A vidéken
| A vidéken szerző: Tömörkény István |
Most másodvasárnapja a pusztán lévén, hát beadják délután a nagy bőrtáskát, amiben a postát hozza az az ember, aki érte a faluba el szokott menni. A posta között van egy levél is, a tenger partjáról jött testvéri kézből, családi dolgokat tárgyal, de mert szokása a levélnek, hogy újságot is mondjon, azt mondja:
- Meglássátok, hogy a vasútnál valami baj lesz. Egyszer csak majd megállnak a gépek, s nem mennek tovább...
No, úgy megnevettük. Csak afféle fenyegetőzés ez, amit nem éppen lehet elhinni. Valóban, az első pillanatra lehetetlennek tetszett az ember előtt, hogy egyszerre csak a nagy bagonyok megálljanak azokon a hosszú vasakon, akiket az ő kedvükért az ország testére ráfektettek.
De később kezdett a dolog komolyodni. Egy rendőrtiszttől hallom, csendes, szótalan ember, de alapos megfigyelő, hogy egy állomáson, amelyre épp két vonat is érkezett, lejön a gépről mind a két masiniszta. Feléjük ballagott, úgy tétován, mint akinek semmi dolga sincs. Hát mennek a masiniszták elébe más emberek és mondják nekik, hogy csak vissza, fel a gépre, mert nem érkezett még el az idő. Még nem: "a cúma jeste timp". Hanem hát majd szerdán. Akkor megállnak a bagonyok. A gépészek szó nélkül léptek fel gőzlovaikra, és mentek tovább a bagonyokkal mezőkön és erdőkön által, virágzó cseresznyefák között.
Csakugyan azután szerdán megtörtént, ami történt. Egyszerre megállt minden. Nem fütyültek a vasutak. Nem szaladoztak a töltéseken, és most már miből jósoljuk meg a másnapi időt? Mert eddig mindig belőlük prófétáskodtunk, a hidakon való elhaladásuk nyomán támadt zörgésből okoskodtuk ki, hogy szép idő lesz-e másnap, vagy nem. És ijedten áll előmbe a gyermek:
- Apám, hát most már a Pálfy se mén?
A helyi közúti vasútnak van ugyanis két gépje, amelyek utcán szaladgálnak, hol erre, hol arra járván, az egyiket Pálfynak, a másikat Kállaynak nevezik: a főispán és a polgármester után. Járnak a nyílt úton, a város közepén, soha el nem gázoltak senkit. A gyerekek szinte játékszernek tartják a két szorgalmas és takaros kis masinát, és elosztották egymás között: egyik az egyiké, másik a másiké.
De igen megnyugodtak abban, hogy "mén" ezentúl a Pálfy is, meg a Kállay is, mivelhogy rájuk nem szól a sztrájk. Csak legyen mit vinni.
De hát lesz-e, ha egyszer nem hoz semmit a nagy vasút, mely egyúttal nem is visz semmit?
De hogy lesz-e mit hozni meg vinni, ha egyszer nem szolgál a nagy vasút?
A kis iskolások nemigen értették meg ezt a dolgot, ami érthető: hiszen voltaképp mi sem értettük meg elejében egész nagyságában. Csak mikor láttuk, hogy elmarad a szokott napi posta, mikor láttuk, hogy elmarad az újság, a levél, a postautalvány meg a muszka határ felé lovagoló sógor naponkint való képes kártyája: kezdtük észrevenni, hogy nini, ejnye, a jó reggelét neki...
Olyan valami sajátságos és különös dolog támadt a hivatalomban. Nem szeretek ilyesmiről beszélni, csak azért említem, hogy számot adhassak az érzéseimről. Hogy haza, a házhoz nem jöttek meg a lapok, azt kibírtam valahogy. Mesterségem olykor hétszámra kivet a tanyák közé, vagy a pusztákra, ahova lap nem jár, mert nem járhat: az ember ilyformán megszokja nélkülözni az újságot, a postát és apránkint belegyőződik abba, hogy nini, hiszen el lehet az ember újság nélkül is... Mily tömérdek ezer lakik odakint szerteszéjjel a szelíd mezőkön: egy sem olvas újságot, mégis csak elvan valahogy a világi életben.
Más ez azonban itthon. Mikor az ember fölér a hivatalba, ott találja az asztalán a postát. Levelek, amikben kérdések foglaltatnak, könyvek, amik küldetnek, folyóiratok, amik járnak. Az egyikre felelni kell, a másikat naplózni kell, esetenként köszönőlevél intézendő, a folyóiratoknál meg ellenőrzése annak, hogy a harmadik szám után csakugyan a negyedik szám jött-e? No, nem lehet mondani, hogy olyan munka volna ez, amibe beleszakad az ember, de mégis csak munka, s átlag, a kérdések elintézésével, iktatással, expediálással együtt ad egy órai dolgot. Nem azért mondom, mintha felpanaszolnám. Hanem csak mondom, hogy az ember megszok bizonyos időt bizonyos foglalkozásban tölteni.
Azonban szerdán előállt az az idő, hogy nem volt az asztalon egy szikra posta sem. Tűnődve néztem az asztalra. Hej, asztal, de tiszta vagy, talán a ménkű ütött beléd? Nem pedig, hanem csak a sztrájk. Hát mondom: körülbelül egy óra ez a postadolog, azután jön a többi tevés-vevés. Most azonban nem tudtam ezzel az órával csinálni semmit.
Megszoktam, hogy délelőtt tizenegyig, délután ötig ezzel bajoskodom, s most, hogy hirtelen elfogyott a rávaló anyag: nem tudtam ezen idő alatt mit csinálni. Hiszen egészen közönséges igazság, hogy ha ez a dolog nincs, csináld a másikat: de hát ha egyszer nem akaródzott. Ismerjük be, kedves barátim, hogy bolondok vagyunk olykor. Csak úgy tébláboltam hát, míg le nem telt az óra és ebben a furcsa helyzetben csak az a parasztigazság vigasztalt meg, hogy a ló sem megy hám nélkül. Muszáj valamit ráakasztani: csak akkor érzi, hogy hivatalban van.
A városban milyen különös csend. Nincsen idegen. Az osztrák vigécek nem tajcsolnak németül. Rikkancsok nem kiabálnak, a bérkocsik nem szaladgálnak utasokkal egyik állomástól a másikhoz. Máskor csak nagy ünnepeken szokott ilyen csendesség lenni.
És hirtelenében némi átalakulás. Az országúton járva látom visszatérni a régi világot: a kocsinjáró utasembert. Házunkhoz közel esik a vízpart, rendes körülmények között meglehetősen csendes vidék. Kevés utas jár manap vízen, s még az is megoszlik két hajóstársaság között. Most mégis, a sztrájk másodnapján, meglepetve látom parton a közönség nagy tömegét az állomáshajók előtt, s ugyancsak ott egész sor bérkocsit, amint várakoznak, mint ahogy máskor a vasúti állomások előtt szoktak. Ott vannak a posta kocsijai, egy kápláralja altiszttel, a teheráru föl van szaporodva a parton: egy huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy mindaz az ember meg áru, amely eddig a vason járt, áttérjen a régimódi vízre.
Ha az ember úgy láthatatlan tudna lenni, aztán tudna lenni, ahol akarna, akkor most legalkalmasabb volna valamely olyan vasútszéli tanyában meghúzódni, aztán hallgatni az ottvaló beszédet. Ugyan mit gondolhatnak azok az emberek? Hogy ugyan mi történhetett?
- Hát bátya, nem gyün a vonat!...
Pedig az órájukat is utána szokták igazítani. De meg némely helyen még órát sem tartanak: minek? Mikor pontosabb járása van a vonatnak, mint az órának?
Elmentem délután a sztrájktanyára. Nem sokan voltak ott, mint mondták, inkább esténkint gyülekeznek. De a pincérek sápadt arcán meglátszott a nagy szolgálat nyoma. A vendéglős azt mondja, ő nem bánná, ha ez is egy esztendeig tartana, mint az obstrukció.
Az asztaloknál vasúti szolgák, bakterek ültek a kék sapkákban. Olykor belépett a vendéglőbe egy-egy előkelő úr, valamely nagyobbrangú hivatalnok. A bakterek szótalan álltak föl, és a kék sapkák lerepültek a fejekről.
Tizenhétéves újságíróskodásom alatt sok sztrájkot láttam már, meg tüntetést, lovaskatona-rohammal egybekötve nem egyet. Ilyen nyugodt rendet azonban nem tapasztaltam sehol sem.