A vakok
Nézd, lelkem: a vakok szörnyű csoportja!
Majdnem bohókás mind, akár a báb;
mint alvajárók, úgy haladnak át
szemük sötét gömbjét előrenyomva.
Az égi szikra elszáll s vissza nem jön,
most a távolba néznek, mindenütt,
az égre; és nem látni, hogy fejük
lehajtanák, álmodva és merengőn.
Az örök csönd testvérén, a halálos
éj árnyain bolyonganak. Ó város!
amíg zajod dalol, nevet, vakog,
s te csókba fűlsz, járok az éj honában,
mint ők, s azt kérdem náluk tétovábban:
mit vártok az Égtől, ti bús vakok?