A világ legelőkelőbb szállodája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A világ legelőkelőbb szállodája
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyugat 1930. 16. szám

ESTI KORNÉL FÖLJEGYZÉSE

Ismerik a szállodák költészetét? Erről sokat tudnék beszélni.

Vannak családias szállodák, melyekben otthonosabban érezzük magunkat, mint tulajdon fészkünkben, emellett függetlenül, a család feszessége nélkül. Vannak nyájas, meghitt, kedves szállodák. Vannak szomorú szállodák, különösen vidéken, melyek lehangolt zongorákhoz hasonlítanak és vak tükreikkel, nyirkos ágyhuzatukkal mélabúra kapatnak, aztán kétségbeejtő, elátkozott, halálos szállodák, melyekben novemberi estéken öngyilkosságot ajánlatos elkövetni. Vannak vidor szállodák, melyekben a vízcsapok kacagnak. Vannak rideg, ünnepélyes, néma szállodák, fecsegő szállodák, korhely szállodák, hetyke szállodák, tüntető, rikító, sehonnai szállodák, a friss festék szagával, megbízható, nyugalmas, úri szállodák, a mult patinájával, könnyed szállodák, nehézkes szállodák, egészséges szállodák, melyekben verőfény árad a csatornákból is és beteg szállodák, melyekben sántít az asztal, biceg a szék, mankón jár a szekrény, a kerevet hektikás, a párnák pedig haldokolva fekszenek az ágyban. Szóval igen sokféle szálloda van.

Legutóbbi külföldi körutamon, hazatérőben útbaejtettem egy kis országot. Itt rábukkantam egy szállodára, melyről külön meg kell emlékeznem.

Ez a szálloda előkelő volt. Olyan előkelő volt, amilyent még nem láttam sehol. Bátran merem állítani, hogy a világ legelőkelőbb szállodája volt.

Az alkonyat porában rohant gépkocsim, ütött-kopott, alacsony kalyibák között s egy gipszrózsás, kupolás, tizenhárom emeletes felhőkarcoló előtt állott meg, mely élénk ellentétet alkotott siralmas környezetével és láthatólag az idetévedt, külföldi előkelőségek fogadására szolgált.

Mingyárt sejtettem, hogy nem közönséges helyre kerültem.

Alighogy tülkölt az autóm, a személyzet a szálloda forgóajtaja elé vonult. Tizenöten-huszan lehettek. Valóságos kis hadsereg volt.

Az egyik alkalmazott kinyitotta gépkocsim ajtaját, a másik segédkezett a kiszállásnál, a harmadik angol porköpenyegemet emelte le, a negyedik amerikai travaller-trunk-ömet vitte, az ötödik két bőröndömet, a hatodik krokodilbőr-táskámat, a hetedik francia ujságomat, melyet az ülésen hagytam. Mindez egy szempillantás alatt történt, gyorsan, mint a karikacsapás.

Azok, akiknek nem jutott szerep ennél a munkánál, a járdán sorakoztak föl, laza rendben, nem katonásan, de azért fegyelmezett, hallgatag készenlétben.

Valamennyien paszomántos sapkát hordtak s valami violaszín, furcsa operett-egyenruhát. Elléptem előttük, mintegy díszszemlét tartva. Ekkor a paszományos sapkák - nem hallható vezényszóra - leröppentek a jól-fésült fejekről.

Így üdvözölték a messziről érkezett vendéget, azzal a szilárd, meggyőződéses, majdnem fiúi tisztelettel, melyet mindig ott őrízhettek szívük legmélyén, onnan a forgandó szerencse semmiféle változása nem írthatta ki soha és annak, hogy eddig nem nyilatkozhatott meg irántam, csupán csak az lehetett az oka, hogy mindmáig egyáltalán nem is ösmertek.

Sokáig néztem maroknyi hadseregem. Az a benyomásom támadt, hogy szükség esetén vérét is kész lenne érettem ontani. Könnyek tolultak szemembe. Egy királyt nem fogadhattak volna nagyobb odaadással.

A maroknyi, de annál vitézebb hadsereg eloszlott, minden trombitaszó és dobpörgés nélkül, egy jelre, melyet az a borotvált, őszbecsavarodott úr adott, aki eddig a háttérben irányította őket. Ez a portás volt. Angolul szólított meg s feltünően hasonlított Edisonhoz.

Edison kimondhatatlan tapintattal kalauzolt végig az előcsarnokon, melyet délszaki növények diszítettek. Valami tágas szobába tessékelt be. Rámutatott egy bőrdíványra s megkért, hogy «talán kegyeskednék helyet foglalni». Miután engedelmeskedtem, megnyomott egy gombot.

A tágas szoba zajtalanul fölfelé kezdett emelkedni. Ekkor tudtam meg, hogy ez a fölvonó.

Remekbekészült fölvonó volt. Almazöld villanykörték szitáltak tompított fényt, hogy ne sértsék a vendégek túlérzékeny szemét. A bőrdívány mellett több bőrkarszék terpeszkedett, selyemperzsákon s itt-ott a sarokban asztalkákat is lehetett látni, dohányzókészlettel, képes folyóiratokkal, sakktáblákkal, melyekre előre fölrakták a bábokat, nyilván hogy a vendégek a liften való tartózkodás unalmát hasznos, üdítő szórakozással űzzék el. Sajnos, erre nem volt érkezésem, mert mihelyt körültekintettem s megbámultam ezt az igazán ízléses berendezést, a fölvonó pár másodperc multán dallamosan kattant, megérkezett rendeltetési helyére, az első emeletre.

Itt az alkalmazottak másik osztaga fogadott, kávészín egyenruhában. Ezek a portás intézkedésére kinyitották a szemben lévő szárnyas ajtót.

Áthaladva az előszobán egy terembe léptem, melyet méreteinél fogva leginkább trónteremnek nevezhetnék. Brokát-függönyök festői redőzetben omlottak alá az empire-ablakokról, ahonnan egy sebes, kékvízű folyócskára nyilt kilátás. Ehhez a teremhez hozzájárult egy szalon, aranyozott-fehér székekkel, egy ebédlő, egy hálószoba s egy kisebbfajta társalgó is, majd egy fürdőszoba, beépített márványmedencével, velencei tükrökkel, melyek előtt illatszivattyúk, körömráspolyok, ollócskák számlálhatatlan sokasága csillogott. Minden helyiségben - a fürdőszobában is - három telefon állott a vendégek rendelkezésére. Az egyik a szállodába szolgált, a másik a városba, a harmadik - melynek tölcsére rózsaszín volt - nem tudni, hová.

Káprázva időztem ebben a lakosztályban, aztán megkérdeztem a portástól, hogy körülbelül mibe kerül egy napra?

A portás nem válaszolt. Úgy rémlett, hogy nagyot hallott. Ebben is hasonlított Edisonhoz. Ekkor már szentül meg voltam győződve, hogy nem is hasonlít hozzá, hanem ő maga Edison.

Kérdésemet tehát ordítva ismételtem meg, ahogy süketekhez szokás beszélni. Az agg föltaláló ezt meghallotta. De úgy tetszett, hogy megütközött rajta s kicsit elszomorodott. Szemét lesütötte.

A személyzet, mely könnyed vigyázz-állásban feszült előttünk, szintén lesütötte szemét, szemérmesen.

Fínom lelkületüket, mely bizonyára magasabb régiókban mozgott - oly eszmekörökben, ahová nem hatolhat az anyagiasság szennyes gondolata - kellemetlenül érintette prózaiasságom, akár az ihlet lázában égő költőt, akitől a burgonya árát tudakolják.

Mindnyájan hallgattak.

Én éppen mentegetőzni akartam, magyarázkodni, hogy költő vagyok, aki az írás keserves munkájával keresi kenyerét, ennélfogva igen fontosnak tartom és igen sokra becsülöm a pénzt, amikor a portás csalódottságának azzal adott kifejezést, hogy hidegen, szórakozottan kiejtett egy számot - dollárokban -, olyan számot, melytől csaknem hanyattvágódtam.

Másik szobát kértem.

Edison Alva Tamás udvariasan bólintott. A második emeletre vitt, ahol tojássárga egyenruhák vártak reánk. Minthogy az itteni szobaárat se találtam megfelelőnek, a harmadik emeletre mentünk, a fehér-kék lakájok közé, majd a negyedikre, az ötödikre, mindig fölebb és fölebb.

Végre a tizenegyedik emeletre jutottunk. Errefelé piros egyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiúcskák teljesítettek szolgálatot.

A portás megfogyatkozott, de még mindig tekintélyes díszkísérettel vezetett végig egy végtelen folyosón. Időközönként az ajtók szemöldökfája fölött ki-kigyulladt egy színes láng. Érdeklődtem, mire valók ezek.

Ő erre se felelt azonnal.

Előbb csodálkozni látszott parlagi kíváncsiságomon, majd azon, hogy még van ember a föld hátán, aki nincs tisztában efféle lámpák rendeltetésével, aztán kimért szűkszavúsággal közölte, hogy ezek a fényjelek a csöngetést helyettesítik, a személyzet különböző tagjainak szólnak, akikkel a vendégek anélkül is érintkezhetnek, hogy egymás nyugalmát s a szálloda föltétlen csöndjét zavarnák.

Hátul, valami félreeső zúgban találtam egy udvari szobát, mely körülbelül megfelelt «igényeimnek».

De ez is olyan pazar volt, olyan fényes, hogy le se merem írni.

Csak annyit mesélek el, hogy egy malahit-asztalkán valami hosszúkás, spinétszerű fatokot leltem, melyen nyolcvanöt fehér és fekete gomb alkotott előttem ismeretlen rendeltetésű billentyűzetet.

Minthogy szenvedélyes zenész vagyok s meglehetősen zongorázom, azonnal leültem eléje és Beethovent kezdtem játszani, a Sonate pathétique-et. Alig értem az allegretto-hoz, halk kopogást hallottam ajtómon.

Frakkos alkalmazott jelentkezett. Mögötte az alkalmazottak sötétlő tömege várta parancsomat. Hirtelen összeszámláltam őket. Pont nyolcvanöten voltak. Ebből azt következtettem, hogy az a hosszúkás, spinétszerű szerszám a személyzetnek szóló csengetyűtáblázat s játékommal - eléggé meggondolatlanul - mindnyájukat becsöngettem. Bocsánatot kértem.

Ezt az alkalmat a fontosabb szolgálattevők használták föl, hogy egyenként bemutatkozzanak.

Kissé elámultam. Nappali szobapincérem Chopinhez hasonlított, éjjeli szobapincérem viszont magához Shakespeare-hez. Ámulatom nyomban fokozódott, mert fölfedeztem, hogy ebben bizonyos rendszer is van. Az első szobalány olyan volt, amint Cléo de Mérode, a második szobalány olyan, mint Mária Antonia s a takarító-asszony szakasztott mása Annie Besant-nak, a neves theosophának.

De ámulatom akkor érte el tetőfokát, mikor a bérszolgák népes csoportjában egymás után pillantottam meg Eckenert, a hős óceánrepülőt, aztán Rodint, aztán Bismarckot, aztán Murillot, aztán egy szakállas, félénk urat, aki a néhai, tragikus véget ért orosz cárra sokkal jobban emlékeztetett, mint tulajdon arcképei.

Ez még nem volt minden. A szállodai titkár Schopenhauerhez hasonlított, a hidegszakács Torricellihez, a melegszakács Einsteinhez, a raktárnok Carusóhoz s egy sápadt, beteges kifutófiú XVI. Lajos rejtélyesen eltünt gyermekéhez, a boldogtalan dauphin-hez.

Nemzetközi hírességek ragyogó történelmi arcképcsarnoka éledt újra e derék alkalmazottakban.

Hogy micsoda része volt ebben a szálloda igazgatóságának s hogy vajjon maga válogatta-e össze őket, a hasonlatosság alapján, reklámcélul, hogy ezzel a bájos ötlettel csalogassa oda vendégeit, vagy csak véletlenül verődtek össze ezek az eleven viaszfigurák, azt nem volt időm eldönteni.

Esküszöm azonban mindemre, ami szent előttem, hogy ez szóról szóra így volt. Itt általában mindenki hasonlított valakihez és minden hasonlított valamihez.

Schopenhauer megkérdezte, miben lehet szolgálatomra. Arra kértem, hogy tisztíttassa ki poros cipőmet, mert szeretnék kimenni a városba s megfürödni abba a sebes, kékvizű folyócskában, melyet már első pillanatban megáhítottam.

A zord, frankfurti bölcselő tudomásul vette éppoly természetesnek, mint emberinek mondható óhajomat s megnyugtatott, hogy nemsokára teljesül is.

Elmenőben még csak azt adta értésemre, hogy minden alkalmazott több európai nyelvet beszél, a legműveletlenebb is legalább ötöt, de a hajnali kapus tizenöt élő nyelvet tud, azonkívül latinul és ógörögül is s így ha történetesen hajnalban vetődöm haza, latinul, vagy ógörögül is elcseveghetek vele azokról a dévaj élményeimről, melyeket éjszakai kiruccanásaimon szerzek.

Ezzel ki is ment. Utána kopogott valaki. II. Miklós lépett be. Szlávos alázattal a földig hajolt, arcomba tekintett, aztán cipőmet vette szemügyre, anélkül, hogy fölséges ujjaival érintette volna.

Körülbelül úgy folyt le a vizsgálat, mint mikor egy gyakorló-orvos néz meg egy beteget, közben azonban már látja, hogy valamelyik szerv olyanféle sajátos-bonyolult megbetegedéséről van szó, melyet ugyan ő is tudna kezelni egyetemes orvostudori képesítése alapján, de sokkal helyesebb szakorvosnak átutalni, aki kizárólag ilyesmivel foglalkozik.

Ezt az eszme-menetét egy szóval se nyilvánította ki. Ismét a földig hajolt és eltávozott.

Kisvártatva visszatért Bismarckkal, Murilloval, Eckenerrel és Rodinnel. Ezek szintén cipőmre meredtek. Látszott, hogy mind az öten kórleletet és kórjóslatot készítenek. Olyan volt az egész, mint egy konzilium valami nagyon-nagy beteg ágyánál.

Behívtak egy szobalányt, egy újat, akivel eddig még nem találkoztam - ha jól emlékszem -, Elsner Fannyt. Az csengő hangon jelentette ki, hogy ez «nem tartozik az ő hatáskörébe».

Ismét mindenki faképnél hagyott. Csak a hű Bismarck maradt mellettem.

Néhány perc múlva négy, folyosóközi szolgálatra beosztott, pirosegyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiucska nyitott be s szobámba egy villamossággal hajtott, elmés kerékszerkezetű állványka-félét gurított be, melyet mindegyik csak a kisújja hegyével kormányzott. Bismarck szakavatott felügyelete mellett cipőmet egy csöpp emelődarú segítségével az állványra helyezték s mély bókolatok közepette kiszállították.

Alig másfél óra mulva vissza is tolták az elmés gépen. Cipőm ekkor már ragyogóan tiszta volt.

Ettől az előkelőségtől, ettől a szokatlan figyelemtől fölvillanyozva, fürödni mentem. Estig lubickoltam a folyócskában. Csak vacsorára tértem vissza.

Az étteremben néhány vendég lézengett. Számomra egy igen hosszú asztalnál terítettek, melynél díszlakomákat szokás tartani. Természetesen a középen ültem, a főhelyen, egyedül.

Máris hozták az izletes, tizenkét fogásból álló vacsorát. Mindössze a tengeri rákot óhajtom kiemelni, mely valami világosszürke mártásban úszott márványosan rózsaszín hósával. Különben inkább ittam. Előbb kedvenc italomat, a világos sört, az aranysört, melynek fanyar tajtékát, a frissen kisült rozscipóra emlékeztető, szinte tápláló komlóillatát gyermekkorom óta annyira imádom. Borral folytattam, rajnaival és görög aszúval. Végül a pezsgőnél állapodtam meg. Új és új palackok kerültek a vödrökbe, édesek és keserűek, melyek lassan hültek a mesterséges hó gyémántkristályai között.

A halakat a hal-konyhából hozták, a feketét a fekete-konyhából. Többször friss csokrokat helyeztek a virágtartókba, hogy amíg szemem és orrom gyönyörködik bennük, el ne hervadjanak.

Vacsora után számlámat kértem. A személyzet a tenyerét maga elé tartva mosolygott. Valamennyi étkezés így folyt le. Általában rendkívül készségeseknek mutatkoztak. Ha azt kívánom, hogy gyujtsák föl kedvemért a várost, vagy öljék meg szeretett fejedelmüket és másnap délben a fejét ezüstcsajkában tegyék asztalomra, irish-stew-ként elkészítve, szentül hiszem, hogy azt is minden ellenkezés nélkül teljesítik.

Udvariasságuk egyre növekedett. De a számuk is növekedett. Ezt én néha négyszázra tettem, néha azonban nyolcszázra. Minthogy pedig a szállodában egész tartózkodásom alatt csak nyolc vendéget láttam, egy-egy vendégre, reám is, körülbelül száz alkalmazott esett.

Amint végighaladtam a neszfogó szőnyegekkel borított folyosón, néma kariatidek gyanánt lapultak meg a falak mentén. Létezésüket csak akkor vettem észre, amikor leemelték sapkájukat és halkan üdvözöltek. A szerénység, a jómodor második természetükké vált. Gépek voltak, nem is emberek.

Egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy pincér a cigarettáját tenyerébe rejtve füstöt fújt ki, de miután megpillantott, elszégyelte, hogy ily gyarló szenvedélynek hódol s cigarettája már is eltünt. Hogy hová tünt el, azt ma sem tudom. Talán beledobta egy mindenütt ott található, aszbeszttel bélelt, légmentesen is elzárható hamutartóba, vagy talán a bűntudattól pironkodva szájába kapta s parazsastól-tokostól együtt összerágta és lenyelte. Ez az utóbbi a valószinűbb.

Ismétlem, a személyzet párját ritkította. Naponta kedveskedett valamivel. Famentes japán papírra nyomtatott, díszműnek is beillő emlékiratokat, kitűnően szerkesztett és kitűnően tájékoztató árjegyzékeket nyomtak a markomba. Unos-untalan fölhivták a figyelmem a szálloda Dalcrose-tánciskolájára és a Menzendik-tornatermeire, a szálloda bakteorológiai laboratóriumára, a szálloda másoló, gyorsíró és gépíró irodájára, a szálloda csinos kutyauszodájára, a szálloda külön autógumilerakatára, sőt a szálloda dúsan fölszerelt pszichoanalitikai intézetére is, hol jeles pszichoanalitikusok a nap és éjjel bármelyik órájában szakavatottan kezelik a szálloda igen tisztelt ideges elmebetegeit.

Nem akarom önöket további részletekkel fárasztani, csak még annyit közlök, hogy tíz napig éltem ebben a bájos, finom környezetben.

Egy reggel az ágyam mellett lévő diktafonba beleásítottam, hogy másnap délután, a két óra tizenegy perckor induló villámvonattal hazautazom, ezért málhám és bőröndjeim, - a krokodilbőrtáska kivételével, melyben kézirataimat őrzöm, - adják föl budapesti lakáscímemre. A diktafon viaszhengerkéjét leküldtem II. Miklós cárral Edison barátomhoz. A cár egy másik viaszhengerkét hozott vissza. Ezt diktafonomba helyezve arról értesültem, hogy a portás már «megtette a kellő lépéseket».

Ettől fogva a személyzet figyelme megkettőződött s minden percben, minden órában a mértani haladvány arányában fokozódott. Annie Besant, a takarítóasszony, sóhajtva köszöntött. Cléo de Mérode, Elsler Fanny, Mária Antónia szomorúan jött-ment köröttem, mint akik aligha élik túl eltávozásomat s bánatukban méreggel vetnek majd véget fiatal életüknek. Chopin, Einstein, Murillo, Bismarck, Schopenhauer, Torricelli, II. Miklós, Caruso, Rodin s a kis szerencsétlenül járt dauphin is, valahányszor találkoztam velük a folyosón, viharosan «Jó reggelt, jó estét» köszöntöttek. Úgy hangzott ez, mint a kolostorban a karthauziak emlékeztetése: Memento mori.

Vajjon mire is emlékeztettek tulajdonképpen? Néha arra gondoltam, hogy talán a borravalóra, amelyre tényleg rászolgáltak. Elég volt azonban egy pillantást vetnem arcukra, melyen közeli elutazásom okozta fájdalmuk tükröződött, elég volt rátekintenem vörösre sirt szemükre melyet hiába igyekeztek takargatni, hogy meggyőződjem ennek ellenkezőjéről.

Este, vacsora után, Edison az éttermi főpincérrel valami papírszeletkét tétetett elém ezüsttálcán. A vasúti föladóvevény volt, mely arról tanuskodott, hogy már összes poggyászomat gyorsáruként viszi hazafelé a vonat s a szállítási díjat a szálloda - természetesen - előre «kiegyenlítette».

Helyeslőleg biccentettem s a szobámba vonultam.

Minekelőtte elszenderedtem, iszonyú lármára riadtam föl. Valami harsogó férfikar egészen közelről csöndes jóéjszakát üvöltött a fülembe. Fölugrottam ágyamból. Szobámban senkise volt. Az történt, hogy a szálloda lelkes és figyelmes férfiszemélyzete, mely tudvalevőleg külön leadó és fölvevőállomással is rendelkezik, a rádió hangszórójával szólt be hozzám.

Ugyanez történt reggel is, azzal a különbséggel, hogy ekkor a nőalkalmazottak ezüsthangja ébresztett föl, jóreggelt kivánva.

Az utolsó napon koradélelőtt a portásfülkében fölkerestem Edisont és fizetni akartam. Arcán a pénz hallatára feltünt a fitymáló, világfájdalmas mosoly. Biztosított, hogy még ráérek «számlámat rendezni», hiszen vonatom csak kettő után indul s az ebédet még náluk költöm el. Máskét számláim javában készülnek, épp most végzi rajta az utolsó művészi simításokat a központi számvevőhivatal.

Kezemben krokodilbőr-táskáimmal lassan kisétáltam a város végén lévő pálmaligetbe, ahol eddig naponta dolgozgattam közvetlenségéről és forró, lávaszerűen hömpölygő ösztönösségéről méltán híres szerelmi dalfüzéremen, melynek ez a címe: Gátlások és átvítelek.

Leültem a szökőkút márványkávájára. Egy darabig merengtem. Majd régi, bevált módszerem szerint próbáltam előidézni a teremtő révületet. Homlokomat többször egymásután a falba vertem. Csak akkor tudok alkotni, ha teljesen kikapcsolom értelmemet.

Sajnos, ez nem mingyárt sikerült. Az értelem rendkívül buta dolog. Most is folyton odatolakodott hozzám. Aztán mások is figyelmeztettek arra, hogy a földön létezik értelem. Többek közt a szálloda személyzete is.

Amikor eltüsszentettem magam, egy ötméter magas pálmafára szerelt, hangerősítővel is ellátott rádió közvetítette hozzám az ottani férfi és női alkalmazottak óhaját, hogy váljék egészségemre.

Pár óra alatt mégis megírtam egyik legfőbb művemet, egy kétsoros költeményemet, mely Elinornak, legutóbbi kedvesemnek irántam érzett tudat-előző gyűlöletéről szól.

Ez a roppant szellemi munka teljesen elcsigázott. Utána megint két óra hosszat bámultam magam elé. Vártam, hogy értelmem visszatérjen.

Arra ocsúdtam föl, hogy a közeli tisztásra leereszkedett egy repülőgép, könnyedén és kecsesen, mint egy szitakötő.

A pilóta épp hazámba igyekezett. Magam se tudom miért, beültem a repülőgépbe s megparancsoltam a pilótának, hogy sürgősen vigyen haza.

Fönn a levegőben, amikor a magasságmérő már kétezer métert mutatott s az a sebes, kékvízű folyócska már csak akkorkának látszott, mint az a platina-karcsat, melyet Elinor visel a csuklóján, felhők fölött, havasok fölött hirtelen eszembe ötlött, hogy elfelejtettem rendezni szállodai számlámat s véletlenül borravalót sem adtam azoknak az alkalmazottaknak, akik oly jóságosan őrködtek oldalamnál, majdnem két hétig.

Minthogy lélektanilag is tüneményesen-képzett ember vagyok s tudom, hogy nincs «véletlen» és hogy semmit se «felejtünk el» ok nélkül, ezt tüstént gyanúsnak tartottam.

Villámgyorsan analizálni kezdtem magamat. Amíg a repülőgép merész lendülettel légbukfencet vetett s én fejjel lefelé lógtam a földgolyóra, folytattam analizisemet, melyet csakhamar sikeresen be is fejeztem.

Rájöttem, hogy ez a tettem tudattalanul-tudatos, vagyis tudatosan-tudattalan volt. De okos volt, nagyon okos. Nem is cselekedhettem másképpen.

Végre lehetetlen ilyen előkelő szállodát, ilyen előkelő alkalmazottakat megsérteni azzal, hogy fizessünk is nekik. Ez tapintatlanság lett volna, durva tapintatlanság.