A világirodalom története/VIII.-1. fejezet

← A romantika

A világirodalom története szerző: Szerb Antal VIII./1. fejezet – A preromantika

Kezdetek

A preromantika irodalmi megfelelője annak a társadalmi átalakulásnak, amely valamivel később, a francia forradalommal következik be. Az irodalom ezúttal is vagy húsz évvel megelőzte a politikai eseményeket. Az általános európai preromantika igen szövevényes és gazdag eszmevilágát kis erőltetéssel össze lehet tömöríteni a rousseau-i „Vissza a természethez” jelszavába.

Zseni-elmélet

1. Vissza a természethez magában az irodalomban. A szabályok szerint ítélkező klasszikus „ízléstől” fellebbezzünk a szabadon alkotó egyéniséghez, a zsenihez.

A táj

2. A városi és udvari világtól vissza a faluhoz, a tájhoz. Felfedezik a természetet, abban az értelemben, ahogy azóta is használjuk a szót, „a természet szépségeit”.

Emocionalizmus

3. A szigorúan ésszerű világból vissza az érzelmekhez, az ösztönökhöz.

Népiség

4. Vissza a társadalomnak ahhoz a rétegéhez, amely még közel áll a természethez: a néphez.

Nemzet

5. Mindebből a nem-francia nemzetek levonják azt a következtetést, amelyre Rousseau nem gondolt: vissza a nemzetek természetéhez a nemzetfölötti francia kultúra elől, vissza a nemzeti múlthoz.

Ezek a gondolatok a Felvilágosodással együtt a „levegőben voltak” a XVIII. század közepén, már Rousseau fellépése előtt is. A zseni-elméletre rájött Diderot és még előbb, a század elején, az olasz akadémiák, a művészeti és irodalmi elmélet legértelmesebb művelői ebben a korban; és teljes egészében megtalálható már, a preromantikának jóformán valamennyi elemével együtt, ha kissé homályos formában is, a nápolyi Giambattista Vico (1668–1744) Scienza Nuovájában. De ez a könyv nem tett semmiféle hatást a kortársakra, úgyszólván csak a XX. században fedezték fel. Az eszmék az olaszoktól ismeretlen utakon jutottak el Addisonékhoz és a svájci Bodmerhez és köréhez.

A táj

A táj felfedezését először a festészetben és a kertművészetben lehet észrevenni: a század közepén a mértanian szabályos Lenôtre-féle kertet felváltják mindenfelé az angol parkok, amelyek „olyanok, mint a természet”, már ahogy e színpadias század látta a természetet, mesterséges barlangokkal, romokkal és vízesésekkel. Az angol Joseph Warton már 1740-ben The Enthusiast or The Lover of Nature c. tankölteményében kifejezést ad e kertek lelkivilágának, már a miltoni ősszülők paradicsomát keresi a kertek és erdők mélyén. James Thomson (1700–1748) The Seasonsjában (1726) az évszakok elmúló érzelmi tartalmát keresi, az időt, a mulandóságot a természetben és The Castle of Indolence c. elbeszélő költeményében a Tétlenség Kastélyát írja le – bevallani még nem meri, de az olvasó már érzi, milyen kellemes hely ez, ahol a költő ábrándjainak élhet.

Az érzelmek

Az érzelmek felfedezése kb. Richardson és Marivaux morális szentimentalizmusával indul meg, ill. ők adnak először művészi kifejezést egy akkor már nagyon erős kortendenciának. A nagylelkűségen és lelki nemességen való meghatódás azután átalakul a bánat öncélú kultuszává. Megint előtérbe lép a mulandóság, a haláltudat. Ezen a vonalon a kor egyik legnagyobb hatású alkotása az angol Edward Young (1683–1765) nagyterjedelmű, kissé prédikációs hangú költeménye, The Night Thoughts (1742). Nyomában egész „temetőiskola” keletkezik, legfőbb alkotása Thomas Gray (1716–1771) híres Elegy Written in a Country Churchyardja (Elégia egy falusi temetőben), a preromantikus érzésvilág teljes lírai összefoglalása: benne a mulandóság érzése egyesül azzal a gondolattal, hogy a nép névtelen gyermekei különbek a világ dicsőséges fiainál. Az angol költészet felszabadító hatást tesz egész Európára: a puritán hagyományokból táplálkozó haláltudat felszabadítja azt a másik világot, amelyet a klasszicizmus kizárt kertjeinek derűs, boldog birodalmából; az éjszaka, az erdő, a holdvilág, a tündérek – Spenser és Shakespeare birodalmát.

Amint látjuk, a nemzetek együtt hozták létre a preromantikus eszmevilágot, a szétszórt elemek olykor már egy-egy ember szellemében össze is találkoztak; mégis Rousseau-ra kellett várni, hogy egységes életérzés gyanánt fejeződjenek ki és elnyerjék átütő erejüket.

Rousseau

Élete

Milyen tulajdonságok és képességek rendelték el Jean Jacques-ot^[1] több mint prófétikus, korfordító szerepére? Elsősorban élete és egyénisége. Jean Jacques Genfből származott, ahol a város önkormányzata megőrizte a szabadság szellemét és a kálvini dacos hagyományokat. Ifjúkora, amint a Vallomások utolérhetetlen első feléből elénk tárul, csodálatos csavargó-regény; ez az ember csakugyan a „természetben” élt, vadregényes svájci tájakon, országutakon és cselédszobákban, az udvari kultúrától távoleső környezetben nőtt fel és érezte jól magát. Később, amikor sorsa Párizsba, az udvari kultúra középpontjába vezette, nem fordult el ifjúkorától és nem alkalmazkodott az új környezethez. A kisebbértékűség érzéséből, amelyet származása és műveletlensége váltott ki belőle, erényt, világnézetet és attitűdöt kovácsolt magának: ha nem tudja otthonosan érezni magát a kultúrában, abban nem ő a hibás, hanem a kultúra. Idegen-érzését meg is játszotta, hatalmas szereppé túlozta el; így lett belőle Mme d'Epinay „medvéje”, a párizsi elit ünnepelt vadembere, a dacos „polgár”, a kérlelhetetlen sztoikus. Azután attitűdje saját fejére nőtt, úgy érezte, az egész párizsi elit, az egész civilizáció egy noir complot-ba, sötét összeesküvésbe fogott össze ellene – és elbujdosott. De távolléte csak még inkább megnövelte tekintélyét és szavainak átütő erejét.

Pátosz

Hatásának másik titka különös, áradó és érzéki pátosza, amely műveinek nagy részét olvashatatlanná teszi a számunkra, de az akkori lelket magával ragadta. A világirodalom legnagyobb rétorainak egyike; minden mondatába személyiségének teljes súlyával veti belé magát, bánatát, szenvedélyét, izgatottságát. Stílusa magábanállóan „véres” jelenség a púderes században – ez döbbenthette meg, ez igézhette meg leginkább a kortársakat. Míg a többiek eszükkel írtak, ő azzal az őszinte ösztönből és komédiás ösztönből kevert valamivel, amit szívnek nevezett.

Mánia

És ezzel összefügg hatásának harmadik titka is: Diderot és a többiek sokszor ugyanazt mondták, amit Rousseau, de úgy adták elő, mint okos elméletet, amelyet íróasztaluk mellett gondoltak ki; Rousseau számára pedig tana nem elmélet, hanem mánia, amelyet mániákus megragadottsággal tud kifejezni. Nyugtalan korokban a mánia sokkal meggyőzőbb, mint a józan elmélet, a homályos ösztönökre való apellálás hatásosabb, mint az érvek és a szellemesség. És Rousseau nemcsak egy mániát hirdetett, hanem egyenesen azt hirdette, hogy mániákusnak kell lenni – és tanainak igazolásaképpen oda tudta állítani teljes önmagát.

Kultúrpesszimizmus

Középponti mondanivalója a kultúrkritika, vagyis magyarul az, hogy a kultúra nem használt, hanem ártott az emberiségnek. A dijoni akadémia 1749-ben pályatételt hirdetett annak megállapítására: „Vajon a tudományok és művészetek helyreállítása hozzájárult-e az erkölcsök megtisztulásához?” Rousseau nemet mondott és meghódította vele a kultúrába fáradt Európát. A kis pályaműben már az egész rousseauizmus benne van: az ember természettől fogva jó, csak a civilizáció, a társadalom rontja meg. A társadalom, a fennálló rend támadása még erősebb a második Discours-ban, amely nemsokára nyomon követte az elsőt, a Discours sur l'inégalitében (Értekezés az egyenlőtlenségről): „Az első ember, aki bekerítvén egy földdarabot, jónak látta azt mondani, »ez az enyém«, és az embereket eléggé együgyűeknek találta ahhoz, hogy ezt elhiggyék neki – ez az ember alapította meg a társadalmat.”

Emile

Három döntő fontosságú műve, az Emile, a Contrat social és a Nouvelle Héloïse két egymást követő esztendőben, 1761-ben és 1762-ben jelent meg. Az ember szeretne „retrogradálni", mondja, visszatérni abba a világba, ahol a társadalmi kényszer még nem rontotta meg az emberek ősi jóságát; de nem lehet. Mentsük tehát, ami menthető: a még romlatlan lelkeket, a gyermekeket neveljük fel a „természet” elvei szerint. Erről szól az Emile, Rousseau beláthatatlan hatású pedagógiai regénye. Rousseau a nevelés menetében a gyermek természetes fejlődését akarja követni: először testét és érzékeit igyekszik kifejleszteni és csak azután látja el ismeretekkel. Emile keveset tanul, arra is magától kell rájönnie, nem könyvek és magyarázatok alapján, hanem a tanítója által ügyesen megrendezett kis alkalmi jelenetek során, a kor színházias szellemének megfelelően. Istenről pedig a már csaknem megérett ifjú hall először, ekkor iktatódik be a műbe a Profession de foi du vicaire Savoyard, a deizmus híres evangéliuma.

La Nouvelle Héloïse

Egy másik út vissza a természethez a szerelem, feltéve, hogy az ember romlatlan szívére hallgat. A Nouvelle Héloïse a rousseau-i szív nagy regénye. Julie és Saint-Preux szívélete, vergődése és pátosza levelek formájában tárul elénk. Mi, puritánabb kor gyermekei, szívüket talán nem is találjuk olyan romlatlannak, folytonos eksztátikus zokogásuk pedig idegenszerűen érint. De a könyv igen fontos állomás a szerelem, az érzések történetében: ez vezeti be az irodalomba a morális szentimentalizmus után az erotikus szentimentalizmust, a romantika egyik alaphangulatát: a szerelem rendeltetése az, hogy az érzelem magasfeszültségével töltse el a lelket, amely immár az érzés kedvéért akar érezni, élvezni akarja saját érzelmeit.

Le conrat social

Társadalmi szempontból, a forradalom előkészítése szempontjából legfontosabb a harmadik, a Contrat social, A társadalmi szerződés. E kis könyv a népfelség jogának proklamációja. A természethez való visszatérés a társadalomba a népfelség elvét jelenti. Ma az döbbenti meg az embert, mennyire absztraktan érvel, anélkül hogy az emberiség történetére vonatkozó állításait egyetlenegy történelmi adattal támasztaná alá. Nem azt bizonyítja, hogy csakugyan volt „társadalmi szerződés” nép és fejedelem között, hanem azt, hogy kellett lennie. A francia forradalom tényekkel és hagyományokkal nem számoló doktrinérjeinek metsző hidegsége csapja meg az embert, Robespierre közvetlen közelében vagyunk.

Les confessions

Negyedik nagy műve, a Vallomások csak halála után, 1781-ben jelent meg. Bevezetésében kijelenti, hogy olyan könyvet akar írni, amilyen még nincs a világon: megírni egy emberről – önmagáról – szépítés nélkül mindent, mindent. Hogy az emberek láthassák és ítélhessenek: aki megismeri majd tetteinek rugóit és szívének tisztaságát, nem meri azt mondani, hogy volt nála jobb ember a világon.

Őszinteség

Az őszinteség különös dolog. Nem elhatározáson múlik, hanem kegyelemszerű ajándék. Rousseau vallomásai sokszor hamisan csengenek, mint általában azoké az íróké, akik nagyon is hangsúlyozzák őszinteségüket. Az ilyen őszinteség legtöbbször nem önmaguk ellen irányul, hanem barátaik és a társadalom ellen. Rousseau könyvének második fele botránykrónika, a vélt „fekete összeesküvés” leleplezése; kérlelhetetlenül elmond mindent – másokról. Magáról is, igaz; de míg barátai maguk felelnek tetteikért, az ő tetteiben mindig a társadalom a hibás. Igenis lopott, hamisan megvádolta egy szolgatársát, lelencházba adta gyermekeit – de a szíve tiszta volt. Annál szörnyűbb, hogy a körülmények ilyenekre kényszerítették. Regényes képzelete különben is mindent átalakít; az utókor annyira szkeptikus a Vallomásokkal szemben, hogy még azt is kétségbevonták, vajon csakugyan lelencházba adta-e gyermekeit, nem csak őszinteségének fitogtatására írta ezt.

De a Vallomások eleje, az ifjúkor, mielőtt megjelenik a fekete összeesküvés kísértete, remekmű, a világirodalom legkitűnőbb, mert teljesen élményszerű csavargóregénye és egy új, intimebb lélekrajzolás kezdete. Ha nem is bízhatunk őszinteségében, magával ragad az őszinteség attitűdje. Ilyen nyíltsággal és főképp ilyen érdekesen senki sem tudott előtte önmagáról írni, még a nagy mintakép, Szent Ágoston sem; az exhibicionizmus, a kéjes magátmutogatás nagyjövőjű irodalma Rousseau-val kezdődik.

A Vallomásokat kiegészíti a Rêveries d'un promeneur solitaire, utolsó két esztendejének vívódásai, tanainak lírai összefoglalása, amelyet mostanában legszebb művének tartanak.

Rousseau hatása, amint már mondtuk, beláthatatlan, a nyugati kultúra valamennyi országában és valamennyi szellemi területén. Franciaországban hatása nagyon hamar átváltódott társadalmi és politikai térre és a forradalomba torkollt. Irodalmi követői közül kevés a jelentékeny.

Bernardin de St. Pierre

Inkább sikerének emléke, mint művének maradandósága őrzi Bernardin de Saint Pierre (Jacques Henri, 1737-1814) nevét. Rousseau majma volt, a színpadias természetrajongás, barátságkultusz és szívjóság propagandistája, természettudós tudományos készültség nélkül, hóbortos és nyugtalan lélek; de kisregénye, a Paul et Virginie (1787) a rousseau-i életérzés legtisztább epikus kifejezése, egy nagy történelmi korszak lelkesedett érte és reprezentatív regényének érezte. Pál és Virginia teljes ártatlanságban nő fel egy tropikus szigeten, boldogan, mint Rousseau természetes emberei. Idilljüknek az vet véget, hogy Virginia kénytelen Párizsba utazni, megismerni a társadalmat. A könyv nagy újsága a környezet: a történet a buja délszaki természet ölén játszódik le és divatba hozza az egzotizmust. A különös nevű fákat és a festői nagy orkánokat, a derék néger szolgákat, a messze tájak és szigetek költészetét. Állítólag a tengert is Bernardin de Saint Pierre fedezte fel…

Az angol preromantika

A francia alkattól távol áll szentimentalizmus és romantika; a francia preromantika csak egy nagy név, Rousseau; de ő is svájci és kálvinista, tehát nem tartozik a nagy francia hagyományok folytonosságába, hanem periferiális jelenség. Annál mélyebbre hat a preromantika az angol és a német szellemben.

Eredetiség

A szentimentalizmus és a táj angol felfedezőiről már írtunk. A Night Thoughts költője, Edward Young honosítja meg a preromantikus művészetfelfogást is Angliában, több mint hetvenéves korában készült kis programírásával: Conjectures on Original Composition (1759). „Minél kevésbé másoljuk”, mondja, „a híres régieket, annál hasonlóbbak leszünk hozzájuk.” Csak a módszerüket kell követni, vagyis az ihletett, eredeti alkotást.

Az Észak

Ebből az elméletből többek közt az is következik, hogy remekmű lehet olyan eredeti alkotás is, amely egyáltalán nem alkalmazkodik az ókori klasszicizmus szabálytanához, mert egészen más géniusz hozta létre egészen más körülmények között: ilyen az északi népek ősi költészete. Az ezerhétszázhatvanas években röviddel egymás után három nagyszabású irodalmi felfedezés igazolja az északi régiség értékébe vetett új hitet: az Edda-dalok, az ossziáni énekek és a skót balladák kiadása. Ha a szellem rátalált egy igazságra, sosem késnek a tények sem, amelyek bebizonyítják azt az igazságot - és az igazság, ha kell, hamis tények által diadalmaskodik, mint a preromantika a hamis ossziáni dalok által. Igaz az, ami előrevisz, mondta Goethe.

Az Edda

Az Edda-dalok (l. ott), amelyek ekkor jelentek meg angolul Mallet fordításában, ősi szikárságukkal kevéssé hatottak ebben a lágy, sőt édeskés ízlésű korban; csak Klopstock és követői vezetik be, átmenetileg, verseikbe a görög helyett a skandináv mitológiát, és az ógermán „bárd” szerepében tetszelegnek. Sokkal nagyobb és egész Európára kiterjedő hatása volt az ossziáni énekeknek.

Macpherson

1760-ban egy James Macpherson nevű fiatal skót azzal állított be egy akkoriban igen tekintélyes skót irodalmárhoz, hogy szűkebb hazájában, a skót Felföldön még énekelnek gaél nyelvű dalokat, amelyek a Kr. u. III. században élt kelta költőtől, Ossziántól származnak. Nemsokára néhányat közülük prózában lefordított – ezek a Töredékek skót irodalmi körökben óriási feltűnést keltettek. A skótok nemzeti és kulturális öntudata ekkoriban kezdett magához térni egy évszázados angol elnyomás után és ujjongva fogadták nemzeti múltjuk gyönyörű emlékét. Még pénzt is adtak, hogy Macpherson visszatérhessen a Felföldre és összegyűjthesse a dalokat, amelyek – úgy gondolták – egy hatalmas, Homérosszal vetekedő eposz részei. Egy év múlva, 1762-ben Macpherson már ki is adta angol prózafordításban az ossziáni eposzt, amelyet Fingalnak nevezett. Egy skót tudós, Blair, bevezetést írt hozzá: jobb, mint Homéros, mondta, nemesebb, humánusabb. De ha már megtalálták a skót Iliast, meg kell keresni a skót Odysseiát is. Macpherson tehát újra eltűnt és 1763-ban megjelent a második eposszal, a Tenzorával. Osszián európai diadalútra indult. Macpherson azonban nem írt többet, politikai pályára tért és nagyon gazdag ember lett belőle.

A hitelesség kérdése

De csakhamar hangok hallatszottak, amelyek kétségbevonták az ossziáni dalok eredetiségét. Leghevesebben támadta Dr. Johnson (l. ott), a klasszikus ízlés utolsó bástyája, ösztönösen érezve a romantikus veszedelmet, amelyet az ossziáni dalok magukban rejtenek. Macpherson eleinte csak gorombaságokkal felelt a kétségekre, de végül is skót barátai unszolására, akik nemzeti presztizskérdést láttak a dalok eredetiségében, (sic!) kijelentette, hogy mihelyt pénzt kap rá, kiadja az eredeti gaél szövegeket is. A pénz 1783-ban össze is gyűlt, de a gaél szöveg mégis csak Macpherson halála (1796) után, 1807-ben jelent meg, akkor is csak kis része. Közben Malcolm Laing, akit mint ír embert, nagyon ingerelt a másik kelta népnek, a skótnak meg nem érdemelt dicsősége, 1805-ben kimutatta, hogy az állítólagos ossziáni dalokban hemzsegnek a bibliai, homérosi és miltoni reminiszcenciák, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Macpherson maga írta azokat. De Osszián népszerűségét ez sem csökkentette; Petőfi Sándor és Arany János a XIX. század közepén egy-egy gyönyörű költeményben hasonlítja össze Ossziánt Homérosszal, mint egyenrangú vetélytársat.

Keletkezésük története

Hogy a Macpherson által kiadott ossziáni prózaköltemények nem eredeti ősi dalok fordításai, ma már nem kétséges. Csakugyan voltak régi ír (nem skót) költemények, amelyeket a hagyomány Oisin nevéhez fűzött, de ezek egészen más hangulatúak; csak a mulandóságon való kesergés közös bennük és a macphersoni művekben. Macpherson különös életében Bailey Saunders szerint az lehetett a döntő pillanat, amikor szaván fogták és követelték rajta az ősi dalokat, amelyekről fecsegett. Minthogy ezeket a dalokat kevéssé ismerte – hiszen alig tudott gaélül –, hirtelen maga szerzett néhányat, nehogy hazugságban maradjon. Talán nem is egyedül, hanem egy gaélül jól tudó és az eredeti dalokat ismerő rokona segítségével, amint Van Tieghem gondolja. És az első hazugság ezentúl kötelezte; a Töredékekhez hozzá kellett költenie a két eposzt is. A gaél szöveg, amelyet 1807-ben kiadtak, nem az eredeti szöveg, hanem angolból fordították vissza fáradságos munkával a derék skótok, hogy megvédjék a nemzeti becsületet. Ez a valószínű története a világirodalom legnagyobb misztifikációjának.

Korszerűség

A misztfikáció előnye az eredeti fölött, hogy jobban alkalmazkodik a kor ízléséhez. Macpherson tökéletesen eltalálta a hangot, amellyel a ködös nemzeti múlt meghódíthatta a XVIII. századi Európát. Az egész művet az a mélabú, az a szentimentális szomorúság borongja át, amely mindegyre kedvesebb lesz a század emberének. Szellemek járják a hegyeket-völgyeket, nem Shakespeare döbbenetes kísértetei, hanem jóságos, preromantikus kísértetek, akik hátrahagyott kedveseik látogatására jönnek, hogy együtt sírjanak. A klasszicizmus igényeit sem sérti meg ez a mű: nemesen emelkedett világában, az előkelően elmosódó kontúrok között nincsen semmi hétköznapiasság, embereinek nincsenek egyéni vonásaik, mindannyian nemesek, nagylelkűek, mint ahogy a század elvárta hőseitől.

Értéke

Az ossziáni költeményekben mégis sokkal több a költői érték, mint amennyit a XIX. század a hamisításon való felháborodásában és a szentimentalizmus ellen való reakciójában hajlandó volt elismerni. Bár Macpherson, a klasszikus ízlésnek hódolva, nem ad semmi tájleírást, költeményeiben mégis benne él az északnak mint tájnak különös varázsa:

A zizegő haraszt, mohar,

Magányos tölgy a domb felett,

Bolyongó tűz, hullámmoraj,

ahogy Arany János összefoglalja költeményében. És akinek füle van az olvasásra, annak feltétlenül el kell ringatódznia prózaritmusának gyönyörű zenéjén; igaz, hogy ez a zene elsősorban Macpherson legfőbb mesterének, az angol Bibliának zenéje, de sokkal lágyabb, szentimentálisabb, megejtőbb. Rövid mondatai, felkiáltásai valami csakugyan ősi, sivár végzettel borongó és mégis édesen ismerős táj látomását keltik fel a lélekben; s a hangulatot még jobban aláfestik a gyönyörű ossziáni nevek, Comala, Oina Morul, Darthula, Morven fenyvesei, amelyek az egész romantika költői névadását befolyásolták. (A kevésbé szépek átmentek a közhasználatba is: Oscar, Selma, Malvin.)

Percy

Kevéssel utóbb, 1765-ben adta ki Thomas Percy (1729–1811) angol püspök Reliques of Ancient English Poetry c. gyűjteményét és benne a híres népballadákat. Még nem különböztetett meg „nép-” és „mű”-balladákat, a költeményeket nem is a nép ajkáról jegyezte le, hanem nyomtatott és kéziratos szövegekből adta ki. Angliában és Skóciában ugyanis balladáknak nevezték azokat a rövidebb elbeszélő költeményeket, amelyeket hivatásos utcai énekesek énekeltek és szövegüket széles illusztrált papírlapra (broadside) nyomtatva árusították. E balladák a legkülönfélébb tárgyakról szólnak, mégis legtöbbjük költői riport valami megdöbbentő vagy hátborzongató eseményről, gyilkosságról, bűnről és bűnhődésről.

Népballadák

Percy püspök gyűjteményét aztán más, pontosabb és teljesebb gyűjtemények követték, így Sir Walter Scotté, míg végre a Child-féle hatalmas amerikai kiadásban (1882–1898, 11. kötet ???) előttünk fekszik az egész anyag, gondos tudományos feldolgozásban. A legszebb balladák a Borderen, az angol-skót határon keletkeztek, a legrégibbek, mint a híres Chevy Chase és a Nut Brown Maid, még a XV. században.

Alásüllyedt kultúrjavak

Régebben úgy gondolták, hogy az ún. népballadákat sem egy költő írta, hanem a népi közösség termelte ki magából; hogy tábortüzek mellett vagy téli éjszakákon keletkeztek, valaki elkezdte énekelni, más meg folytatta, majd az énekmondók ajkán az idők folyamán egyre csiszolódott, míg végre több nemzedék kollektív tevékenysége révén elnyerte végleges alakját. A kritika megcáfolta ezt a romantikus elgondolást. Ma általában úgy vélik, hogy a népballadák nagy része magasabb társadalmi réteghez tartozó költők műveinek leegyszerűsített, népiesített formája – a Nut Brozen Maid udvari eredete pl. kétségtelen – „alásüllyedt kultúrjavak”, amint Hans Naumann elnevezte. A nép ajkán nem mindig csiszolódtak, ellenkezőleg, elvesztették tragikus feszültségüket és az idők folyamán ellaposodtak. A legtöbb balladának a legrégibb fennmaradt változata a legköltőibb.

Skót balladák

De ha a népi misztika ábrándjai szét is foszlottak, a nagy skót balladák költői szépségére nem esett semmi árnyék. Az Edward, a Sir Patrick Spense, a Child Waters, a Clerk Saunders, az Edom o'Gordon, The Wife of Usher's Well és megannyi nagyszerű társuk csakugyan „tragédia dalban elbeszélve”, néhány versszakba csodálatos művészettel összetömörítve. Rembrandtos sötét-világosság borítja a balladai tájat, a főszereplőre éles fény esik, az esemény drámai formában, izgatott, szaggatott párbeszédekben fut le, a katasztrófa nehéz lélegzete már az első versszakot fojtogatja, itt-ott hirtelen egy hétköznapi, realisztikus vonás villan fel és a költeményt hátborzongatóan valószínűvé teszi. Olyanok tehát, mint Arany János balladái, amelyeknek mintakép gyanánt szolgáltak. Csak abban különböznek, hogy a kísérteties, a babonás elem sokkal középpontibb bennük. A kolorit is sokkal északibb és éjszakaibb; az Edda-dalok és a sagák után ezek fekszenek legközelebb a sarkvidékhez, földrajzilag és lelkileg egyaránt.

Chatterton

A régi költészet felfedezésének sajátos és megrendítő következménye volt Thomas Chatterton (1752–1770) tragédiája. Bristolban, a St. Mary Redcliffe székesegyház mellett nőtt fel, ősei mind a templomot szolgálták, mint sekrestyések és sírásók, gyermekkorától kezdve rajongott a templom gótikus szépségéért és böngészte a templom régi okiratait. Egy nap azzal állott elő, hogy értékes régi verseket talált; majd amikor verseiről elhitték, hogy eredetiek, mind több és több remekművet fedezett fel; egy régi költőt gyártott magának, a XV. századi Rowleyt és egyre-másra hozta napvilágra Rowley költeményeit és drámáit. Ezek a „rowleyánák” modorosságuk dacára is igen tehetségesek. „Köztünk s a sors közt oly kicsi a tér” – mondja Rowley Allea c. angolszász tárgyú tragédiájában és csakugyan, Chattertont is igen kevés választotta el sorsától: hamisításait felfedezték és nemsokára nyomorában öngyilkos lett. Ha egy nemzedékkel később születik, talán nagy romantikus költő válik belőle; de minthogy még a színpadias században élt, csak szélhámos lett belőle és annak nem volt elég ügyes.

Horace Walpole

Chatterton hamisításaival Horace Walpole-t szerette volna mecénásul megnyerni, de nem sikerült. Horace Walpole (1717–1797), a mindenható miniszterelnök, Sir Robert Walpole fia gazdag régiség- és irodalomkedvelő volt. Hatalmas kiterjedésű és rendkívül szellemes levelezése alapján ismerjük elsősorban a korszak, a késő angol rokokó előkelő társaságát. Ő az első, aki gótikus modorú kastélyt építtet magának és ő írja – hasonlóképp úri kedvtelésből – az első „gótikus regényt”, a The Castle of Otrantót (1764). Egy ősi olasz várkastélyban kísérteties dolgok mennek végbe, hátborzongató előjelek, vérző arcképek és hasonló döbbenetek közt beteljesedik a család végzete.

A rémregény

Mint annyiszor a szellemi életben, ezúttal is a dilettáns tiszta játékösztönéé a kezdeményezés dicsősége. „Az irdatlan sisak”, mondja Raleigh, „lengő arany tollaival, amely mindjárt az elbeszélés legelején lezuhan, bejelentetlenül és magyarázat nélkül, az otrantói kastély udvarába, úgy tekinthető, mint jelképe annak a hirtelenségnek, amellyel Horace Walpole újra bevezette az angol irodalomba a természetfölötti dolgok iszonyatát.” Mert Walpole iskolát csinált. Nyomában megindult a gótikus regények, a kísértethistóriák és rémtörténetek áradata. Ezek a könyvek népszerűsítik, laposítják el, teszik üzletileg értékesíthetővé azt a nagy borzongást, amelyet az élet másik oldalának, az éjszakának, az álomnak és a halálnak új átélése vált ki a kor nagyjaiból. A másodlagos, az olcsó és közhasznú romantika tehát úgyszólván előbb van meg, mint az elsődleges, a nagy-romantika; sőt a nagy-romantika, a komoly költők bizonyos fokig ihletet kapnak ettől a másodlagos rémromantikától.

A „végzetes ember”

A gótikus regény leghíresebb termelője Mrs. Radcliffe (1764–1823) volt. Ő teremtette meg a „végzetes ember” típusát: azt az embert, aki később Byron szeretett volna lenni. Regényei ma romantikus lelkek számára is olvashatatlanok; a nagy titok, amely bennük lappang, unalmas és gyermekes titkolódzásnak látszik; a hátborzongató hatás is erősen korhoz kötött, mint a komikum. Kevés az örök kísértethistória.

Skótok

A preromantika, amely általában felszabadítóan hat a kis nemzetekre, a skótok fénykora. Osszián kétes és a balladák kétségtelen dicsőségéhez harmadik, talán legnagyobb dicsőség gyanánt járul, hogy Skócia adta a világnak Robert Burnsöt.^[2]

Burns

Az előbbiek során mondtuk, hogy ha a szellem ráeszmél egy igazságra, sosem késnek a tények, amelyek igazolják. Alig fedezte fel a preromantika a népköltészet értékét, megjelent a színen a nagy népi költő Burns személyében. A kritika, mint a népballadákkal szemben, óvatosságra int a népi költő fogalmával szemben is. Burns nem pattant ki a néplélek misztikus mélyeiből. Éppoly tudatos gonddal készült a költői pályára, mint minden nagy költő; egész gyermek- és ifjúkorában folyton olvasott, megtanult franciául, naplót írt, levelezett, hogy stílusát javítsa, vitatkozott, hogy eszméi tisztuljanak. „Soha szív nem dobogott az enyémnél hevesebben azért, hogy kitűnjék”, írja. Bonyolult és érzékeny lélek, sokszorosan szenvedte a szegénység minden szenvedését. A skót nép sem egészen az, amit minálunk népen értenek. A presbiteriánus egyház önkormányzati rendszere az évszázadok folyamán kiélesítette a puritán farmerek kritikai érzékét és szellemi érdeklődését. Burns családjában ebéd közben mindenki olvasott, istentiszteletre, igehirdetést hallgatni úgy mentek, mint a kényes közönség a színházba.

Skót irodalmi hagyományok

Burns költészetét nem a semmiből, nem titokzatos népgyökerekből merítette, hanem a skót költészet évszázados hagyományaiból; eredetileg udvari irodalom volt, de ebben az időben már rég leszállt az alsó társadalmi osztályokhoz. Énekeit ismert skót költemények dallamára szerezte. Mintegy összefoglalta mindazt, ami a skót hagyományban szép és költői volt.

Népi jelleg

Amikor mégis népi költőnek neveztük, akkor népi származásán kívül elsősorban arra gondoltunk, hogy legjobb költeményei olyan művészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszerűek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszerűség; ma, a múlt század nagy népi ihletésű lírikusai, Heine és Petőfi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszerűség a XVIII. században, a klasszikus, feldíszített kö1tői „dikció” korában.

Tájnyelv

Egyszerűségük varázsához hozzájárult a nyelv is; Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szűz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszerű kifejezés. És ugyanakkor ősi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve.

És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az első költő, akinek költészete tiszta élmény-líra.

Emberi alakja

Mik ezek az élmények, milyen ez az ember, aki a versek mögött áll? Különös, összetett jelenség: puritán földből nőtt bohém. Megrögzött iszákos, halálát is annak köszönhette, hogy részegen hazafelé menet megfázott; verseiben sem tagadja meg az északi, kissé nyers és kétségbeesett, sör- és pálinkaszagú Dionysost. Folyton szerelmes; az olvasó elveszti fejét a versekben szereplő rengeteg női név között, a jóerkölcsű angol életrajzok diszkréten elfordulnak és nem tájékoztatnak. Házasélete szerencsétlen, feleségéhez írt tépelődő, önmarcangoló versei gyönyörűek.

Humora

Humora semmivel sem kisebb, mint érzelmi kifejező képessége. Megénekli a falusi udvarlást, kihallgatja két kutya, egy gazdag meg egy szegény beszélgetését, elmulat az „unco guid”, a túlságosan jó embereken. Mulatságos kísértettörténetét, a Tom o'Shantert, Kóbor Tamást, Arany János fordította magyarra. Legtökéletesebb a rövid dalban: a vadvirágüdeségű Comin' thro' the rye és a könnyesszemű John Anderson a legszebb versek közé tartozik.

Forradalmár

Tágabb, személyfölötti problémák sem maradnak idegenek a számára. Nem idilli lélek ez a népköltő; Taine szavaival élve, „elnyomott és lázadó plebejus”. A távoli francia forradalom visszhangja el-eldördül verseiben; harcra tüzel királyok és papok ellen, és a szabadság szent szava már olyan gloriolában díszlik soraiban, mint a következő század nagy költőinél. Ha nem is népköltő a szó romantikus illúziója szerint, a nép költője a szó gyakorlati értelmében: a népről, a népért, a népnek költött. Kínos tapasztalatból ismerte osztályának nyomorát és szenvedését a sivár, rosszul termő skót talajon, hideg telek és még hidegebb nagybirtokok súlya alatt, nem voltak misztikus vigasztalásai, nagyon is tudta, mit akar. Nekünk talán azért oly otthonos költészete, mert annyira hasonlít minden tekintetben Petőfire.

Blake

Annál misztikusabb az angol preromantika másik forradalmi költője, William Blake (1717–1827). Ennek az őrült Blake festő-költőnek titokzatos életműve a preromantika észellenes lázadását fejezi ki: ami észszerű a világban, az mind a gonosz Teremtő-isten hideg műve, ő béklyózta meg a lelket az idő és a tér láncaival; a léleknek az ihlet, a látomás segítségével meg kell szabadulnia az ész bilincseiből, hogy újra a földre jöjjön, London helyére szálljon a Mennyei Jeruzsálem. A költőnek „kettős látás” adatott: halott apja jön mögötte a szélben, János bátyja, a gonosz, egy felhőbe rejtezik és a költő végül is vitába bocsátkozik egy kóróval, amely maradásra inti. Angyalok látogatták, akiket megtérített a Szentírás helyes, „sátáni értelemben való” olvasására; feleségének odahaza meztelenül kellett járnia, mert Éva is úgy járt a paradicsomban és az utcán visszaköszönt Szent Pál apostolnak, aki éppen arra repült.

Korábbi köteteiben (Songs of Innocence, Songs of Experience) gyermekversek hirdetik tanait, a misztikus tárggyal különös ellentmondásban álló, pósabácsis hangon. Később maga állította elő saját eljárása szerint illusztrált könyveit; ezek a ritka példányok ma mérhetetlenül becsesek a gyűjtők szemében.

Prófétikus könyvei

Prófétikus könyvei (The Sond of Los, Vala, Jerusalem, Milton stb.) széles szabad ritmusokban Blake saját mitológiáját mondják el, furcsa, bibliai, görög és kelta csengésű istennevekkel. A világ keletkezéséről szóló történetei megdöbbentően hasonlítanak primitív népek kozmogóniai mítoszaira, amelyeket Blake nem ismerhetett. Ezeket a könyveket Blake már nem is maga írta, hanem angyalok diktálták neki, „Közvetlen diktálás alapján írtam, előzetes elmélkedés nélkül, sőt akaratom ellenére. Dicsérhetem, mert nem merem állítani, hogy több vagyok, mint írnok; a szerzők az öröklétben vannak.” Blake a zseni-elmélet legszélsőségesebb megvalósulása: az ihletet olyan komolyan vette, hogy egész világképet épített fel rá és saját ihletének tiszteletében odáig ment, hogy úgy érezte, az, aki a verseket írja az ihletett órán, már nem is ő maga, hanem természetfölötti erő – a romantika végső határlehetősége, a tudathasadás.

Prófétikus könyvei nagyobbára érthetetlenek. De itt-ott megüti az embert egy sor, egy részlet, amelyben oly csodálatos misztikus bölcsesség szólal meg, hogy megértjük, miért tiszteli annyira Blake-et az angol és az amerikai irodalmi elit, miért jelenik meg egyre újabb és újabb kiadásokban, újabb és újabb és egyre kevésbé érthető kommentárokkal kísérve.

Sturm und Drang

A preromantika legerősebben a német irodalmat forradalmasította; bár nem társadalmi és politikai szempontból, de művészi téren itt idézte elő a legnagyobb átalakulást. William Blake-en kívül a Sturm und Drang néven ismert irodalmi korszak (kb. 1770–1780) gondolta legkövetkezetesebben végig a zseni-elméletet, egész világnézetet építve ki belőle: az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított élet fölényét az észszerű korlátok közé szorított nyárspolgári életmód fölött. Úgy kell élni, mondták, hogy érzéseink „a körmünk hegyéig” eltöltsenek bennünket.

A német irodalmat nem feszélyezték olyan erős klasszicisztikus hagyományok, mint a franciát és az angolt; a preromantikus forradalom, amikor kétségbevonta a civilizáció értékét, felszabadította a német szellemet a francia mintaképek súlya alól és eredeti ősi értékeire emlékeztette. Ilyen értelemben a német preromantika már Klopstockkal és Lessinggel elkezdődik.

Hamann

A Sturm und Drang mozgalom őse Johann Georg Hamann (1730–1788), a Felvilágosodással a belsőséges vallási élmény alapján helyezkedett szembe; homályos, prófétikus modorban közölt tanításait nagyobb tanítványa, Herder^[3] vitte át az irodalmi tudatba.

Herder

Herder személyiségében minden szál összefut: Hamann és Kant tanítványa, Párizsban megismerkedik Rousseau és Diderot eszméivel, s a preromantikus eszmevilágot a személyes átélés varázsával adja át Strassburgban a fiatal Goethének. Voltaképp ez az átadás Herder legfontosabb tette.

Kultúrpesszimizmus

Kultúrpesszimizmusa sokkal tovább megy, mint Rousseau-é. A civilizáció béklyóiba kötött ember nemcsak erkölcsileg kisebb értékű a primitív embernél, hanem nem is él igazán. És minthogy a költészet az élet kifejezése, a civilizációs, későbbi korszak már nem is képes költészetre, legjobb esetben csak prózát, lehetőleg csak kritikai műveket hozhat létre.

Ősi költészet

Költészet csak az értelemtől meg nem bénított, el nem szűkített, nyesetlen szárnyú lélekben születhet: így értendő Hamann mondása, a Surm und Drang egyik jelszava: „Poesie ist die Muttersprache des menschlichen Geschlechts.”^[4] Valamikor az egész emberiség úgy gondolkozott, mint a költők: nem logikus következtetésekkel, mint a racionális ember, hanem merész, megdöbbentő szépségű képekben és hasonlatokban, váratlan „Sprünge und Würfe”, szökések és hajítások vitték előre. A régi nagy költészet még ennek az ősi gondolkozásnak emlékét őrzi, így a Szentírás, Homéros és Osszián (sajátos módon legfőképp Osszián, vagyis Macpherson).

Népköltészet

A nép úgy költ, mint az ősi költők: képekben, logikán túli összefüggésekben, szökellésekben és hajításokban – tehát minden igazi költészet a népköltészetből fakad, mondja Herder. A Szentírás szépségeit, Homérost és Ossziánt a néplélek teremte (sic!) magából. Herder legfontosabb műve népdalgyűjteménye (1778–1779), amelyet halála után Johannes von Müller átrendezve és kiegészítve ezen a címen adott újra ki: Stimmen der Völker in Liedern, így is él a köztudatban. Mert ebbe a gyűjteménybe Herder nemcsak német népdalokat vett fel, hanem a világ minden tájáról való költemények fordítását is, hogy megmutassa, mennyire azonos elemeken épül fel mindenfelé a népköltészet.

És nemcsak névtelen népi költők szerepelnek benne, hanem nagyon is ismert nevű költők is, így pl. Shakespeare és Goethe. Mert Herder kultúrpesszimizmusát kiegészíti Herder zseni-optimizmusa: a zseni kivétel minden szabály alól, neki módjában áll intuíciója erejével áttörni az észszerű civilizáció fojtogató börtönfalát, a zseni olyan, mint a primitív ember, mint a nép, és ő is igazi költészetet alkot. A népköltészet Herder szóhasználatában tehát nem irodalomszociológiai megjelölés, hanem értékítélet: ami igazi költészet, ami zseniális megnyilatkozás, az mind népköltészet, még ha udvaronc írta is.

Maga Herder nem volt zseniális alkotó; csak gondolatai éltek tovább, műve nem. Élete többek közt ezért is igen szerencsétlen volt: meg kellett érnie, hogy tanítványának, Goethének dicsősége az övét elhomályosította, egész életén át ennek a betege maradt.

A Sturm und Drang nemzedéke

A Sturm und Drang kaotikus életérzéséből következett, hogy e mozgalom nem tudott teljességgel megvalósulni művekben és maguk az alkotók is töredékesek maradtak, fiatalon megőrültek, meghaltak, vagy pedig kinőttek a Sturm und Drangból. A Sturm und Drang nem higgadhatott le nagy művekbe, mert hiszen lényege a tiltakozás a lehiggadás ellen; a kamaszság vált benne világnézetté, azért oly tragikus sokszor és sokszor oly visszataszító, mint a kamaszkor maga.

Bürger

A herderi elmélet három műfajt állított az előtérbe: a népdalt, a balladát és a tragédiát. A német ballada nagymesterének, Gottfried August Bürgernek (1747–1794) élete is a Sturm und Drang baljóslatú csillagjegyében áll: kettős házasságban él feleségével és felesége húgával, majd mikor ezek mindketten meghalnak, levelezés alapján feleségül vesz egy fiatal nőt, aki megcsalja az egyetemi városka minden diákjával; majd részegessége és tüdőbaja fiatalón sírbaviszi.

Élete tragédiáját súlyosbította Schiller kritikája, amelyben szemére hányta Bürgernek, hogy túlzásba vitte Herder elveit, a népköltészet ürügyén a csőcselékig szállt le, olyan durvaságokkal kereste a „természetes hangot”, hogy méltán háborította fel kényesebb ízlésű kortársait. Bürger olyan akart lenni, mint aki fölött nyom nélkül mentek el a civilizáció évezredei. De ez az elsodort vadzseni írta meg a világirodalom egyik remekét, a Lenorét, az egész XIX. századi balladairodalom ősét. Páratlan szó- és versművészettel idézte fel a tudat mélyeiből a kísérteties, éjféli hangulatot, megvalósítva a preromantika egyik legerősebb művészi szándékát.

Drámaírók

A Sturm und Drang balladaköltői a Percy püspök által kiadott skót balladákat követik, a tragédiaírók pedig Shakespeare-t. Témáikban az irracionális, beteges végidők lelke szólal meg: a csecsemőgyilkosság, testvérgyilkosság motívuma mindegyre visszatér és valamennyiünket (sic!) kísérti Faust alakja, az alvilági hatalmakkal szövetkező emberfölötti emberé, akiben a kor Kraftgenie-eszményét látják megtestesülve. Klinger Faust-regényében (1791) nincs is más, mint az ember, aki minden vágyát teljesíteni tudja és dacosan lábbal tiporja az erkölcsi törvényeket. A Sturm und Drang anarchista szellemű.

Klinger

Friedrich Maximilian Klinger (1752–1831) maga is Klinger Krafgenie, mint írásainak hősei, egészen alacsony sorból küszködik fel a társadalomba, amelyet rousseau-i módon megvet és gyűlöl; azután hatalmas belső erejével legyőzi magában a Sturm und Drang démonjait, katona lesz és mint tábornok fejezi be életét Oroszországban. Drámáiban, különösen a Zwillingeben és a Sturm und Drangban, amelyről az egész mozgalmat elnevezték, van valami lélegzetelállítóan tragikus atmoszféra, meg tudja találni az indulat mélyről kiszakadó, tört és megrázó hangjait, a pusztító shakespeare-i szenvedélyt; itt csakugyan beárad az irracionális világ az irodalomba.

Lenz

Goethe fiatalkori barátja, Jakob Reinhold Michael Lenz (1751–1792) megőrült; összeomlásának egyik oka kétségkívül az volt, hogy nem lehetett Goethévé. Színdarabjaiban, a Hofmeisterben és a Soldatenban tragikum és groteszk komikum vadul, életszerűen keveredik össze. Klinger és Lenz irodalomtörténeti érdekessége az, hogy mintegy százötven évvel előre megvalósítják a világháború utáni expresszionista dráma követelményeit: Klinger alakjai a szenvedély magaslatán nem mondatokban beszélnek, hanem félig értelmes, de mégis súlyos, sejtető felkiáltásokban, Lenzet pedig alig lehet a keserű humorú Wedekindtől megkülönböztetni.

Lábjegyzetek

1. Jean Jacques Rousseau 1712-ben született Genfben, apja órás volt. Az ifjú R. egy ízben csavargásaiból hazatérve, Genf város kapuját már zárva találta; erre világgá ment. Egy Mme de Warens nevű előkelő hölgy vette pártfogásába a csinos fiút. Ő beszélte rá, hogy térjen át a katolikus hitre; idővel visszatért a kálvinizmushoz. Kalandos csavargó-esztendők után 1741-ben Párizsba ért és mint zenetanár kereste kenyerét. Egy ideig Velencében élt, mint a francia követ titkára, 1756-ban visszavonult vadházastársával, Thérèse-zel az Ermitage-ba, amelyet Mme d'Epinay bocsátott rendelkezésére, majd miután pártfogónőjével összeveszett, egy ideig Maréchal de Luxembourg vendégszeretetét élvezte. 1762-ben az Emile miatt menekülnie kell Franciaországból: Svájcba, majd 1765-ben Angliába megy. Üldöztetési kényszerképzetei mindjobban elhatalmasodnak. 1770-ben visszatér Párizsba, majd újabb nyugtalan bolyongás után végre 1777-ben Ermenonville-ben talált menedéket; itt hal meg, itt temetik el 1778-ban.
2. Robert Burns szül. 1759-ben Alloway-ben, Ayr mellett. Nehéz sorban élő farmer; szerelmi bonyodalmai elől Amerikába akar kivándorolni, de előbb összeírja verseit, amelyeket barátai szórakoztatására szerzett és magában énekelgetett az eke mellett és 1786-ban kiadja. Egy csapásra ünnepelt költő lesz, Edinbourgh-ba hívják, etetik-itatják, aztán rövidesen elfeledkeznek róla. Visszamegy a vidékre, finánc lesz (1789) – ezt az állást sikerült géniuszával kivívnia. Érzékeny lelke és szervezete nagyon megsínyli a kettős környezetváltozást, a talajtól való elszakadást; egészségét aláássa az alkohol, a „népköltők” átka, és 1796-ban fiatalon meghal.
3. Johann Gottfried Herder szül. 1744-ben Mohrungenben (Kelet-Poroszország), apja kántortanító. Szegényes és boldogtalan ifjúság után 1764-ben Rigába kerül lelkésznek, 1769–71-ben utazik (Párizs, Strassburg: Goethe!), 1776-ban Goethe közbenjárására Weimarba hívják Generalsuperintendentnek és első prédikátornak. Itt él 1803-ban bekövetkezett haláláig.
4. A költészet az emberi nem anyanyelve. (A szerk.)