A vész szelleme
szerző: Garay János
Lenn mélyen a földben,
Melynek közepette
A néma enyészet
Lakát felütötte,
Tanyázom én.
Világom az éjfél
Vak, síri homálya,
A rom diadalma,
Az élet halála
Én életem.
Köröttem üvöltnek,
A melyek uralnak,
Vad harczban a vészek,
Mint annyi hatalmak.
Csak int kezem -
S föllázad a szélvész,
Mely tombol alattam,
Zúgó paripáját
Bérembe fogadtam -
Elő, elő!
Nyakába hajítom
Kezembül a féket,
Nem nézve, hová, hol?
Bezúgom a léget -
Ki áll utat?...
Lesodrom a szírtet,
Mely csúcscsal eget vert,
Mint nádat az erdőt,
Mint pelyhet az embert
Odább fuvom.
Felszítom a szikrát,
Mely ős elemében
Sustorgva czikázik
A föld üregében,
S ha lángra kelt:
Órjási hegyekből
A földre okádom,
Hogy a mi van és él
A messze világon,
Hamvadjon el. -
Medrébe lesújtok
A néma vizeknek,
Hogy bőszen előttem
Mint rémek ügetnek
Hegy- s völgyön át.
Elöntni a földet,
Elnyelni az éltet,
Elsodrani mindent,
Mi veszhet, enyészhet,
Merűljön el!
S ha nyargal a szélvész,
Föllázad a tenger,
A láva tüzet hány,
Őrülten az ember
Porban jajong.
Felsíva kedemben,[2]
Magasra repűlök,
Csattogva megállván,
Kéjárba merűlök
Munkám felett! - -
Most, ember! emeld föl
Fődet, a kevélyet,
Hirdesd, hogy erős vagy,
Hogy gyáva szeszélyed
A föld ura.
Gránit palotáid
Szédelgve inognak,
Kincsedre a tenger
Mélységi vihognak,
Hajód elült!
Mondd zöldnek a rétet
Kalászod aranynak, -
Árvíz iszapában
Temetve rohadnak
Vetéseid!
Csak állj ki, csak állj ki
A puszta vidékre,
Kiáltsd ki az átkot,
Vagy esdj fel az égre!
Késő vagyon!
Kétségbeesésed
Végső sugaráúl,
Utánad uszítom
Éjedbe világúl
Fáklyám tüzét!
És fenlobog a láng,
Üvöltöz a szélvész,
Megárad az árviz,
Nincs semmi menekvés,
Sehol, sehol!
Csak én vagyok ébren
S órjási hatalmam -,
A vész diadalma
Fölöttem, alattam,
Az én dücsöm.
Király vagyok és úr
A merre halál van,
Rettegjetek engem
Életben, halálban
A vész urát!