A világ vége
- Álom
Ugy tetszék nekem, hogy Oroszországban vagyok, valami rengetegben, egyszerü falusi házban.
A szoba tágas, alacsony, három ablaku; falai fehérre vannak meszelve; butor nincs benne. A ház előtt csupasz rónaság terül el; fokozatosan ereszkedve tün el a messzeségbe ; szürke, egyszinü ég függ fölötte, akár valami lepedő.
Nem vagyok egyedül, velem együtt tiz ember van a szobában. Csupa közönséges emberek, egyszerüen öltözve : hosszában, keresztben mérik végig a szobát, de szótlanul, mintha lopva tennék. Kerülik egymást, s mégis egyre váltogatják félénk tekintetüket.
Egyik sem tudja, hogyan került e szobába, és miféle emberek közt van. Minden arcz nyugtalanságot, levertséget árul el . . . Koronként oda-odalépnek az ablakhoz és figyelmesen néznek ki, mintha lesnének valamit.
Aztán újra kezdik a szobát keresztül-kasul járni. Kis fiu is forog miközöttünk; koronként fel-felhangzik sivitó szava: «Apám, én félek!»
— Magamnak is szorongást okoz e sivitás, magam is félni kezdek .... hogy mitől ? azt nem tudom. Csak annyit érzek, hogy nagy, nagyon nagy veszedelem fenyeget.
A fiu pedig újra meg újra sivit. Ah, ha innét menekülni lehetne! Mily fullasztó itt a levegő ! Mily nehézkes, kinzó a lélekzés! ... De menekülni nem lehet.
Olyan az égbolt, mint a halott ruhája. Széle sincsen. Meghalt talán a levegő is, vagy mi a kő ?
Egyszerre csak a fiu odafut az ablakhoz és elkiáltja magát ugyanazon panaszos hangon: «Nézzék, nézzék! beszakadt a föld!»
— «Hogyan? beszakadt! » — Való igaz: az előtt sikság volt a ház előtt, most pediglen rémitőn magas hegy ormán áll a házikó! — A tetőpont lezuhant a mélységbe, a háztól pedig szinte függélyes meredekség viszen a feneketlenségbe.
Mindnyájan az ablakhoz tódulunk .... A rémülés jéggé fagyasztja szivünket. «Itt van . . . már itt van!» suttogja szomszédom.
És valóban a messzi földkérgen valami zugni, emelkedni, majd apadni kezd.
«Ez tenger!» — gondoltuk egyszerre mindannyian. — «Elborit azonnal. De hogyan nőhet és emelkedhetik a magasba, erre a meredek helyre?»
És mégis nő, borzasztóan nő. Nem egyes hullámok kavarognak többé. Csodás, tömör hullám öleli át az egész mennyboltot.
Repül, felénk repül! Dermesztő szélen nyargal, különös sötétséggel kavarog. Megrendült a környezet — s ott e repülő óriásban ropogás, dörgés, ezer torok harsogása hallik….
Hah! Mily bődülés és jajgatás! Nyilván a föld bömböl ijedtében...
Vége már! Vége mindennek!
A fiúcska még egyet sipitott..: Társaimba akartam kapaszkodni — de már mindannyian agyon vagyunk nyomva, eltemetve, megfullasztva, elragadva attól a ténta-feketeségü, jeges, morajló hullámtól! Sötétség... örök sötétség!
Alig birva lélekzetet venni ébredtem föl.