A világlátó
szerző: Tompa Mihály
Az apa fiához imígyen beszéle,
Egy erszény pénzt adván ennek a kezébe -
A huszadik évet, fiam, ma betöltöd!
Illő lesz, hogy váltsd fel azt, ki vén s törődött.
De annak az eszén nem sok ember indúl,
Aki falujának határán se ment túl;
Eredj a világba! láss, hallj és tapasztalj!
Keresd: hol mi jó van, tapogasd: mi a baj?
A fiú megszokván, hogy nem ő határoz:
Elment s nagy sokára tért vissza a házhoz,
Hol a fáradságtól magát kinyugodván,
Igy szólt apja hozzá: ,Nos, hát édes szolgám!
Mire a jó Istent éjjel nappal kértem,
Im visszavezérelt kivánt egészségben!
Hadd halljam hát, hogy mit láttál a világban...?'
»Biz én édes apám, ott sok mindent láttam.
Hegyet, síkot s folyót, mely nagy habbal omlott,
Fényes, büszke várost, épületet s tornyot;
Annyi nép- s vidéknek erkölcsét, szokását, -
De három községnek mégse láttam mását!
Ezek közt legelső volt Imádságfalva;
Csudáltam, mért van ott minden úgy kihalva...
Mig másutt sürögve, zajjal, seregestűl,
A nép munkálkodni hazulról kipezsdűl.
Itt a dolgozásról végképen lemondtak,
Szólván: semmi haszna földi szorgalomnak!
Gondolunk s nézünk az égi madarakra:
Mily szépen megélnek, nem vetve s aratva!
Ugy cselekszünk, mint a parancsolat szól:
Mért szorgoskodnátok a holnapi napról?!
A zsidók is nyertek mannát, el se vesztek...
- S várnak a próféta hollójára veszteg.
Olvassák az írást, néznek a betűre,
Ebbe vannak némán s mélyen elmerűlve;
Avvagy áhitattal meghajolva földig,
A napot s az éjet imádsággal töltik.
Majd e jámbor hívek közűl elsietvén,
Más helységbe értem még azon nap estvén;
Munkásnak nevezték, - nem hívhatni jobban,
Mert nincsen hiány ott munkában, dologban.
Versenyez kicsiny, nagy, - fejök szinte szédűl; -
Csak panasz, sovárgás hallik a beszédbűl;
Az idő beh nyargal...! a nap egy arasznyi...!
Ennyi, annyi munkát kell holnapra hagyni!
Monda egyszer, aki vala legsovárabb:
Mily idő-vesztés e sok ünnep, vasárnap!
Még ez okra lészünk éhezők és pőrék...
Hátha eltörölnők! - és el is törőlték.
Csukva áll a templom, berozsdált a zára,
Egy lélek se vágy az igének szavára;
Néha meg-megkondúl a harang magától...
S csaknem megijednek szokatlan szavától.
Iskolába menni, adni nem szeretnek...
Sok dolga s haszna van a kicsiny kezeknek!
Munka náluk a fő s minden; - és valóban
Szinte úsznak a kincs- és más földi jóban.
Hogy a harmadiknak utcájára léptem,
Görnyedő vén ember jőve szembe vélem;
Csudálkozva láttam, hogy folyvást süvegel...
Oh édes agg apám, mi dolog?... tegye fel!
Unszoltam sokáig, kértem is: hiába!
Később jöttem aztán mindennek nyomában;
Uj szokást követnek: itten aki vén lesz,
Semmi jussa többé a becsültetéshez.
Helye nincs a házban, kívül is elhálhat,
Nem számára tesznek az asztalra tálat.
Várjon sort, - az ifjú települve mellé:
Emennek jár a hús, - amannak jut a lé.
Ifjak látnak törvényt, ezek ott a bírák,
Kik a büntetést a vétkezőkre irják;
S minden ügy kezökben gyorsan folyva dől el,
Mig nagy lassúság jár a hajlott idővel.
Nem uralkodhatik ifjon kívül más ott,
Vén embertől soha nem kérnek tanácsot;
És ha Újmezőn a dolgokat tekintem:
Apám, mondhatom, hogy jól megy ottan minden!«
Az öreg figyelve hallgatott minden szót,
És se jót, se roszat a beszédre nem szólt;
Hanem később, midőn már évek folyának,
Felhozá a három községet fiának:
,Bizony én szivemnek teljesítnéd vágyát:
Ha ama helyeket még egyszer bejárnád,
Azért is, mert akkor valamit feledtél!
Megtudod majd, hogy mit? - azon embereknél.'
A fiu, mivel szent volt e vágy előtte,
Gyorsan elment s megjött, - nem sok időt tölte;
,Hát a három község? szólj csak, alig várom...'
»Biz, apám, elpusztult végkép mind a három!
Népe meghasonlék, kiholt, szerteszéledt...
Elsöpré valamely rettentő itélet;
Szén, kő és tapasz van helyén a bozótban,
- El se hozhatám igy, amért küldve voltam!«
,El, elhoztad, kincset hoztál, ime lássad
Az a bölcseség, mit a tapasztalás ad!
Jaj a népnek, melyben utolsók a vének,
S gyermekek állnak fel birónak, vezérnek!
Szorgalom s imádság külön-külön meddő,
S boldogságot, áldást hoz együtt a kettő;
Ezen függjön mindig az ember figyelme:
Tisztes munka, jó rend s az Úrnak félelme!'