A vas-tyúk

A vas-tyúk szerző: Gárdonyi Géza

       Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.
Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.
- No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!
Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást.
A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezű, - ruhafestő vagy kalapos. A másik vastagszemöldökű szintén szennyes kezű vaskos ember, - falusi kovács.
- Haj, haj! - hallatszik olykor a festékes kezű sóhajtása.
A kovács csak hümmög reá.
Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak.
Különösen a festékes kezű. Fél századnak a nyomorusága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A télikabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát, mohón hajolt le érte. Zsíros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.
De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.
- Hát bezony sógor, - beszélte dünnyögő orrhangon, - igy állok én mán egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta nem füstölt, sepedig söprű nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szemem világát is. Új asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezű asszonyt többet.
- Dehonnem, - brummogta vigasztalóan a kovács.
A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát, szemét.
- Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:
- Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.
Az asszony elhozta a kalapot, de hozott bele egypár tojást, vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Na csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.
A kovács hümmentett.
- Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek.
A kalapos legyintett:
- Az asszony beledobta a kalapot holmi maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag.
A kovács csodálkozva nézett és hümmögött.
A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk.
Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:
- Látod azt a kalapost?
- Látom. Mi van rajta nézni való?
- Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon.
- Lehetetlen!
- Tudom.
- Dehiszen fölszedi a szivarvéget.
- Azért gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája.
Cigarettát vont elő a zsebéből.
A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri kis vadászkalap.
- Nézd, - mondottam, - de kedves arcu gyermek!
Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy színehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt...
- Ismerem, - felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves arcu, mert a másvilág színe van már rajta.
- Beteg? Gondolhattam volna.
- Szívbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.
- Szegényke!
- Nem éri meg a tavaszt.
S megszólitotta a fiut.
- Hogy vagy Bandika?
A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.
- Jól, - felelte mosolyogva.
De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!
Folytattunk a sétánkat a tornácon.
- Kár azért a szép gyermekért, - szólottam elgondolkodva. Mondtad a kalaposnak?
- Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.
Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott.
A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:
- Apám! Szeretnék egy vastojást... egy vastojást...
A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kígyói hidegsége, ajka vékonysága.
- Apám, - esengett ujra a fiucska, - az a tyúk tojik... ott la...
- Elhallgass! - mordult rá a kalapos.
- Csak egyszer...
- Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!
Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson.
A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot. Az idő borus volt, a perron kőszénszagu.
A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb mint a télen volt, s
fakóbb az arca. A fiucskát nem látom vele.
A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult régi fajta zsáktáska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz.
A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.
- Én teszem belé! - kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell.
Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelökí:
- Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere! És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik. Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.
Egy hatéveske kis szeplős-képű parasztgyerek álldogál az anyja kezén lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a csodatyúkot.
Aztán az anyjához fordul:
- Anyó! Hadd tojassak én is!
- Hallgass! - feleli kedvetlenül az aszszony, - drága az!
És fölemeli a köténye sarkát, törül vele egyet a gyermek orrán.
- Csak egyszer, - rimánkodik ujból a gyermek.
- Hallgass!
- Oh Istenem...
- Hallgass!
A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájuk. Egyszercsak leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.
- Nesze, - mondja komolyan, - tojasd meg a tyúkot.
És könnyes szemmel nézett a gyermekre.