A világháború
szerző: Cholnoky Viktor
Elvénhedett megint a világ. Ezernyolcszáznegyvennyolc óta, amikor Európa-szerte útnak indult a modern liberalizmus - amely minden ma már, csak modern nem -, máig elkorhadtak a régi keretek, széthullottak hajdan örökösnek vélt kapcsok, lassan, de a világ legerősebb logikája szerint, a szerint, amelyet előre nem képes emberi agy kifundálni, de utólag ámulva kénytelen beismerni, mondom, a világ e legerősebb logikája szerint bomlott meg az az úgynevezett európai egyensúly, amelyet a Kaunitz- és Talleyrand-iskolából még teljesen szabadulni nem tudó diplomaták súlyoztak ki Európa komponáin, de amelynek az összeomlását Bismarck, a világ e leghatalmasabb és talán csak Cromwellben párját találó politikai lángelméje előre látta.
Elvénhedett megint a világ, mert megifjúhodás, változásszükség feszeng a széthulló keretek között. A ma megfásult tojásából az eleven élet erejével akar kikelni a holnap majdnem szintén elvénülendő csirkéje.
A nap gyors kezű krónikásai, az eseményeknek órákról órákra való regisztrálói fürgén jegyzik fel az okokat, amelyek most, ebben a "kizökkent idő"-ben tépnek szét minden régi szálat. És alig látják, inkább csak sejtik, hogy ezek az úgynevezett okok nem is okok tulajdonképpen, hanem csak tünetek és következmények. A hármas szövetség bomlásának Olaszország magatartása nem oka, csak tünete, az angol-német feszültségnek Vilmos császár flottapolitikája szintén nem oka, csak koordinált jelensége magának ennek a feszültségnek.
Az oka a már nyakunkon lévő világfelfordulásnak, a föld új arculatöltésének mindennél sokkal egyszerűbb, tehát sokkal nehezebb és históriaibb. A népek harmincöt esztendei világháború nélkül élésükben belátták, hogy a hadsereg: holt tőke. A tudatára ébredtek annak, hogy a katona nem arra való, hogy békét csináljon, hanem arra, hogy háborút kezdjen. S hogy a si vis pacem közmondása, mint a legtöbb közmondás, nem egyéb olyan babonánál, amely a mai tudásunk mikroszkópja alatt már hazugsággá vedlett át. A nem tudatos nem igazból tudott, de leplezett nem igazzá.
Így következett el a ma, amikor az egész emberiség érzi már, hogy exploizálni kell a legnagyobb holt tőkét, a hadsereget is. Azokban a napokban, amikor a tudósok a legcsekélyebb energia mozgóvá tételét is a tudomány legfontosabb feladatául tekintik, amikor őrültnek látszó bölcsek azon gondolkoznak, hogy Keleti-Turkesztánt valami képtelen nagy és vakmerő csatornahálózattal kell újra belefogni az embernek termésgabona-ontó rabszolgaságába: nem lehet többé, hogy a munka termelésének horribilis mennyisége Jusson halott és improduktív intézményekre. Ha lúd, legyen kövér, ha katona, menjen bele a puskatűzbe. A földesúr nem azért tartja a napszámost, hogy ne kapáljon, a népek nem azért tartják a hadseregeket, hogy ne verekedjenek. Ezért kell meglenni a világháborúnak, és ezért is lesz meg.
A kérdés csak az, hogy kiknek kell kezdeni. Sőt még ez sem kérdés, mert még a falusi csapszékben is mindig a két legerősebb legény verekszik össze elsőben - azután jön a többinek a dulakodása.
Mert a közérzés minden országban tudja ma már, hogy az egész világ, az egész élet nem más, de semmi sem más, csupán csak egyetlen nagy és meglehetősen kellemetlen gazdasági kérdés. Ma már - ámbár harsogva zengenek még ilyen jelszavak - tudjuk, hogy nincs politika, nincs vallás, nincs művészet pourt l'art, nincs úgynevezett társadalmi kérdés, csak egy van: gazdasági probléma. És nem is volt soha más. Az őskor "Sammelmensch"-e gazdasági okból verte agyon nemcsak a saját társát, hanem az ursus spelaeust meg az óriáslajhárt is, Kleon gazdasági okból ordított Athén piacain, Arbuez Péter gazdasági okból pörkölte az eretnekeket, Borgia Cézár éppúgy, mint Kolumbus, Galilei éppúgy, mint Guy Fawkes azért cselekedtek azt, amit cselekedtek, mert az életösztön azt parancsolja az embernek, hogy élni kell, hogy élni lehetőleg jól kell, hogy enni kell, lakni kell, kényelem kell, és az elérhető legnagyobb jólét kell.
Anglia és Németország a mágnespatkónak az a két sarka, amely, mivel közös törzsön függ, azért taszítja egymást a legjobban. Köztük fog kilobbanni a legnagyobb világháború üszke, amely aztán lángra lobbantja a ma elkorhadt Európáját. Németországban ezt ma már tudják. Angliában beszélik is. Sőt illusztrálják. A Daily Telegraph az elmúlt héten hozta az angol-német háborúnak azt a meglehetősen pesszimisztikus térképét, amellyel 1910-re jövendöli meg a háborút, és úgy fogja fel, hogy Németország teljes diadalt arat majd Anglián.
Két nagy tengeri csatát jósol ez a térkép, az egyiket Skócia keleti partjai mellett, a másikat délebbre, Scarborough kikötővel szemben, mert a németeknek, ha partra akarnak szállni Angliában, először ezt a fontos hadikikötőt kell a hatalmukba ejteni.
Úgy jövendöli az angol lap, hogy a hatalmukba is fogják ejteni, mert azt jósolja, hogy Kings Lynnél, Yarmouthnál, Colchesternél és Lowestoftnál a németek partra tudnak szállni.
Ezután következnék, az angol lap jövendőmondása szerint, London ostroma, amelyet Leicester mellett nagy ütközet, Cambridge-nél pedig rémes, gyilkos csata előz meg. De mindkettőben az angolok lesznek a vesztesek, mert elvesztik Londont, és a parlament előbb Bristolban gyűl össze, majd pedig Manchesterben - utolsó ülésre.
Szóval a térkép a teljes vereséget jósolja Angliának. Amiben hinni nemigen lehet, bár az angol lap csaknem ökölnyi betűkkel írja oda a mappa mellé: "Keep this map for reference, it will be valuable."
- Őrizzétek meg ezt a térképet, be fog válni.
A háborúk sorsát nem újságok intézik előre, az elkövetkező nagy világháborúnak bizonyára nem lesz mozgatórugója semmiképpen e Daily Telegraph, mert történeti szükségességek és gazdasági determinizmus igazgatják a világot. De mint tünet, mint előjel, ez a térkép elsőrendűen érdekes.
És gyászos, fekete fecskéje annak a nagy vértavasznak, amely Európára rá fog borulni belátható időn belül. Mert a világháború meglesz, és - talán jó lesz, hogy meglesz.