A világosság
szerző: Ungvárnémeti Tóth László
Vastag homály fedé a mély kaoszt,
S nem volt szemünk hová függeszteni,
S nem láthatánk semmit lábunk előtt. –
Feltetszik egy csillag! Nagyon kicsiny,
S homályos a csillag; de mindazáltal
Volt már mégis hová tekintenünk,
Ez a csillag nekünk Vezér leve,
S tapogatva kisértük sugárait,
S imádtuk ál-fényét, ámbár gyakorta
Meg-megcsapók mellette lábaink.
Feltetszik a Hold, – áldott tünemény!
S erőt veszen lágy fénye a ködön.
Látunk hegyet, völgyet, halmot s gödröt,
Látunk mindent, csakhogy homályosan.
Feltetszik a Nap is! Fut a setét,
Nincsen setét! mert a világos aether
Minden ködöt, s homályt elkergete.
Látunk, mindent látunk, mindent tudunk,
Tisztán, világosan látunk, s tudunk.
Nem kell tapintás, mégis érezünk;
Nem kell üvegszem, mégis messze látunk;
S nem kell hitel, mivel látunk, s tudunk.
Dicső Nap! óh bárcsak még a jeges
Póluszra is kihatna szent világod,
Hogy látnák a szegény szamojedok,
A lappok, és az új zemlát lakók:
Mi a különbség a Nap, s Hold között!