A virrasztóhoz
| A virrasztóhoz szerző: Krúdy Gyula |
A csillagokat hányan nézik mostanában Magyarországon! A száraz, téli éjszaka égboltozatán soha olyan fényesek nem voltak a csillagok, mint ez esztendőben. Mintha kifényesítette volna őket egy láthatatlan égi kéz: ragyogjatok, csillagok, mert most minden szem reátok tapad, a Kárpátok között az őrkatonáé, a kis falvak rózsalevél nagyságú ablakai mögül a virrasztóké, az özvegyeké és árváké, és azoké, akik ezután lesznek árvák, özvegyek. A csillagok, akik hajdan a szerelmesek és bujdosók barátai voltak, akikről a népmese szelíden hangzott, akik pajkos hunyorítással nézték ma egy esztendeje a disznótorból hazafelé bandukoló falusiakat: a csillagok mostanában divatosabbak, mint valaha. Hisz mindenkinek van csillaga ─ véli a fantázia. Vajon mikor hull le a csillag? És a csillag ott a magosságban éppen úgy benéz a határmenti hegyszakadékba, mint a kis falvak házaira, nagy városok lámpásaira, Homonnára, Kassára, Szerbiára, Bukovinára... Bizony nehéz éjszaka aludni mostanában. Az álom elkerüli a szemeket, és a kis tündér, amely a párna csücskén helyet foglal, mint egy hintázó lepke virágos almafagallyon, sohasem mond drága, édes gondolatokat. Szürke anyóka üldögél a sarokban, és fon. Megtört szemét reád mereszti. Az óra halk tiktakolásán mintha meleg, véres hullámzás remegne átal. Tán csata van most valahol... Nem világosodik még az iparcsarnok kupolája a liget fái felett? Csak a csillagok szikráznak a hideg magosságban, és a téren nagy szakállú öregember ballag végig, talán maga az úristen, akinek éjszaka dolga volt Budapesten. Istenem, sok csillag szaladt le az égről ma éjszaka?
A régi éjszakákon a csillagoknak az volt a dolguk, hogy gyermekágyakra vigyázzanak, és a szerelmesek sóhajtását közvetítsék. A Petőfi versében benne van minden poézise a csillagok hivatásának. Manapság a szegény katonákra vigyáznak a csillagok. A végtelen hómezőkön, az erdős hegyháton, a befagyott folyó partján, az őrtoronyban virrasztó katona hová nézzen magányosságában? Csak a csillagra néz, és annak sugarára bízza a gondolatát. Mennyi postai munkájuk van az égi szemeknek! Milyen messzi állomásokra kell elszállítaniuk az üzeneteket! Csak fordítsátok szemeteket, asszonyok, gyermekek bizalommal a csillagokra. Bizonyára üzen egyszer valamit majd a katona. Ha nem a földről, a másvilágról.
Mily soká virrad ma éjszaka!
*
A téren, ahová ablakom nyílik, katonák vonulnak keresztül. Ismerem már a járásukat. Éjszaka hozzák őket északról vagy délről. És hajnalban viszik őket tovább északra vagy délre.
Néha énekelni szoktak, ha dalos gyerekek vannak közöttük. Felharsan a sötétségben valamely újmódi bakanóta. (Most van szüretje a bakanótának.) Az ablakok megrázkódnak a szürke bérházakon, visszhang támad a liget fái felől, mintha ott is vonulna egy másik katonacsapat énekelve az éjszakában. A kávéházból kiszalad a fehér sapkás tűzilegény. A kártyások kártyával a kezükben állonganak a kávéház előtt, a fonnyadt kasszírnő boldog nevetése idáig hallatszik. Aztán megvilágosodnak egymás után az ablakok a tér barna házhomlokain. Mintha felnyitnák az alvók lezárt szemeiket, és a szemekből karácsonyi lámpás sugározna. Asszonyok, férfiak, gyermekek álmos, de röpködő tekintete tódul a térre, mint a szemeknek egy drága, áhítatos esője. Szinte élénkebben hangzik a bakanóta minden ablak megvilágosodásával. Mintha csak azért jöttek volna haza a bakák egyetlen éjszakai órára Budapestre északról vagy délről ─ a Keleti pályaudvartól a nyugoti pályaházhoz vonulván -, hogy az éneklésükkel gyönyörködtessék a helybeli lakosságot. Mintha azt akarnák bebizonyítani az ablakok alatt, hogy sem a kedvük, sem a hangjuk nem veszett el a háborúban.
Fújják boldogan, hosszan, ahogyan csak katonák tudnak énekelni, akiknek kurta zsoldjukból nem telik arra, hogy muzsikáltassanak maguknak, énekelnek tehát, mert a dalban van minden örömük, szórakozásuk, felejtésük, megnyugvásuk, az ingyendalban, amit magának énekelget az ember, ha lyukas a zsebe, ha nagyon szomorú, vagy ha nagyon boldognak érzi magát. Mint mikor a koplaló cigány önmagának muzsikálgat a faluvégi, széljárta kunyhóban... Mint mikor a költő holdvilágos éjszaka a vadgesztenyefák alatt ballag, hol nagyon boldog volt valamikor... Mikor az embernek egy hosszú nap vagy éj tépelődő, keserves gondolatai után, a bánat legmélyén, csaknem nyakig a sírveremben hirtelen, minden ok nélkül, valamely megfejthetetlen lelki színjáték folyományaképpen: eszébe jut egy dal, amit valahol régen hallott. Madridban, egy erkély alatt vagy a bécsi zengerájban vagy az édesanyjától a bölcső felett.
Mennek barnán, hosszan, igyekezve, mintha elkésnének valahonnan, a téren a nagy fák mintha megvilágosodnának az ablakok fényétől ─ vagy talán belülről, mint a népmesében a szegény vándorló katona felett a vén cserfa -, együtt zengik a fák a nótát a bakákkal. Mintha elképzelt regék elevenednének meg. Mindegyik baka egy-egy csodálatos legenda, amelyet soha-soha többé nem láthatunk majd, csak ebben az időben, midőn a szemünk láttára folyik a világtörténelem. A csodálatos, a béke idejében szinte elképzelhetetlen figurák kopott köpenyegeikben, keserves bakancsaikban, és a tekintetükben a halál és élet oly rózsakoszorúsan hempereg, mint az amorettek a régi piktorok rajzain. Mintha jönnének a népregék sűrű őserdőiből ─ tegnap még fák és bokrok voltak, útszéli fakeresztek, magányos kőszentek egy felvidéki keresztúton vagy száraz kórók az elhagyott szántóföldön -, és egy napra megelevenedve elhozzák közénk a mesék, legendák hangulatait, a háborút a nép fantáziájából, a pásztortüzek és fonók mondáiból, megmutatkoznak a nagyvárosi éjszakai utcán, hogy lássuk, hogy milyen igazában a harctérről jövő és csatába menő katona ─ azután mennek tovább, messze, a népmesékbe vissza.
Az ablakok utánuk világítanak a setétségben, a fák decemberi tar gallyain még egyszer feltűnik a karácsonyi ragyogás, és az emberek tekintete még egyszer elrévedez a kopott, sáros köpenyegek mögött, mint egy furcsa, érthetetlen álma után néz az ember, midőn fölébredt.
A bakancsok lépése a mellékutca szunnyadó éjszakájából hangzik. Vajon hová mennek?
*
A Rákóczi-harcok, Thököly hajdúi, a negyvennyolcadiki szabadságharc: mind egy-egy gyönyörű nagy liget a nemzet mesemondó országában. Legtöbbünknek a gyermekkora azzal múlott el, hogy az öregek beszédét hallgattuk Görgeyről, Guyonról, Klapkáról... Egy egész nemzedék a forradalom után az anyatejjel szívta magába a dicsőséges, gyönyörű történeteket a nemzet nagyszerű ébredéséről, Kossuthról és a budavári ostromról. Az öreganyám, aki korának egyik legolvasottabb asszonysága volt ─ szerette a hosszú regényeket és a történelmi könyveket, latin szavakat tudott, és az alkotmányt bizonyosan egy gyönyörű magyar férfiúnak képzelte -, talán még ma is a nagysallói ütközetnél tart a mesemondásban. Mi lesz most majd a háború után? Az új legendák, az új mesék, a hőstettek és csodálatos kalandok máris olyan rengeteg mennyiségben állnak a fantáziák rendelkezésére, hogy két-három nemzedéknek se lehetne mindent elmondani.
Rákóczi harcai alatt megfontolt, ünnepélyes, szinte történelmi lépésekkel követték egymást az események. Mintha egy-egy ütközet után mindenki hazament volna megpihenni. Hónapok múltak el, amíg valamely nevezetesebb esemény bekövetkezett. Teleltek, nyaraltak, pihentek a seregek. Szerettek Pozsonyban vagy Lőcsén üldögélni. A vezéreknek volt idejük hazalátogatni. Egy-egy nagy csata után megfontolni a dolgot, visszavonultak kerített városokba.
A szabadságharc alatt már gyors parasztszekéren nyargalnak a történetek. A régi naplók, feljegyzések minden napról tudnak valamely híradással. Ha egyéb nem történt, Debrecenben összeült a követek háza a nagytemplomban. Azonkívül a csatározás is sűrűbb volt, minden hétre esett belőle. A szívek fennen dobogtak, a honleányok tépést csináltak, gyászruhát varrtak a lányok, antik ékszereiket a nemzet oltárára helyezték az öregasszonyok. Csodálatos véráramlás árad felénk a szabadságharc napjaiból.
Ma? Szinte kábultan, megrettenve állunk a repülőgép százkilométeres gyorsaságával következő eseményekben. Szerbia, Galícia, Kelet-Poroszország, Franciaország, Flandria, Kisázsia, Szuez, Csendes-óceán, Máramaros, London: minden nap minden órában ontja felénk az eseményeket. Hová nézzünk? Hová koncentráljuk figyelmünket? A máramarosi menekült asszonyok panaszát hallgassuk, vagy a negyvenkettős mozsarak mellett szolgáló magyar tüzér előadására figyeljünk? A szerb lövészárkokban visszhangzó lövések dörgését számoljuk, vagy az Emden hőstetteit? Hová figyeljünk, merre nézzünk, miért sóhajtsunk, miért imádkozzunk? Egy egész világ áll a fejünk felett lángban, és a csillagok nyugodalmasan hunyorgatnak a magasságban. Mintha ők már előre tudnák, hogy az események ezen bibliai özönvizéből hány szigetecske marad a felszínen. Mintha már előre tudná a csillagsugár, hogy a flandriai árvíz, a Mazuri tavak kilométerekre hangzó halálhörgése, Ravaruszka és az elfoglalt Belgrád: egyszer minden eloszlik, elmúlik, eltűnik előlünk, és csupán egy vagy két embernek a maga kis csatája, sorsa, sebesült válla vagy tüdőcsúcshurutja érdekel az egész világháború mennydörgéséből. A reimsi székesegyház összedűlése egyetlen sóhajtásával nem ér fel annak, akit szeretünk, akinek reánk való gondolatát a decemberi téli éjszaka szikrázó csillagaiból szeretnénk kiolvasni.
Ó, már csöndesen virrad a Városliget felett. Varjak kárognak a ködbe borult fák magosságában. Mennek, utaznak az éneklő bakák után.