A vak trónörökös

II. István (X. király 1114-1131) szerző: Garay János A vak trónörökös

Pécsvár kolostorában a csend halotti mély,
Csak tornya ércgolyóján suhong az őszi szél,
Belül, mint a köpüben, sejt mellett sejt vagyon,
Hosszú, keskeny sorokban hajlék áll hajlokon.

A keskeny hajlokokban sok jámbor szerzetes;
Közöttük csak barátot, mást senki nem keres,
Bizton lakik tehát a jámbor sereg között
E hajlékszövevényben az üldött, számüzött.

Egy ifju ő, korának virágzó reggelén,
Kit rejtve tart a zárda; sugár szép termetén
Könnyű, szelíd kellem leng, fenség ül homlokán,
De arca szenvedéstől oly síri halovány!

Hiányzik abból a kedv- s örömnek bíbora,
Hiányzik az életnek két gyöngye, súgara,
A szemnek két világa, mely nélkül, mint a menny
Csillag nélkül, az arc oly siralmas éktelen.

Ott ül keskeny lakában a bánatos fiú,
A zöld ernyő szalagja, mint martyrkoszorú
Szorúl halántékára, körötte síri csend
S örök, sötét borúban végetlen éj dereng.

De im ajtója nyilik, a bús vak fölfigyel,
Neszéről ismerős a jövők lépésivel;
Pál püspök és Ottmár gróf, akik beléptenek. –
„Isten hozott, jótevők, megint eljöttetek!”

Kiált az érkezőkre s elejbéjök siet,
Tapintva bár, de bizton meglelve keblöket.
De ők az öleléstől ma visszaállanak,
Helyette mind a ketten térdökre hullanak.

„Engedd, kegyelmes herceg, hogy karjaid helyett
Ma és ezentúl térdről köszöntsünk tégedet!
Légy üdvözölve, Béla, – kiált mindegyike –
Király- és trónutóddá lett Álmos gyermeke!”

Mondák, a sok keservre vigaszt hozván neki,
Mindketten a királynak, Istvánnak hirnöki,
Kit székes városában kórágyban hagytak el,
Fontos tanácskozásban országa rendivel.

Ott a tanácskozásnak vitája abban áll:
A magtalan királyra, ki légyen a király?
Istvánban Árpád vére végkép haland-e ki?
S ha nem, ki az, ki trónján joggal követheti?

„Istvánban Árpád vére – a többség igy rivall –
Mert nincsen férfiága, kétségtelen kihal.
Avvagy talán Boriccsal korcs vérnek adjuk át
Árpádnak szent örökjét, az ős magyar hazát?

Borics Kálmán nejének, de nem Kálmán fia,
És így az Árpádvérnek sem vére, sem faja.
Az ősi tölgy kiszáradt; ültessünk új gyököt!
De korcs hajtás ne sértse az ősi törzsököt!"

Szólának a választók; de köztük voltanak
Pál Püspök és Ottmár gróf, kik titkot tudtanak;
Tudták, hogy ifjú Béla, Álmosnak vak fia,
Árpádnak tiszta vére rejtekben hol vala.

Tudták, mert ők nevelték az üldött herceget,
S elárulák, a zárda, mily kincset rejteget:
Egy bár sugáravesztett, de érvényes követ,
Kitöltni koronánkon a támadt üreget…

S ott vannak a gyülésen, ők és az ifiú;
Láttára minden szivben leül a háború.
A rajta ejtett sérvnek gyászos tekintetén
Iránta lángra gyúlad a nemesb érzemény.

És a király, karába szorítván rokonul,
Testvéri indulatnak hevével ráborul:
„Amit Kálmán apámtól szenvedtél büntelen,
Jóvá teendni, – szólott – az én dolgom legyen.”

„Engem kinos kórágyam többé föl nem bocsát –
Bird és viseld helyettem e trónt és koronát –
Tedd, amit nem tehettem : sok szenvedésidért
Terjeszd sok nemzedékre a hős árpádi vért.”

Monda, s aggó szivére öltött örömruhát,
Testére, bünbánólag’ darócból szőrcsuhát,
S mert életében úgy élt, mint nem kellett vala,
Könnyülni vélt halálban a meznek általa.

Ruhának nincs varázsa, habár barátruha.
István király kínján sem segít a szőrcsuha.
De ami a halálban lelkének nyugtot ad,
Az szép s nemes tettének forrásából fakad.