A versenytárs
Volt nekem egy pajtásom, ki egyuttal versenytársam is volt.
Nem versenyeztünk mi foglalkozásunk, hivatalunk avagy szerelmünk miatt, hanem mert nem egyeztek meg nézeteink semmiben se, és valahányszor összekerültünk — mindannyiszor vége-hossza nem volt a vitának.
Vitatkoztunk mi mindenen: a művészeten, a valláson, a tudományon, a földi és sirontúli, de kivált a sirontúli életen.
Hivő, lelkesülő férfiú volt. Egyszer igy szólott hozzám: «Te nevetsz mindenen. Ha megelőzlek a halálban, eljövök hozzád a túlvilágról ... Meglátjuk, fogsz-e nevetni akkor is.»
S ő csakugyan előbb halt meg, mint én, egészen fiatalon; de multak az évek — s én elfeledtem igéretét, fenyegetését.
Egy izben éjjel ott fetrengtem az ágyon és nem birtam lehunyni szemeimet.
Szobám nem volt se sötét, se világos ; bámulni kezdtem a szürke félhomályba.
Egyszer csak ugy tetszék nekem, hogy a két ablak közt áll a — versenytársam és lassan, szomoruan bólintgat a fejével.
Meg sem ijedtem — el sem csodálkoztam... hanem kissé fölemelkedtem és könyökömre támaszkodva, még jobban kezdtem nézni a váratlanul megjelent alakot.
Az csak bólingatott továbbra is.
— Nos hát? — mondám végre. — Diadalt ülsz-e, avagy szánakozol rajtam ? — Mi legyen ez : figyelmeztetés, avagy szemrehányás ? Vagy tán értésemre akarod adni, hogy nem volt igazad, vagy hogy egyikünk sem közelité meg a valót? Mit tapasztalsz ott? A pokol kinjait, avagy a mennyország boldogságát éldeled-e? Szólj hát legalább egy igét!
Versenytársam csak nem szólott és mint előbb is, egyre bólintgatott fájdalmasan és engedelmesen a fejével.
Én elnevettem magamat... ő eltűnt.