A vörös Péter
szerző: Cholnoky Viktor
Dagobert király volt a kicsiny kis Franciaországnak az uralkodója abban az időben, amelyikben ez az én történetem játszik. A mesék világa ez és a regemondás ideje, mert Dagobert ugyanabban az időben volt Franciaország királya, amikor még Oktáviánusz volt a római császár, Szelim a törökök szultánja, és René volt a hatalmas toulouse-i gróf... Dagobert királyt a „jó Dagobertnek” is nevezték, mert az idejének a legnagyobb részét szép feleségének, Isabeau királyasszonynak a társaságában töltötte, meg azután annak a négy udvarhölgynek a társaságában, akiket a királyné is leginkább szívelt maga körül. Ettől a társaságtól azután - hogyan is mondjam, hogy felségsértést ne kövessek el? - Dagobert királynak az agyveleje kezdett puhává, bársonysimává, a hermelin palástjánál is lágyabbá lenni. Keveset törődött tehát az uralkodással, annál többet a szép Isabeau királyasszonnyal meg a négy udvarhölggyel. Azért a nép, a jó francia nép érezte, hogy Dagobert király nagyon jó király, mert nagyon keveset uralkodik.
De mégis volt azért Dagobert királynak még egy olyan kedves embere is, aki csaknem olyan közel állt a szívéhez, mint maga a szépségesen szép Isabeau királyné. Ez pedig az udvari bolondja volt, név szerint a vörös Péter. Azért hívták úgy, mert a király karmazsinvörös pojácaruhában járatta, amit csak az övén, a lelógó leffentyűin meg a két karsallangján szakított meg sárgával az udvari szabó, éppen olyan aranysárga posztóval, mint amilyen aranyszínt mímeltek a Péter fülén, szarván meg a csápjain a rézből való pojácacsörgettyűk. Ezért volt vörös Péter a neve, és Dagobert király nemcsak azért szerette nagyon, mert a szénfekete bajusza és hegyesen előreszúró fekete szakálla adott olyan gyönyörű ellentétet a ruhája karmazsinjával, hanem azért is, mert a beszéde, az egész gondolkozása éppen olyan volt, mint a testi megjelenése. A legtöbb, amit mondott, derült és vidám volt, mint az a pojácabíbor, aminek karmazsin a neve, de néha-néha megszaggatta a tréfáit a csúfolódásnak rosszmájú, irigykedő sárgasága, néha meg valami sötét világlátásnak a fekete tragikummal való fenyegetődzése.
De azért alapjában véve nagyon kedves, szeretetre méltó fiú volt Péter, és ha néha keserűvé vagy éppen mogorvává lett is, Archambauld, a majordómusz akkor is mindig megvigasztalta Dagobert királyt.
- Tudja, felséges uram, az ilyen bolondok, akik meséket, verseket meg agyafúrt ötleteket tudnak mondani, néha bizony megszomjúhozzák a szomorúságot, vagy pedig ok nélkül is valami veszedelmet éreznek előre, mint ahogyan megérzi a kutya a földrengést. S nem szabad reájuk haragudni. Hiszen afféle poéták ezek az istenadták, tehát - folytatta Archambauld, bevallom, hogy némi anakronizmussal - csak mérsékelt beszámíthatás alá vehetők. A jókedvének örülj, a gonosz sejtelmeitől pedig... no igen... ha gonosz sejtelmei volnának, azoktól félj. Mert mondom neked, hogy az ilyen kutyák, mint amilyen ez a bohóc is, néha valóban megérzik a földrengést.
Dagobert királynak csakhamar jó oka lett arra, hogy a bölcs majordómusz beszédét elhiggye. Mert az udvara szelíd, csendes boldogságát, egyszerű örömeit rövid időn belül megzavarta valami. Valami egészen kicsinynek és jelentéktelennek tetsző esemény. Az történt tudniillik, hogy Amaury, a kamarások főmestere bejelentette neki, hogy kihallgatást kér tőle az öreg Kelemen. Amikor ez a bejelentés megtörtént, a vörös Péter éppen ott ült a kedves helyén, a trónus legfelső lépcsőjén, a király lába mellett, de erre, a főkamarás szavaira egyszerre sötétet, nagyot villámlott a fekete szeme. Látszott rajta, hogy borzad, pedig ugyan kevés oka volt attól borzadni, hogy az öreg Kelemen kér kihallgatást Dagobert királytól. Hiszen Kelement, a Quincaillerie utca öreg és tisztes kereskedőjét ismerte nemcsak egész Paris, nemcsak egész Franciaország, hanem az az egész tengervidék is, amelyik három világrész közé szorult. Régimódi, tisztes kalmár volt, azoknak a fajtájából való, akik maguk jártak utána minden dolguknak. Kelemen is végigutazta a fele életét, hol a spanyol partvidékeket járta, hogy a gazdag vandálok rablott kincseiből - mondtam már, meseidőkben vagyunk - megvásároljon egypár zecchinón vagy dublonon, avagy rosenoblen, avagy ha akarjátok fiorino d'orón, scudo d'orón olyan hulladékokat, amiknek azok ott úgysem tudták volna hasznát venni. De járt messzebb tengereket is Kelemen, Itália kikötői, sőt a pontusi és észak-afrikai kikötők sem voltak előtte ismeretlenek. És mindenünnen kincseket hordott haza Franciaországba, és békén kereskedett velük, és azért volt nagyon jó és szelíd ember. Mert, aki sok tengert járt, az úgy megtanul imádkozni, hogy otthon, boltjában sem feledkezik el Istenről.
Kelemen tehát nagyon jó, szelíd ember hírében állt egész Paris városában, ezért Dagobert király is szívesen adta meg az engedelmet a főkamarásnak a kihallgatására. És mégis, a vörös Péter, akinek a szeme már a bejelentésekor olyan nagyot villant, most, hogy beeresztették Kelement a király elé, valami olyan nagy belső ijedelmet érzett, hogy odahagyva a helyét, a trónus függönyei mögé bújt. Ezért nem is látod ott nyájas olvasóm e pillanatban a képen, amikor Kelemen odalép Dagobert király trónusa elé.
Messziről jött ember mindig hoz magával valamit, és Kelemen sem ment üres kézzel a királya elé. Nagy butyrot cipelt a kezében, és az iszákjának e degesz volta kincseket sejtetett. Azért tehát Dagobert király megkettőzött barátsággal szólította meg:
- No, mi jót hoztál nekünk, öreg hívünk, Kelemen?
A kalmár hódolattal tette le a földre hegyes olasz kalapját, amit Livornóban vett a Borsalino-háztól, mert ennek a híres cégnek akkor még ott volt a legfőbb telepe.
- Háromféle dolgot is hoztam, felséges Dagobert uram - mondta a szokásos bókok után -, kettőt jót, egyet meg rosszat.
- Mutasd először a jókat - intett rá Dagobert király valóban uralkodói megsejtéssel a bőrbutyorra.
És intésére Kelemen kinyitotta az iszák száját, és kiöntötte belőle a tartalmát. Aranydiadémok, vert ezüst násfák és kucsmaforgók, kék szafir, sárga topáz, zöld emerald és hófehér berillkő hullott oda a trónterem padlójára.
- Ezeket a kincseket neked Oktáviánusz, a római császár küldi. És testvéri üdvözletét.
Dagobert, Isabeau meg az udvarhölgyek elgyönyörködtek kissé a villogó kincsekben, de azután a király szinte csalódottan szólt:
- Hát mást nem hoztál? Hiszen azt mondtad, hogy...
Kelemen itt valóban csak mesébe illő bátorsággal szakította félbe a királyt, és azt mondta:
- De igen. De hogy mit hoztam még, annak az elmondása időbe telik, engedd meg tehát, felség, hogy leüljek... roskadt már a lábam... és úgy mondjam el.
Dagobert intett, a szolgák sietve hoztak Kelemennek széket, az pedig leülve így kezdte el:
- Ravennában járultam Oktáviánusz császár színe elé, mert a császár értesült arról, hogy bírom becsülő bizalmadat.
(- Bizalmas barátom - szólt itt közbe Dagobert, aki nagy kedvelője volt az alliterációknak.)
- Ott hívatott maga elé a császár, átadta ezeket a kincseket, és átadott egy kedves izenetet is. De hogy ezt megértsed, felséges uram, értened kell azt is, hogy Oktáviánusz császár kettős szomorúságban van. Az egyik az, hogy a feleségét hűtlenségen érte, és a két, alig még hogy járni tudó gyermekével együtt évekkel ezelőtt kénytelen volt száműzni az udvarából. Megházasodott másodszor is, elvette a lengyel király leányát, de az nyolcadik hónapra a házasság után meghalt, és azóta Oktáviánusz császár háztartását az anyósa, a hatalmas Kraposzlausz király özvegye, Csernababa királyné vette át. És olyan kitűnően gazdálkodott a ravennai udvarnál, hogy meghallotta a hírét még a törökök hatalmas szultánja is, Szelim, és eltökélte, hogy az asszonyoknak ezt a gyöngyét megszerzi magának. Azért - és itt van most a hírem szomorú fordulása - nagy haddal indult neki a római birodalomnak. Az a szándéka, hogy véres háborút visel a császár ellen csak azért, hogy meghódítsa a kincseit meg a napaasszonyát, aki kétségtelenül a legnagyobb kincse a ravennai udvarnak. De ne aggódjál felséges unokatestvéred sorsa miatt, királyom, ő éppen azért küldi ide a kincseit neked - és itt Kelemen széles szinte hősies mozdulattal mutatott rá az elszórt kincsekre -, hogy itt biztonságban legyen a török elől. És...
De ekkor már azután Dagobert király szakította félbe a hívét, minden udvari etikettet megcáfoló módon megvakarva a saját felséges füle tövét.
- És ide fogja küldeni a török ellen való biztonság okáért a napaasszonyát is?
Kelemen felkelt a helyéről, összefonta a két karját, és alázatos meghajlás közben mondta:
- A királyoknak mindig igaza van. Őfelsége, Csernababa özvegy királyné már útban is van Paris felé. Holnap talán már meg is érkezik, mert rövidebb úton járt, mint én, és mert, tudod, felséges uram, Chavez óta a sárkánytípusok könnyen kelnek át az Alpeseken.
Ekkor Isabeau királyné rettenve kelt fel férje mellől a trónusról, és most már ő intett, és abban a pillanatban kívül volt Kelemen a trónterem ajtaján. És ugyanabban a pillanatban a trónus függönyei mögül előugrott a vörös Péter, rettenetes, mert bohócmozdulatú testtartással ugrott oda Dagobert trónusa elé, és azt mondta:
- Kell-e Oktáviánusz császár napaasszonya?
De azután mindjárt fel is egyenesedett, és a sárga ujjasát égnek emelve, a fekete hangján szólt:
- Ezt az embert én jobban ismerem mint te, király! Ez az ember veszedelmet hozott! Vigyázz rá, meg se kérdezd tőle a harmadik ajándékát, mert az talán még nagyobb veszedelmet hoz...
Archambauld és Amaury ijedten ugrottak oda a pojácához, és elrángatták a trónus elől.
- Te hitvány, porszülte bohóc, hogy mersz most fenyegetőzni a királyoddal? - kiáltott rá Archambauld, aki nagyon büszke volt a gall leszármazására, szemben ezekkel a gróf és egyéb germán jövevényekkel, akik közé Dagobert királyt csakúgy odaszámította, mint akár a vörös Pétert. Lódulj innen...
És ezúttal kipöndörítették a vörös Pétert Dagobert király elől.
Pedig kár volt a vörös Péterrel éppen most ilyen gonoszul bánni el. Mert ez a vörös Péter, ha még csak egy kicsit is meghallgatták volna ott a trónus előtt, elmondhatta volna, hogy ő sem pojácának született, hanem ő is van olyan jó családból való, mint akár maga a majordómusz, mert ő is palotában született.
Roussillon grófjának, a hatalmas Gasztonnak a fia volt Péter, olyan dinasztia családból való, hogy ő maga is beleszületett már egy grófságba, a Durance folyó mentén fekvő gazdag földek birtokába, és az igazi neve Forcalquir grófja volt. De a kalandos lelke, rajongó ösztöne már korán elzaklatta hazulról tengeri utazásra, világlátásra. Egyik útján azután, Magelon szigetén megismerkedett az oda való király leányával, a szép Magelonával, megszökött vele, de éjszaka az erdőben a busant-madár elválasztotta őket egymástól, és amikor a fiatal gróf hiába tért vissza az erdei nyugvóhelyükre keresni a szép menyasszonyát, világnak indult, keresett, kutatott mindenfelé, elfogták a berber kalózok is, és ott, afrikai fogságában találta meg - ne higgyétek, hogy a szép Magelonát, hanem a kétségbeesett jókedvét. A gályán fogadta meg - mint azután sokkal később egy másik spanyol mesemondó -, hogy ha még egyszer visszatérhet Franciaországba, akkor nem keresi többé sem a szép Magelonát, akit örökre elveszettnek gondolt, sem pedig a maga örökét, hanem beáll valamelyik francia udvarhoz bohócnak, mert bizony mégiscsak az a legokosabb mesterség.
Ámbár Dagobert király nem a leghatalmasabb uralkodó volt a franciák földjén, mert Toulouse grófja, Normandia hercege is erősebbek voltak nála, Péter gróf mégiscsak Parisba vetődött, a király udvarába állt be karmazsinpojácának, talán azért, mert Paris nagyon messze van az ő igazi hazájától, talán azért, mert azt gondolta, hogy ennél az udvarnál ismernek rá a legkevésbé, vagy talán azért, mert érezte, hogy Paris-ban, a majdan elkövetkezendő Gringoire-ok, Villonok és Baudelaire-ek városában tudják leginkább megérteni az olyan hóbortos, kóbor szószátyárokat, mint amilyennek most már ő is érezte magát.
Ostobán cselekedett tehát a majordómusz meg a főudvarmester, hogy kipenderítették a trónteremből a vörös Pétert. Annál is inkább, mert ő azt is meg tudta volna mondani Dagobert királynak, hogy mi az a harmadik ajándék, amit az öreg Kelemen megígért neki. Tengeri kalandozásai közben találkozott valahol a szicíliai partokon a Ravennából hazatérő Kelemennel, és látott nála a kincses iszákon meg az Oktáviánusz császár írta pecsétes levélen kívül még egy fiút is. Szép koralegény, sugár fiú volt az, és az öreg Kelemen talán ugyanazoknak a berber kalózoknak a fogságából váltotta ki Málta szigetén, akiktől Péter maga is megszökött. És Péter, aki poéták és bolondok szokása szerint a csillagok között is tudott olvasni, meglátta ennek a csillagszemű gyermeknek a tekintetében is, hogy valaha össze fog függni az ő története Paris városának a történetével. Azért most azt szerette volna megmondani Dagobert királynak, hogy ne követelje elő Kelementől a harmadik valamit is, amit magával hozott.
De kidobták az udvartól, és így történt, hogy a vörös pojáca Paris utcáinak a csavargójává lett. Együgyű, hol tréfás, hol haragos szavait most már az utca népének mondta el, és a legjobb barátjai lettek a sikátorokban meg a Szajna veszedelmes partjain tanyázó kóbor kutyák.
De miért beszélek a harmadik ajándékról, amikor a második ajándék már meg is érkezett Paris városába? A római császár napa, a büszke Csernababa királyné, akiért a török szultán tűvé tette az egész római birodalmat akkorra már.
Nagy kísérettel érkezett meg az öreg királyné Paris városába, a régi hazájából, az igazi hazájából való főurak voltak a kísérete, hosszú prémes köntösbe öltözködött lengyel nemesek, akik csak levett kalappal, alázatos hajlongással mertek rátekinteni arra az asszonyságra, aki falusi lengyel nemesasszonyból lett először Lengyelország királynéja, azután a római császár anyósa, azután pedig olyan világhíres az asszonyi erkölcsei miatt, hogy a török szultán nem restellt háborút indítani a megszerzéséért egész Európa ellen sem, mert ilyen hatalmas, ilyen parancsolni tudó asszony nem akadt még az ő háremének a legkiöregedettebb és legnyugalombahelyezettebb, viseletes odaliszkjai között sem.
De ha tisztelték a Paris-ba érkezett lengyelek Csernababa királynét, no ugyan nem tisztelte egy cseppet sem a vörös Péter. Amikor a királyné kora reggel a kíséretével együtt elindult a Szent Sulpiciusnak vagy pedig Szent Dénesnek a templomába, hogy misét hallgasson, mit gondoltok, ki ugrott oda eléje a templomkapu bolthajtásos ívei alól? Úgy van. Péter, a vörös Péter, aki az éjszakát most már ott töltötte egy-egy templomnak a hűvös küszöbén. De amikor jött a királyné, felriadt az álmából, és belecsapva a levegőbe mind a két öklét, hogy csak úgy táncolt a csuklóján a sárga cafrang, tágra nyitott torokkal ordította bele Paris már ébren levő népének a fülébe, a lelkiismeretébe:
- Vigyázz, Paris népe! Itt jön az átkozott asszony! Itt jön az a szörnyeteg, aki távoli cselszövéseivel elüldözte Oktáviánusz császár palotájából az első császárnét, hogy a maga leányát ültethesse a helyére. Itt jön a gonosz banya, akinek átok minden gondolata, aki elkergette a császárnét szép két hercegével, Flórenzzel és Liónnal együtt, aki megölte erőszakos házasságával a maga leányát is. Vigyázz, Paris! Ennek az asszonynak a leánya az anyja gőgje miatt halt meg a nyolcadik hónapján, ezt az asszonyt nem ajándéknak, hanem átoknak küldte ide Oktáviánusz császár. Vigyázz, Paris! Ez a banya hozza a veszedelmet.
A jó parisiak, akik ilyen korai órákban szokták bevásárolni a petrezselymet, a zellert meg a sárgarépát a mindennapi levesükhöz, amelyben azután sokkal később főtt mindennap egy tyúk is, hol elmosolyodtak, hol talán megborzadtak egy kicsit a vörös Péter ordítozásán. Csak egy-egy kóbor kutya adott igazat keserű vonítással az utca kétségbeesett pojácájának, mert a kutya - hiszen mindnyájan tudjátok - kísértetlátó állat, és meglátja a lelket még a kőre kidobott próféta zavaros beszédében is...
Paris népe, mondom, inkább csak mosolygott a vörös Péteren, mintsem hogy komolyan vette volna a szavát. De csak egy hétig tartott ez a mosolygása, mert egy hét múlva Montpellier felől is, Burgundia felől is jöttek a vészes hírhozók: közeledik nagy hadsereggel Paris felé Szelim szultán, hogy elragadja onnan azt az egyetlen fejedelmi asszonyt, aki alkalmas lesz arra, hogy betöltse az ő háremében a főduenna szerepét. Mert abban az időben a szultánok még nemcsak eunuchokat, hanem duennákat is tartottak a háremük őrzésére.
Jött a török irtózatos haddal, és megszállta Paris városát. Se ki, se be nem lehetett jutni a jó parisiaknak, akik csak most látták be igazán, hogy ennek az ostromnak a fele sem tréfa, mert a nagy éhínség miatt megették már a Jardin des Plantes összes elefántjait is, a csizmatalpakat pedig mind Dagobert király maga tartotta fenn magának, mert csak neki volt az a szakácsa, aki olyan mártást tudott csinálni, hogy még a csizmatalp is ízessé lett tőle.
Amilyen nagy volt előbb a hányavetiség Paris népe között, olyan nagy lett most a riadalom. Mert a hírhozók elmondták, hogy a török császár most már addig nem hagyja abba az ostromot, amíg csak ki nem adják neki szőröstől-bőröstől és Pózenestől együtt az özvegy lengyel királynét, vagy pedig nem fizetnek neki ötmilliárdot, hogy megépíthesse belőle a bagdadi vasutat.
A török hadsereg legnagyobb hőse egy Derár nevű óriás volt. Rettenetes nagy mohamedember, aki mindennap reggelire megevett egy kiló vasat, és megivott rá appetitóriumnak három deci sustorgós kénsavat. Azután széttörülte a hosszú bajuszát, megigazította a fején a derbendes sisakot, és felkapva a lovára, odanyargalt Paris falai alá. És onnan, lóhátról kezdett el felkiabálni a várfalakra:
- No, ti bitang gyaurok! Ti disznóhúsfaló cudar pogányok, ti! Hát ki mer közületek lejönni ide a rétre, hogy kopját törjön velem, vagy összemérje a silány spádéját az én szablyámmal? Van-e köztetek legény, aki le mer ide jönni, hogy párosan megviaskodjék velem?
Az arquebusierek ilyenkor óvatosan, csak úgy a várfal donjonjai mellől és inkább csak tisztesség okáért kilőttek rá egypár nyilat, de biz azok csak nagyot koppantak a Derár láncingén, kárt nem tudtak tenni benne. Hanem ember arra nem akadt egész Paris városában, hogy felvegye a küzdelmet a mohamedán óriással. Hiába járt végig az utcákon a vörös Péter, hiába kiabálta beléje a gyávaság keserű igazságát a népbe, senki mozdulni nem mert.
Ekkor azonban az történt, hogy a törökök egy másik csapata szép lassan megkerülte a várost, és betörve Szent Dénes kapuján keresztül, elfoglalta ezt a városrészt is, és már-már azzal fenyegetőzött, hogy a város védőszentjének a templomát is elfoglalja, és beleköti lovait, mint az istállóba. Mert ez ősi szokása a pogánynak. De már ennek a hírnek a hallatára azután csakugyan összeszedett egy bátor kis csapatot Joscelyne lovag, a királyi testőrség egyik fiatal hadnagya. És meg akarta vele védelmezni Szent Dénes templomát. Csak egy összeütközésre került sor, a pogányok baromsokasága hamar elnyomta a keresztényeket, jó, hogy nagy részük bemenekülhetett a belső bástya vonal mögé, de maga Joscelyne lovag ott esett el a Védőszent templomának a küszöbe előtt. Egyik török vitéz kicsavarta a kezéből a kardot, és azzal, maguknak a Joscelyne-eknek az ősi fegyverével ütötte át a francia hős szívét.
Ez a rettenetes esemény azután még nagyobb lángra lobbantotta a vörös Péter szívében a haragot, mert a Joscelyne-ek anyai részről unokatestvérei voltak a Roussillonoknak. A vörös Péter most már igazán őrjöngött, és egy ilyen tomboló rohamában jutott el abba a csendes utcába, ahol az öreg Kelemen lakott. Kelemen bizony most is csak olyan szelíd, olyan gyáva volt, mint az útjain is, és a nevelt fiát, Flórenzet sem engedte el hazulról a várfalakra, pedig a fiatal senki fia ugyancsak szeretett volna részt venni a Joscelyne vállalkozásában.
- Mit akarsz te ott? Mit akarsz te hősködni? Ki vagy te? Vitéz vagy te, gróf vagy te? A senki fia vagy te, talált gyerek, akinek még neve, még címere sincsen! - így szidta csaknem mindennap a gyereket, aki kénytelen-kelletlen engedelmeskedett neki.
- Címered sincs... - Ez fájt a legjobban Flórenznek, és éppen címert szeretett volna magának hősi harcon szerezni, ha a nevelőapja engedte volna. És ezen pityergett csendesen akkor is, amikor a vörös Péter odaért a Kelemen háza elé.
- Senki fia vagyok - sírta olyan hangosan, hogy meghallotta vörös Péter is. Ez irtózatosan, pokoli dühvel elkacagta magát:
- Ki mondta neked azt, hogy te a senki fia vagy? Ki mondta neked azt, hogy neked nincsen címered?
- Az apám. Az öreg Kelemen - hebegte a gyerek.
- Hazudott. Vagy talán maga sem tudja, hogy mit mondott. A római oroszlán a te címered, mert te Oktáviánusz császár elveszített fia vagy, akit az apád most is sirat. De te ne sírjál - rázta meg a félig gyerek Flórenz vállát a vörös Péter -, hanem siessél fel az öreg Kelemen padlására, ott a tyúkültetők között megtalálod az ő régi fegyverzetét, siess letakarítani róla a rozsdát, öltsd fel a páncélt, tedd fel a sisakot, és övezd oldaladra a kardot, mert ahogyan a te mostohanagyanyád, az átkozott Csernababa hozta rá Franciaországra a veszedelmet, olyan igaz, hogy csak te, Oktáviánusz császár fia tudod megmenteni tőle Paris városát.
Igazán nem kellett ilyen nagyon szaporítania a szót Péternek, mert még el sem mondta jól a mondanivalóit, amikor Flórenz már ott fenn volt a padláson, összeszedte az öreg Kelemen rozsdás fegyverzetét, és beleöltözködve, úgy, ahogyan volt, rohant vissza le az utcára. Az öreg Kelemen ijedtében hanyatt esett ott bent a földszinti szobában, de Péter és Flórenz már nem is hallották a zuhanását, úgy siettek a Szent Gyármán bástyája felé, amelyik alatt most éppen ott fickándoztatta megint arabs paripáját Derár, az óriás.
- Magelona segítsen meg, és most menj le - súgta oda a fülébe fent a bástyaormon a vörös Péter. - Győzni fogsz.
Flórenz leszállt a várfal lépcsőin, kilépett Szent Gyármán kapuján keresztül a török óriás elé, és kirántva a kardját, megcsóválta a feje felett, vitézi kihívásra. A török táborból harsogó kacagás volt erre a felelet:
- Nini, ki ez itt? Ki ez a rozsdás lovag? Utóbb Derárral ez akarna netán mérkőzni? Ez a tyúkpáncélos? (Merthogy Kelemen padlásán nagyon szabadjára voltak hagyva a tyúkok, és azt tették, amit akartak.)
Maga Derár büszke mosolygással vágtatott oda a gyerek elé. És a fényes szőrű, hófehér arabs paripája már egészen elgázolóban volt a kis rozsdás lovagot, Derár már csapásra emelte a kardját, amikor egyszerre a harcedzette mén visszatorpant. Derár bosszúsan vágta bele széles, arabs módon lapát kengyelét az oldalába, de a mén csak ijedt röhögéssel felelt, és elkezdte a fülét hegyezni.
Ha a mohamedán egyáltalán szokott volna káromkodni, most Derár nagyon elkáromolta volna magát. De így csak a fogát szorította össze, felemelkedett a nyergében, és körülnézve dörmögte:
- Ez a dög valamit hall! Valami hangtól van megijedve!
A következő pillanatban azután ő maga is meghallotta azt a hangot. Nem is a fülével, hanem a mellével, úgy, mint ahogyan a mennydörgést is előbb hallja meg a bordáid kasa, mint a füled. Tompa, megszaggatott, hörgő üvöltés, amelyik kietlen távolból is úgy zengett, mintha a közvetlen közeledben volna: oroszlánordítás. Az arab mén és a sivatag szülte vitéz nem csalódhattak ebben a hangban. És kővé dermedtek tőle. És még az öreg Kelemen rozsdaverte vén kardja is elég éles volt ahhoz, hogy Flórenz acélos karjától emelve kicsiholja Derár kővé meredt arcából a szertefecskendező vér égő sziporkáit.
A nagy török óriás lehullott a lováról holtan s Flórenz csapásaitól, a török csapat pedig, látva legnagyobb hősének a pusztulását, eszeveszett futással lódult neki a menekülésnek, odahagyva a tábora sátrait. És rohant bele egyenesen a Paris-t felmentő római hadsereg gyilkos kardcsapataiba.
De senki sem csinált közöttük olyan öldöklést, mint egy fiatal karcsú vitéz meg annak a segítőtársa, az az oroszlán, amelyik levegőreszkettető ordításaival megölte Derárt, most pedig halomra marcangolta a pogányt. Az az ifjú Lion herceg volt, Oktáviánusz császár második fia, a segítőtárs pedig az az oroszlán, aki a saját tejével nevelte fel Ciprus szigetének egyik barlangjában Liont, amikor a kalózok támadása elől elriadt anyja pólyástól együtt ottfelejtette.
Arról az oroszlánról, amelyik azután még a megtalálása után is mindenhová hűségesen követte a nevelt fiát, nevezték el magát a herceget is Lionnak. És amikor a diadalmas római hadsereg bevonult Paris városába, az első, akihez az oroszlán odaszaladt, az öreg Kelemen volt. És csodálatos - de hiszen mesét mondtam -, Kelemen nem ijedt meg tőle. Amint látta a két egymásra ismerő hercegfiúnak, Flórenznek meg Lionnak az ölelkezését, megértette ő is, hogy ez az oroszlán nem akarja őt bántani. Csak a nevelőanyja sietett oda dicsekvő dünnyögéssel a nevelőapához, és szinte érteni lehetett a hangját, amint odadörmögte Kelemennek:
- Ugye? Mi ketten mentettük meg a császár fiait. Az asszonyi szeretet, amelyik anyává teszi még a sívó oroszlánt is, meg a férfiúi kötelességtudás, amelyik még a tenger hullámán keresztül is megkeresi a mindennapos kenyeret még az árvák számára is.
Oktáviánusz császár maga is ott volt a felmentő hadseregben, amelyet Lion vezetett diadalra, ő is másodmagával volt, az elűzött első feleségével, aki visszatért hozzá, amint Ciprus szigetére is elérkezett a híre annak, hogy a vén Csernababa elmenekült Ravennából a török elől. A vénasszony cselszövéseitől sokáig egymástól elválasztott császári család így találkozott össze azután megint boldogan Dagobert királynak meg Isabeau királynénak az udvarában.
És ezzel vége van a mesének. Mert a mesemondó csak jó ember lehet, én is az vagyok, tehát nem mondom el, hogy hogyan pukkadt meg a dühtől Csernababa, amikor meglátta, hogy Oktáviánusz császár az első feleségét ölelve, oldalán a két fiával vonult be a francia király tróntermébe. És jó ember volt vörös Péter is, mert hiszen tulajdonképpen ő, a kidobott udvari bolond mentette meg Paris városát a török veszedelemtől, és ő szerezte vissza a római császárnak a boldogságot. Mit akartok tehát még többet róla hallani? Paris felszabadulása után elment úgy, hogy senki sem látta, merre, eltűnt, és még máig sem került megint elő. Vagy beszegődött megint pojácának valahová, vagy pedig megint keresi a szép Magelonáját, akitől elválasztotta a busant-madár, és akit nem bír többé megtalálni.
Ripsz-rapsz... ez a vörös Péter története.