A lap feldolgozottságának foka

A vihar és a napfény

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A vihar és a napfény
szerző: Gárdonyi Géza

                -Jelenet Atilla palotájában-

A király haragszik!
Ajtóról-ajtóra lebbent a kárpit és szállt susogva a hír a palotában:
- A király haragszik!
Arcok elhalványultak. Járások elhalkultak a folyosókon, a termekben. Rika asszony körül megszűnt a dal. A hölgyek kérdőn néztek a nagyasszonyra.
- Kémeket fogtak el, - mondta nyugodtan a királyné, - ma érkeztek ide. Vallatják őket.
De az ő szemöldöke is összébb vonult. Atilla jég a jég nem vet lángot. Ha lángot vet, az már vulkán.
S újból besugták az ajtón:
- A király haragszik!
A hölgyek kezében megállt a hímzőtű. Aggodalommal néztek egymásra. Még a sarokban heverő fekete medvebőr is mintha ijedten meresztette volna el csillogó óniksz-szemét.
Csak a kis Csaba játszott vidáman az ablak alatt a mályvaszín vastag kamukaszőnyegen. Négy éves volt akkor. A haja szőkés, mint az anyjáé. A szeme apró és fekete, mint az apjáé. Az arca fehér rózsa, mint az angyaloké. Térdigérő piros szoknyácska volt rajta. A lábán sárga saruka. Oldalán fakard és csontkürtöcske. Kezében íjjacska és a hátán puzdra.
Egy csomó apró favitéz hevert előtte: gyermekarasznyi katonák, hún és római vegyesen. A hún vitézeken bőrsüveg. A rómaiakon aranyozott sisak. Szablyája, lándzsája mind a két seregnek ezüst. És a hún mind lovas, a római mind gyalogos. Valami rabszolga faragta őket hársból.
Csaba a római vitézeket állította tarajos csatarendbe. A dajkája segített neki az állogatásban.
Aztán a terem másik sarkába futott. Rávetette magát a medvebőrre s annak a feje mellől nyilazott a játékhadra.
Az ajtó kárpitja között egy barna vén orr és szürke bajusz jelent meg:
- A király, - sugta be, - halálra ítélte őket!...
A hölgyek megrezzentek. A királyné is elkomolyodott. A dajka fölkelt és kinézett a tárt szárnyú ablakon.
- Erre hozzák őket, - mondta halk szóval.
- Csukd be az ablakot, - szólt rá a királyné.
Az ablak bezárult. Lantornás ablak volt: a napfény bágyadtan szüremkedett át rajta.
S mintha mindenki kővé vált volna a teremben. A hölgyek kifelé figyeltek a halál halad el az ablak alatt.
Csak tompa lódobogás hallatszik, sok lónak a dobogása. Aztán künn el is csendesül minden, mintha a föld röge is arra fülelne:
Mi történik, ha Atilla haragos? Csak a kis Csaba eleven. A nyila koppan: a katonákból öt is kiesett a porból.
- Találtam!
A dajka lehajol, hogy visszaállítsa az elesetteket.
- Öt.
Csaba kiált:
- Öt. hagyd! Öt!
Vastag kürtszó böffen lenn hármat. A hölgyek megrándulnak.
- A király jön...
Az ajtókárpiton ismét behajlik a barna orru és szürke bajuszos ajtónállónak a feje
- A király...
Mint mikor galambok közé követ dobnak, úgy röppen szét a hölgytársaság. Be a baloldali ajtón. Hímzések, varrások, párnák, tarka rendetlenségben. Rózsa-illat kavarodik fel. Az egyik hölgy után hosszan szalad egy fehér selyemzsinór s a terem közepén marad el tőle.
Maga a királyné is fölkel és elhalványult arccal lépked be a jobboldali ajtón.
A dajka kapja félre előtte a kárpitot s kapkodja fel a királyné kendőit és ékszeres ládikáját, - viszi be utána.
A kis Csaba megpillantja zsinórt. Felkapja és a medvéhez fut vele. Kantárul veti a medvefejre.
- Gyí!
A másik teremből, ahonnan a barnaorru őr szokott besuttogni, dörgő mély hangon beszél valaki valakivel:
- Csuszómászó hitvány kigyófajzat! Ki vagyok én, hogy így beszélnek rólam? (Négy-öt dobbanó lépés.)
Az én nevem vihar! És az én lábam földrengés. (Két dobbanó lépés, kardcsörrenés.) Csak egyet fujok s lefujom őket a trónról. Csak egyet toppantok s összeomlik mind a két császárság! (Szőnyegen halkuló lépések.)
- Atilla nem térdelt még, - mondja ráhagyón egy halkabb férfihang.
- Még csak nem is hajolt. Isten veled.
Búcsuzó szavak hallatszottak, aztán a kárpit széles nyílásra rándult: Atilla belépett. Az arca fakó volt. A szemében szinte lobogott a harag komor tüze. Szürke süvegén is a sastoll, rnintha homlokából előnövő kard volna.
A kis Csaba unottan ült már akkor a medvebőrön. Vidáman tekintett az apjára.
Atilla megállt, szétpillantott.
- Hát csak magad? Hol a dajkád?
Csaba felszökött és az apjához futott:
- Ötöt egy lövésre az előbb! Ötöt!
S a heverő bábokra mutatott!
- Öt esett egy nyíl-lövetre. Öt római! Az az öt ott.
- Derék.
- Lőjjek még?
- Lőjj. Mindig lőjj a rómaira, mindig!
Csaba felkapta az ijjacskát. Ugrott. Aztán az apjára tekintett, nevetett. Az apjához lódult. Megragadta a kezét:
- Játssz velem!
- Ma nem.
- Játssz! No Térdre!
- Ma nem.
Csaba fölkapta a fehér selyemzsinórt. Ugrott, nyerített, mint a kiscsikó. Nevetett.
- Nézd milyen kantár! Enyém, igaz-e? Térdre! No!
Atilla lenyult a gyermekért s fölemelte félkézzel, mint valami pelyhet. A mellére karolta, megcsókolta.
- Én vagyok a Jelen, te vagy a Jövő. Az én nevem vihar. A te neved Napfény.
A gyerek kacagva tekergett félre:
- Játssz velem!
- Ma nem!
- De én akarom! Gyere no, gyere! Térdre!
S átkulcsolta az apja nyakát, húzta lefelé. Rugdalódzott.
- Gyere, no gyere... , Vedd no a szádba!
Atilla morgott, a fejét rázta:
- Ma nem, no.
S le akarta bocsátani a kicsit a szőnyegre.
A kicsi azonban félkarral a nyakán maradt. Csimbeszkedett, rugdalódzott.
- De! Én akarom!
S belevetette az apja nyakába a fehér zsinórt, beleigazította a szájába.
- Gyi! Gyi!
Atilla elmosolyodott. A fejét rázta. A hátára vetette a gyereket.
- A teremtésit az apádnak.. S leereszkedett térdre.