A vörös virág
| A vörös virág szerző: Vszevolod Mihajlovcs Garsin |
«Ő felsége I. Péter cár nevében ezennel vizsgálatot indítok ezen őrültekházában.»
E szavak hangos, metsző, messzehallatszó hangon voltak mondva. A kórház titkára, a ki az új beteget beírta egy keshedt nagy könyvbe, mely ott feküdt a tintafoltos asztalon, nem bírt elfojtani egy mosolyt. A két fiatal ember azonban, a kik a beteget kísérték, nem nevetett: alig bírtak a lábukra állni a kétszer huszonnégy óra után, amelyet alvás és pihenés nélkül, szakadatlanul az elmebeteg mellett töltöttek, – kivált az izgalmas vasúti út viselte meg őket. Az utolsóelőtti állomáson a dühöngés rohama erősödött; valahonnan kerítettek egy kényszerzubbonyt, s a kalaúz meg egy vasúti hivatalnok segélyével ráhúzták a betegre. Így hozták a városba, így be az őrültek házába.
A betegre ránézni is elrémítő volt. A rohamában hosszú foszlányokba szaggatott szürke ruha fölött bőven kivágott durva vitorlavászon zubbony szorította le felső testét; a zubbony hosszú ujjai a mellén keresztbe fogták le karjait és hátul össze voltak kötve. Gyulladt, tágra nyílt szemei (tíz nap és tíz éjszaka nem aludt) forró, merev tűzben izztak; alsó ajka szélét ideges görcs rángatta; borzas, összecsapzott haja hosszú üstökben hullt homlokába; gyors, döngő léptekkel járt az iroda egyik sarkából a másikba, kíváncsian nézegetve a régi polcokat az aktákkal, meg a viaszos vászonnal bevont székeket, csak néha vetve egy-egy pillantást kísérőire.
– Vezessék az osztályba – jobbra.
Tudom már, tudom. Már tavaly is jártam itt veletek. Vizsgálatot tartottunk a kórházban. Én mindent tudok, – ugyancsak nehéz volna engem félrevezetni – mondotta a beteg.
Az ajtó felé fordult. Egy felvigyázó kitárta azt. Gyors, nehéz és biztos léptekkel, fejét fölszegve, hagyta el az irodát, s csaknem futva sietett jobbra, az elmebetegek osztálya felé. Kisérői alig értek a nyomába.
Csöngess hát! Én nem tudok. Hiszen béklyóba kötöztétek a kezeimet.
A kapus ajtót nyitott s az idegenek beléptek a kórházba.
Nagy, régidivatú kőépület volt. Két nagy terem, egyik az étkező, másik a nyugodtabb betegek közös terme; egy folyosó üvegajtóval, mely a kertre nyílt, a hol egy virágágy virult s vagy húsz magánzárka, a hol a betegek laktak – ez foglalta el a földszintet; itt volt két homályos szoba is, az egyik derékaljakkal kipárnázva, a másik deszkával borítva, a dühöngők számára s azonfelül egy rideg bolthajtásos helyiség – a fürdőszoba. Az emeletet az asszonyok lakták. Zilált moraj hallatszott onnan, üvöltésekkel, jajgatásokkal megszakítva. A kórház eredetileg vagy nyolcvan személyre volt számítva; de minthogy néhány szomszédos kormányzóság is igénybe vette, rendesen körülbelül háromszáz beteg volt benne összezsúfolva. A kis szobákban négy vagy öt ágy állott; néha, mikor a betegeket nem eresztették ki a kertbe s az ablakok a vasrács mögött légmentesen be voltak zárva, a kórházban elviselhetetlen volt a fülledtség.
Az új beteget először a fürdőszobába vezették. Ez a helyiség egészséges emberre is leverő hatással lehetett, annál inkább a beteg, szétroncsolt képzeletre. Nagy, bolthajtásos szoba volt, iszamós kőpadlóval; a napvilág csak a sarokban lévő egyetlen ablakon sandíthatott be. A falak s a boltozat olajos festékkel sötétvörösre voltak festve; a piszoktól fekete padlóba, azzal egyszínben, két kőkád volt eresztve; ovális, vízzel tele gödröknek látszottak. Az ablakkal szemközt a sarkot egy pohos rézkályha foglalta el, vízmelegítésre szolgáló hengerével, s a rézcsövek és csapok egész rendszere; mindez kimondhatatlanul szomorú és phantastikus hatású volt egy beteg agyvelőre s a kádakra felügyelő ápoló, egy zömök, szótlan, kisorosz paraszt, sötét arcával még fokozta ezt a mélabús hangulatot.
Mikor a beteget bevezették ebbe a félelmes kamarába, hogy az orvos rendelete szerint „spanyol legyet” tegyenek a nyakára, kétségbeesett és dühöngeni kezdett. A legképtelenebb gondolatok rajzottak a fejében, egyik rettentőbb a másiknál. Mi ez? Inquisitio? Titkos kivégzés helye, a hol ellenségei elbánnak vele? Talán a pokol maga?… Végül az jutott eszébe, hogy talán valami vizsgálat folyik ellene… Kínos kérdés… Levetkőztették, ámbár kétségbeesetten ellenszegült. Minthogy betegsége megkétszerezte erejét, könnyű szerrel kitépte magát több ápoló kezéből, úgy, hogy azok elvágódtak a kőpadlón; végre négyen ragadták meg s kezénél és lábánál fogva belemerítették a meleg vízbe. Ezt ő égető forrónak találta s zavaros elméjében az istenítélet összefüggéstelen kósza gondolata merült föl a forró vízzel és tüzes vassal. A vízbe merülve s kézzel-lábbal hadonászva noha az ápolók erősen lefogták – torkaszakadtából kiáltozott, lélekzetfogytig, összefüggéstelen valamit, a miről fogalma sem lehet annak, a ki nem hallotta. Volt abban átok épp úgy, mint imádság. Addig ordított, míg erejefogytán össze nem esett s lassan, forró könnyek közt folyvást egy szólamot mormolt, a mely semmi kapcsolatban sem állt az előzményekkel.
Óh nagy vértanú, Szent György! A te pártfogásodba ajánlom testemet. De a lelkemet – nem, óh, azt nem!. . .
Az ápolók még folyvást erősen fogták, noha már megnyugodott. A forró fürdő és a jeges tömlő, melyet fejére tettek, nem maradtak hatás nélkül. De a mikor, szinte öntudatlanul, kiemelték a vízből s egy székre ültették, hogy most már rátegyék a spanyol legyet, zavaros gondolatai még egyszer felkorbácsolták maradék erejét: megint tombolni kezdett.
Miért?!... Miért?!... – kiáltott, – hiszen én nem vétettem senkinek. Miért gyilkolnak meg? 0–o –o ! Ó istenem ! Ó, ti vértanúk, a kiket előttem megkínoztak, hozzátok könyörgök, védelmezzetek meg!...
A mint a spanyol légy tarkójához ért, az égő fájdalom miatt megint csapkodni kezdett maga körül. Az ápolók nem bírtak vele s nem tudták, mihez fogjanak. Nincs mit tenni – mondotta a katona, a ki ezt a műtétet végezte – le kell törülni.
Ez ártatlan szavak felindították a beteget.
Eltörülni?… Mit?… Kit kell eltörölni? Engemet!! – gondolta s a halálfélelem lezárta szemeit. A katona fogott egy durva törülközőt s a két végénél fogva erősen végig törülte vele a beteg tarkóját, úgy hogy arról nemcsak a spanyol légy, hanem a bőr felső hámrétege is levált s vörös nyílt seb maradt a helyén. E műtét fájó kínja ép emberre is elviselhetetlen; a beteg úgy érezte, hogy vége van. Kétségbeesetten megrázkódott egész testében, kitépte magát az ápolók kezéből s meztelen teste ott hempergett a kőtáblákon… Azt hitte, levágták a fejét. Kiáltani akart, de nem tudott. Eszméletét vesztve vitték el egy hordágyon. Ájulása mély, halálszerű, hosszú álomba ment át.
2.
Éjszaka fölébredt. Minden csöndes volt; a szomszéd nagy szobából áthallatszott az alvók lélekzése. Valahol messze, különös monoton hangon beszélt magában egy beteg, a kit éjjelre a sötét szobába zártak és fent, a női osztályon egy rekedt, mély hang valami szilaj énekbe kezdett. A beteg ügyelt e hangokra. Tagjaiban szokatlan gyöngeséget érzett; össze volt törve; nyaka kegyetlenül sajgott.
– Hol vagyok? Mi történt velem? – futott át agyán. S egyszerre egész világosan felmerült előtte életének utolsó hónapja, – s megértette, hogy beteg volt és hogy mi volt a baja. Zilált gondolatok, szavak és cselekedetek egész sora jutott eszébe s megborzadt tőlük. De ennek vége, hála Istennek, ennek vége! – susogta s újból elaludt.
A nyitva levő vasrácsos ablak egy félreeső zugolyra nyílt, a nagy épületek és a belső kerítés kőfala közt; ebben az elhagyatott sarokban egész éven át senki sem járt, az egész sűrűn be volt nőve vad bozóttal és fűvel... A csalit mögött, épen szemközt az ablakkal, emelkedett ki a homályból a kőfal s átkandikáltak rajta a belső kertből a fák karcsú sudarai, a holdfény elöntötte őket. Jobb kézt a kórház fehér épülete emelkedett, vasrácsos ablakai belülről meg voltak világítva; balra, a holdvilágtól megvilágítva, a halottas kamra fehér, tömzsi falai.
A hold a rácson át bejutott a szoba belsejébe, megvilágította az ágy egy részét, meg a lefogyott sápadt arcot, behúnyt szemeivel; szegényen most semmi sem látszott abból, hogy őrült. Ez egy holtra fáradt, kimerült embernek álomképnélküli álma volt; meg se moccant, lélegzését is alig lehetett hallani. Egy pár pillanatra teljes öntudatra ébredt, mintha egészséges volna, hogy másnap reggel megint a korábbi tébolyult keljen föl az ágyból.
3.
– Hogy' van? – kérdezte tőle másnap az orvos.
A beteg, a ki épen akkor ébredt föl, még a takaró alatt feküdt.
– Pompásan! – válaszolt fölugorva s fölrántva papucsait és hálókabátjáért nyúlva – nagyszerűen! Csak ez itt, ez!
A tarkójára mutatott.
– Nem tudom a nyakamat mozdítani, fáj. De mindegy, minden rendben van, ha megértjük. És én mindent megértek.
– Tudja ön, hol van?
– Természetesen, orvos úr! – Az őrültek házában vagyok. De ha az ember megérti, egyre megy. Egészen egyre megy.
Az orvos figyelmesen nézett a szemébe. A csinos, finom arc, az aranyszőke, ápolt szakállal s aranykeretű szemüvegen át néző, nyugodt kék szemeivel, merev volt és kifürkészhetetlen.
A beteg észrevette, hogy az orvos figyeli.
Mért néz rám olyan figyelmesen? Nem fogja kihüvelyezni, a mit a lelkemben hordok, – folytatta a beteg. – De én világosan olvasok az ön vonásaiban! Miért olyan gonosz ön? Miért gyűjtötte itt össze a szerencsétlenek e tömegét és miért tartja itt. Nekem személyem szerint mindegy: én mindent megértek és nyugodt vagyok; de ők? Mire valók ezek a kínzások? Egy ember, a ki elérte, hogy a lelkében egy nagy eszme, egy általános idea él, annak mindegy, hogy hol él és mit érez; hogy él-e vagy sem… Nem igaz?
– Lehetséges, – válaszolt az orvos s leült egy székre a szoba sarkában, hogy jobban figyelhesse a beteget, a ki sebesen járkált a szoba egyik sarkától a másikig, csoszogva a nagy lóbőr papucsokban, míg a virágos kék pamut hálóköntös csücskei a nagy piros bojtokkal ide-oda lóbálóztak. Az orvos assistensei, a főápoló és az inspector, a kik a doktort kísérték, feszülten figyelve, állva maradtak az ajtóban.
Nekem is megvannak a magam ideái, – kiáltott a beteg – s mikor rájok találtam, egészen megváltoztam, mintha ujjá születtem volna. Érzékeim élesebbek lettek, agyam úgy dolgozott, mint addig soha. A mit azelőtt a következtetések és föltevések kerülő útjain értem el, azt ma intuitíve ismerem meg. Én valóban elértem azt, a mi a philosophiának kezdettől fogva törekvése volt. Nagy eszméket élek meg magamban, például, hogy tér és idő – csak fictio. Én ugyanis minden időkben élek. Élek tér nélkül, mindenütt vagy sehol, a mint tetszik. Ezért mindegy nekem, hogy ön itt tart-e vagy elbocsát, hogy szabad vagyok-e, vagy bilincsekbe verve. Észrevettem, hogy van itt még egy pár efféle ember. De a tömegre nézve az ilyen helyzet rettenetes. Mért nem bocsátja őket szabadon? Miért kell…
Azt mondotta – vágott közbe az orvos, – hogy ön az időn és téren kívül él. Azt mégis csak el kell ismernie, hogy itt ebben a szobában vagyunk és hogy e pillanatban – az orvos kihúzta az óráját – 18... május hatodikán féltizenegy óra van. Mit szól ehhez?
Semmit. Nekem mindegy, hol vagyok és mikor élek. Ha ez nekem mindegy, nem azt jelenti-e, hogy én mindenütt és örökké élek?
Az orvos elnevette magát.
– Különös logica, szólt felállva. – De meglehet, hogy igaza van. Viszontlátásra. Nem akarna elszívni egy könnyű szivart ?
– Köszönöm. Állva maradt, elvette a szivart s idegesen harapta le a végét. Ez elősegíti a gondolkozást – folytatta – egész világ ez, egy mikrokosmos. Egyik végén vannak a savak, másikon az aljak... ép így van a világegyetem egyensúlyával, a hol az ellentétes polusok kiegyenlítik egymást… Isten önnel, doctor!
Az orvos eltávozott. A betegek már várták, sorba állva az ágyak előtt. A világ semmiféle elöljárója nem élvez alantasai részéről akkora tiszteletet, a mekkorával az őrültek viseltetnek orvosuk iránt.
A beteg, a mint magára maradt, rövid szünetekkel folytatta vándorlását a szoba egyik sarkából a másikba; a nélkül, hogy leült volna, két kortyra kiürítette a nagy csészét, s szinte egy szempillantás alatt lenyelt egy nagy karéj fehér kenyeret. Azután kiment a szobából s megint járkálni kezdett; órákon át, megállás nélkül, gyors és nehéz léptekkel járkált az épület egyik végétől a másikig, oda-vissza, oda-vissza…
Erős nap volt, a betegeket nem eresztették ki a szabadba. Mikor a főápoló először látogatta meg az új beteget, azt mondták neki, hogy a folyosó végén találja. Ott állott, arcát neki támasztva a kertajtó üvegének, szinte odatapadva, mereven bámult a virágágyra. Figyelmét egy kiáltó színű, élénk piros virág, valami mákféle, kötötte le.
– Nem volna szíves, kérem, oda fáradni a mérleghez – szólt a főápoló, megérintve a beteg vállát. De mikor ez feléje fordult, az ápoló ijedtében szinte hátratántorodott: oly vad gonoszság, olyan gyilkos gyűlölet lobogott a beteg zavaros szemeiben. De a főápoló láttára megváltozott kifejezése s engedelmesen követte, egy szó nélkül, szemlátomást mély gondolatokba merülve. Az orvos szobájába mentek; a beteg magától rálépett a kis tizedesmérleg hídjára s az ápoló, miután megmérte, bejegyezte a könyvbe neve után: 109 orosz font. Másnap 107 volt, harmadnap 106.
Ha ez tovább is így megy, nem sokáig viszi – mondta az orvos és elrendelte, hogy a mennyire csak lehet, jól táplálják.
E rendelet s rendkívüli étvágya ellenére is, a beteg napról-napra fogyott s a főápoló naponként alacsonyabb, egyre kisebbedő súlyszámokat jegyzett föl. A beteg úgyszólván semmit sem aludt s napjait szüntelenül nyugtalan mozgásban töltötte.
4.
Tisztában volt vele, hogy tébolydában van; azt is elismerte, hogy beteg. Néha, mint első éjtszaka, fölébredt a csöndben és – az egész napi testi megerőltetés után – minden tagjában szaggatást érzett, feje roppant nehéz; ilyenkor teljesen eszén volt. Talán az éj csöndjében s a félhomályban, a benyomások teljes hiányából vagy talán az épen felébredő ember csekély agymunkájából következett, hogy ilyen pillanatokban átlátta helyzetét s szinte egészséges volt. De aztán jött a nappal; a napvilággal s a kórház életének ébredésével újra megrohanta a benyomások serege; a beteg agyvelő nem bírt velők tisztába jönni s a beteg megint megtébolyodott. Lelki állapota csodálatos vegyüléke volt a logikus és észnélküli ítéleteknek. Felfogta, hogy egész környezete csupa betegből áll s mégis mindegyikükben valami rejtelmes, rejtekező vagy burkolt egyéniséget látott, a kit előbb ismert, a kiről olvasott vagy hallott. Szemében a kórház minden idők és délkörök embereivel volt benépesítve. Holtak ép úgy voltak köztük, mint élők s nemcsak a föld hatalmasai és híres emberei voltak itt, hanem katonák is, a kik az utolsó háborúban elestek s aztán föltámadtak. Varázslatos, boszorkányos körben érezte magát, mely magában foglalta a világ minden erejét s büszke ábrándozásban magát tartotta e kör központjának. A kórházi társak egytől-egyig azért gyűltek itt össze, hogy véghez vigyenek egy nagy tettet, egy tettet, melyet ő maga is csak homályosan sejtett, valami óriási vállalkozást, melynek célja a gonoszság kiirtása a földről. Hogy miben állhatott, nem tudta, de azt érezte, hogy megvan hozzá a kellő ereje… Tudott olvasni a mások gondolataiban, a tárgyakról leolvasta egész történetöket; a kórház kertjében álló magas nyárfák legendákat susogtak neki az őskorból; az épületet, mely valójában tisztes korú volt, Nagy Péter alkotásának tartotta s meg volt győződve, hogy a cár abban lakott a poltavai csata idején. Olvasni tudott a falakról, a lepattogó gipszdíszből, a kályhacserepekből és tégladarabokról, melyeket a kertben talált; meg volt írva rajtuk a ház és a kert egész története. A kis hullakamrát benépesítette rég elhalt emberek tízeivel és százaival s órákon át feszült figyelemmel nézte pinceablakát a kert sarkában, s a régi, szivárványszínbe játszó piszkos üvegen a fény játszi reflexében ismerős arcokra ösmert, a melyeket valaha az életben vagy képeken látott.
Nem sokára szépre fordult az idő; a betegek egész napokat kint töltöttek a kertben. A kertnek számukra fentartott szűkös, fás része, a hol csak lehetett, tele volt ültetve virággal. A felügyelő mindenkire számot tartott, a ki csak valamelyest munkaképes volt, s kerti munkával foglalkoztatta őket; egész napokon át lehetett látni, a mint az utakat söpörték és homokot hintettek rájok, a pázsitot gyomlálták, a virágágyakat öntözték, az uborkákat, dinnyét, tököt, a mit mind maguk ültettek. A kert e sarkában sűrűn álltak a cseresznyefák s az egészet hatalmas nyárak szegték be. Középütt, mesterséges dombon, állott a kert legszebb virágágya; pompás színű virágok nyíltak az emelt rész szélén, s középütt egy nagy, vastag, vöröspettyes sárga georgina pompázott. Ez volt az egész kert központja, kiemelkedve az egészből, s meg lehetett figyelni, hogy a betegek közül sokan valami különös jelentést kötöttek hozzá. Az új patiens előtt is rendkívülinek tűnt fel, mint a kert és ház palladiuma. A kert minden útját virágok szegélyezték, a betegek kezemunkájából. Volt itt mindenféle virág, a mi csak előfordul a kisorosz kertekben: karcsú tubarózsák, világos csillagvirágok, magasszárú fehér virágok, alacsony rózsabokrok, százszorszép, viola, mák. A lépcsőtől nem messze három bokor különös mák virított; sokkal kisebbek voltak a rendesnél s különösen élénk, tulipiros színűek. Ez a virág volt az, melyen a beteg úgy elálmélkodott, mikor a kórházba jötte után első napon az üvegajtón át kinézett a kertbe.
Mikor először ment ki a kertbe, már a lépcsőről legelőször is ezeket a kiáltó színű virágokat nézte. Csak két tő volt belőlük: véletlenül a többitől külön, kigyomlálatlan helyen nőttek, s felverte a vad fű meg a gólyahúr. Egyik beteg a másik után lépett be az ajtón, a mely mellett egy felügyelő állott, mindegyiküknek egy-egy fehér pamut hálósapkát adva a kezébe, melyre vörös kereszt volt varrva. Ezek a hálósapkák a háborúban szerepeltek, s a kórház egy árlejtésen vásárolta. A beteg a mi magától értetődik – különös jelentőséget tulajdonított ennek a vörös keresztnek. Levette fejéről a sapkát, elnézte előbb a vörös keresztet, azután a virágzó mákot. A virágok vörösebbek voltak.
Ők fognak győzni – mondta a beteg, – különben még majd meglátjuk.
Óvatosan körülnézve, lement a lépcsőn – nem véve észre a mögötte álló felügyelőt – belépett a gyepágyba s kinyújtotta kezét a virág után, de nem tudta rászánni magát, hogy leszakítsa. Kinyújtott karjában égő és szúró fájdalmat érzett, aztán rögtön egész testében is mintha a virág leveleiből valami előtte ismeretlen erőnek hatalmas folyama áradna ki s áthatná egész testét. Közelebb lépett, s végre kinyújtotta kezét a virágért, de a virág – úgy tetszett neki – védekezett, mérges, halálos lehelletet lehellve ki. Megszédült; egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, s már-már megragadta a virág szárát, mikor egyszerre egy súlyos kéz nehezült a vállára. A felvigyázó rajta érte.
– Nem szabad ám virágot tépni, atyuska, – szólt az öreg kisorosz. – A fűre lépni is tilos. Itt sok magadforma bolond van, csak egy szál virágot szakítson le mindegyik, az egész kert oda lesz – mondta meggyőző hangon, kezét még mindig a beteg vállán tartva.
A beteg ránézett, szó nélkül kiszabadította magát kezéből, eltávozott, heves felindulásban. – Ó, szerencsétlenek – gondolta magában. – Nem láttok, egészen a sírig vaksággal vagytok megverve, hogy még véditek és oltalmazzátok őket. De akármi történjék is, én végzek velük. Ha ma nem, hát holnap, de mérkőzni fogunk. És végre nem egyre megye, ha én maradok is legyőzve.
Estig sétálgatott a kertben. Új ismeretségeket kötött, s különös beszédeket folytatott, a melyekből minden társa választ értett ki a maga esztelen, együgyűen titokzatos szavakba foglalt gondolataira. A beteg hol egyikkel, hol másikkal járkált, s végre, mikor a nap nyugvóra szállott, jobban meg volt győződve, mint valaha, hogy, mint előre sejtette, «minden készen van.» Hamarosan, nagyon is hamar, lehullnak a vasrácsok, a bebörtönzöttek kiszabadulnak innen, s szétoszlanak az egész föld kerekségén, a világ megrendül, leveti régi köntösét, s új, csodálatos szépségben nyilatkoztatja ki magát... E miatt csaknem megfeledkezett a virágról, de a mint a kertből bemenet fölment a lépcsőn, a sűrű, most már sötétnek látszó, harmatos fűben ismét megpillantotta; hasonlatos volt két kis izzó széndarabhoz. A beteg elmaradt a tömegtől, a felügyelő mögé húzódott, s egy kedvező pillanatra várt. Senki sem vette észre, a mint beugrott a gyepágyba, megmarkolta a virágot, s villámgyorsan keblére rejtette, inge alá.
5.
A mint a friss, harmatos levélkék testéhez értek, halálra sápadt, s szemei tágra nyíltak az aggodalomtól. Homlokát hideg veríték verte ki…
A kórházban lámpákat gyújtottak; a vacsorára várvar legtöbb beteg ágyra vetette magát, egy-két nyugtalan patiens kivételével, a kik izgatottan futkostak a folyosókon és termekben. Köztük volt ez a beteg is, a virággal. Járás közben karjait görcsösen keresztbe fonta mellén, s úgy tetszett, mintha a keblébe dugott virágot agyon akarná szorítani, összepréselni. Ha másokkal szembetalálkozott, nagy ívben kerülte ki őket, féltében, hogy ruhája hozzájok ne érjen. «Ne jöjjetek hozzám közel, ne jöjjetek hozzám közel!» kiáltozott. Csakhogy a kórházban keveset törődtek efféle kitörésekkel s ő mindegyre jobban és jobban sietett, mindig nagyobb léptekkel, a dühtől lihegve, egy órán, kettőn át… össze-vissza.
Ki foglak fárasztani. Megfojtalak! – mormogta indulatosan maga elé. Néha a fogai is összecsikordultak.
Az étkezőben feltálalták a vacsorát. A terítetlen nagy asztalokra egy pár színes, aranyszegélyű fatálat tettek vékony, híg búza puliszkával; a betegek leültek a padokra; barna kenyeret osztottak ki köztük. Nyolcanként ettek egy-egy tálból, fakanalakkal. Egyeseknek, a kinek külön rendelt eledel járt, külön tálaltak. A mi betegünk egy pár pillanat alatt lenyelte a porciót, a melyet az ápoló a szobájába vitt, s aztán még mindig éhesen a közös étkezőbe ment.
– Engedje meg, hogy még ide üljek – mondta az inspectornak.
– Nem vacsorált még? – kérdezte az inspector, mialatt a pépeket porciónként a tálakba öntötte.
– Nagyon éhes vagyok. Pedig erősítenem kell magamat, hogy talpra álljak. Csak az evés tart még fenn; hiszen tudja, hogy aludni nem alszom.
– Csak egyék, barátom, – jó étvágyat! Taras, egy kanalat, ennek az úrnak, meg kenyeret.
Leült az egyik tál mellé s még rengeteget evett a pépből.
– Na, elég, elég ! – szólt rá az inspector, mikor mind elkészültek az evéssel, míg a mi betegünk még folyvást evett, egyik kezével a kanalat forgatva, a másikat erősen mellére szorítva. – Maga meg fog zabálni!
– Ah, ha tudná, mennyi erőre van szükségem, mennyi erőre!... Isten önnel, Nikolajits Nikoláj, – szólt a beteg, felállva az asztal mellől s erősen megszorítva az inspector kezét. – Isten önnel!
– Hová, hová? – kérdezte mosolyogva a felügyelő.
– Én? Sehova. Itt maradok. De lehetséges, hogy holnap nem látjuk viszont egymást. Sokszor köszönöm a jóságát.
S még egyszer megszorította a felügyelő kezét. A hangja remegett, szemeit könny futotta el.
– Csillapodjék, kedvesem, csillapodjék – mondotta a felügyelő. – Mire valók az ilyen sötét gondolatok? Menjen csak, feküdjék le és aludjék el szépen. Önnek többet kell aludni; ha jól alszik, hamarosan meg is gyógyul.
A beteg zokogott. A felügyelő elfordult, parancsot adni az ápolóknak, hogy hamar takarítsák el a vacsora maradékait. Félóra multán mindenki aludt a kórházban, egyetlen ember kivételével, a ki felöltözötten feküdt ágyán, a sarokszobában. Testét láz rázta, kezeit lihegve szorította mellére, melyet úgy hitte – halálos méreg járt át.
6.
Az éjet álmatlanul töltötte. Letépte a virágot, mert ezt hőstettnek nézte, s véghezvitelét kötelességnek érezte. Ez a tulipiros virág első tekintetre, az üvegajtón át, magára vonta figyelmét, s úgy rémlett neki, hogy e pillanatban ráakadt arra, a mi életének hivatása. Ebben a piros virágban gyűlt össze minden gonoszság e földön. Tudta, hogy a mákból ópiumot készítenek; lehetséges, hogy ez a gondolat csábította, megnőve és rettenetes alakot öltve, hogy rémítő, phantastikus képzetté váljék. A kis virág az ő szemében minden gonoszságnak a megtestesítője volt, magába szívott minden ártatlanul kiontott vért (ettől nyerte élénk piros színét), minden könnyet, az emberiség minden epéjét. Titokzatos, félelmes lény volt, ellentéte Ahriman istennek, a mely egészen tevékeny alakká vált hozzá képest. Le kellett tépni és semmivé tenni. Sőt nemcsak ennyit; meg kellett gátolni, hogy utolsó lehelletével mindezt a gonoszságot ráfújja a világra és megmérgezze. Ezért dugta el keblére a virágot. Azt hitte, hogy reggelre elveszti erejét. Mérge akkor az ő keblébe vándorol, az ő lelkébe, s ott vagy elbukik, vagy győzni fog, – ez esetben ő maga megsemmisül ugyan, meghal, de becsületes harcos gyanánt esik el, mint a ki egymaga az egész emberiségért küzdött, a ki először kísérelte meg, hogy az egész világ gonosz szellemével harcra keljen.
Senki sem ismerte föl. Csak én magam láttam meg. Lehet-e, szabad-e, hogy tovább is életben hagyjam?! Inkább a halál!
Ott feküdt, holtra fáradtan a nem létező, képzelt harctól, a mely mégis fölemésztette utolsó erejét. Reggel az orvos már alig talált benne életet. Hanem rövid időn mégis felülkerekedett izgatottsága, hirtelen sebesen kiugrott az ágyból, fel s alá kezdett futkosni a kórházban, mint rendesen, közben beszélgetett a többi beteggel s magában is, csakhogy még hangosabban még kevesebb összefüggéssel, mint eddig. A kertbe nem eresztették ki; az orvos, mikor látta, hogy a beteg testsúlya egyre fogy, nem alszik s mindig szaladgál, meghagyta, hogy jókora adag morphiumot fecskendezzenek bőre alá. Szerencsére, nem is ellenkezett; ebben az időben gondolatai nem ellenkeztek a műtéttel. Nem sokára elaludt; tomboló rohama megszűnt, s a motívum, mely folyvást üldözte s mely heves lépteinek üteméből fakadt, eltűnt füléből. Megnyugodott és semmire sem gondolt, a második mákvirágra sem, a melyet még le kellett szakítani.
Harmadnap mégis letépte, még pedig az öreg felvigyázó szeme láttára, a ki nem tudta megakadályozni. A felügyelő utána futott. A beteg hangos diadalordítással bent termett a házban, a maga zárkájába rontott és a virágot hamar keblébe rejtette.
– Tulajdonképen minek téped le a virágokat? – kérdezte a felügyelő, a ki a sarkában volt. De a beteg, a ki ekkorra már szokott tartásában, keresztbe font karokkal feküdt ágyán, olyan zűrzavaros, zagyva beszéddel válaszolt, hogy a felügyelő csak a sietségben rajta feledett hálósapkát húzta le fejéről s kiment. A harc újra kezdődött a látomással. A beteg világosan érezte, hogy kezd a gonoszság hosszú, kígyózó, csúszó vonalakban kibontakozni a virágból: behálózta őt, egészen beterítette, szorította és gúzsbakötözte tagjait, s egész testét átitatta szörnyű valójával. Az átkozódás szüneteiben, melyeket ellenfelére szórt, sírt és áhítatosan imádkozott istenhez. Estére elhervadt a virág. A beteg lábaival taposta a feketére rohadt virágot, roncsait fölszedte a padlóról s a fürdőszobába vitte. Itt az idomtalan kis nedves csomót bevetette a fürdőkályha izzó szenébe és sokáig elnézte, a mint ellensége sziszegve tekergőzött, ingott-lengett, összegörbült s végtére finom, hófehér hamuvá változott. Ráfujt – és eltűnt az egész.
Másnap rosszabbul volt a beteg. Ijesztő sápadtan, arcai beesve s mélyen üregeikbe húzódó, égő szemekkel folytatta izgatott sétáit, most már tántorgó léptekkel s meg-megbotolva, és beszélt, beszélt szünet nélkül…
– Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni – vetette ellen az orvos, a legidősebb assistensnek.
– De mindenesetre kell valamit tenni, hogy ezzel a kimerítő nyugtalansággal felhagyjon. Testsúlya ma mindössze 93 font. Ha ez így megy tovább, két napon belül meghal.
A főorvos hosszan elgondolkozott. – Morphium? Chloral? – mormolta maga elé kérdőn.
– Tegnap már nem hatott a morphium.
– Rendelje el, hogy kényszerzubbonyt adjanak rá. Én különben kétlem, hogy helyreálljon.
7.
És a beteget megkötözték. Kényszerzubbonyban feküdt ágyán, széles vászonszalagokkal gondosan odakötözve ágya vaspálcáihoz. De mozgásának hevessége nem csökkent, sőt folytonosan fokozódott. Végre sikerült, hosszú, fáradhatlan és nagyon megerőltető ráncigálás után, egyik köteléket eltépnie s ezzel lábait kiszabadítani; azután kievickélt a többi kötelékből és járkálni kezdett a szobában, fel s alá, szilaj és érthetetlen szavakat hadarva.
– Ó, hogy a…! kezdett teremtettézni az elősiető felügyelő. – Az ördög vigyázzon terád. Grizkó, Iván! Hamar, hamar! kiszabadította magát.
Egyesült erővel rávetették magukat a betegre, s hosszú tusa fejlődött, legfárasztóbb a védekezőre nézve, a kinek ereje ezzel végképen kimerült. Végre leteperték, az ágyra dobták s még erősebben megkötözték, mint előbb.
– Nem tudjátok, mit cselekesztek! – kiáltozott a beteg, lélekzete fogytáig. – El vagytok veszve! Már egy harmadikat is vettem észre, a melyik bimbózni kezd. Azóta virul. Hadd végezzem be a munkámat! Meg kell gyilkolni, ölni! Agyonverni! Akkor minden be van fejezve, meg van mentve. Hiszen benneteket is odaküldhetnélek, de ezt csak én magam birom véghezvinni. Ti már a leggyöngébb érintésére halál fiai volnátok.
– Hallgasson, fiatal úr, hallgasson! – szólt az öreg felügyelő, a ki ágya mellett maradt vigyázni.
A beteg hirtelen elcsendesült. Föltette magában, hogy félrevezeti őreit. Egész napon át megkötözve hagyták, sőt éjszakára is. Az ápoló, miután vacsorára megetette, valamit leterített az ágy elé és lepihent. Egy perc múlva elaludt, – a beteg pedig munkához látott. Egész testével előre hajolt, hogy elérje az ágyon keresztbe nyúló vaslécet, s miután megtapogatta a kényszerzubbony hosszú ujjában rejtőző öklével, gyorsan és erővel a vasrúdhoz kezdte dörzsölni a zubbony ujját. A vastag vitorlavászon egy idő multán engedett, s először a mutató ujj szabadult ki. Ettől fogva gyorsabban haladt a munka. Egészséges emberre nézve hihetetlen ügyességgel és hajlékonysággal kioldotta hátán a görcsöt, mely a zubbony ujjait összefogta, aztán megnyitotta az egész zubbonyt, s hosszan figyelte az őr horkolását. A vén ember mélyen aludt. A beteg levetette a kényszerzubbonyt, s eloldozta magát az ágytól. Szabad volt. Megpróbálta kinyitni az ajtót; belülről volt bezárva s a kulcs minden valószínűség szerint az őr zsebében lehetett. Minthogy félt fölébreszteni, nem merte átkutatni zsebeit, s elhatározta, hogy az ablakon mászik ki.
Csöndes, meleg, sötét éjszaka volt; az ablak nyitva; a csillagok pislogtak a fekete égen. A beteg felnézett rájok, ki tudta venni az ismerős csillagképeket, s örült, mert úgy gondolta, azok megértik őt és helyeslik, a mit tesz. Szemeit összehunyorítva látta, mint küldenek utána végtelen sugarakat, – s ez még megerősítette őrült szándékában; még félre kellett hajlítania a vasrács erős pálcáját, hogy e keskeny résen át a bozóttal benőtt zúgba juthasson, s át kellett másznia a kert falán is. Ott, ott vívhatja meg az utolsó harcot, ha mindjárt életébe kerül is.
Megpróbálta a rács rúdját puszta kézzel meghajlítani, de a vas nem engedett. Akkor kötelet sodort a kényszerzubbony ujjaiból, rákötötte a vaspálca dárda alakú végére, s testének egész súlyával ráakaszkodott. Kétségbeesett erőlködés után, mely erejét szinte végkép kimerítette, meghajlott a vasrúd, ezzel egy keskeny rés nyitva volt, átküzködte magát rajta, vállai, könyökei, térdei véres sebei árán, átosont a bozót közt s megállt a fal tövében. Köröskörül minden csöndes volt; az éjjeli őrök lámpáiból gyönge fény pislákolt, csak halványan világítva meg belülről a nagy épület ablakait; bent senkit sem lehetett látni. Biztosra vette, hogy nem látták meg; az öreg ember, a ki ágya előtt őrködött, biztosan az igazak álmát aludta. – A csillagok barátságosan, hízelkedőn hunyorgattak rá sugaraikkal, melyek szívéig hatottak.
– Jövök hozzátok – suttogta, az égre tekintve. Először nem sikerült fölmásznia; visszabukott; arra, bár körmei fel voltak szakítva, kezei, térdei vérzettek, alkalmasabb helyet keresett. Ott, a hol a fal összeszögellt a halottaskamrával, egy pár tégla kiesett volt a falból. A beteg kitapogatta ezeket az odúkat, megvizsgálta és hasznukat vette, fölmászott a falra, megragadta egy nyárfa ágait, s a fa törzsén lassan leereszkedett a földre.
A mint csak bírt, futott az ismerős helyre, a lépcső elé. A virágszál, melynek szirmai összecsukódtak, élesen kivált a harmatos füvön. – Az utolsó ! – suttogta a beteg maga elé – az utolsó! Ma eldől: diadal vagy halál. Nekem mindegy. Várjatok – tette hozzá az égre pillantva – nem sokára ott leszek nálatok.
Kitépte a virágot a földből, ezer darabra szakgatta. s ujjaival szétmorzsolta a fölismerhetetlenségig; azzal ugyanazon az úton visszament szobájába. A vén ember aludt. Alig ért ágyáig a beteg, elvesztette eszméletét, s élettelenül rogyott az ágyra.
Reggelre holtan találták. Arca nyugodt volt s fölmagasztosult; lesoványodott vonásai, a keskeny ajkak, s beesett, lehúnyt szemei valami büszke boldogságot fejeztek ki. Mikor a hordágyra tették, megpróbálták erővel szétnyitni kezeit, hogy eltávolítsák a vörös virág foszlányait. A kéz merev volt – diadaljelét magával vitte a sírba.