A világ négy kora
| A világ négy kora szerző: Kis János |
Elsőben a földön az arany időnek
Tavasza virított, melly minden intőnek
Serkentése s törvény nélkül önkényt tette
Azt, a mire hűség s igazság vezette.
Nem látott e szép kor büntetést s félelmet,
Nem kért bűnös sereg birótól kegyelmet;
Nem kellett, feddődést vésni réz táblára,
Kiki bátorságban hagyatott magára.
Nagy szálfák, hogy messze külföldet lássanak,
Hegyekről levágva vizen nem usztanak;
Egy halandónak sem terjedt ismérete
Messzebbre, mint honja keskeny kerülete.
Várakat mély árkok körül nem sáncoltak,
Trombita, hadi kürt, sisak, kard nem voltak,
S a népek, nem lévén szükség vitézekre,
Békességben éltek hagyatva kényekre.
A föld, mellytől adót senki nem fizetett,
Mellyet, ásó, kapa s eke nem sebhetett,
Mindent maga termett lakosi számára,
Kik a természetnek hallgatván szavára,
Azzal a mi önkényt nőtt, megelégedtek,
Barna kökényt s piros somot s epert szedtek,
S vad szedert bokrok közt, ha fértek hozzája,
S makkot, ha hullatott Zeus terebély fája.
Szüntelen tavasz volt. Lágy lengedezéssel
Nyájaskodó szellők vidám enyelgéssel
Ollyan virágokat nem szüntek csókolni,
Mellyek dajka nélkül tudtanak bájolni.
Gabonát is a föld munka nélkül hozott,
S minden hasznos magot ingyen százszorozott.
Méz cserfákról hullott, istenek nectarja,
S a téj patakonként folyt, mint vizek árja.
Mihelyt Chronos fiát Tartarus homálya
Bényelte, s Jupiter lett a föld királya,
Ezüst faj támadott, melly az aranynyal már
Fel nem ért, a réznél ha becsesb volt is bár.
Jupiter az örök tavasztól megfosztván,
S négy külön részekre az esztendőt osztván,
Adott, hogy vegyítné búval az életet,
Télt, nyárt, változó őszt, s rövid kikeletet.
Ekkor kezdett mindent a hévség aszalni,
S függő jégcsapokat hideg szél fagylalni.
Most kerestek, futván a fergeteg elől
Emberek védelmet házaikon belől.
Házaik majd bokrok, majd barlangok voltak
Majd karókból holmi kunyhót palánkoltak,
Most fogtak először ökröket igába,
Most temették Ceres' magvát barázdába.
Tovább a harmadik réz faj következett,
Melly vad szivvel birván hadra fegyverkezett;
De még nem merészlett vétkezni kényére,
Befejezésül jött a vas kor végtére.
Ezen alacsony érc gyászos idejében
Eláradt a vétek egész erejében,
Elfutott a hűség, szemérem, s igazság,
Mellyeknek helyébe rút fortély, ravaszság,
Csalárd ész, álnok sziv, vad erőszak csuszott,
S nyerekedés, a melly torkig bűnben uszott.
A hajós még sohasem próbált szelekre
Bizott vitorlákkal kelt a tengerekre,
S a fák, mellyek soká henyéltek hegyeken,
Délcegen lebegtek szokatlan vizeken.
A földet is, mellyet az előtt mindenek
Mint a napfényt s eget közösnek néztenek,
A mérőlánc hosszú megyékkel jelelte,
S gondosan, ki mennyit birjon, elrendelte.
Nem is csak gabonát s élelmet zsaroltak
A gazdag telektől, kik urai voltak,
Hanem a földnek is lementek gyomrába,
S azt, a mit az rejtett Styx szomszédságába,
Hogy magok magokra vetnének bilincset,
Kiásták a minden gonoszt szülő kincset.
Így a kártékony vas, s az annál is több kárt
Tevő arany, s a mi mind a kettővel árt
A háboru magát mindenütt mutatta,
S a fegyvert vérengző kézzel csattogtatta.
Ettől fogva kiki csupa prédából élt,
Barát barátjától, ipa vejétől félt.
A hív testvérek is ritkaságok lettek,
Férj s feleség egymás vesztére siettek,
Vad mostohák mérget kezdtek zagyvítani,
Szokássá vált atyja éltét hosszallani.
Nem volt már jámborság, száz bün szült több száz bünt,
Míg a földről végkép Astraea is eltünt.