A világirodalom története/V.-3. fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A világirodalom története
szerző: Szerb Antal
V./3. fejezet – A francia irodalom a XVI. században
Renaissance és reformáció egyidőben, a XVI. század legelején hatol be francia területre. A gótika igazi hazájában ez az antigótikus reakció nehezebben hódít tért, mint máshol, a gótikus szellem tovább és erősebben áll ellen, de a század végére annál teljesebb az antik diadala.
A következő században a franciák már teljesen megtagadják régebbi művészetüket és a klasszicizmusban ismernek nemzeti magukra.

Humanista nemzeti szellem

A francia renaissance-ban kezdettől fogva igen erős a nemzeti vonás. A humanizmus másutt is erősítette a nemzeti eszmét – de Franciaországban a humanisták első dolga, hogy összegyűjtik az antik szerzők minden Galliára vonatkozó adatát; saját külön francia ókort akarnak, hogy ezen a vonalon is felvehessék a versenyt az olaszokkal. A francia lélek dicsőségvágyó hajlamából fejlődik ki a humanista versengés; a francia humanizmus kezdettől fogva polemikus természetű: megmutatni az olaszoknak, hogy a franciák semmivel sem maradnak mögöttük.


Renaissance próza

A prózaregények

A könyvnyomtatás elterjedése új fejezetet nyit a lovagi epika történetében. Az eposzok átalakulnak próza-regényekké: a nyomtatott szövegnek ugyanis nincs szüksége a jongleur emlékezetét támogató rímre; az előállítás olcsósága és tömegessége révén az alsóbb társadalmi rétegek kezébe kerülnek, az udvar egykori szórakozásából népkönyv lesz, ha nem is a parasztok, de legalábbis a polgárság olvasmánya.

Rabelais

E népkönyvek sikere indíthatta Rabelais-t[1] is nagy regényének, Pantagruelnek megírására. Eleinte talán nem is akart mást, mint groteszk-heroikus történetet írni óriásokról, mint Pulci, a Morgante szerzője. Az óriások akkoriban erősen divatban voltak. Minthogy a népkönyv szerzője már nem hitt abban, amit írt, semmi sem akadályozhatta meg, hogy hősei egyre nagyobb méretűek ne legyenek, míg végre az óriásoknál kötöttek ki; ez a lovagvilág dekompozíciója. Rabelais is jóindulatú, nagyétvágyú óriásnak rajzolja Gargantuát és fiát, Pantagruelt, aki a második könyvtől kezdve a mű hősévé válik; de művébe szinte akaratlanul belekeverte a komolyabb gondolatokat is, amelyek foglalkoztatták a humanizmus problematikáját, az új alapokra fektetendő nevelést; s amint a mű haladt, az óriások mindegyre kisebbek lettek, a gondolatok viszont egyre súlyosabbak. Mind nagyobb szerepet kapott a reformációs jelleg, az egyházi viszonyoknak, a szerzeteseknek és az elavult gondolatvilág utolsó nagy bástyájának, a Sorbonne-nak, a párizsi egyetemnek kigúnyolása; az utolsó (V.) könyvből már hiányzik is a rabelais-i jókedv, csak a kritika maradt meg – a kortársak is úgy tudják, hogy e könyv már csak kis részben Rabelais műve.

Nyelve

A híres, annyit ünnepelt rabelais-i jókedv elsősorban stílusában jelentkezik. Ő a francia irodalom leggazdagabb írója. Minden szó jó neki, ha kifejező; nyugodtan használ görögből és latinból átvett szavakat, legalább öt francia nyelvjárás szókincsét, valamennyi ipar és mesterség műszavait, a szavak és kifejezések beláthatatlan tömegét. Nem éri be azzal, hogy egy fogalmat nevén nevezzen; körülönti rokonértelmű szavak özönével, hogy az olvasó lélegzete elakad páratlan bőségű szóáradatában. Műve a nyelvészek és kommentátorok örök öröme, megértéséhez külön szótár kell, magyarázásával külön tudományos társaság foglalkozik. A laikus számára mindez a bőség sokkal kevesebb örömöt jelent.

Gall szellem

Rabelais rengeteg szót használ és szavai közül nagyon sok maga is meglepődve néz körül, amikor nyomtatásban látja magát. Rabelais legfőbb képviselője az esprit gaulois-nak, a gall szellemnek, ami egyáltalán nem finom csipkelődést jelent, mint egyesek hiszik, hanem ellenkezőleg, a goromba és zsíros tréfák kedvelését. Rabelais e tekintetben minden modern képzeletet felülmúl, csak Aristophanésszel hasonlítható össze. Orvos volt, a test minden tevékenysége foglalkoztatta és megdöbbentő nyelvi fantáziája akkor a legélénkebb, amikor testi funkciók leírására vagy körülírására kerül sor. Hősei emberfölöttien sokat esznek és isznak, és ennek arányában és gyakoriságával működnek egyéb anyagi tevékenységeik is. Stílusát sokan utánozták, így Balzac is a Contes drôlatiques-ben – de az eredeti félelmes gazdagságát és nyerseségét senki sem érte utol. Rabelais oly vad elszánással, olyan habzsoló étvággyal vetette magát a szavak akkor még rendezetlen birodalmába, mint kortársai, a spanyol hódítók Amerika kincseket rejtő vadonjaiba.

Életszeretet

Rabelais az idők folyamán legendává lett: a nagyétvágyú életszeretet megtestesítőjévé. Az élet minden megnyilvánulását szerette, az ételt, italt, a földművelők és iparosok ügyességét és jókedvét – és a jó könyveket éppolyan érzéki mohósággal falta, mint az ízes falatokat. Erkölcstanát egy mondatba foglalta össze: fais ce que tu voudras, tégy, amit akarsz. Ez a felírása Rabelais utópisztikus birodalmának, a thelemai apátságnak. Thelemában a jóllakott és sokat olvasó emberek nyugodt és szelíd boldogsága leng. A világirodalom számos utópiája közül kétségkívül Thelema az, ahol az ember legszívesebben tartózkodnék. Rabelais is, mint Morus Tamás, hisz az ember eredeti jóságában: az ember, ha szabadon követi hajlamait, nem tesz semmi olyant, ami társainak ártalmára válnék, mert lelkét egészen betölti az evés és az olvasás gyönyörűsége...

Gótika

De azért Thelema mégiscsak apátság. Rabelais, az antigótikus ellenhatás legerősebb képviselője, maga is még gótikus szellem. Humora középkori humor, a francia fabliau-k vastag tréfálkozása és a skolasztika paródiája. Nyelve a leggótikusabb nyelv, amit el lehet képzelni; nincs semmi, ami távolabb állna a klasszikus mértéktől és harmóniától. Rabelais a furcsa fintorú torzalakokra, a gargouille-okra emlékeztet, amelyek a gótikus székesegyházak sarkaiból vigyorognak felénk. Harsogó kacagása mintha egy árnyalattal hangosabb volna a kelleténél. Aristophanés nem így nevetett. A szavakban, színekben, szagokban való tobzódás, az üvöltő jókedv, az anyagcsere-orgiák mögött mintha valami be nem vallott rémület lappangana, valami népi-gótikus rémület, mint az egykorú nagy festők, elsősorban Brueghel rajzain.

Hitetlenség

Ha hihetünk Abel Lefranc-nak, a legfőbb Rabelais-szakértőnek, akkor Rabelais materialista és istentagadó volt, anélkül hogy nyíltan be merte volna vallani. Rémülete talán azé az emberé, aki először döbben magában arra, hogy nem hisz semmiben. Körülötte a világot vallási szenvedélyek feszítik, élesítik a kardokat az évszázados vallásháborúra és ő egészen egyedül áll, mint valami be nem vallott betegséggel, hitetlenségében. Rabelais és még néhányan a XVI. század nagyjai közül elsőnek fedezték fel a földi világot a felfelé néző századok után; felfedezték a világot és úgy találták, hogy nincs értelme. Ezen a meglepetésen mulattak olyan kétségbeesetten.

Navarrai Margit

A kor másik nagy francia elbeszélője Margit, navarrai királynő (1492–1549), I. Ferenc király nővére. Ez a rendkívüli értelmű és bensőségesen áhítatos asszony a humanisták és a reformpártiak legfőbb védelmezője, ő menti meg őket a Sorbonne üldözései elől. Az olasz irodalom nagy tisztelője lévén, a Decamerone mintájára nagy keretes elbeszélés-gyűjteményt írt; minthogy csak hét nap elbeszéléseivel készült el, könyvét az utókor Heptameronnak nevezi. Az áhitatos királynő elbeszélései nem kevésbé mulatságosak és nem is kevésbé szabadosak, mint a nagy olasz mintakép – ez is a kor nagy belső ellentmondásai közé tartozik. Mesterétől csak annyiban tér el, hogy a szentimentális elem nála nagyobb szerepet játszik és az erotikumot a renaissance által újra felfedezett platóni szerelemtan nemesíti meg. A novellákkal úgyszólván egyenlő fontosságú a keret szereplőinek társalgása, a francia szalon-élet legrégibb irodalmi emléke. A társalgás még kissé nehézkes és maguk a résztvevők is bocsánatot kérnek, hogy szavaik olykor úgy hangzanak, mint egy prédikáció – mégis igazi udvari emberek már, előhírnökei az udvari Franciaországnak.


A líra

Renaissance líra

A francia líra renaissance-a valamivel később következett be, mint a prózáé – de éppen a francia lírában oly erős, azóta sem avuló frissességű az újrakezdés hangulata, mint sehol máshol a renaissance irodalmában. Ezt a lírai újjászületést előkészítette a franciaországi és az olasz humanista költészet, továbbá Clément Marot (1496–1544), I. Ferenc nagyon szellemes és jól verselő udvari költője és még inkább az ún. lyoni iskola. A lyoni költők vezették be a francia költészetbe a petrarcai hangot és a platóni eszmevilágot; így elsősorban a homályos, sejtelmes és helyenként egészen nagyszerű Maurice Scève (1510–1564), ki kötetének ezt a címet adta: Délie objet de plus haute vertu – Délie a. m. idée, idea. Még különösebb nagy tehetség Louise Labé, ez a szenvedélyes asszonyköltő, kinek szonettjei a szerelmi költészet nagy emlékei közé tartoznak (kb. 1523–1566).

A Pléiade

A Pléiade költői talán nem is voltak olyan nagy tehetségek, mint ez a kettő; fellépésük mégis meglepetés és nagy fordulat az irodalom történetében. Úgy léptek fel, mint a modern idők „avantgarde” költői, mint az izmusok: csoportosan, először Brigade-nak, majd Pléiade-nek nevezve magukat, harcosokból csillagképpé emelkedve; mérhetetlen kihívó megvetéssel az előttük járó költők és a köznép iránt – és az elmélet náluk is megelőzte a gyakorlati megvalósítást.

Az elmélet

A Pléiade programját Joachim du Bellay fejtette ki, 1549-ben megjelent Deffense et illustration de la langue française-jében. A nagyszerű vitairat kétfelé verekszik: a humanistáknak azt bizonyítja, hogy franciául is lehet olyan szépen írni, mint görögül, latinul vagy olaszul, amely közben harmadik klasszikus nyelvvé vált (ennyiben défense, védelmezése a francia nyelvnek) – a maradiaknak pedig azt bizonyítja, hogy mindaz, amit eddig franciául írtak, értéktelen. Állásfoglalása tehát eléggé paradox: nem latinul kell írni, hanem franciául, de úgy, hogy előbb elfelejtünk mindent, amit előttünk franciául írtak. Sutba kell dobni a bonyolult és üres gótikus formákat, a balladát és társait, a grand rhétoriqueurök avult művészetét és helyükbe be kell hozni az antik műfajokat, az ódát, az epigrammát, az elégiát stb., majd később az eposzt és a tragédiát is. (Ennyiben illustration, feldíszítés.)
A nyelvet pedig görög-latin szavakkal és fordulatokkal kell feldíszíteni. A Deffense hangja harcias és kalandos, mint a francia lovagoké, akik ebben a században annyiszor megrohanták Itáliát: „Zsákmányoljatok” – mondja – „alapítsátok meg még egyszer a híres gall-görög nemzetet”. Új Hellast, francia földön.

Külföldi méltóság

A költői méltóságtudat a Pléiade tagjaiban erősebb még, mint a humanistákban. Az igazi költő nemcsak tudós, hanem szent, megszállott vates, ihletett költő, a legmagasabb dolgok látója és közlője is. Egy új költő-arisztokrácia szólal meg itt, a költészet számukra már nem üres játék, mint a késő-középkorban, hanem isteni ajándék és a legmagasabb emberi feladat.

Du Bellay

A Deffense szerzője, Joachim du Bellay (1522-1560) előkelő, bár szegény lovag és finom, melankolikus költő. Hosszú éveken át Rómában élt, egy bíbornok kíséretének tagjaként. Rómában, a humanisták Mekkájában csalódott; a pápai város és a nagyúri élet visszáját szólaltatják meg a szatirikus szonettek, amelyeket Antiquités de Rome és Regrets c. verseskötetei tartalmaznak; de megszólaltatják a csodálatos romok mélabúját és a költő gyötrő honvágyát is. Leghíresebb verse, az Heureux qui comme Ulysse kezdetű, arról beszél, mennyivel kedvesebb neki a gall Loire a latin Tiberisnél s a tengeri levegőnél az Anjou-földi lágyság, la douceur angévine.

Ronsard

A Pléiade vezére nem a halk Du Bellay, hanem barátja, a század ünnepelt költője, Pierre de Ronsard.[2] Életének döntő fordulata az az időpont, amikor az udvaronc elhagyja az udvart és visszavonul a párizsi Montagne de Sainte Geneviève iskolás szegénységébe, hogy ott Du Bellay társaságában görögül tanuljon Jean Dorat-tól, a nagy humanistától. Dorat humanista dicsőségvágyból a homályos, nehéz autorokat magyarázta: így ismerkedett meg Ronsard Pindarosszal.

A humanista

A pindarosi ódák magas szárnyalása tanította meg a költészet magasztos méltóságára. Hogy halhatatlan legyen, Pindaros mintájára írt francia verseket. Ezekben az ódáiban sok a keresett homály, a mitológiai kirándulás és a merész szóösszetétel, nem tartoznak Ronsard legjobb költeményei közé. De felszabadítottak valami eksztátikus magasfeszültséget, megnyitottak valami távlatot, amelyről a középkori költő nem is álmodott. Ronsard később Horatiust követte, majd az ál-anakreóni versek felfedezése után Anakreónt.

A költő

Az elmélet és a tanultság, az alexandrin utánozgatás erősen megkötötte Ronsard ihletét. De olyankor, amikor elmélet és költői vérmérséklete összetalálkoztak, nagyon szép verseket írt – és ezek a találkozások nem voltak ritkák. Legkivált pásztori és szerelmes versei élnek tovább, ez utóbbiak közül főképp azok, amelyek öregkori rezignációját fejezik ki és utolsó szerelmének, Helène de Surgéres-nek szépségét ünneplik. Hozzá írta a híres Quand vous serez bien vieille... kezdetű szonettet, a mulandóság és halhatatlanság egyik legszebb vallomását. A élet elmúlik – erről szól a vers –, de a forma megmarad; és a tiszta forma csakugyan megőrizte eljövendő korok számára a gőgös Hélène de Surgéres nevét.

A Pléiade utókora

A Pléiade költői tudásukra és ihletükre büszkék: két olyan tulajdonságra, amelyet a francia klasszikus század, a XVII. kevésbé értékelt. Mégis átvették a Pléiade verssorát, a francia költészettel egészen egybeforró, komoly és mégis szellemes alexandrint, amely a sort két egyforma részre osztó cezúrájával formatestet ad a latin szellem vágyódásának a harmónia után. Idővel a romantikusok kiásták Ronsard-t és iskoláját a feledésből, mert őseikre ismertek bennük, pindarosi ódáik szárnyalásában, szonettjeik földietlen melankóliájában megérezték a lélek örök sóvárgását a szabadság után.


Montaigne

Az ősök

Humanizmus és főúri életforma találkozása a háttere a francia renaissance legfontosabb írójának, Michele de Montaigne-nek is. [3] De Montaigne ősei portugál kereskedők voltak, heringet is árultak, a nemességet csak apja szerezte, anyja pedig, akit sosem említ, azt mondják, zsidó volt – a megdöbbentően újszerű Montaigne-ben talán összefügg a nagypolgári-merkantilis örökséggel. Nagyon büszke főrangú mivoltára, de bevallja, hogy kissé ügyetlen a főúri sportokban, „kutyákkal és madarakkal nem tud beszélni”: polgárember. Lanson felhívja rá a figyelmet, hogy a francia irodalomnak két nagy parvenűje van, Montaigne és Voltaire. A két nagy tekintélyromboló. Bekerültek az arisztokráciába, de alá is ásták annak számukra idegen életértékeit.

Egocentrizmus

Montaigne nagy újdonsága az irodalom és a gondolkozás számára, hogy „felfedezte az Ént”, vagy úgy is mondhatnók, hogy felfedezte az önzést. Az önzést nem erkölcsi, hanem szellemi értelemben; nem azt az önzést, amely saját érdekét mindenáron, mások kárára is érvényesíti (ezt nem is kellett felfedezni!) – hanem azt, amely nem hagyja a mások javát a saját békéje kárára érvényesülni. „Az emberek bérbeadják magukat”, mondja. „Képességeik nem a maguk számára valók, hanem azok számára, akiket szolgálnak; a lakók vannak házukban odahaza, nem ők maguk. Ez az általános »humeure« nem tetszik nekem. Az embernek vigyáznia kell lelke szabadságára, nem szabad azt elzálogosítani, csak helyes alkalmakkor, s azok igen ritkák, ha jól ítéljük meg őket.” Az emberek odaadják magukat a pénz és a dicsőség vágyának, a pártnak, a családnak – holott igazán csak önmagunkhoz szabad tartoznunk, az igazi élet az, amelyet szobánkba bezárkózva, könyveink és gondolataink társaságában töltünk.

Les Essays

Montaigne szerencséje vagy zsenialitása az, hogy egocentrikus világszemlélete számára megtalálta, felfedezte az irodalmi formát, az esszét, amely műfajnak a nevet is ő adta. Esszé-gyűjteménye először idézetgyűjteménynek, olvasmányaiból kivonatolt érdekességek kompilációjának készült – akkoriban kezdtek divatba jönni a spanyol Mexio műve után, a világ sokféleségét tükröztető, renaissance-szellemű „theatrum”-ok. De később úgy találta, hogy a legérdekesebb az, amit nem idézünk, hanem önmagunkból és önmagunkról mondunk el. Feljegyezni önmagáról mindent; más szempont nem is érvényesülhet, mint hogy azt, amit mond, az Én áramköre melegítse át. „Megtettem, amit akartam: könyvemből mindenki megismer engem.” A kompozíció is az egyéni élmény szeszélyét követi; két mondat után már egészen másról beszél, mint amit a címben ígér; ez a mesteri összevisszaság könyvének egyik vonzóereje. A stílus is egyéni és szeszélyes, nem is stílus, hanem maga a kanyargó gondolat. Mélyen megvetett minden stiláris és nyelvi pedantériát; minden szó és minden mondat jó, ha kifejezi a gondolatot, „c'est aux paroles á servir et á suivre”, a szavak dolga szolgálni és követni.

L'humaine condition

A régibb irodalomnak nincs még egy magánembere, akit annyira ismernénk, mint Montaigne-t. Minden szokását, minden eszméjét és minden rögeszméjét feljegyzésre méltónak találta – és igaza volt. Az emberről akart írni, az emberre vonatkozó, szerinte egyedül fontos tudományt akarta előbbre vinni és céljához úgy vélt elérni, ha arról az egyetlen emberről ír, akit ismer, önmagáról. Önmagában pedig a többi ember is benne van, mert „chasque homme porte la forme entière de l'humaine condition”, minden ember magában hordja az emberi állapot teljes alakját.

Szkeptikus

Eleinte sztoikus, de aztán felismeri, milyen nagyképű, nem-emberi álpátosz rejlik a sztoikus világmegvetésben s egy egyéni szkepticizmust gondol ki: kételkedjünk mindenben, amit mások hisznek és vallanak, csak magunknak, tapasztalatainknak, hajlamainknak higgyünk. És akkor rájövünk, hogy van egy dolog, amiben nem kételkedhetünk: az élet valósága, amely öröm és fájdalom alakjában hatol be énünkbe.

Szabadság

Hogy biztosítsuk az örömöt és elkerüljük a fájdalmat, igyekezzünk elszakadni. Elszakadni annyit tesz, mint felszabadulni. Csak az egocentrikus ember, aki életét nem tette rá semmire és senkire, igazán szabad. A szenvedélyes XVI. században, az ösztönemberek hőskorában az értelem primátusát hirdeti, a Bertalan-éj szomszédságában a békét, a türelmet, a megértést; mert hiszen egocentrizmusa igen kevés dolgot talál, amiért érdemes lenne kockára tenni drága énünket, egyetlen életünket. És még kevesebb dolgot, amiért érdemes lenne kegyetlennek lenni; mert a fizikai kegyetlenség a legfőbb rossz, jóformán az egyetlen bűn Montaigne szemében.
Ő maga nem kockáztatta életét; amikor polgármester korában hazahívták Bordeaux-ba, mert a városban kitört a pestis, bizony nem ment haza. De megrendülten nézte a parasztokat, akik mikor észrevették magukon a betegség jeleit, megásták sírjukat, belefeküdtek és végső órájukon önmaguk kaparták a földet magukra, hogy szomszédaikat megkíméljék. Ezt a csendes, belső bátorságot, a sorsvállalás komoly hősiességét mindenekfölött becsülte és az elsők közt tisztelte e heroizmus gyakorlóját, a népet.

Írói újítása

Irodalomtörténeti jelentősége abból áll, hogy megmutatta: az ember személyisége úgy, ahogy van, lehet irodalmi anyag, sőt forma és műfaj is. Megtörte a magasztos témák egyeduralmát. Megmutatta, hogy előbb van az író és azután az írás. Forradalmi újság és csak évszázadok múlva megy át az irodalmi köztudatba.

Utókora

Montaigne hatása igen nagy, Franciaországban s a külföldön egyaránt. Angliában Shakespeare, Ben Jonson és Bacon tanultak tőle; az erdélyi Bethlen Miklós – azt hisszük – az ő hatása alatt kezdett nagyszerű önéletírásába. A XVII. század mélységes komolyságú francia nagyjai, Pascal és Bossuet hadakoznak ellene, annál nagyobb élvezettel olvassák a „libertinusok”, a szabadgondolkozók és Mme de Sévigné így kiált fel: „Milyen szeretetre méltó ember! milyen jó társaság!” És a XVIII. században a montaigne-i emberfajta diadalmaskodik.

Brantôme

A XVI. századi Franciaország képe nagyon hiányos volna Pierre de Bourdeille, Abbé de Brantôme 1540–1614) nélkül. A jókedvű, kaján Brantôme-ot erkölcsi szempontok Montaigne-nál is kevésbé zavarták. Neki köszönhetjük a Vies des dames galantes-ot, amelyből megismerjük az akkori francia udvar pletykáit, asszonyait, szerelmeit, heves és mulatságos intim életét.

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. François Rabelais szül, 1494 (?) La Devinière-ben, Chinon mellett. Apja jómódú ügyvéd. Ferencrendi szerzetes lesz, később felsőbb engedéllyel átmegy a Benedek-rendbe. Pártfogójának, Jean du Bellay párizsi püspöknek kíséretében Rómában jár; éveken át mint orvos működik Montpellier-ben, majd mikor a Sorbonne üldözni kezdi könyveiért, Metzben, császári területen. Élete utolsó éveiben a meudoni plébánia jövedelmét élvezte. Meghalt 1533-ban Párizsban. Pantagrueljének első könyve 1532-ben, a teljes mű 1564-ben jelent meg, ill. ha az ötödik könyvet nem tekintjük autentikusnak, 1553-ban.
  2. Pierre de Ronsard szül. 1524-ben La Poissonière kastélyban, Vendomois-ban. A dauphin (trónörökös) udvarában nőtt fel mint apród. A hagyomány szerint süketsége miatt el kellett hagynia a hadi szolgálatot; ekkor adja magát a tudományokra. Fénykora az 1550–1560 közötti évek. II. Henrik, IX. Károly és III. Henrik udvari költője, Stuart Mária rajong érte. Tasso neki olvassa fel a Megszabadított Jeruzsálem első énekeit. Utolsó éveit a croixvali apátságban töltötte, amelynek javadalmait élvezte, 1585-ben halt meg.
  3. Michel Eyquem de Montaigne szül. 1533-ban Montaigne-ben, Périgord-ban. Apja előbb taníttatta meg a latin nyelvre, mint franciára. 1557-től bordeaux-i városi tanácsos 1570-ig, 1580 és 81: német és olasz út. Két ízben Bordeaux polgármestere. Megh. 1592. Esszéinek első két könyve 1580-ban jelent meg, a harmadikkal együtt 1588-ban, halála után jegyzeteivel kibővítve 1595-ben.