A lap feldolgozottságának foka

A víz mint ital

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A víz mint ital
szerző: Gárdonyi Géza

       Mikor már indulóban voltunk a Szent Anna-tóhoz, a vezetőm azt kérdezte tőlem, hogy nem viszünk-e valakit az útra?
- Mit vinnénk?
- Talán egy kis vizet.
- Hát mennyit megyünk a tóig?
- Két és félórát.
Az órám kilencet mutatott. Gondoltam, délig sétálva megfordulunk. Azt feleltem, hogy:
- Nem viszünk semmit.
Mindössze egy könnyű köpönyeg volt, amit átadtam neki, meg egy csomó szivar. Szíhat ebből ő is, amennyit akar.
Antal Ferenc vállára vette a köpönyeget, és megindult előttem a hegyen fölfelé. Nálam csak egy könnyű ernyő volt. Jó az efféle botnak is.
A hegy így alólról tekintve kétszer akkorának látszik, mint a Szent Gellért-hegy. De meredekebb. Az út csigásan kanyarog fölfelé. Mindenfelől fák: alól fenyőfák, följebb nyárfák, nyírfák, meg mogyoróbokrok. A levegő friss, és fenyőillattal teljes. És lám, a bolondos székely még vizet akar hozni.
Minek néz ez engem?
Nem vagyok én se kacsa, se gólya.
Lassan sétálva megyünk fölfelé. Antal Ferenc pöfékel, mint egy lokomotív. Körülbelül ötvenéves, szikár, barna székely ember. A fején fölhajtott szélű fekete posztókalap: az öltözete durva vászonkabát, amit ő ujjasnak nevez és fehér szőrnadrág, amit ő harisnyának nevez.
A lelkemet régen nem érzett nyugalom tölti el. Az üde, zöld fák között lépkedve boldog képeket forgatok az elmémben: meglátom valahára a bájos hegyi tavat, amelynek hullámaiból a nép képzelődése tündéreket vél fölmerülni és amelyet járkélők (vagy amint magyarul mondják, turisták) évszázadok óta messze földről fölkeresnek.
Csend van körülöttünk. Csend és árnyék. A fenyőfák rojtos ágai az út fölé hajolnak. A székely vastag bőrcipője alatt megroppanik olykor a sziklatörmelék, vagy az úton heverő száraz galy.
De csakhamar elhagyjuk a fenyők hűvösét. A hegyoldalt itt már fiatal nyárfák sűrűje lepi be. Antal Ferenc elmondja, hogy ez alig húsz éves erdő. A régi leégett. Annak a hamvából nőtt ki az új.
A nap éppen ide tűz. Egy darabig csak várom, hogy újra hűvösbe jutunk, aztán megteszem az ernyőmet napernyőnek.
Vajjon mennyi ideje jövünk már?
Félórája lehet.
Megnézem: éppen egy órája.
Furcsa: egy pohár friss vízre gondolok. Milyen szép azokban a hétszögletű kristályüvegpoharakban a jéghideg tiszta víz. Ha egy figyelmes pincérkéz kinyúlna itt a mohos hegyoldalból és a szokott alpakka-tálcán ilyen friss vizet nyujtana, bizony Isten elfogadnám.
Különösnek találom, hogy amint emelkedünk, a nap heve is emelkedik. A falevelek meg se mozdulnak. Antal Ferenc gépiesen, egyforma lassú lépésekben megy előttem. Még csak bot se kell neki.
Beszélgetünk egyről-másról. Milyen színes, gazdag nyelv a paraszt ember nyelve. Ha akad majd egy második Semsey Andor, aki a szívét is az erszényében hordja, össze fogják szedni a nyelvünknek szétszórtan heverő kincseit és meglátja majd a világ, hogy még az angol nyelv gazdagságára is szánakozva nézhetünk. Közbevetőleg majd csaknem azt mondom a székelyemnek, hogy mégis jó lett volna egy palack borszéki vizet hozni, de nem mondom ki.
Másfélóráig haladunk már pihenés nélkül, mindig fölfelé. A hegy virágzata nem változik, csak a sziklák mohája szárazabb. Valami vékony piricskelő csörgést hallok. Látom, hogy egy vörösszárnyú szöcske cirpel így a kétméteres, céltalan röppenései közben. Máskor megállanék és figyelemmel kísérném a sziklás hegynek ezt a kis lakóját, most arra gondolok, hogy ez a cifraeszű székely reggel bizonyára nagyot ivott.
- Messze vagyunk-e még?
- Nem, istállom, már nem vagyunk messze.
- Furcsa, hogy ezekben a hegyekben nincsenek források. Másutt minden lépten-nyomon akad az ember valami csorgóra.
- Ezen a földön is, istállom.
- Hát érünk útközben valami forrásfélét?
- Nem, istállom.
Itt már arra gondoltam, hogy az Andrássy úton mégis csak könnyebb sétálni. A kabátomon úgy égett a nap, mint a tüzes vasaló. A fű is száraz már idefönn. A vörösszárnyú szöcskék minden lépésünknél csörögve röppennek föl. A levegőben a vad csombor illatát érzem. A hegytető nincs is már messze. Milyen türelmes vagyok és milyen nyugodt! Azt hiszem, hogy nagy testi szenvedéseket tudnék kiáltani.
- Nem szomjas? - kérdem a székelytől.
- Nem istállom, - feleli a szivarfüstöt jóízűen fujkálva, - nem vagyok szomjas.
Magam is rágyujtok.
A szivar jó találmány. Élvezet is, vigasztalás is. Azonban ősapáink, azt hiszem, nemcsak szivarral utaztak, hanem kulacscsal is. Ez mutatja, hogy okos emberek voltak. Igaz, hogy Budapesten furcsa volna, ha az emberek kulacscsal járnának, de itten, - itt legalább a fürdőigazgatóságnak kellene intézkedni, hogy a vezetők kulacsot hordjanak.
Node valahára a hegy tetejére érkezünk. Irtás van itt. A rövid, sürű fűben fák és száraz galyak hevernek. A szöcskéknek barna légiói lomha és ügyetlen röpüléssel térnek ki az útunkból. A hegy széles vállairól meg lehet látni egynehány falut. Micsoda apró házak és micsoda apró emberek! Nem csodálom, hogy az óriások bogaraknak nevezték az embereket. A hegyeken laktak és a magasból nézték őket.
Azonban most már a vadon vidék szépségeiben csak egy-egy percig tudok gyönyörködni. A tóhoz! Csak mielőbb a tóhoz!
Antal Ferenc megindul a hegy gerincén lefelé. Itt újra fenyvesek világába lépünk. Sötétzöld, mozdulatlan faóriások ezek. A legfiatalabb is van százesztendős.
- Mennyit megyünk még?
- Félórát.
- No de ideje is már, hogy a tóhoz érjünk.
- Nem jó ám annak a vize istállom.
- Nem jó?
- Bizony nem, istállom.
- De csak van tán ott valami vendéglő?
- Nincs ott, istállom, semmi.
- No, akkor rendbe vagyunk. Nekem víz kell Antal Ferenc, akárhol vesszük is.
- Erre pedig nem igen találunk, istállom.
- Hát merre találunk?
- Amarra balra volna egy kis kút.
- Kút? Mennyire van ide?
- Félórányira.
- Hát odamenjünk.
A Szent Anna tava felmosolygott rám a hegynek mindenütt zöld öléből. Ezért jöttem el Budapestről ide az ország sarkáig, ezért tettem kétnapi útat, hogy ezt lássam és ime most, hogy már csaknem a szélén állok, bármely közönséges kút jobban érdekel. Ez a vőlegény esete, akinek tüzes tapló van a csizmájában.
Antal Ferenc egy nyírfás ligeten át tört útat, figyelemesen félrehárítva előtte a galyakat. Milyen különös, hogy ebben a szép erdőben nem szól a madárdal. Csöndes és elhagyott. Ez a Jókai Kokojszása különben, amiről azt a szép tündérregét írta, amelyből a Viora készült. Most már beszáradóban van ez is, csak a talaj ingásáról lehet érezni, hogy azalatt víz rejtőzik. Beljebb, amint a székelyem mondja, akadnak még olyan helyek, amelyekben az odatévedő lovak és marhák elsülyednek, elvesznek.
Félórai botorkálás után megáll a vezetőm egy bükkfa előtt és azt mondja:
- Itt van, istállom.
- Hiszen ez nem kút.
- Mink annak hívjuk, istállom.
Egy tót kalap nagyságú kis vízgyülemlés volt ott a fa tövében. A víz alján narancsszínre megrothadt levelek. A lágy földben a kis tócsa körül lábnyomok feketélenek. No már inkább pusztuljak el a föld színéről, de ebből nem iszom.
A vezetőm egykedvűen hallgatta a lemondásomat. Ő bizony négykézlábra helyezte magát és a bajuszát kétfelé törölve belehajtotta a fejét a vízbe.
Szürcsölt.
- Jó? - kérdeztem némi irígységgel.
- Nem éppen jó, istállom, - felelte lélegzetet véve, - de münk már össze vagyunk szokva.
Azzal visszahajolt és olyan jóízűen ivott, hogy alig bírtam rajta tartani a szememet.
- Hát hol van itt még valahol valami kútféle?
- Itt istállom sehol sincsen, hanem lenn a völgyben vagyon egy másik kút.
- Jóvízű kút?
- Vagyigen, istállom.
- Mennyire van ide?
- Egy jó órajárásnyira.
- Fáradt vagyok már. A levegőt a nap mindenütt forralja.
Soha, mióta élek, nem történt velem, hogy vizet nem kaptam volna. Nem is ittam délelőtt talán soha, délután is ritkán. De hegyre se szoktam mászkálni.
Hirtelenlejtésű hegyoldalon megyünk lefelé. Szomorú vagyok.
- Ha egy pásztort találnánk útközben, - mondom a vezetőmnek, - annál lenne víz is.
- Nem, istállom, - feleli, - azok nem hordanak magukkal vizet.
- Hát mit isznak?
- Ott isznak, istállom, ahol én ittam.
Egy deszkabódéféle építmény szürkélik a völgyben. Kénszag száll olykor felénk. A vezetőm azt mondja, hogy:
- Az a vallató.
- Mi az?
- Fürdő.
- Ott a kút?
- Odább.
A fürdőben senki sincs. A víz fortyogva és bugyborékolva forr a bekerített helyen. Sárga iszapos, kénszagú víz. Azt hittem forró. Belenyulok, hát jéghideg. Gyerünk tovább.
- Messze vagyunk még?
- Nem, istállom.
Körülbelül száz lépésnyire megáll és egy fa alá mutat:
- Ihol a kút, istállom.
Szakasztott oiyan tótkalapnagyságú kis tócsa, mint az előbbi. Az alján rozsdavörös falevelek. Körülötte fekete nyomok. Még csak lefolyása sincsen. De most már nem bánom, akármilyen, csakhogy víz. Most már meg tudom érteni, hogyan lehet kiinni az ökörnyomot és hogyan lehet leölni a tevét, abban a reménységben, hogy annak csakugyan van víztartója.
Antal Ferenc azt kérdi, hogy van-e nálam pohár?
- Dehogy van barátom, úgy jöttem én el, mintha otthon sétálnék Budapesten.
Leveszi a kalapját és annak a szélébe vizet merít.
Jóleső meglepődéssel látom, hogy a víz kristálytiszta és ki gondolná: jéghideg! pompás! könnyű! borvíz!
Nohát ittam életemben sokfele drága és nemes italt, de ilyet csak az angyalok isznak a mennyországban. Mintha nem is víz volna, csak egy hűsítő, levegőkönnyűségű, égi jó valami: eszményített víz, aminőt az Isten csak a maga számára teremthetett. Szinte könnybe lábadtak a szemeim a gyönyörtől. Adjon még, adjon, amennyit csak lehet. Fájdalom, csak háromszor merít tisztán a nagyszélű posztókalap. Azontúl már csak a zavarosa marad. Annak neki hasal az én székelyem és kiissza kalap nélkül az egészet.
Azonban nekem semmiség volt az, amit ittam. Egy harmatcsepp a Szaharának! Bár ne lett volna annyira isteni, inkább közönséges és nehéz nyeletű, mint a budapesti víz. Ez, amit ittam, csak felingerelt. Érzem, hogy nem lehet nagyobb gyönyörűség a világon, mint ilyen vízből annyit inni, hogy akár meghaljon tőle az ember.
- Pihenjünk, - mondom, - várjuk meg, hátha újra teleszivárog.
Leheveredtünk a pázsitra. Csak most gondolok arra, hogy az a víz, amit a furfangos székelyem odafenn ivott, éppen ilyen hideg és éppen ilyen borvíz lehetett, mert ugyanilyen tócsa volt, ugyanilyen rozsdás faleveleken. Ez a rozsda a borvíz rendes nyoma. A kópé csak azért nem biztatott rá, hogy ő maga ihassa meg.
Várunk egy jó negyedórát, azonban hiába. Ami kis víz előszivárgott, az még zavaros. Estig is eltartana, míg újra ihatnám.
- Hallja, - mondom, - nekem ez a víz nem elég. Jobb volt, mint aminőt kívántam. Majdcsaknem szomjasabb vagyok, mint az elébb voltam. Nekem sok kell: egy egész Oceán. Tudja maga: mi az Oceán?
- Nem, istállom, nem tudom.
- Az Oceán akkora víz, hogyha az egész Magyarországot beletennék, meg Muszkaországot, meg minden országot, ami van a világon, hát nem látszana ki belőle egyéb, mint a Csomád tetejében egy öklömnyi, meg azon egy béka.
- Jó nagy lehet, istállom.
- Hát hol van ide megint a legközelebbi forrás?
- Itt a másik hegyen, istállom, a Torjai fürdőnél, ott vagyon egy jó vendéglő is.
- Ahol a kénbarlangok vannak?
- Ott, istállom.
- Mennyire van az?
- Ide már csak két óra járás.
- Két óra!
- Vagyigen, istállom.
- Induljunk.