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre...

- De kérem, - mondottam, - ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra az asztalt, hiszen úgyse játszik.

Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó vörösen állt meg, diadalmasan nézett rám.

- Lássa! Megmondtam!

- De kérem a mi ügyünk...

Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:

- Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!

Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk ugat?

Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még csak nem is sejtettem.

A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a szeme pillája se rezzent meg.

- Bajos valami, - felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi estén új részeket illesztünk a programmba. Szivesen vállalkozom arra, hogy egy-két számot én is betöltsek.

Az ajánlatot jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek meg.

Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.

Hol lehet?

Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a játék láza betegítőbb a maláriánál!

Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába jegyzett.

- Játszik? - kérdeztem aggódva.

- Dehogy is, - felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék kijön-e?

- És kijön?

- Eddig nyertem volna egy arannyal negyvenezer frankot.

- Tyüh, teringettét! Hát miért nem tette meg?

- Nem azért vagyok itt, - felelte nyugodtan.

- Nem azért? Hát miért?

- Próbálom magamat.

S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta:

- Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény.

- Engem nem vonz.

- Csupa titok, csupa rejtelem.

És újra az asztalhoz fordult.

- Tessék, - mondotta meglepetten, - a bank nyert.



Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra, hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember. Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember haragszik rám valamiért!

Végig gondoltam együtt-működésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam meg? Nem tudtam eltalálni.

No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki ne lehetne vasalni!

Diódy azonban nem jött.

Ugyan nincs-e a játékteremben?

Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak.

Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!...

- Uram, - mondottam a szünetben, - nem ebédel ma?

- Most reggeliztem. Majd csak este felé.

És tovább jegyezgetett.

Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom meg. És olvasom a következőket:

    "Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai új hegedüművész hangversenyez, Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt Thalbergnek".

Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz.

- Mondja kérem ki volt az a Thalberg?

- Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért kérdi?

- Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse?

- Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt látták, hogy tartalmatlan ember.

- Nem értem önt.

- Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot.

- Mi a csuda az a középjáték?

- Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a jelentőségét. Orfeumi művész volt.

Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák. Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: A hegedű Thalbergje. A velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni.

Olyan érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy jégverés után a vetésének a megtekintésére.

Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról. Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a játékasztalnál.

De már akkor bementem érte.

Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát épen keverték. Intett, hogy lássam.

- Itt is nyertem volna, - susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank...

- Uram, - mondottam, - egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem ebédelt még, és át is kell öltözködnie.

- Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon!

A kártya csosszant. A száz arany elveszett.

- Ugyan kérem, - szólt rám ingerülten, - távozzék innen. Valahányszor ön megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!

- Dehiszen ön nem vesztett semmit se.

- De veszthettem volna. Száz arany kishiján ezer forint.

Ekkor láttam, hogy éppoly izgatott, mint az asztalnál ülők.

Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat.

De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik. Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem fog tudni hegedülni.

- Uram, - feleltem komolyan, - a másik teremben a tisztességünk van kockán.

Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a ruhatár felé.

- Ne bosszankodjon reám, - mentegetődztem, - de lássa itt vetjük meg a hírnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl, megcsappan a dicsőségünk.

- Nem haragszom, - felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete.

- De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem játszik?

- Nagy rejtelem ez kérem, - felelte könnyü sohajtással. A szerencsét nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is.

És elgondolkodva bólogatott.

Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös bort melléje.

Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy.

- No mit szól arra a gonosz Figaróra? -

Az értetlenül nézett reá.

- Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így szuggerálják...

Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se kérdezte, hogy hol az a Figaró?

Én csak ott sápadoztam mellette.

Végre nem állhattam megjegyzés nélkül:

- Csodálatos az ön hidegvére, uram!

Elmosolyodott:

- Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem!

Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá: Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit árthat a hirlap kiáltása?

Valóban sok olyan ember jár a föld szinén, aki ügyesen viseli a Midász király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.

Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni.

Diódy az úton vigasztalóan szólott:

- Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hírlapok sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni.

Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk.

Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette.

Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:

- Régi szer, - mondotta. Ugyan kitől való?

- Én bizony nem tudom, - felelte Diódy. Családi ereklye.

A francia belenézett az s alakú nyiláson, aztán belefújt és megint belenézett.

- Stradiváriusz, - felelte, - valódi Stradiváriusz! Megér huszezer frankot testvérek között is.

Diódy elbámult:

- Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon.

- Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is.

A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett.

- Mit játszik? - kérdeztem Diódytól.

- Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer.

Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak új valami lesz ennek a finnyás közönségnek!

A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a hangverseny többi része.

Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első volt.

Ez már a Figaró hatása! - gondoltam borzongva.

A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen, mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal zenei kincs!

Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett és ez a meleg lélegzet érzett minden dalában.

Ha most a pesti Vigadóban volnánk!

Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonójában.

Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással befejezte.

A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató.

Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig.

- Valami baj van? - kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába belépett.

- Semmi, - felelte.

- De ön oly hirtelen végzett.

- Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani.

- Ez nem jó, - mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem lehet.

Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé.

- Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja a publikum, hogyan fogadja a többit?

- Talán valami vidámabbat játszana, - mondottam. Hiszen ez olyan volt, mint valami rekviem!

Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc.

- Kedves barátom, - szólalt meg aztán érdesen, - az ilyen megjegyzésektől tartózkodjék.

- Bocsánatot kérek, de...

A teremből behallatszott Dürán ur zongora brummogása. Kifüleltem. A közönség nyugodtan hallgatott.

- Bocsánatot kérek, - folytattam, - de a közönség kedvére is kell játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos, dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént sirt, próbáljon most nevetni.

Mogorva arccal szivta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség hidegsége.

S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra unt házastársak szoktak.

Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a falaknak játszott, több kedvvel játszott.

De nem mertem vele beszélni.

Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól.

- Gratulálok, - mondottam, - szivemből gratulálok.

Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem Diódynak.

Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő.

A hegedűjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon remekül kontrázott hozzá.

Én örömömben a bokámat is összevertem.

Düran fülelt és az orrát fintorgatta.

- Nem tetszik? - kérdeztem megütődve.

- Cigányt utánoz, - felelte kitérően. Nekem tetszik.

Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé.

A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik, tetszik-e a többinek?

Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedűjén ment Balogh Fáni a kútra, s nem talált a gyalogútra, az egy aranynyá változott dal nekem! Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Úgy-e, hogy nagy művész!

De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprímás, aki rögtön a lábához nem tette volna a hegedűt.

Düran visszatért és az ajtófélfához támaszkodott.

- Érdekes, - mondotta, - nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet. Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új.

Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Éppúgy cifrázott, mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat.

Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a közönséget elnyelte volna a föld.

Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps... De semmi... fagyos semmi...

Düran rám mereszti a szemét és halkan füttyent:

- Fűű! Ez bukás.

Én csaknem elájulok.

Diódy sápadtan lép a szobába. Ránk néz és leül.

Bennem még tán a szívdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre:

- Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság!

De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott.

Végre meglöktem Düránt:

- Menjen az istenért, játszék valamit szólót, csak mentül hosszabbat.

Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek, és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.

A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar hallom is plink-plank... Béthóven valamelyik szonátája.

Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal. Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.

De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran.

- Ez kell a közönségnek, - fakadtam ki végre, - széna! szalma! békavérü szonáta!

Nem felelt. Új szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta.

- A közönség, ime itt a közönség! - folytattam keserü szájjal, - ime ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az agyavelejét. Mivel a hírlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.

Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban.

- Lássa, - folytattam, - ime itt az igazságos közönség amelyre ön hivatkozott!

Diódy megvetően legyintett a levegőbe:

- A közönség egy ezerfejü szamár!

- No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal eléjök.

Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt.

A bukás most már kétségtelen, - gondoltam. Diódy nem léphet többé ki. Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen.

Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre, mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy más városba menjünk?

Ekközben a párizsi zenész is belépett:

- Kedves Diegó úr, - mondotta vigasztalóan, - a közönség ma kissé kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés.

- De hogyan lehet az, - szólaltam meg, - hogy az első estén viharos tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát szétdől a hangversenyterem. De itt... Varjaknak retorika!

A művész a vállát vonogatta:

- Hja a közönség áprilisi természetű. Egyik órában meleg, a másik órában dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.

- Micsoda hibát?

- A programon most már negyedik este mindig ez van: Diegó Dionis úr játéka. Mi az a játéka! Semmitmondó szó A közönség szereti a fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is micsoda cimekkel jelennek meg: Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád. Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli! Vegye ön le a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni.

Az énekes kisasszony belépett.

- Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt?

Mentegetőzve fordultam Diódyhoz:

- Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát megváltoztassuk.

- Minek? - hörkent fel Diódy.

- Hát, hát..., - hebegtem, - ön még tovább is akar játszani?

- Hogyne, - felelte fagyosan. - A programmon ki van nyomatva, hogy én következem.

- De.

- A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar. Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a publikumnak, hogy a következő játék címe: Szent Dávid a holdban.

Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a címet:

A teremben nevetés moraja áradt széjjel.

- Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? - kérdeztem Düránt.

Az is mosolygott.

- Nem, - felelte. Csak olyan szokatlan...

Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze?

Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor szinészkedni.

Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett.

A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállalkozott, ez már nem is bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok, szégyelletemben megszököm.

Irgalom istene! mi lesz ebből!

Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a mezőn.

Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép á hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt.

Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét alá... Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene... de az is mintha messze a magasból hangzanék... Himnus-szerű zsoltári valami...

A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, hanem a hangok a levegőből gyülnének oda...

A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk, kövült arcok, kriptai csöndesség.

És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az, ókori regék eol-hárfa hangja... Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a leveleket..., aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel... meg elhalva omladoznak vissza... hosszan... altatóan...

Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony üveghangok siramlanak elő... szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek... Kisérteties hangok... Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját...

A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket...

A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene... A vonót és hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép alvajáró arccal.

Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva, kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak:

- Bravó! Bravó!

Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.

Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban.

- Ilyet nem hallottam életemben! - mondotta Dürán.

És gratulálóan nyujtotta a kezét Diódynak.

Az közömbös arccal fogadta.

- Hát menjen ki! - üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg kell ismételnie!

- Persze, - mondotta Dürán is. Csak siessen.

A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek, viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést.

- Menjen már! - mondottam szinte fuldokolva.

Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé.

- Menjen már! menjen! - lihegtem, - hiszen a közönség őrjöng!

- Nem tartozom többel, - morogta Diódy. Amiért megfizettek, eljátszottam.

S leült.

- De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja?

- Követelik? - kérdezte sötéten.

S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el.

Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt.

Megindult nyugodtan.

A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra recscsent széjjel.

Azzal megfordult és ellépett.



Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt előtte. Játszott.

- Uram, - mondottam betegen, hol fog ebédelni?

Idegenül nézett reám, s félvállról felelte:

- Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem.

Tett egy százfrankost. Elvesztette.

A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott:

- Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor ül mellette a szerencse.

- Meglássa, hogy most nyerni fogok!

S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre.

S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább.