A vers
szerző: Thury Zoltán
A tiszti kantinban egy csomó fehérkötényes bakakukta ügyetlenkedett a fehérre terített hosszu asztal körül. A feleséges tisztektől összekölcsönzött holmit rakták föl az abroszra, de össze-vissza, ugy a hogy az Kun-Sármáson vagy Hajdu-Kesziben szokás, a mikor nagy lakodalom van s hosszu asztalt terítenek a csürben. A szarvasagancs nyelü villa mellé ezüst kés jutott s nem akadt két tányér egy terítéken, a melyik egyforma lett volna. A legényeknek jó kedvük is volt. Ugy lettek bejelentve, hogy helyesen tudnak forgolódni az asztal körül s ilyenformán megmenekültek a kirukkolástól. Néha egy-egy tiszt csörtetett végig a folyosón, mind gálában, csákóval a fejükön. Benéztek egy-egy perczre s ugy szaladtak tovább olyan fontoskodással, mint a mikor az ütközet előtt nézik végig az ütegeket még egyszer a generálisok. Hét óra tájban két katona egy nagy képet hozott. Rögtön föl is szegezték a nagy ajtó fölé s körülvették a nagy babérkoszorúval, a mi már készen van esztendők óta az ilyes alkalmakra. A képre egy öreg, szikár generális volt festve, a gallérja csupa arany, a melle csupa medália. Mikor már ki volt feszítve a falra, csendesebbek lettek az asztal körül a katonák.
Nyolcz órára felgyujtották a lámpákat s az asztal közepére föltettek egy nagy bokrétát rezedából, borostyánból, csupa olcsó virágból összekötve s lassan-lassan gyülekezni kezdtek a vendégek is. Senki se akart azonban első lenni. Csoportokba állottak a folyosón, beszélgettek, de türelmetlenek voltak már. Egynegyed kilenczkor megérkezett az alezredes a feleségével és lányával. Ezek már bementek a terembe s rögtön leültek az asztalhoz. Hogy a hölgyek megjöttek, Gutter százados is rögtön hazaizent a feleségének, hogy jöjjön, mert az asszony addig nem akart feljönni, mig meg nem tudta, hogy ott lesz-e az alezredes családja is. Egyszerre aztán bevonult az egész társaság, elől pár aranygalléros ur, azután a többi tiszt szép sorjában; zsongani kezdett a terem, a legények konyakot hordtak körül, a nagy hangzavarból élesen kivált a poharak csengése s az egyenruhás tömeg türelmetlenségében hullámzani kezdett, mintha mindenki valami olyan türhetőbb kompániát keresne magának, a melyben elfeledkezik arról, hogy éhes. Még az alezredes leánya is egyedül maradt, nem rohanták meg a fiatal tisztek, mint máskor, mindenki ő excellencziáját várta, hogy bár csak jönne már.
Egyszerre kemény lépések hallatszottak a folyosó felől. A teremben csend lett, mindenki az ajtó felé nézett s mikor belépett az excellencziás ur, háromszor hangos éljent kiáltott az egész társaság. A nagy vendég hamarosan végzett az urakkal. Egyet-kettőt megszólitott közülök, kezet adott azoknak, a kik közel állottak hozzá s katonás merevséggel meghajolva a hölgyek előtt, leült a nagy karosszékre az asztal fején. Nagy lármával helyet foglaltak az urak és a legények egymást lökdösve, megindultak az asztal körül a tálakkal.
Ettől kezdve azután rendben ment minden. A kegyelmes ur szokatlanul kedves volt, az apró ügyetlenkedések se rontották el a kedvét, nem vett észre semmit. Adomákat mesélt az alezredes feleségének a háborús időkből, a melyeken azután azok, a kik körülöttük ültek, mind nagyon jól mulattak. Általában az asztal körül szabadabb kezdett lenni a hangulat. Többet koczintgattak, hangosabb lett a beszéd s fenn az asztal végén a fiatal tisztek már nem nagyon törődtek azzal, hogy mit szól a lármájukhoz az előkelőség a tulsó oldalon.
Mikor felbontották az első pezsgős palaczkot, fölállott az ezredes és felköszöntötte a vendéget, a kire büszke nemcsak az ezred, mely a nevét viseli, hanem az egész hadsereg. A vendég röviden felelt, nem volt sok mondanivalója. Azt már sokszor elmondták neki, hogy büszkék reá, jól teszik. Visszafordult az asszonyokhoz, az alezredesnétől elvette a legyezőt s egészen közéjük hajolva sugdosott velük. Az asszonyok hangosan kaczagtak, a legények ujra körüljártak a pezsgővel, durrogtak a palaczkok, mint kiszabadult belőlük a dugó s a kegyelmes ur mind hangosabb lett. Künn a folyosón marsokat, valczereket trombitált a katonabanda, de oda se hallgatott senki.
Most azután éppen elérkezett az ideje annak, hogy Ullrich hadnagy sorompóba lépjen s felolvassa azt az alkalmi ódát, a mit az excellencziás ur dicsőségére irt. Az alezredes mozgolódott a székén s a szemöldeit rángatva integetett le az asztal végére; a karmesternek kiizentek, hogy csend legyen, elnémult az asztal, csak az asszonyok sugdostak még, a felszolgáló legények tátott szájjal állottak meg az ajtóban és tájékozatlanul, idegesen nézett körül a kegyelmes ur.
- Mi történt? Mit akarnak?
- Semmi, semmi...
Az asztal végén felállott Ullrich hadnagy, körülnézett, mosolygott megelégedett gyermekes mosolylyal s egy aranyos tábláju könyv lapjai közé dugott irásból elkezdte olvasni az ódát. Remegett a hangja és folyton mosolygott. Örült, mikor körülnézve, egy csomó barátságos arczot látott maga előtt s észrevette, hogy a kegyelmes ur székében hátradőlve, behunyt szemmel hallgatja a verset. Lassankint leküzdötte az elfogultságát, mind jobban nekieresztette nagyon fiatalos, csengő hangját a jambusoknak s utoljára már mérték nélkül, a lelkesült gyerek éles, kiabáló hangján szavalt. A többiek körülölelgették a szemükkel, egy-egy szemhunyorítással intettek neki, hogy: jól van s a kis Ullrich hadnagy egyszerre megijedve vette észre, hogy itt most már nem is a kegyelmes ur az esemény, hanem ő. Most már még szebben igyekezett olvasni, nagy igyekezetében hadart, zavarba jött, szerencsére már nem sok volt a versből hátra. A mikor befejezte, nem ült le mindjárt, olyan büszkén nézett körül, mintha jól vizsgázott volna és csillogott a szeme, a mikor hangosan a poharakat összeütve, éljenezni kezdett a társaság.
A kegyelmes ur erre ébredt föl, valósággal belekábult a hosszas hallgatásba. Lassan fölnyitotta a szemeit s intett a kis hadnagynak, hogy menjen hozzá. A hadnagy megindult végig az asztal mellett s mereven állott meg a vendég előtt. A kegyelmes ur bágyadtan odanyujtotta neki a kezét, gyönyörködve nézte a pironkodó arczát s lassan mormogott hozzá.
- Szép volt, nagyon szép, köszönöm, fiam.
A társaság kettejük körül tolongott s a gyerek egy emberkoszoruba látta magát bevonva a kegyelmes urral. Mikor egymásután fogadta el a sok gratulacziot, megtelt önérzettel. Még mindig a kezében szorongatta az aranyos könyvet, s leereszkedéssel vette tudomásul azt is, hogy az alezredes leánya rámosolygott.
- Majd beszélünk még egymással - gondolta magában, a mint merészen visszanézett a szép leányra. Eddig alig merte fölemelni reá a szemet. A kegyelmes ur akart még mondani egy pár szót, de nem igen tudta, hogy mit. Mégis eszébe jutott azonban valami, a miről a poétával beszélni lehet.
- Milyen vers ez, hadnagy ur?
- Óda -
- Igen, ugy hívják, most már emlékszem. Nem igen foglalkoztam ilyesmivel.
Eszébe jutott, hogy valami szabály is kell hogy legyen, a mi szerint verset csinálnak, mert különben mindenki értene hozzá. Mosolyogva nézte a kis hadnagyot, a ki bizonyosan érti ezt a szabályt s érdeklődni kezdett az iránt, hogy hogyan is készül voltaképpen a vers.
- A lábak, vagy hogy is hivják... lábak szerint megy, ugy-e?
- Igen, kegyelmes uram.
- Milyen lábak szerint?
- Ez jámbus.
- Jámbus, aha, igen, jámbus...
A többiek is ugy mutatták, mintha érdeklődnének a dolog iránt, pedig most már unták. Szórakozottan hallgatták a kis hadnagy feleleteit, némelyik szőlőt csipegetett a tányérjáról, a másik belebámult a füstbe s a mig az zsongott a fülében: óda, jámbus - azon gondolkoztak, hogy ez mind messze van, a csillag vagy a hold se érdekli az embert, ha a kirukkolás jár az eszében, hát még a vers. Érezték, hogy semmi közük sincs hozzá s ilyesmi járhatott a kegyelmes ur agyában is, mert egyszerre egyébről kezdett beszélni.
A kis Ullrich ekkorra jutott el az alezredes leányához. Leült melléje és mutatta neki a verset. A leány érdeklődve nézett az irásba, hangosan olvasgatott belőle s nem vette észre, hogy hozzá szólott a kegyelmes ur. Mikor az anyja figyelmeztette, gyorsan odafordult s visszaadta a hadnagynak a verset. Addig már másról beszélt mindenki az asztal mellett s némelyik tiszt ugy nézett a kis hadnagyra, mintha kérdeni akarná, hogy mit keres ez a fiatal ember a piros táblás könyvvel? A százados feleségében volt még annyi jóakarat, hogy magához intette a hadnagyot és még pár perczig foglalkozott a verssel. Ez aztán azt akarta jelenteni, hogy: most már menj és dugd el a könyvedet. A kis hadnagy azonban nem értette meg, örült, hogy akadt még valaki, a ki meghallgatja, széket hozott a századosné mellé s magyarázni kezdte az asszonynak a szebb részleteket.
Ez kellemetlen volt már mindenkinek. Nem kellett volna okvetlenül odanézniök, de azért odaszurkált mindenkinek a szeme. - Az alezredes kedvetlenül jegyezte meg, hogy az ő idejében nem értek még rá a fiatal tisztek az ilyesmire. A dinsztreglamával törődtek.
Ezen lelkesedni kezdtek a tisztek.
- Az az, a dinsztreglama...
A százados epésen odaszólt a kis hadnagy felé:
- ... A miből sok tiszt még nagyon keveset tanult meg.
A kis hadnagy ide-oda kapkodta a fejét, kétségbeesve kereste a segítséget. A tisztek azonban olyan idegenkedve néztek vissza rá, mintha nem is ismernék. Az alezredes leánya ujra az a szép katonakisasszony lett, a ki lóháton kiséri ki az apját a gyakorlatokra s a mint galoppban eliramlik a csapatok mellett, sárral frecscsenti végig a szegény gyalogos hadnagyot. Még a felszolgáló bakagyerekek is megértettek valamit a hangulatból, mert összesugtak és sunyi pillantásokat vetettek a kis hadnagy felé.
A kis hadnagy még mindig nem értette meg, hogy mi történik körülötte. Erre aztán a százados oda szólott a mellette ülő főhadnagynak:
- Mondd meg annak a szamárnak, hogy tünjék el, ne blamirozza itt az ezredet.