A zöld szem
| A zöld szem szerző: Kabos Ede |
Tíz esztendővel ezelőtt nyáron, egy tiroli fürdőhelyen, ismerkedtem meg vele s az első perctől fogva ösztönszerűen húzódoztam tőle. Kétségtelenül, már akkor is igen ellenszenves férfiú volt, hórihorgas, vékony, félvállú, foghíjas és lehetetlenül szőrös ábrázatú. Magunk között az "eltévedt majom"-nak hívtuk. Kellemetlen külsejét valami kellemesebb viselkedés se enyhítette. Cinikus, gúnyolódó, kotnyeles és füstszagú volt. És félelmesen elmés. Mégsem kerülhette el senki a fürdőhelyen, mert kitűnő ajánlólevéllel járt, - csodaszép felesége volt.
Eleinte nevettünk rajta. Az asszony szemmelláthatóan megcsalta s mi körülbelül személyes elégtételnek éreztük, hogy Walter Dénesnek igazság szerint a legnagyobb hőségben is cilinderben illenék járnia. Akkora szarvak egy közönséges Girardi-kalap alatt nem rejthetők el. S ha már a természet nem akadályozhatja meg, hogy akármilyen gazdag majom magához láncolhassa a világ legszebb asszonyát, nagyon hitvány hatalom volna, ha legalább megtorlásról nem tudna gondoskodni. A természet bizonyára elintézte Walter Dénessel a maga kis konfliktusát a lovagiasság szabályai szerint és mi fiatalok illő kárörvendezéssel nevettünk az eltévedt majmon. De csak későbben utáltuk meg szívünk szerint. Egy porosz miniszter lakott velünk a hotelben, aki már az első héten sok hajlandóságot mutatott, hogy légy legyen, ha olyan szép aranypók hálójába kerülhet, mint Walterné. Ezt mi láttuk és rendben találtuk. De egy augusztusi estén rájöttünk, hogy Walter Dénes is látja s ő is rendben találja. Együtt ültünk a hotel előtt, a teraszon, s az üvegablakokon keresztül akaratlanul is meg kellett figyelnünk azt a természeti tüneményt, hogy olykor a légy veti magát vakmerően a pókra. A miniszter úr őexcellenciája úgy csókolta a néptelen lépcsőházban Walternét, mintha a vérét akarná kiszívni. Az első pillanatban egy kicsit megborzadtunk. Nyugtalanul néztünk Walter Dénesre, aki velünk együtt kénytelen tanúja volt a jelenetnek. A nyári tragédiák felhőinek árnyéka suhant el fölöttünk. De Walter Dénes nem jött ki a flegmájából, mosolyogva szívta tovább a cigarettáját s mintha a hotel valamelyik csinosabb szobalányáról volna szó, aki valamivel korábban kezd legyeskedni a főpincérrel, cinikusan jegyezte meg:
- Egészségére fogom kívánni a kegyelmes úrnak.
Azt hiszem, meg is tette. A következő napokon nevetve, jókedvűen sétálgattak együtt. Akkor utáltuk meg szívünk szerint. S ha asztalunkhoz próbált közeledni, föltétlenül sétára indultunk a hegyek közé. Nem akartunk vele érintkezni. Végre is, egy nevetséges, felszarvazott férjjel még lehet érintkezni (mert kivel érintkezzék az ember, ha ezekkel szemben kényeskedik?), de Walter Dénessel, aki hivalkodik a szarvaival, nem ül az ember egy asztalhoz, ha elkerülheti. Walter Dénes észrevette, hogy kerüljük, de ezen is cinikusan tette túl magát. S egyszer, mikor nem menekülhettünk, mégis csak közénk furakodott.
Még ő terelte a beszélgetést egyenesen a legforróbb témára.
- Nagyon alsórendű gondolkodásra vall, ha férfiak a férjeket patikamérlegre teszik és gyöngymértékkel méricskélik. Minden férfiban ott bujkál a jövendő férj, mint minden leányban a jövendő anyós. És aki az anyósokat gúnyolja, gondoljon az édes anyjára, a feleségére, a leányára, akik szintén anyósai valakinek, vagy azok lesznek valamikor. Milyen jogon törnek pálcát az egyik férj fölött, ha alázatosan tudnak hajbókolni a másiknak? Az is csak férj. A különbség csak annyi, hogy az egyikről már kisült, hogy nevetséges, a másikról még nem.
Láthatta rajtunk, hogy milyen kevéssé akarunk vele vitába keveredni. Cigarettára gyújtott s ravaszul hunyorgott.
- Én megtehetném, hogy lefőzöm magukat. Megsúgnám például, hogy a feleségem nem feleségem s nagyszerű fizetést kap, hogy megfogjon nekem bizonyos urakat, akikre ilyen magamforma bankárnak és vállalkozónak szüksége van. S akkor én nevetnék, aki a jobbik üzletet csinálom.
A társaságból valaki fel akart háborodni.
- S ilyen nőt mer a társaságba vezetni?
- Nyugodjék meg a tisztelt társaság, nevetett Walter Dénes. Csak példaként emlegettem ezt az eshetőséget. De nem így áll a dolog. A feleségem egész komolyan a feleségem. Ha tetszik, megmutatom a házasságlevelünket is. Csak azt akartam megmutatni, hogy a kinevetett ember bizonyos esetekben otthon a markába is röhöghet s a társaság, mely olyan borzalmasan okos és szigorú, esetleg nagyon ostoba és nevetséges társaság.
Már valamennyien kényelmetlenül feszengtünk. Walter Dénes közelebb húzta a székét és más hangon kezdett beszélni.
- Önök azt hiszik, hogy a feleségem megcsal. Én nem esküszöm az ellenkezőre s ha önök még szigorúbbak s azt hiszik, hogy én tudok az ő csalásáról és behunyom a félszememet, hát egész őszintén megvallom, hogy akkor se szándékozom megverekedni fiatal barátaimmal. Az én világomban mások a paragrafusok s hitelem nem függ attól, hogy a feleségem tisztességes-e, vagy nem. Egyébként pedig nekem egészen mindegy, hogy az urak kinevetnek, vagy megvetnek. Aranyországban, ahol én lakom - egyelőre még csak szerényen, a külvárosban - a halál a fontos és nem a halálnem. Ha majd búcsúzniuk kell az ifjúságtól és vérük, mely most habzik és virágzik, meghígul egy kis kényszerű filozófiától, inkább meg fognak engem érteni. De engedjenek meg nekem, a józan üzletembernek, néhány józan és egyszerű kérdést. Hajlandók nekem felelni?
Valaki talán morgott a társaságban és Walter, ha akarta, úgyis érthette, hogy számíthat feleletre.
- Tehát, első kérdésem. Mit gondolnak az urak, ha az a gyönyörű teremtés, aki most az én feleségem, a miniszter úr őexcellenciájának volna a felesége és egyszerre udvarolnánk neki (rám mutatott) Thury Gergely úr és én, egy Adonis és egy faun, - vajon sok kilátásom volna nekem a sikerre?
Valaki mosolygott. Walter úr ezt is feleletnek vette és nyugodtan folytatta:
- Kérem, én nem vagyok ibolya és nem szerénykedem. Ha őexcellenciája olyan szegény volna, mint amilyen Krőzus és ha akkor indítanánk rohamot, Thury úr és én, nem mondanék le minden reményről. Az én aranyaim is tudnak úgy csábítani, mint Thury úr szemei. De vegyük az esetet egyszerűen és ridegen. Az asszony egy dúsgazdag ember felesége. Szép szemek megszédíthetik, mert a kegyelmes úr nem túlságosan szép, ellenben az én aranyaim hatástalanok, mert a kegyelmes úr aranyai többen vannak. Az én esélyeim tehát egyenlők a semmivel. Ezt, ugye, megengedik uraim? Most menjünk tovább, második kérdés. Az én asszonyom nem egy dúsgazdag kegyelmes úr felesége, hanem egy szegény, de szép ördögé. Még azt a föltevést se zárom ki, hogy az asszony igazán szereti az ő szegény ördög urát. Az ostrom azért nincs kizárva, mert a paradicsomi kígyó valószínűleg mese, de a változatosság szomjúsága is elég jó kígyónak, ez a szomjúság el tud incselkedni minden asszonnyal s a szép ördögnél vannak szebb ördögök, sőt annál a szép ördögnél, aki már megvan, minden ördög szebb, aki még nincs meg. Tehát az én asszonyomat, aki egy szép és szegény ördög felesége volna, kísérteni kezdené a változatosság szomjúsága, meg az arany, meg az éjszaka, meg a levegő, meg a divat, meg az a millió és millió járványos betegség, amin az asszonyi hűségnek át kell esnie. A sok kísértő között, igaz, megjelenhetnék én is aranyparipámon. De gazdag ember sok van s a sok között akadna esetleg egy-kettő, aki szebb, kedvesebb és kellemesebb, mint én. Az én aranyaim nemcsak szebb szemekkel, hanem számosabb aranyakkal volnának kénytelenek megbirkózni. Hát vajon jobbak volnának az esélyeim, ha az a szép teremtés nem egy excellenciás Krőzusnak, hanem egy szegény ördögnek volna a felesége? Engedjék meg, hogy leolvassam arcukról a választ. Nekem akkor is felkopnék az állam. Nekem az ezeregyedik éjszaka se hozná meg azt a gyönyörű prédát. Én minden körülmények között kivert kutya maradnék.
Új cigarettára gyújtott és folytatta:
- Nekem a szép asszonyhoz nincs más utam, mint az anyakönyvvezető hivatalán keresztül. Hogy akkor se köthetem le magamnak bizonyossággal? Azt hiszem, igazuk van. Ilyen szép asszony - de nem merném az ellenkezőt állítani a kevésbé szép asszonyokról sem - sohasem maradhat kizárólagos tulajdon. Férjek ezt nem hajlandók elhinni, de a férfiak tudják. Ha pedig mindenképpen osztozni kell az asszonyon, mi jobb? Ha átengedem bárki másnak feleségül és így föltétlenül kinn maradok az osztozkodásból? Akár gazdag, akár szegény ördög felesége lesz, ezer esztendőben se kerül egyszer énrám a sor. Hozzá juthat, akinek szebb a szeme, több az aranya, nagyobb a szerencséje, csak én nem jutok hozzá sehogysem. Hát akkor, vajon drágán fizettem meg a boldog osztozkodáshoz való jussomat, ha mindjárt én veszem feleségül, ami ránézve az egyetlen mód, hogy én is karjaimba zárhassam?
Hallgattunk. Walter Dénes gúnyolódva filozofált tovább.
- Ha nem én jöttem volna ide feleségesen, hanem a miniszter úr őexcellenciája, a szép asszonyon valószínűleg akkor is osztoznának többen vagy kevesebben, de valamennyien alázatosan szorongatnák az excellenciás szarvas első lábait, holott egyébként titokban őt is kinevetnék. Én azonban egyszerűen nem is számítanék, se önöknél, se a kegyelmes úrnál, legkevésbé a szép asszonynál. Most pedig itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. S ha akarom, kinevetem a maguk fiatalságát és szépségét, mert a kegyelmes úr öreg, gerendából van és mégis legyűrte magukat. Ha meg akarom, kinevetem a kegyelmes urat is, mert lopva fölszedett morzsákkal kell beérnie, ahol én kényelmesen lakmározom. S én törődjem az önök kényeskedésével?
Fölkelt az asztaltól s felesége elé sietett, aki sugárzó szépségben, mosolyogva és boldogan jött le az emeletről és szerelmes alázattal nyújtotta ajkát csókra az eltévedt majomnak. Belekarolt az asszonyba és indulóban gúnyosan köszöntött felénk:
- Isten önökkel, ifjú barátaim.
Akkor utáltuk csak igazán meg Walter Dénest...
Két esztendővel később egy kis mezei vasutat építettünk Bécs közelében. Én akkor Forbáth vasúti vállalkozó mérnöke voltam s voltaképpen nem is tudtam, kinek építjük a vasutat. Egy májusi alkonyattal autó állt meg telepünkön és Fortbáth-tal együtt Walter Dénes szállt ki az autóból. Akkor tudtam meg, hogy a vasút az ő birtokán épül.
Nem volt zavarban. Úgy köszöntött, mint régi ismerőst, megnézte velünk az építkezést s nyolc órakor meghívott, hogy legyünk vendégei vacsorára. El kellett fogadnunk a meghívást.
Már Bécs felé robogott az autó, mikor Walter Dénes mosolyogva fordult hozzám:
- Maga azt hiszi, Thury úr, hogy régi ismerőst talál otthonomban s a feleségemre gondol, akivel Tirolban ismerkedett meg. Más asszonyt fog ott találni. A tiroli feleségem azóta férjhez ment von Zappel őexcellenciájához, a gerendából való miniszter Ausser Dienst-hez. Utólag megvallom magának, hogy a kegyelmes asszony nem első feleségem volt. De az első feleségemet is megszöktették mellőlem, mint a másodikat. Az első feleségem kreolarcú brazíliai nő volt és semmivel sem kevésbé szép, mint a második, akit maga ismert. Egy felsőmagyarországi főispán szöktette meg Montreuxből s azóta már szintén megesküdtek. Általában nem panaszkodhatom. Az én feleségeim elég jó parthiet csináltak, ha már rólam le kellett mondaniuk.
A régi cinikus hangon beszélt s hogy Forbáth velünk volt, csöppet sem zavarta. Megkérdezett:
- Maga még nem házasodott meg?
- Eszemben sincs.
- Okosabb is. Magának nem való a házasság, mert zöld szeme van. Nagyon féltékeny természet. Bizonyosra veszem, hogy maga fejest buknék a legnagyobb boldogságból a legnagyobb boldogtalanságba, mert föltétlenül kivételes teremtésnek hinné a feleségét s mint a legtöbb gőgös uraknak, eszébe se jutna fölvetni a világ legtermészetesebb és leglogikusabb kérdését: lehetséges-e, hogy egy asszony boldogtalan legyen, őszintén boldogtalan, ha nincs minden szezonra, minden időváltozásra más kosztümje, ha ugyanazt a kalapot, blúzt, cipőt, szalagot két szezonban kellene viselnie, ha időnkint nem változtathatná a frizuráját, esetleg a haja színét és aztán egy egész életen keresztül beérje ugyanazzal a férfiúval, pláne férjjel? Magának zöld szeme van s hinne a kettős természet lehetőségében. Én ismertem egy asszonyt, aki minden nyáron a hegyek közé ment, mert egyszer egy uralkodó herceg azt a hülye bókot mondta neki: "magának jól állnak a hegyek!" De ez volt benne az egyetlen állandóság. Különben az én asszonyismerőseim minden szezonban új kalappal, új frizurával és új udvarlóval szoktak a társaságban megjelenni.
Nevetve fordult Forbáth-hoz:
- Nem különös, hogy férfiakból, akiknek legtöbb szeretőjük volt, lesznek a legféltékenyebb és legostobább férjek? A révbe jutott betörők mindig azt hiszik, hogy jobban tudják megvédeni rablott vagyonukat, mert ők is a szakmából valók. Mintha a betörés mesterségét fenékig meg lehetne tanulni s nem hozna minden új talentum új módszereket magával! De hagyján. Ezzel csak a nevetséges férjek végeláthatatlan sora gyarapszik. Nem különösebb azonban, hogy a házasság rablói kétféle mértékkel mérnek s akit titokban lophatnak meg, azt csak kinevetik, de aki bölcs flegmával hagyja őket rabolni - jut is, marad is -, azt már megvetik? Pedig azt hiszem, az összes meglopott magyar főurak közül az egyszeri szepesi püspök volt a legokosabb, aki az installációján maga köré gyűjtötte összes gazdatisztjeit s azt mondta: "fizetés nincs, lopni szabad, de egy kikötésem van, én is élni akarok."
Forbáth is furcsán, értelmetlenül nézett rá s Walter élénken szólt hozzá:
- Úgy nézzen Thury úrra, hogy ő engem megvet, mert az a sejtelme támadt, hogy én nem gurulok mindjárt dühbe, ha meg is tudom, hogy a feleségem megcsal. Thury úr a disztingváló vadorzók közül való, akinek nem tetszik, ha tudnak vadorzó szándékáról s nem zavarják mulatságában. Ismerem ezt a nyavalyát s diagnózisom az, hogy a fiatal úrnak zöld a szeme, vadul féltékeny s engesztelhetetlenül gyűlöl mindenkit, aki nem akar féltékeny lenni. Mintha az asszonyokra bárminő kis hatása volna, akár gyötrődik a férjük, akár filozófiai nyugalommal viseli sorsát. Nevetséges szőrszálhasogatás. Minden asszony csal.
Valósággal kéjelgett a filozófiájában.
- Én ismerem Prudhon híres mondását, hogy a tulajdon lopás. De azt hiszem, Prudhon nem gondolta végig saját gondolatát. A tulajdon lopás, de csak a meglopottak szempontjából. A tulajdon azonban új tolvajokat nevel, akik megint kívánják a tulajdont, tehát megint tolvajok. S minden arrivé milliomos mögött ott leselkednek már az új tolvajok, akik Prudhonnal morogják, hogy a tulajdon lopás, tehát lopnak, hogy ők is milliomosok legyenek. S mindegy, hogy milliót loptak tulajdonul, vagy asszonyt. Az eltulajdonított asszony mögött is ott leselkednek a tolvajok. Minthogy pedig szerintem minden tulajdon guruló és szökevény természetű, azonfelül pedig a tolvajok mindig éberek, ennélfogva az arany és az asszony sokszor cserél gazdát. Hű asszony? Hű arany sincs. Volt egy barátom, aki megesküdött, hogy az ő felesége sohasem csalta meg. A felesége ugyanis a nászéjszakán meghalt, szívszélhűdés ölte meg. De könnyelműen esküdött. Mert gondolatban is lehet csalni. S vajon kinek karjai között álmodta magát az az asszony már a nászéjszakán, ha meg kellett halnia?
Már Bécsben voltunk. Walter Dénes új cigarettára gyújtott s egy könnyű kézlegyintéssel intézte el a pert.
- A zöld szem a legkínzóbb betegség. Gyógyíthatatlanabb a ráknál. Féltékeny ember, aki az én helyemben percenként hatvanszor őrülne meg a gyötrelmektől, sohasem fogja nekem elhinni, hogy engem a filozófia megment a szenvedéstől és az asszony még az étvágyamat sem tudja megrontani. Mindig szép feleségeim voltak s mindig még szebbeket kaptam. S a végin nekem lesz a legszebb gyűjteményem, akit minden felesége megcsalt és elhagyott.
Egy elegáns villa előtt állt meg az autó, Walter Dénes kisegített s szinte mellékesen vetette oda:
- Hogy ne kelljen a fejét törnie, előre tájékoztatom, hogy harmadik feleségem lábainál a főpolgármester úr turbékol. Nagyon csodálnám, ha a vacsoránál nem volna szerencsénk a főpolgármester úrhoz.
Nevetett.
- Főpolgármester még nincs a gyűjteményemben.
A villában vártak ránk a vacsorával. A harmadik feleség csakugyan csodaszép volt. Sugárzó boldogsággal sietett Walter Dénes elé, aki büszkén és kiegyenesedve fogta karjaiba. S a főpolgármester úr csakugyan nem hiányzott...
Nyár derekán a hevenyészett iroda előtt ültem, rajzokba és számításokba merülve. Váratlanul kijött a telepre Walter Dénes.
- Mit gondol, Thury úr, elutazhatnám nyugodtan egy hónapra?
- Miért ne?
Valamivel idegesebben szívta örök cigarettáját s a szeme szögletében először láttam valami nyugtalan lobogást.
- Nagyon megrendítette az asszonyt az eset. Hja, vagy maga még nem is tudja. Hát a főpolgármester úr nincs többé. Megütötte a guta. Úgy kell lenni, hogy a szerelem a főpolgármester uraknál már kissé kockázatos mellékfoglalkozás. Szeretni valamivel mégis izgalmasabb, mint vitatkozni. Szóval, a főpolgármester urat megütötte a guta. Ez a körülmény kissé váratlanul érte s készületlenül találta feleségemet s azt hiszem, e pillanatban egy ischli nyaralás gondolata foglalkoztatja, amiből azt következtetem, hogy a főpolgármester utódja, természetesen nem a méltóságban, hanem III. Walterné őfensége szívében, Erich von Trenk, az udvari opera új tenoristája lesz.
Először fakadtam ki kelletlenül Walter Dénes túlságos bizalma ellen.
- Mondja Walter úr, föltétlenül szükséges, hogy én tudjam meg összes családi titkait elsőnek?
Most megint cinikus volt.
- Válasz helyett sértegetni fogom. Midás királynak szüksége volt egy borbélyra, a borbélynak egy hallgatag gödörre, hogy valahová belekiálthassa titkát Midás király szamárfüleiről. Volt egy barátnőm, aki a szobalányát tette bizalmasává, hogy legyen valakije, akinek mégis elmondhatja, hogy megcsalja az urát. Lehetséges, hogy én csak magammal vitatkozom, mikor magának mindent elmondok s éppen magát akarom meggyőzni, aki olyan engesztelhetetlen és konok, mint az a zöldszemű ember volna, aki mindenkinek lelkében megtelepedne, ha okos emberek idejében ki nem dobnák a lelkükből. A maga féltékenysége olyan, hogy meglátom benne a magamét, melyet meg akarok fojtani. Magával beszélgetek, hogy magam értsek belőle. S kínzom magát, hogy én ne érezzek kínokat. Ha nem tetszik, ne hallgasson rám. Nincs szükségem a füleire s a figyelmére. Magammal diskurálok. Rendben van?
Egy pillanatra szinte megszédültem. Mi ez? Az utálatot egy kis szánalom váltotta fel bennem. Ha Walter Dénes voltaképpen a legféltékenyebb ember volna, aki a spanyol recipe szerint agyonbeszéli szenvedéseit, nehogy azok beszéljék őt agyon!
Nevetve beszélt tovább:
- Miért foglalkoznak az emberek annyit a szerelemmel és a házassággal? S ha foglalkoznak, miért nem veszik észre a történelem tanítását? Annyi ezer esztendő óta tombol a szerelem, milliárd és milliárd asszony csókolódzott és a világ valamennyi akadémiája nem tudna nekem annyi tisztességes asszonyt névszerint kiemelni a történelemből, ahány tisztességtelent én egy másodperc alatt fel tudok sorolni. Kleopátra, Agrippina, Katalin, Ninon de l'Enclos, George Sand - egy lélegzetvétel alatt ömlik ki mindenki száján. A költők csak róluk énekelnek, a történelem csak őket tartja számon s az embernek azt kell hinnie, hogy az idő a legperverzusabb gyomon lakmározó, mert mindig a férgest teszi el magának jövőre s a frisset, tisztát és jót úgy falja fel, mint disznó a kukoricát. Ha a legrosszabbak a leghalhatatlanabbak, miért csudálkoznak, hogy az asszonyok inkább akarnak rosszak lenni, mint jók? S ha a rosszak minket jobban érdekelnek, miért kívánjuk a mi asszonyunktól, hogy jó legyen és érdektelen? Bele kell ebbe az őrületbe bolondulni.
Hirtelen elhallgatott. Arcán csúfondáros vonás jelent meg, mintha megint sikerült volna elfognia egy viszkető argumentum-bolhát s most kéjelegve roppantaná össze a körme alatt.
- Volt egy ismerősöm. Tudós és tüdőbajos. A csuvasok és cseremiszek közt kereste a magyarok őseit s tudományának és tüdőbajának egyaránt jót tett, hogy a csivaszok és cseremiszek közé utazhatott. Az mesélte egyszer, hogy a cseremisz törzsfőnök hasravágódott, amikor ő felmutatta a cári ukázt, mely tudományos útjában az ajtókat nyitotta meg előtte. A cseremisz megvendégelte és lakoma után alázatosan megkérdezte tőle: "kit parancsolsz, uram, éjszakára, a feleségemet vagy a lányomat?" Szegény, tüdőbajos tudós, dehogy is kellett neki akármelyik is. Neki a magyarázat kellett, hogy miért ajánlja fel vendéglátó gazdája a feleségét vagy a lányát. S aztán a cseremisz elmondta neki, hogy a cseremisz lányoknak a gyerekek a hozományuk. Amennyivel több gyerek, annál több olyan munkaerő, aki nemsoká segíthet a szüleinek a nyomorúságos föld megmunkálásában. Ott tehát nem féltik a nőket, ellenkezőleg, kamatoztatni és forgatni iparkodnak, mint a tőkét. De jó, a cseremiszek messze vannak, kultúrátlanok, állatok s nem arravalók, hogy közülük hozzuk az ideáljainkat. Ám menjünk néhány száz kilométernyire, nyugat felé, a legbujább kultúra országába. Ott hívek az asszonyok, tiszták a házasságok? S minden kulturális haladás tetejébe nem a "házassági háromszög" zászlóját tűzte ki az élet? Lehet az szent, örök, változhatatlan és törvény, ami geográfiai határok szerint más és ellentétes? És én lehetek ebben az országban nevetséges és néhány órai gyorsvonati utazás után tiszteletreméltó?
Nevetett minden kérdés után, mintha egy-egy tőrt forgatott volna meg szívemben. Aztán egyszerre nyugtalanabb lett.
- A művészeket, különösen a felkapott színészeket utálom. Más férfi szerelmét rejtegetik az asszonyok, mint a fűzőjüket, a csipkés ingüket, a selyemharisnyájukat s legföljebb valamit engednek belőle sejtetni, annyit talán, hogy a barátnőik megpukkadjanak. De a művészeket úgy viselik, mint az ékszert, a virágot, a mellükön vagy a hajukban. Hencegnek vele. Ez már az ékszer, a virág és a művész természetrajzához tartozik s természetesen az asszonyokéhoz is. Nem tetszik nekem ez az ischli nyaralás. A fene ette volna meg Erich von Trenk urat.
Felugrott. Először láttam embernek, aki birkózik és lihegni, szenvedni is tud. Szinte gyűlölettel nézett rám és félvállról dobott felém egy kérdést:
- Van olyan harapófogó a világon, amelyikkel magából egy szót ki lehet húzni?
Nem feleltem. Walter Dénes elnézett a nyári égen, mintha valahol, valamerre feleletet keresne. Nagy magasságban egy repülőgép szállt és a csöndben valami halk kattogás is hallatszott. Forró levegőhullámok lomhán paskolták idegeimet. Walter Dénes egy cigarettára gyújtott és azt mondta:
- Estére jöjjön be hozzánk búcsúvacsorára.
S már a régi, cinikus hangon tette hozzá:
- A főpolgármester úr zsöllyéjét gyászfátyollal borítottam le...
Aztán évekig nem találkoztam vele. Tavaly, a mozgósítás első napjaiban, Szegedre utaztam az ezredemhez. A vonat zsúfolva volt katonákkal s nekem, aki a peronon voltam kénytelen állni, az egész háborús levegőből az csapott leginkább a lelkembe, hogy milyen szerelmesek az asszonyok. Nők, akik elkísérték a férjeiket, olyan szemekkel tapadtak hozzájuk, mintha ezen az utolsó úton még egyszer átélveznék az ezer éjszakák minden gyönyörét és a szemükkel innák teli magukat az éhség, az egyedülvalóság, a félözvegység tikkasztó éjszakáira. Ezen az utolsó úton mind szerelmes volt az urába. S csodálatosképpen a férfiak sokkal hidegebbek maradtak, szinte unottan fogadták az asszonyaik gyöngédségét. A bizonytalanság, az egykedvűségbe takart félelem s a háború láza kimosott szívükből minden szerelmes vágyakozást s az asszonyi gyöngédségtől olyanformán riadtak meg, mint a haldokló az utolsó kenettől. A zavaros férfiszemek, szinte azt rikoltották, hát már annyira vagyok, hogy ennyi gyöngédséggel kell tőlem búcsúzni? A megátalkodott agglegény gőgjével néztem végig a nagy komédián. Azt gondoltam magamban: "És ha meghalok - hát ugyan kinek halok meg?"
Valaki a vállamra tette a kezét. Hátranéztem. Alig ismertem rá Walter Dénesre.
- Hadnagy úr, bókolt az egyenruhámnak, ne röstelljen szóba állni egy közönséges hadseregszállítóval, aki nem megy ugyan a harctérre, mint maga, de azért esetleg hamarabb harap a fűbe, mint maga.
Nevetett.
- Higgye el, hogy az én foglalkozásom talán veszedelmesebb, mint a katonáé. Mit kockáztat a katona? Legrosszabb esetben a féllábát, a fél karját vagy az életét. Nekem a becsületem is minden pillanatban kockán forog s nem is csak tőlem függ, hogy elveszítsem. Sok száz alkalmazottal kell dolgoznom s csak egynek jusson eszébe valami komiszság, vagy akár csak túlbuzgóság, nekem harangoztak. De mit ijesztem én magát az én veszedelmeimmel? Persze nem házasodott meg, azóta sem?
- Hála az égnek, sohasem jutott eszembe.
- Nagyon helyes. Magának nem való a házasság.
- És ön?
- Köszönöm kérdését, e pillanatban özvegy vagyok.
Nem mertem kérdezősködni s ő valósággal leolvashatta arcomról az elhallgatott kérdéseket, mert cinikusan mosolygott. Aztán egyszerre szinte duhajkodva mesélt:
- Maga most arra kíváncsi, hogy az utolsó Walterné, aki e néven harmadik uralkodó hercegnője volt szívemnek, megszökött-e csakugyan a tenoristával? Az eset egészen különös. Harmadik Walterné nem volt sablonos asszony, kidobta a tenoristát, kidobott később egy amerikai milliomost is, a végén pedig meglepő módon szökött meg tőlem. Öngyilkossá lett. Olyan alaposan öngyilkos lett, akár egy rajtakapott sikkasztó. És sohasem fogja nekem elhinni, hogy miért lett öngyilkos. Azt írta utolsó levelében, hogy nem bírja el tovább az én féltékenységemet. Jól jegyezze meg magának: az én féltékenységemet. Akkoriban egész komolyan kellett magamtól megkérdezni, hogy féltékeny vagyok? Vett ön rajtam valamit észre, ami féltékenység is lehet? De harmadik Walterné azt írta, hogy féltékeny vagyok s neki az én lehetetlen féltékenységem miatt kell meghalnia. Ennek most már hat esztendeje s az ember nyilván a legkönnyebben megzavarható állat, mert azóta sem mertem újra megházasodni. Pedig én azt hittem, hogy úgy körülbelül minden két esztendőben mindig házasodni fogok egyszer.
A vonaton tűrhetetlen kezdett lenni a tolongás. Walter Dénesnek el kellett hallgatnia. Az áradat egy emberpárt sodort közénk, egy szerelmes szemű asszonykát, aki kétségbeesetten kapaszkodott egy tartalékos tiszt karjába. Mikor nagy sokára megint egymás mellé kerültünk, Walter Dénes azt mondta:
- Három napig sírni fog, három hétig habozni s azután körülnéz a világban, hogy mit csinál a többi asszony. Engem egy homályos sejtelem kínoz, Thury uram. A háborúban a katonák több dekorációt kapnak, mint amennyi őfelségétől a királytól telik. Van egy dekoráció, sokkal régibb, mint a Szent István-rend s azt az asszonyok osztogatják.
Az étkező kocsiban próbáltunk helyet kapni. Szerencsésen elcsíptünk egy liliputi asztalt az egyik ablaknál. Walter Dénes sört rendelt és vajat.
- Nem megy ki a fejemből, hogy harmadik Walterné féltékenynek tartott. Igaz, mindig azt akarta velem elhitetni, hogy szeret. Egyszer azt mondta, hogy az asszonyok a könyv elejét és végét nézik s a férfiak során is az elsőt és az utolsót, a legszebbet és a legcsúnyábbat. Ezeket érdemes szeretni, a többi közönséges és unalmas. Nevettem ezeken az ismert asszonyi fogásokon s ha arról beszélt, hogy szeret, bizony megesett, hogy azt kérdeztem tőle, kivel akar megcsalni az édes vallomás mögött? Nem hittem neki, de hát én eleven asszonynak még sohasem hittem. Miért hittem volna éppen neki? De hogy féltékeny volnék? Egész életemben rettegtem attól a gondolattól, hogy besoroznak a zöld szem regimentjébe.
Egy pohár sört hajtott fel.
- Féltékenynek talál engem Thury úr?
Előbb valami goromba válasz motoszkált a fejemben. De valahogy megszántam.
- Régebben azt hittem, hogy tűrhetetlenül cinikus és ki kellene verni minden valamire való társaságból, de egyszer megdöbbentett egy pillanatra s most már nem tudom bizonyosan, ruha-e a maga cinizmusa, vagy test. Vannak pillanatok, mikor azt hiszem, hogy maga csörgősapkát nyom a féltékenysége fejébe s titokban többet szenved, mintha tombolni engedné a féltékenységét.
Hangosan felnevetett.
- Érdekes. Harmadik Walterné is ezt mondta, csak valamivel drasztikusabban. Verj meg, ha kételkedsz bennem s aztán csókold le testemről a vért, ezt mondta. És én azt feleltem neki: "te kis perverz macska, milyen szépen rájössz magadtól is, amit a szerelem beteg ínyencei verejtékesen találtak ki!" S olyankor harmadik Walterné arcul csapott. De én nem vagyok féltékeny, röhögök a zöld szem nyavalyásain.
Kinézett az ablakon s néhány pillanatra elhallgatott. Megtörölte a homlokát.
- Harmadik Walterné jobban tette volna, ha megszökik azzal a páva-tenoristával. A föld alá bújni... Utálatos dolog így évekig vitatkozni egy halottal. Akármit mondok neki, csak egy válasza van: "hát cáfold meg, hogy a föld alá mentem!" Ha azt mondom, hogy unatkoztál vagy megcsalt a tenoristád, vagy egyszerűen meg akartál bosszantani, azért lőtted magad agyon, hallgat. Ha szemébe vágom, hogy hazudik, a másik két feleségem legalább őszinte volt, őszintén undorodott tőlem s kegyetlenség, ha utolsó levelében is azt akarta velem elhitetni, hogy szeretett, mégis szeretett, csak engem szeretett, hallgat. És hallgatása azt mondja: "a föld alá bújtam, nekem már mindegy, mit hiszel, mit nem?" Utálatos dolog egy holt asszonnyal évekig elvitatkozni.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy megkérdezzem:
- Miért nem nősül meg újra?
Zavarodottan nézett rám.
- Én nem akarok elválni harmadik Walternétől. Ha megszökött volna, kinevetném és szebb asszonyt keresnék. De ez meghalt. Megölte magát. Miért nősülnék meg újra? Hátha...
Valami halk, szemérmes, gyáva dadogásba ment át.
- Hátha... szeretett...
Aztán hirtelen körülnézett az étkező-kocsiban és gúnyosan figyelte a bevonuló tisztekhez simuló szerelmes asszonyokat. Gúnyos tekintete olyan volt, mintha biztatni akarná az asszonyokat és tapsolna nekik, hogy nagyon jó, csak komédiázzanak tovább, a buta férfiak beugranak s három nap múlva sóhajokat küldenek haza, ahol az asszony már nyitogatni kezdi a szemeit, friss férfiakat kutatva. Szinte fölfrissült a szerelmes asszonyok játékán s már fölényesen szólt:
- Mit gondol, mi lesz itt a háború után? Ha például ez a háború egy évig eltart s százezren jönnek vissza nyomorékan, másik százezer vagy még több ott is marad? Olvastam egy poéta fantáziáját. Niobék országának látta a világot, száz és százezer asszonnyal, aki mellől hirtelenül nyilazták le a férjeket, a gyermekeket s ott állnak kiszáradt szemekkel, némán, megkövesedve. Milyen megható fantázia! Száz és százezer Niobe... könnyeik már nincsenek... lábaik előtt az elesett férj, az elpusztult gyermekek. Az örök tragédia, mely a mitológiából átnyúlik a mába, a holnapba. Csak hinni lehetne benne! S csak ne jutnának az embernek eszébe azok a tragikomikus fényképek az éhes macskákról, melyek ezreivel keringték körül a nyomorúságos vendéglőt, mikor az angolok ostromolták Gallipolit s a lakóházakban nem volt ember, nem volt ennivaló! Melyik az igazi jóslat? A Niobe-csoportozatok százezrei vagy a megmaradt kevés vendéglő köré sereglő macskák? Sírni fognak-e az asszonyok vagy a megmaradt férfiak körül fognak settenkedni éhesen? Egy nagy szoborkiállítás lesz a világ, vagy egy végtelen utca, melyet éhes asszonyok szemei fognak végesvégig koldulni, rabolni, harapni? Szomorú világ lesz, vagy túlságosan hajcihős? Ha szép ember volnék s a háborúból megmaradnék: félnék az asszonyoktól. De én hála istennek az egyszeri szegény ember örömét kiáltom: "száz pengőért nem adom, hogy egy pengőm sincsen". De jó, hogy én vagyok a legcsúnyább ember.
Ivott és cigarettázott.
- És harmadik Walterné éjszakánként kikel sírjából s azt akarja velem elhitetni, hogy szeretett. Azt hiszem, ha most feltámadna és élne, igazán féltékeny volnék rá.
A szeme szögletében megint megláttam azt a nyugtalan, ideges lobogást. Szégyellte magát, vagy harmadik Walterné állhatatossága kezdte megzavarni nyugalmát, flegmáját és elméjét, nem tudtam. Walter Dénes még egyszer cinikus próbált lenni.
- Attól tartok, Thury uram, hogy megkaptam magától a betegséget s már nekem is zöld szemem van.
Nem szóltam rá semmit. Szegeden kiszálltam. Walter Dénes tovább utazott...
Decemberben sebesülten hoztak haza Szerbiából. Február elején mehettem ki először a kórházból.
Egy este betértem valami körúti vendéglőbe s az első ismerős, akit megláttam, Walter Dénes volt. Különben se nagyon válogathattam az asztalokban, aztán a kórházban kinőtt szakállam dacára Walter is megismert, hát melléje telepedtem. A háború, vagy micsoda, őt sokkal jobban megviselte, mint engem. Szőrös, sápadt arcából olyan félelmetesen villogtak ki lázas szemei, mint egy robogó autó lámpái az éjszakából. Ültében is meglátszott rajta, hogy görbe vállai egészen meggörnyedtek.
De a hang, az még megpróbálkozott a régi csúfondárossággal.
- Vitéz úr, a szerbek több kárt tettek magában, mint az asszonyok. De sebaj. Ezt a nyomorúságot könnyebben ki lehet heverni.
Valami különös fáradtság mégis zavarta csúfolódását. A mondat közepén a csúfondáros hang már megtörött s a végén valami furcsa, fuldokló hörgésbe fúltak a szavak. Mintha valaki temetési kántus melódiájára egy gúnydal szövegét énekelné: siralmas volt a csúfolódása.
Nem várta be, hogy kérdezősködjem, maga kezdte magyarázni:
- Egy kissé hitvány bőrben vagyok, amióta detektív-mesterségre adtam a fejemet. A nagykárolyi sintér azt mondta a fiának, mikor hurokjából a harmadik kutya is kiszabadult: "nem való neked, fiam, ezs a síp mestersig". Úgy látszik, nekem sincs tehetségem a detektív-mesterséghez.
- Hát mióta lett maga detektív?
Görcsösen nevetett.
- Harmadik Walterné múltját kell kikutatnom. Végre is, illik tudnom, voltak csodák a világon, ha én nem is hittem bennük. Ha harmadik Waltertné csakugyan tisztességes asszony volt s csakugyan azért ölte meg magát, mert szeretett engem s nem akartam neki elhinni, akkor megérdemli tőlem, hogy lelkemben rehabilitáljam s emlékét az én szívem mocsarából tisztázva emeljem ki. Egy csomó ember a históriában, akinek emlékére száz tudós szappanos veti magát, hogy tisztára mossa, nem éri meg úgy a fáradtságot, mint harmadik Walterné, aki semmiesetre sem volt közönséges asszony, ha nem is tudom neki elhinni, hogy engem csakugyan szeretett.
- És maga most kutatja a múltját?
- Az egész életét kutatom. Lányságát s a mi házaséletünk történetét. Maga persze azt gondolja, hogy akkor kellett volna érdeklődnöm, mikor el akartam venni. Bolondság. Én sohasem képzelődtem a házasságban s ha a lány szép volt - pedig harmadik Walterné még az én feleségeim gyűjteményében is gyöngy volt - akkor én bizony nem kerestem az erkölcsi bizonyítványát. Minek? Egy-két esztendő után úgyis megszöktették az én feleségeimet. De képzelje, annyit máris kiderítettem, hogy harmadik Walterné a főpolgármester urat, mikor a nyakát meg akarta csókolni, úgy ütötte pofon, hogy őméltósága lezuhant a földre, mint a zsák. Az akkori szobalányom most esküdött meg rá, mikor harmadik Walterné már régen a föld alatt van s megesküdött akkor is, mikor ötszáz koronát ígértem neki, ha megesküszik, hogy hamisan esküdött. Úgy kell lenni, hogy a főpolgármester úr csakugyan súlyosan megpofoztatott. Némi nyomokra bukkantam már abban az irányban is, hogy Erich von Trenk tenorista úr ismételten tett kísérleteket ismerkedés céljából s harmadik Walterné azt üzente egy alkalommal az énekes pávának, hogy szívesen meghallgatja, ha belépti díjat fizethet, de külön előadásokra nem reflektál. Ezt az udvari opera páholynyitó asszonyától tudom - kétszáz koronáért. De hát sok páholynyitó asszony van a világon s amiről az egyik nem tud, más kilencvenkilenc jobban tudhat. A bizonyosság még messze van s én máris nagyon fáradt vagyok.
Elvégezte a vacsoráját és cigarettára gyújtott.
- Keserves mesterség ez a detektíveskedés. De nem hagyok fel vele. S ha, amit még mindig nem hiszek, kiderülne a hihetetlen és harmadik Walternét én kergettem volna a halálba, akkor... nohát akkor gazember vagyok.
Lehajtotta fejét és lopva figyelte arcomat. Megtettem neki azt a szívességet, hogy nem zavartam kémkedésében. Egyszerre megkapta a kezemet és halkan, mániákusan szólt:
- Meri-e becsületszavára mondani, hogy sose volt a szeretője harmadik Walternénak?
- Maga megőrült.
- Becsületszavára... becsületszavára mondja, hörögte durván és nem engedte el a kezemet.
Erőszakkal téptem ki kezemet a kemény fogásból és fölkeltem, hogy távozom. Mint egy megvert kutya, meghunyászkodva gubbasztott Walter Dénes. Holtsápadt arcából most alázatosan, esdekelve néztek ki a szemei. Néma imádkozás volt az, nem is nézés. Már nem tudtam rá haragudni.
Lehajoltam hozzá. Az alélt ember tikkadtságával itta csöppenkint hangomat.
- Becsületszavamra mondom, hogy sohasem találkoztam az ön nejével, csak az ön jelenlétében. Soha sem beszéltem vele, csak az ön jelenlétében. Soha egy sor írását nem láttam, nem olvastam. Soha egy üzenetét, közvetve sem, kaptam. Soha egy tekintete titkosan hozzám nem szólt. Meg van elégedve, Walter úr?
Mielőtt elkaphattam volna, megcsókolta a kezemet. Szemében valami ijesztő lobogás játszott...
S a mai reggeli újságokban olvastam, hogy Walter Dénes öngyilkos lett. Talán azért döbbentett meg a hír, mert sohasem fogom megtudni, a zöld szem őrülete kergette-e öngyilkosságba, vagy azért bújt harmadik Walterné mellé, hogy alázatosan, szerelmesen bocsánatot kérjen tőle...