A vadász temetése
| A vadász temetése szerző: Krúdy Gyula |
Hadd mondom el már, hogy mit láttam egyszer a temetőben!
Éppen egy pesti temetésrendezőt vettek munkába ezen a délutánon a papok, kántorok és sírásók, egy kiérdemesült temetésrendezőt, aki, míg élt, igen sok embertársának egyengette az útját a túlvilág felé. Doboltatott, trombitáltatott, hegedültetett, nagybőgőztetett a holtaknak, amint azok ezt előre megrendelték. Lehetőleg nem csalt a koporsó minőségében, tartotta magát az alkuhoz, még akkor is, ha nagyon kövér ember volt a halott, hogy a legöblösebb koporsóba, az úgynevezett „pontus”-ba sem fért bele.
Száz szónak is egy a vége: egy mogorva tavaszi délután, amikor még a tél a küszöb és ajtó közé tette a lábát, nem hagyván magát véglegesen bezárni a szobába, a temetőt jártam, mert bizonyos mértékig megcsalva éreztem magam az élőktől. Ekkor találkoztam az egykori temetésrendező utolsó utazásával, amelyet nyilván ő maga tervelt ki előre, mert hiszen a kisujjában volt akár az első osztályú, akár a másodosztályú temetés, tudta, hány gyertyát kell gyújtani rangbéli embereknek, és milyen szavakat kell mondani azoknak a siratóknak, akik olyanformán viselkednek, mintha a holt ember a koporsó fedelén át nézegetné őket.
Mindenki nagyon vidám volt a temetésrendező utolsó útjánál.
Ilyen víg embereket még korcsmában sem mindig láthatni. Azok a fekete ruhás emberek, akiket gyászvitézeknek szokás nevezni, isten tudná, hogy miért: olyan kivasalt és jól megtisztogatott ruházatban jelentek meg, mintha valami mulatságos ünnepélyhez, mondjuk: házfelszenteléshez jöttek volna asszisztálni. Hangosan, bizonyos tüntetéssel beszélgettek arról a halottasház bejáratánál, hogy hol töltötték a tegnapi estét. Ványadt, örökös gyászhoz ido¬mí¬tott arcuk, miután a víg kifejezéshez nem volt szokva: borzasztónak, visszataszítónak tűnt fel ez alaptalan röhögések alatt. Korcsmák neveit emlegették, amelyek előtt tán csak elhaladtak valaha, a temetések idején, de elfoglaltságuk miatt oda be nem térhettek. Így felemlítették Az öreg Pista bácsihoz, valamint a Vígleányhoz címzett korcsmákat, sajátságos, hogy dicsekvésük szerint mindnyájan töltött káposztát ettek vacsorára, amelyhez nehéz bort ittak.
- Magam sem tudom, hogyan kerültem haza - emlegette egy himlőhelyes arcú, nagy ádám¬csut¬kája ember, akinek fehér vitézkötésekkel volt díszítve a panyókára vetett mentéje. Hamis¬kásan hunyorgott, amikor a Vígleány korcsmárosnéjáról beszélt egy nyúlfülű, suszterképű legény. - Az „öreg” is nagyon szerette őt - mondá, és füttyentett a mondathoz, mintha valami vonatot akarna utánozni, amely nászutasokkal halad.
A halottasházba amikor beléptem, éppen hahotázva borultak az emberek egymás nyakába. Nemigen lehettek valamely közeli hozzátartozói az „öreg”-nek, mert egyetlen ember se volt szomorú, mint ilyenkor szokás. Némelyek azzal mulattatták magukat és szomszédaikat, hogy a legkajánabb arcokat vágták, mintha valami különös kárörömet éreznének azon, hogy végül még a temetésrendező is beadta a kulcsot, pedig erre nem lehetett gondolni. Felfújták az arcukat, grimaszokat vágtak a koporsó felé, mintha legádázabb ellenségüket temetnék. A koporsó egyik oldaláról átkiáltottak a másik oldalra:
- Emlékszel, Józsi, amikor az erős Guzmann bácsit nyomta koporsóba az „öreg”, pedig Guzmann-nal senki se bírt el a Ferencvárosban.
A megszólított emlékezett, sőt még meg is toldta emlékezését egy lépéssel:
- Hát Görcsös néni halálára emlékszel? Halála előtti napon még felpofozott mindenkit a házban, megverte a házmestert, a háziurat, a háziúr ügyvédjét. Csak úgy bírt meghalni, hogy az „öreg” a mellére ült az ájulásában.
Bár ezek a kárörvendezők voltak a leghangosabbak, akadtak egyes asszonyok, igen idejemúlt kalapokban és a múlt század avas szagát terjesztő fekete ruhákban (amely ruhák, mielőtt feketére festették volna őket, bizonyára részt vettek egyéb összejöveteleken is), akik így beszéltek a barátnőjükhöz:
- Tudod, lelkecském, azért még megvárhatta volna az „öreg” az én temetésemet. Megnyugtató dolog volt az ilyen szomszédság. Az „öreget” éjjel, alsóruhában is át lehetett hívatni az üzletéből, ha rossz álmai voltak az embernek. Kuvikot hallott, vagy szívgyengeséget érzett. Mindig igen udvarias volt a temetési intézkedések megtételében, és nem mutatta, hogy különösebben haragszik, ha a beteg jobban lett: „Nem baj, kedves ángyom, nem kerülhetjük el úgysem a végét” - mondotta, és udvariasan köszönt, kezet csókolt, mint valami vőlegény.
De volt ott egy piros orrú öregember is, akiről már messziről fel lehetett ismerni, hogy valóban kedvelője a korcsmáknak és más vidám házaknak. Mindenféle elöljárósági irodákban, úgynevezett segédhivatalokban találhatók ilyenforma emberek, akik az egész hosszú napon azon gondolkoznak, hogy estére mely barátjuk névnapját ünnepelhetnék meg. Ezek a ragadós, tolakodó, minden összejöveteleken hívatlan, de mégis megjelengető vendégek, akiknek eszük ágában sincs abból a korcsmából kimaradni, ahonnan már kivetették őket. Szemtelen fráterek, akik benyúlnak a tálba, megragadják kínálás nélkül is a borosüveget.
Ez az öreg szemérmetlen mulatott leginkább a koporsó mellett, amint könnytől, bortól nedves szemekkel kiáltozott:
- Senki se bírt el az „öreggel” a Ferencvárosban, csak én - kiáltotta penészes haját borzol¬gat¬va. - Én előleget kaptam tőle a saját temetésemre. Arra az összegre, amit a hivatalban fizetnek majd utánam, ha meghaltam. Szerződést, kontraktust kötöttünk az „öreggel”. Más nem temet¬het el, mint ő. Mi lesz most az előleggel, „öreg”? - harsogott a vén korhely a koporsó felé.
- ...És amint ott álldogálék a külvárosi gyászolók között, akik a maguk rongyos életének a meghosszabbítását remélték vala, miután a félelmetes temetésrendezőt a föld alá dugják vala, hirtelen magam is nevetni kezdtem vala. Egy asszonyság törekedik ugyanis keresztül a tömegen, aki hangos sírással veti magát a koporsóra:
- Mondd, ó, mondd, ki fog most engem feleségül venni, miután fiatalságomat melletted elgazdasszonykodtam? Mondd, ó, mondd, kinek kellek én még a világon, miután itt maradtam koldusan, szegényen, árván, krajcár pénz nélkül? Miért is engedtelek elszökni a másvilágra? - kérdezgette a tölgyfa koporsót a kopott, kövér asszonyság.
Erre keletkezett csak hangos hahota a gyászházban... Bejöttek a halottasház elől a gyász¬vitézek, és a hasukat fogták nevettükben. A kaján arcok új mosolyokra torzultak, mintha a legmulatságosabb dolgot hallanák. A fekete kendős, rosszindulatú asszonyságok szinte felvisítottak az örömtől:
- Mindig mondtuk, hogy viszonyt folytat a gazdasszonyával! - kiáltották nagy megelégedéssel.
Az egykori gazdasszony pedig csak sírt, a kezét tördelte, és nem akart elmozdulni a koporsó mellől, mintha onnan várna valamely védelmet. Csüggedten, csalódottan járatta végig a szemét a gyülekezeten, a nevetők felett, amint egyszerre csak észrevette azt a piros orrú, vén korhelyt, akinek a legjobb kedve látszott lenni.
- Maga is nevet? Hiszen maga tartozott a gazdámnak!
A pirosorrú az oldalát fogta nevettében:
- Mindjárt megbolondulok! - kiáltozta.
Soha ilyen vidám temetést nem láttam életemben.