A lap feldolgozottságának foka

A veszett sógor

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A veszett sógor
szerző: Mikszáth Kálmán

      Az emberek minden apró körülményt megragadnak arra nézve, hogy az érdeklődést a saját személyük felé fordítsák.

Van egy ismerősöm, aki azzal dicsekedett a minap, hogy az ő sógora, egy vidéki bank pénztárnoka, megveszett, s arra látszott a legnagyobb súlyt fektetni, hogy a megveszett ember a tulajdon sógora volt. Az ördögbe is, nem mindennapi dolog egy víziszonyba esett ember sógorának lehetni. Ezt tessék valakinek utána csinálni!

A sógort egy kis fekete kutya harapta meg, ahogy az alsóvárosi kertek alatt jött, a harapásnak alig látszott valami nyoma a bal lábán, hanem az mindjárt feltűnt neki, hogy a kutyának mintha csodálatos tüzes pára gőzölgött volna az orrlyukain, s a szemeinek sem volt meg a rendes kutyaformája.

Hónapokig nem vett észre semmit, egy reggel azonban, amint felkelt, s odalépett a mosdószekrényhez, összerázkódott: nem bírt belenézni a vízbe.

...Tudta már, mi baja van.

Irtózattal csapta be a mosdószekrény fedelét, hogy ne lássa azt a gyilkos óriási szemet, mely a lavórból reá mered.

Lehorgasztotta fejét, s fel alá kezdett sétálni izgatottan a szobában, majd a nagy álló tükörbe vetett futó pillantást: az visszaadta a tulipiros arcát, szép kék szemeit, szőke kerek szakállát, izmos, széles vállait. Egy embert látott, aki arra van teremtve, hogy száz esztendeig éljen.

Fogai vacogtak már ekkor, s homlokán forró izzadtságcsöppek gyöngyöztek.

Leült egy székre fáradtan, összetörve, s amint leült, a vér nyargalni kezdett az ereiben, mintha ördögök kaparnák belül a körmeikkel, feje szédült, idegei rángatóztak, állkapcái mozogni, reszketni kezdtek, harapni akart, valami rettenetes vágya jött a saját kezeit összerágni, s abban az iszonyatos zúgásban, amit ő hallott, mintha ezer falka kezdene csaholni egyszerre!

Felugrott, át- meg átfutott a szobán, a szájából a tajték folyt. Még volt annyi öntudata, hogy kivette a zsebkendőjét, s ezzel törülgette a kínok habját ajkairól.

A sebes járkálás lehűtötte kissé a vérét. Eszébe jutott, hallotta valamikor, hogy a veszett embernek nem szabad leülni, annak örökké mozogni kell. Igen, igen, még eszénél volt, s mindent tudott, ami történik vele. Még arra is gondolt, ami történni fog, átértette egészen, s kinyitván a szomszéd szoba ajtaját, tompa, félig hörgő hangon kiáltá:

- Ilonka! Jöjjön be kérem, ha ráér!

Kedves barna menyecske futott be kisvártatva. Virágos ujjasa fel volt gyűrve egész a hónaljáig, látni engedve szép karjait, melyeket pajkosan szétterjesztett, mint szárnyakat, gyermekesen alálógatván tenyereit, hadd lássék, mennyire oda vannak attól a fehér sártól, mely a női kezeket legjobban szépíti meg. A fiatal asszonyka tésztát dagasztott a konyhában a kalácssütéshez: az volt az a sár a kezein.

- Jaj, ne nyúljon hozzám most - mondja enyelegve, amint berontott.

- Maga ne nyúljon hozzám - szólt a sógorom sötéten. - Üljön le arra a székre.

A fiatal asszony ijedten tekintett fel a férjére.

- Istenem, mi baja, egészen ki van kelve a képiből?

- Ilonka, legyen elkészülve a legrosszabbra: én megvesztem.

- Oh, ne beszéljen... ilyeneket, kérem, ne beszéljen. - Remélve, gyanakodva, remegve nézett reá.

A sógor sebes léptekkel fel s alá járva beszélte mindezt.

- Nem tréfálok. Egy kutya megharapott a minap. Az mérgezte meg a véremet. Ami megtörtént, megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ne sírjon, kérem, hanem hallgasson engem. Hiszen eleget sajnálom, hogy csak meg sem csókolhatom többé. Nyugalom, nyugalom, kedves Ilonám. Menjen be a szobájába, s ki ne jöjjön többé. Nézze a kivicsorított fogaimat, meg szeretném harapni... Fusson, fusson tőlem!

A fiatalasszony ahelyett, hogy elfutott volna, összerogyott, s ott maradt elaléltan, mozdulatlanul fekve a padozaton.

A veszett emberben még volt annyi önmegtartás, hogy kikiáltott a cselédekre, vigyék el; csak hű szolgáját, Korpás Miskát hívta félre:

- Eredj el, Miska fiam, a sógoromért (már, hogy énértem). Keresd fel, akárhol van. Vele akarok még beszélni.

Éppen reggeliztem, mikor értem szaladtak, hogy jöjjek a sógorhoz. Valami titkos előérzet súgta, hogy baj van.

Futottam.

- Ülj le - szólt a sógor. Semmit sem vettem észre rajta.

- Mi baj van? - kérdém.

- Hozass be magadnak egy kötelet.

- No, ugyan mi az ördögnek? - De azért csak behozattam a kötelet.

- Nem szükség sokat teketóriáznom sógor - mondá azután rám emelve zavaros szemeit. (Arcán is látszott a kimerültség, s szemei alatt kék patkók voltak.) - Te katona ember voltál, kemény szíved van, te tudni fogod, mi a régula. Kötözz meg azonnal, de jó szorosan.

- Ne bolondozz, sógor. Csak nem ment el az eszed? Te őrült vagy.

- Nem az - felelte szokatlanul csendesen, majdnem sértődve -, mindössze meg vagyok veszve.

- Hát mért nem szóltál mindjárt - mondám apprehenzíve. - Ez már hiba, sógor, nagy hiba. Így már neked van igazad.

S fogtam a kötelet katonásan (mert hiszen katonadolog minden baj a világon), és megkötöztem a sógort; szelíden engedte magát.

A lábait szabadon hagytam, hadd járkálhasson folytonosan, s így járkált ott egész nap és egész éjjel. Egyedül virrasztottam vele. Ilonka a legbelsőbb szobában feküdt betegen.

- Látod - mondá elmerengve a gyertya fényén, mely előttünk égett -, ez az igazi kutyamulatság!

Órákig nem szólt azután semmit. Hajnal felé megállt előttem egyszer, s mély sóhajtás szakadt föl a melléből.

- Te, sógor! Tégy meg nekem egy kis barátságos szolgálatot.

- Parancsolj, kedves sógorkám.

- Ott abban a legfelsőbb szekrényfiókban van egy revolver, húzd ki, s lőj agyon vele.

- Nem, azt nem teszem.

- Nem teszed? - ordított fel egyszerre, s szemei rettenetesen forogtak.

Elrémültem, s az ijedelem hatása alatt kivettem a revolvert.

- Nem, nem! - sziszegé ekkor nyöszörögve. - Hagyj élnem, sógor. Hiszen olyan szép az élet, amíg tart. Olyan nagyon szép az élet. Beszélgessünk még. Te, úgy szeretném látni még egyszer a kis fiamat.

S olyan pajkos hunyorítással mondá ezt, hogy magam is szinte elmosolyodtam.

- Nem lehet. Hova gondolsz? A gyereket eltiltották tőled. Az most alszik a kis szobában.

- Lopd el onnan, sógor, az isten is meg fog áldani. Hozd ide, hadd legyen itt.

Eszem ágában sem volt, beszéltem az eszéhez és szívéhez; nagy nehezen sikerült lecsillapítani.

- Igaz, nem akarom látni többé a gyereket.

Reggel felé aludni akart. Nagyon ki volt merülve. Az orvos megmondta, hogyha elalszik, akkor kitör rajta a düh, s be fogják neki adni álmában a halálthozó szert.

Szegény sógor. Tehát csak addig él, amíg ébren van. Az álom a halált hozza meg neki. Vajon ha elalszik, miről álmodhat egy veszett ember?

- Ne aludj még, sógor... ne aludj. Nincs valami mondanivalód még?

- Van, van - szólt hévvel -, de nem jut eszembe... úgy kavarog itt minden... itt a fejemben... majd reggel, reggel elmondom, amit akarok, hagyj pihenni.

Lezárta szempilláit... a vér lassankint kezdte elönteni először a füleit, aztán a halántékain át terjedt, terjedt folytonosan.

A doktor megfogott egy kávéskanalat, s beöntötte a tartalmát a szájába - s én soha többé nem beszéltem vele, mert soha többé föl nem ébredt... Pedig a tulajdon sógorom volt.

Ilyen is csak az én famíliámban történhetik.