A víz mellől
| A víz mellől szerző: Tömörkény István |
A víz ereje
Télen a folyó halott. Már abban az értelemben, hogy a vize folyik ugyan, de rajta nem jár senki. A legolcsóbb országutat nem használják. Néha ugyan a jég miatt sem lehet, mert az úszó táblák összeállnak rajta. Mint régebben az embereket állammá kényszerítette össze valamely szigorú vezér, olyanformán csapja össze jégmezővé a táblákat a hatalmas hideg. Ugyan az sem mindig hatalmas. Jön valami meleg szelecske, s egy éjszaka alatt megindul a jég. Azonban nem lehet tudni, hogy a harmadik éjjel nem jön-e megint valamely hideg szelecske, amelyik megint összeállítja. S ráadásul most már azt sem lehet tudni, hogy melyik szél milyen? Ezelőtt az északi szél hozta a hideget, a déli a meleget, de most már ezek is össze vannak keveredve, mert az idők járása mostanában csakugyan mindenben megváltozott. Olyan akaratosan erős déli szelek vannak, hogy az csoda.
Valamikor a gazdagságra büszkélkedő tanyai gazda ilyen gőgös panasszal volt:
- Annyi a cselédöm, hogy a szél se ér tőllük, mégis mindön dolog gondja az enyim...
Ami úgy értendő, hogy a sok cselédje szél ellenében körülállta, a gazda elől fölfogták a szelet. Mint a fák a vihart a vékony homoki erdőben a vetés elől.
Most próbálja azonban ezt. Akár déli szélben is. A déli szelek úgy megváltoztak, hogy ahhoz fogható változás nincsen más. Szép, szelíd, suttogó szava lármás kiabálássá változott, s ma azt mondják róla, hogy nagyon szépen föl tudja öltöztetni a dolgos embert. Amennyiben hogy minden gúnyáját magára szedi a szél hidege ellen, ha rongyos is.
Hát így van ez kora tavasszal. A víz még halva van, mert ki merne rajta a törékeny faedényekben járni. De a part nincs meghalva. Ott járnak-kelnek az emberek, és nézik a vizet. Hogy mi van vele? Hogy miként leszünk, és hogyan leszünk, mikor lesz a vízen is tavasz, amely majd a munkás karoknak dolgot ad. És a vizecske iránt más felekezetek is érdeklődnek. Ama városrészek lakói, akik messze laknak tőle, szintén megindulnak olykor, megtekinteni a vizecskét. Mert az úgy van, hogy meg kell látogatni olykor, és legeltetni rajta a tekintetet. Már a távolos tanyákon lakó embernek csakugyan semmi köze hozzá, mert ha kiöntene is, odáig nem érne, de ha bent jár a városon, mégiscsak megtekinti, gyermekét behozza, s megmutatja neki, mondván:
- Ez a víz... Ez az a bizonyos...
Állnak a parton. A vizecske most jól megbővült, mert a télen sok hó esett, a föld túlontúl jóllakott vele, amit már nem bírt meginni, odaadta a vizecskének. Ez meg hízik tőle, és vastagodik. Nyáron olyan vékony néha, hogy azt lehetne hinni, hogy valamely híres vízugró jól nekiszaladtában talán túl a közepe feléig át is bírná ugrani, most meg, íme, mily terjedelmes: kihaladt a partokra, s ellegel egész a töltések lábjáig, azokat nyalogatja. Mit gondolhatnak most a töltések lábjai, mikor ilyen megtiszteltetésében már esztendők óta nem volt részük? Csak nézték, nézték, de hiába nézték a vizecskét, mert nem jött el hozzájuk, úgy tetszett, hogy már minden látogatásról letett. Ám most feltámadt a régi szerelme, és a parti fűzfák törzsének csókolására, szűzi ágyából kitérvén, odavonult.
Már most arról van szó, hogy majd halad-e tovább? Fölmászik-e a töltések oldalain, hogy a füveket életre serkentse, és benézzen az ürgelyukakba, mondván a kis családnak: de régen nem láttalak benneteket, báránykáim. Bár hiszen az ürgebáránykák nemigen szeretik az ilyesmit, mert belefulladnak a látogatás örömeibe.
Azt mondja egy ember:
- Az idén följön a partra.
A többiek hallgatnak, könyökölvén a kőkorláton. Csak egy akad, aki csóválja a fejét.
- Nem úgy van - szól. - Nem jön föl. Nem bír.
- Nono, Mihály bácsi - veti közbe a harmadik. - Nagyon sok hó esött. Itt nálunk is sok esött. Mennyi löhet még odafönt a högyekbe. Ha a két ár összeesik...
- Ha összeesik is. Nincs már ennek a víznek ereje. Elvötték tűle az urak.
Úgy áll a dolog ugyanis, hogy kétféle áradás van. Az egyik a tavaszi zöldár, a másik a hegyi hóolvadás árja. Ha szép egymás után sorjában következnek, leszaladnak baj nélkül. De ha mind a kettőnek az ideje egybeesik, a sok víz nem fér bele a folyó ágyába, és kicsap a partra. Már aztán hogy tudományosan is így van-e ez, az nem egészen bizonyos, de a vízen járó és a vízből élő nép így tartja igazságul. Éppen azért mondják is Mihálynak:
- Ha összeesnek, csak följön a partra. Ide a lábunk elé, e. Hogy még majd a lejárókat is be köll falazni.
- Dehogy, dehogy - ingatja a fejét Mihály. - Mondom, hogy nem bír. Nincsen hatalma többé. Az urak elvötték a hatalmát. El. Elvötték az erejét, hogy elvöhessék tőle a sok földet, a rétöket, amikre azelőtt kijárt.
Egy fiatal kérdezi:
- Aztán jutott azokbúl a földekből a népre valami?
Mihály bácsi keserűen nevet, és úgy beleszorítja a szárat a pipába, hogy a makkja majd kettészakad.
- A népnek? - kérdezi. - Hát jut itt valami a népnek? Az ki van zárva.
Csakugyan így mondta: Ki van zárva. Mihály bácsi a szocializmussal beszívta magába a germanizmust is.
Könnyebb a nehezebb.
Urasodnak mindenben, ilyenformán kezd már ritkaságszámba menni az egy fából vágott csónak. A vízenjárás tudományának mindenesetre a legősibb fajtájú edénye ez. A ledőlt parti vastag fatörzs tetejére tüzet raktak, azt okkal-móddal ápolták úgy, hogy a parázs kiégette a fa belsejét: így támadt az első ladik. Az egy fából való csónak is ezen az alapon készült, csakhogy már rendesen ki van faragva; van neki orra, eleje, hátújja, közepe, evezőlukja, kötélkarikája, miegymás. Tölgyfából való hosszú és irgalmatlanul nehéz jószág. A mai könnyű ladikhoz úgy viszonylik, mint a fürge mókus a lajhárhoz. Külső látszatra nem lehet mást gondolni róla, hogy igen-nagyon esetlen és otromba eszköz.
Pedig nem.
A jó múltkoriban szükség volt egyre. Abból az okból, hogy tegyünk el belőle legalább egyet emlékül arra az időre, amikor egy csepp sem marad belőle a vízen. Kerestünk egyet, de nemigen találtunk. Még a vízen fölfelé menve, az ősi halásztelepeken, Tápén, Algyőn, lehet találni, de ami van, az nem eladó. A halász egészen kurtán megmondja: hiába is ígérget az úr érte akármennyi pénzt, mert semennyi pénzért sem eladó. Víznek lefelé azonban még lehetett egy eladót találni, Martonyoson. Szintén ősi halásztelep. A vízi nyelvben, ha a vízpart meredek, akkor annak szirtje van, meg martja van. Innen származhatott a neve, most közigazgatásilag Martonosnak nevezik, mivelhogy azok úgyis mindenhez jobban értenek.
Ott egy öreg halász, sok lelki tépelődés után, úgy határozott, hogy megválik az "egyfától", amelyikkel már az öregapja is a vízből kereste a kenyerét. Mentegetőzött is, mert már agg, és nem jár többet a vízen. Máskülönben semennyiért sem válna el tőle, mert az ő öreg, megfogyott izmú karjai nem bírnának már el egy könnyebb ladikot.
E csodálatos beszédre természetesen föladódik a kérdés:
- Hogy is mondja csak? Hogy nem bírna el egy könnyebb ladikot.
- Nem - mondta az öreg - az már neköm nehéz lönne.
Városi helyen ilyesmit sem lehet találni, amikor a nehéz a könnyebb, és a könnyű a nehezebb.
- Hát hogy lehet ez, bátyám? Hiszen egy könnyű puhafa ladikon csak könnyebben jár az ember a vízen, mint ezen az idomtalan, nehéz fán?
- Nem - felelte az öreg a mesterségében járatos ember lenéző mosolygásával. - A tőfából csaló csónyak a könnyebb. Nem olyan nehézkes ez. Csak az látja annak, aki a partrúl nézi a vízi embert.
- Hát aztán hogy lehet ez?
- Ez úgy löhet - mondta a vénember -, hogy a könnyű ladikot a víz úgy táncoltatja, ahogy akarja. De ez ráfekszik a vízre, és a víz nem bír vele. Ebben a ladikban nem a víz az úr, hanem én vagyok az úr. Mert ez mindön lapátnyomásra enged. Ha tud kormányozni az úr, akár mög is próbálhatja.
Kormányozni? Rég volt az, valamikor a döglött-tiszák és döglött-marosok idején.
- Hát - mondja a halász -, nem is hagynám el, de már föl akarok hagyni a hálózással. Ha mög tudunk egyezni, eladom.
Az alku meg is történt, de annyi bizonyos, hogy nagy árt kellett a csónakért fizetni. Egy kisebbfajta bálra való női selyemruha alighanem kevesebbe kerülne.
No most:
- Hát azt mondja már egyszer, bátyám, hogy ha olyan jó ez a lélekvesztő, meg olyan drága: hát miért nincsen mestere, aki csinálná?
A különös mosolygás megint megjelent az öreg képén. Ilyenkor bele lehet látni a szemen keresztül a koponyába, már legalább őszinte embereknél. Tisztán lehetett látni, hogy az öreg azt gondolja: ez a városi ember is úrnak tartja magát, mégis ennyire tudatlan.
- Hát - mondta -, hát mibűl? Hát nincsen az istennek annyi tőfaerdeje, amit a városiak ki ne vágatnának. Mert mindönt elhordanak maguk gerendának. Nagy házakat csinálnak, kételemetöst, háromelemetöst, négyelemetöst. Lába kél a fának, elmén gerendának. Hát hun van már a tőfaerdő.
Valóban, hatnapi járóföldre is elmehetsz, felebarátom, amíg egy öreg tölgyfaerdőt találsz. Az erdőknek lába kelt, és újak nem teremnek.
A pusztaságok helyein, harmatos éjjeleken, hallatszik, hogy a sívó homok sír utánuk. Azonban nem jönnek, talán többé sohasem jönnek vissza.
És ritkaság az az ember, aki diófa koporsót tudna csináltatni magának.