A vér
| A vér szerző: Émile Zola, fordító: Éber László |
ELSŐ FEJEZET
Vajmi sok volt már a sugarakból, virágokból, illatokból. Nem fáradtál még bele, Ninon, ez örökös tavaszba? Mindig csak szeretni, mindig a tizenhatéves kor álmát énekelni. Esténként már elalszol, rossz leány, ha hosszan elmesélem neked a rózsa kacérkodását és a szitakötő hűtlenkedését. Nagy szemeidet lehunyod az unalomtól és én, aki már nem meríthetek belőlük ihletet, dadogva hasztalan keresem a kibonyolítást.
Majd megmutatom én a te lusta szempilláidnak, Ninon. Oly rettentő mesét mondok ma neked, hogy egy hétig be nem hunyod a szemedet. Hallgass ide. Hosszú mosoly után jól esik a rémület.
MÁSODIK FEJEZET
Négy katona, a győzelem estéjén, a csatatér egy elhagyott zugában táborozott. Leszállt a sötét és ők vígan lakmároztak a halottak közepette.
A fűben ülve a tűz körül, bárányszeleteket sütöttek, melyeket aztán még egész véresen költöttek el. A zsarátnok vörös fénye határozatlanul világította meg őket, és óriási árnyaik messze elnyúltak. Időnként halvány fényfoltok villantak fel a mellettük heverő fegyvereken és ilyenkor a homályban embereket lehetett látni, kik nyitott szemekkel aludtak.
A katonák hosszúakat és harsogón nevettek, a nélkül, hogy látnák a tekinteteket, melyek reájuk szegeződtek. Kemény nap volt. Nem tudván, hogy mit hoz nekik a holnap, örültek az életnek és a pillanat pihenőjének.
Az Éj és a Halál szálldosott a csatatér felett és nagy szárnyaik megzizegtették a csendet és a borzalmat.
A vacsorával végezvén, Gneuss énekelni kezdett. Csengő hangja megtört a komor és vigasztalan légben; éneke, mely vidám volt az ajkán, zokogva olvadt a visszhangba. A katona, csodálkozva e hangokon, melyek szájából jöttek és amelyeket nem ismert, még hangosabban énekelt, mikor a homályból egy rettenetes kiáltás hasított a levegőbe.
Gneuss elhallgatott, mintha rosszullét fogta volna el. Szólt Elbergnek:
- Eredj csak, nézd meg, melyik holttest ébredt fel?
Elberg fogott egy lánggal égő fadarabot és ment. Társai pár pillanatig követhették tekintetükkel a fáklya fényénél. Látták, ahogy lehajol, kérdezgeti a halottakat, kardjával piszkálja a bokrokat. Azután eltűnt.
- Clérian, - szólt Gneuss kis hallgatás után, - a farkasok ólálkodnak ma este: menj, nézz utána barátunknak.
És Clérian is beletűnt a sötétbe.
Gneuss és Flem, belefáradva a várakozásba, a félig elaludt tűz mellett elnyúlva beburkolóztak köpenyükbe. Szemeik lehunyódtak, mikor ismét az a rettentő kiáltás süvített el fejök felett. Flem némán felállt és nekiindult a homálynak, mely két bajtársát elnyelte.
Gneuss most egyedül maradt. Félelem fogta el, félt ettől a fekete örvénytől, melyben halálhörgés bujdokolt. Száraz füvet vetett a parázsra, azt remélve, hogy a tűz világossága eloszlatja rémületét. A láng felcsapott, vérszínűen, a talajt széles világos kör tette láthatóvá e körben fantasztikusan lángoltak a bokrok és a halottakat, kik árnyékukban aludtak, mintha láthatatlan kezek ráncigálták volna.
Gneuss megijedt a világosságtól. Széthányta a meggyulladt ágakat, reájuk taposva eloltotta azokat. Ahogy újra beállt a homály, még súlyosabban és még sűrűbben, megreszketett a félelemtől, hogy újra hallani fogja a halálordítást. Leült, majd felkelt, hogy kiáltson társainak. Hangjának harsogása megrémítette; félt, hogy magára vonta a holttestek figyelmét.
Feljött a hold és Gneuss megrettenve látta, hogy halovány fénysugár siklik a csatatéren. Az éjszaka most már nem takarta el ennek borzalmát. A feldúlt, roncsokkal és halottakkal behintett síkság világosságból szőtt szemfedővel borítva terjengett a tekintet előtt; és e világosság, mely nem a nappal volt, megvilágította a sötétséget, anélkül, hogy eloszlatta volna annak néma borzalmait.
Gneuss verejtékes homlokkal állt és arra gondolt, felmegy a dombra, hogy eloltsa az éjszakák halvány szövétnekét. Azt kérdezte magától, mire várnak a halottak, hogy felkeljenek és körülseregeljék, most, mikor már látják. Mozdulatlanságuk szorongással töltötte el; valami szörnyűségest várva, behunyta a szemeit.
És ahogy így állt, bal sarkán valami langyos melegséget érzett. Lehajolt és egy kis vérpatakot pillantott meg, mely lábai alatt folydogált. A patak, kavicsról kavicsra szökkenve, vidám mormolással folyt; kilépett a homályból, megcsillant a holdsugárban, hogy tovairamodjon és visszatérjen a homályba; azt lehetett volna mondani, hogy valami fekete pikkelyű kígyó, melynek gyűrűi végnékül siklanak és követik egymást. Gneuss hátralépett, a nélkül, hogy be tudta volna hunyni a szemeit; valami rettenetes feszülés tágra nyitva tartotta azokat, egyenesen a véres árra szegezve.
Látta, ahogy ez lassan dagadozik, kiszélesedik medrében. A patakból folyó lett, lassú és békés folyó, melyet egy gyermek is könnyűszerrel átugorhatott volna. A folyó rohanó áradattá változott és tompa zúgással vágtatott a talajon, vöröslő habot túrva a parton. A rohanó áradatból folyam lett, óriási folyam.
E folyam holttesteket sodort magával és borzalmas csoda volt, ahogy ez a vér oly bőségben ömlött a sebekből, hogy halottakat görgetett.
Gneuss egyre hátrált a növekvő áradat elől. Már nem látta a túlsó partot, úgy tűnt fel neki, hogy a völgy tóvá változott.
Egyszerre sziklafalat ért a hátával; meg kellett állnia a menekülésben. Érezte, hogy a hullám a térdét verdesi. A halottak, kiket az ár magával sodort, beléje ütődtek; mindegyik sebhelyük egy-egy száj volt, mely gúnyolta rémületét. A sűrű tenger csak dagadt, egyre dagadt; most már csípője körül zokogott. Gneuss végső erőfeszítéssel felágaskodott, belekapaszkodott a szikla hasadékaiba; a szikla levált, Gneuss visszaesett és az ár elborította a vállait.
A sápadt és komor hold nézte a tengert, melyben sugarai visszfény nélkül aludtak ki. A világosság fent lebegett a légben. A roppant terítő, csupa homály és zajgás, valamely mélység tátongó nyílásának látszott.
Az ár emelkedett, emelkedett; habjával vörösre festette Gneuss ajkait.
HARMADIK FEJEZET
Hajnalban Elberg visszaérkezve, felébresztette Gneusst, ki fejét egy kövön nyugtatva aludt.
- Barátom, - szólt, - eltévedtem a bokrok között. Ahogy egy fa tövében leültem, meglepett az álom és lelkem szemei előtt különös jelenetek vonultak el, melyeknek a felébredés se tudta szerteűzni az emlékét.
A világ még gyermekkorában volt. Az ég roppant mosolynak látszott. A még szűz föld tiszta meztelenségében tárult ki május sugarainak. A fűszál, mely zöldellt, nagyobb volt, mint amekkora a legnagyobb tölgyfánk: a fák nekünk ismeretlen lombokat sátorosítottak a levegőbe. A nedv szélesen ömlött a világ ereiben és oly bőven áradt, hogy nem érve be a növényekkel, be-becsorgott a sziklák belsejébe és életet adott nekik.
A táj nyugodtan és sugárzóan terült el. A szent természet felébredt. Mint a gyermek, ki reggelenként térdre borul és megköszöni Istennek a világosságot, az ég felé árasztotta összes illatait, összes dalait, átható illatokat, mondhatatlan dalokat, melyeket érzékeim alig tudtak elviselni, annyira isteni benyomást tettek.
A szelíd és termékeny föld fájdalom nélkül szült. A gyümölcsfák mindenfelé vadon tenyésztek, az utakat gabonamezők szegélyezték, mint ma a csalán. A levegőben érezni lehetett, hogy az emberi verejték még nem vegyült az ég leheletébe. Isten egymaga dolgozott gyermekeiért.
Az ember, miként a madár, a gondviselés adta táplálékból élt. Istent áldva szedte a gyümölcsöt a fáról, a forrás vizét itta, esténként lombfedél alatt szunnyadt el. Ajkai irtóztak a hústól; nem ismerte a vér ízét, csak azok az ételek ízlettek neki, melyeket a harmat és a napfény készített lakomáira.
Így volt, hogy az ember ártatlan maradt és ártatlansága királlyá kente a teremtés többi lénye felett. Minden csupa egyetértés volt. Valami, nem tudom micsoda fehérség volt a világon, valami magasztos béke ringatta a végtelenségben. A madarak szárnya, nem menekülés céljából csapdosott; az erdők nem rejtegettek menhelyeket a sűrűben. Isten összes teremtményei a napvilágban éltek, egyetlen népet alkottak és csak egy törvényük volt, a jóság.
Én mendegéltem e teremtmények között, a természet közepette. Éreztem, hogy erősebbé és jobbá váltam. Keblem hosszan szívta magába az ég levegőjét. Hogy dögletes szeleinket odahagytam egy tisztább világ e szellőiért, az a gyönyörűséges érzésem volt, mint a bányásznak, mikor feljön a szabad levegőre.
Ahogy az álmok angyala még egyre csak ringatott, íme, lelkem mit látott egy erdőben, ahova elvetődött.
Két ember ment egy szűk ösvényen, mely elveszett a lombok alatt. Elől ment a fiatalabb; a gondtalanság énekelt az ajkán; tekintete cirógatva simogatott minden fűszálat. Néha hátrafordult, hogy reámosolyogjon társára. Nem tudom, micsoda nyájasságról reáismertem, hogy ez testvérnek volt a mosolygása.
A másik ember ajka és szeme komor és néma volt. Gyűlölködő tekintettel lesett az ifjú nyakára, meggyorsítva lépteit és meg-megbotolva mögötte. Mintha áldozatot üldözött volna, aki nem menekül.
Láttam, amint letör egy fatörzset, melyet durván husánggá nyesett. Azután félve, hogy társa eltűnik, utána szaladt, háta mögött rejtegetve fegyverét. A fiatalember, ki leült, hogy bevárja, közeledtére felkelt, megcsókolá a homlokát, mintha hosszú távollét után találkozott volna vele.
Újra elindultak. A nap leszállóban volt. A gyermek, a távolban, az erdő végső törzsei között megpillantva egy, a nap búcsúzásától sárga domb gyengéd körvonalait, meggyorsította lépteit. A sötét arcú ember azt hitte, hogy szalad előle. Fölemelte a husángot.
Ifjú fivére hátrafordult. Vidám biztató szó volt az ajkán. A husáng összezúzta arcát és a vér kilövellt.
A fűszál, melyre az első csöpp reáhullott, irtózva rázta le azt a földre. A föld reszketve, megrémülve beitta e csöppet; az undor hosszan elnyúló kiáltása tört ki kebléből és az ösvény homokja véres tajtékban lökte ki magából a szörnyűséges italt.
Az áldozat kiáltására láttam, amint a rémület szelétől űzve, a teremtmények szerteszaladtak. Szétfutottak a világban, kerülve a járt utakat; keresztutakra álltak és az erősebbek megtámadták a gyengébbeket. Láttam, amint félrevonulva csiszolták horgaikat és élesítették karmaikat. A teremtés nagy útonállása megkezdődött.
És most elvonult előttem az örökös menekülés. A karvaly lecsapott a fecskére, a fecske röptében elkapta a legyet, a légy reászállott a holttetemre. A hernyótól az oroszlánig minden teremtmény fenyegetve érezte magát. A világ beleharapott a farkába és örökké falta magát.
Maga a természet is, megszállva a borzalomtól, hosszú görcsrohamba esett. A láthatár tiszta vonalai megtörtek. A hajnalokat és a napnyugtákat véres fellegek kísérték; a vizek örök fokozással rohantak és a fák, össze-vissza csavarva ágaikat, minden évben a földre hullatták hervadt leveleiket.
NEGYEDIK FEJEZET
Ahogy Elberg elhallgatott, megjelent Clérian. Leült két bajtársa közé és így szólt hozzájuk:
- Nem tudom, láttam-e, vagy pedig álmodtam, amit el fogok mondani, annyira valóság volt az álom és annyira álomnak tűnt fel a valóság.
Ott leltem magamat egy úton, mely átszelte a világot. Városok álltak a mentében és a népek rajta jártak utazásaikban.
Láttam, hogy a kövei feketék. Lábaim megcsúsztak és felismertem, hogy a kövek vértől feketék. Az út szélessége irányában kétfelől lejtős volt; közepén patak folyt, mely vörös és sűrű vizet görgetett.
Követtem ez utat, melyen nyüzsgött a tömeg. Csoporttól csoporthoz mentem is néztem, hogy vonul el előttem az élet.
Itt apák áldozták fel leányaikat, kiknek vérét odaígérték valamely szörnyűséges istennek. A szőke fejek lehajoltak a kés alá, elsápadva a halál csókjától.
Amott remegő és büszke szüzek ölték meg magukat, hogy megmeneküljenek gyalázatos ölelésektől és a sir fehér öltönyéül szolgált szüzességüknek.
Távolabb szerelmesek haltak meg csókok között. Volt, aki elhagyattatását siratva, a parton lehelte ki lelkét, tekintetét a habokra függesztve, melyek tovasodorták a szívét; egy másik, kit szerelmesének karjai között öltek meg, átkarolta annak a nyakát, örök ölelésben forrva össze vele.
Még arrább a sötétségbe és a nyomorba belefáradt emberek elbocsátották lelküket, hogy megtaláljon egy jobb világot, melyet itt a földön hasztalan kerestek.
A királyok lába mindenütt véres nyomokat hagyott a köveken. Az egyik fivérének, a másik népének, megint másik Istenének vérében tiport. A porban vöröslő lépteik láttára a népek azt mondták: király járt erre.
A papok leölték az áldozatokat, azután bután a gőzölgő belek fölé hajolva, azt állították, hogy az ég titkait olvassák bennök. Ruháik alatt kardot viseltek és a háborút hirdették Istenök nevében. Szavaikra a népek egymásnak rontottak és elemésztették egymást a közös Atya dicsőségére.
Az egész emberiség részeg volt; döngette a falakat, hempergett az utálatos sártól szennyes köveken. Behunyt szemmel, két kézre fogott kétélű karddal csapdosott az éjszakában és öldökölt.
A mészárlás nedves lehelete lengett a tömeg felett, mely a messzeségben valami rőt ködbe veszett. Futott a rémület hevületében és mind dühösebb ordítozással vetette magát a tombolásba. Lábbal tiporta azokat, akik elestek és a végső csepp vért is kinyomta a sebekből. Lihegett a dühtől és átkozta a holttestet, melyből már nem tudott panaszt kitépni.
A föld ivott, mohón; gyomra már nem undorodott a csípős folyadéktól. Mint akit a részegség elaljasított, nyelte a seprőt.
Meggyorsítottam lépteimet, sietve, hogy már ne lássam testvéreimet. A fekete út mindegyre ugyanoly szélesen terjengett; a patak, melyet követtem, mintha valami ismeretlen tengerbe hömpölyögtette volna a véres áradatot.
És ahogy mentem, a természet mind komorabbá és szigorúbbá változott. A síkság kebelét mély szakadékok tépték fel. Sziklatömbök kopár dombokra és sötét völgyekre osztották a talajt. A dombok növekedtek, a völgyek egyre mélyültek; a kőből hegy lett, a barázda mélységgé változott.
Sehol semmi lomb, még moha se; kietlen sziklák, melyek feje kifehéredett a naptól, a lábuk homályos és sötétbe merült. Az út e sziklák között vonult, halálos némaságban.
Végre hirtelen bekanyarodott és én síri tájon leltem magamat.
Négy hegy, mely nehézkesen egymásnak támaszkodott, roppant medencét formált. Meredek és sima oldalaik, melyek mint egy cyclopsi város falai magasodtak fel, a helyet óriási kúttá változtatták, melynek szélessége kitöltötte a láthatárt.
És e kút, melybe a patak beleömlött, tele volt vérrel. A sűrű és nyugodt tenger lassan dagadt a mélységből. Aludni látszott sziklaágyában. Az ég bíborfelhőkben tükrözte a színét.
Ekkor megértettem, hogy ide folyik minden vér, amit az erőszak kiontott. Az első gyilkosságtól fogva minden seb ebbe az örvénybe sírta könnyeit és a könnyek oly bőségben ömlöttek beléje, hogy az örvény megtelt tőlük.
- Az éjjel, - szólt Gneuss, - láttam egy zuhatagot, mely ebbe az átkozott tóba sietett.
- Borzalomtól megszállva, - folytatta Clérian, - odamentem a pereméhez és tekintetemmel méregettem az áradat mélységét. Tompa morajlásából megismertem, hogy leterjed a földnek egészen a közepéig. Azután, ahogy pillantásomat a falakra emeltem, láttam, hogy az ár eléri a csúcsokat. A mélység hangja így kiáltott felém: "Az ár, mely emelkedik, mindegyre emelkedni fog és elér a tetőkig. Még tovább fog emelkedni és akkor a szörnyű medencéből kiszabadult folyam reázúdul a síkságokra. A hegyek, belefáradva az áradattal való küzdelembe, összeomlanak. Az egész tó kizúdul és elönti a világot. Ekként lesz, hogy az emberek, kik születni fognak, az apáiktól kiontott vérbe fulladva halnak meg."
- Az idő hamarosan eljön, - szólt Gneuss; - az éjjel már magasak voltak a hullámok.
ÖTÖDIK FEJEZET
A nap már kelt, mikor Clérian befejezte álmának elbeszélését. Észak felöl a reggeli szél trombitaharsogás hangját hozta. .jeladás volt, mely a zászló köré gyűjtötte a síkságon szétszóródott katonákat.
A három bajtárs felállt és szedte a fegyvereit. Távoztak, végső pillantást vetve a kialudt tűzre, mikor látták, hogy a magas fűben futva közeledik feléjük Flem. Lábai fehérek voltak a portól.
- Barátaim, - szólt, - nem tudom, honnan jövök, oly sebesen szaladtam. Hosszú órákon át láttam a fák zilált sorát futni utánam. Lépteim nesze addig ringatott, mígnem lehunytam szempilláimat és folyton szaladva, a nélkül, hogy iramodásom meglassúbbodott volna, különös álmot álmodva aludtam.
Elhagyott dombon leltem magamat. Izzó nap tűzött le a nagy sziklákra. Akárhova léptem, égette a lábomat. Siettem felérni a csúcsra.
És ahogy meggyorsítottam ugrásaimat, megpillantottam egy embert, ki lassan haladt felfelé. Töviskoszorú volt a fején; súlyos teher nyomta a vállait, véres verejték ömlött el az arcán. Kínosan vánszorgott, minden lépésnél ingadozva.
A talaj forró volt, nem bírtam az égetését; felmásztam, hogy egy fa alatt, a domb tetején várjam be, amíg odaér. Ekkor láttam, hogy keresztet cipel. Koszorújáról, sárfoltos bíborruhájáról azt véltem, hogy valami király és nagyon örültem szenvedésének.
Nyomában katonák haladtak és lándzsáik vasával noszogatták, hogy szaporábban lépjen. A legmagasabb sziklára érve megfosztották ruháitól és reáfektették a gyászos faalkotmányra.
Az ember szomorúan mosolygott. Kezeit kitárt tenyerekkel tartotta oda a hóhéroknak; a szegek két véres lyukat ütöttek rajtuk. Azután összetette, egymáson keresztbe helyezte lábait és egy szeg is elég volt.
Hanyatt fekve hallgatott és nézte az eget. Két könnycsepp lassan végigfolyt az arcán, könnycseppek, melyeket nem érzett és amelyek beleolvadtak ajkai megadó mosolyába.
A keresztet felállították, a test súlya rémesen megnövesztette a sebeket és hallottam, ahogy törtek a csontok. A megfeszített emberen hosszú borzongás futott végig. Azután újra az eget szemlélte.
Én csak néztem. Látva nagyságát a halálban, azt mondtam magamban: "Ez az ember nem király."
És ekkor megsajnáltam és kiáltottam a katonáknak, hogy szúrják át a szívét.
A kereszten kis madárka énekelt. Éneke szomorú volt és úgy hangzott a fülembe, mint egy zokogó szűznek a szava.
A vér festi a lángot, - mondta, - a vér bíborba vonja a világot, a vér vörösíti a felleget. Leszálltam a homokra, lábaim véresek lettek; súroltam a tölgy ágait, szárnyaim véresek lettek.
Találkoztam egy igazzal, követtem. Megfürödtem a forrásban és ruhám tiszta volt. Énekem ezt mondta: Örvendezzetek tollaim: ennek az embernek a vállain nem szennyez be többé benneteket a gyilkosság esője.
Énekem ma ezt mondja: Sírj, Golgotha madárkája, sirasd bepiszkolt ruhádat, mely annak a vérétől foltos, ki menhelyet tartogatott számodra keblében. Azért jött, hogy visszaadja a fehérséget a madárkáknak és hajh! az emberek kényszerítik, hogy sebei harmatával áztasson.
"Rettegek és siratom bepiszkolt ruhámat. Hol találom, óh! Jézus! testvéredet, hogy megnyissa előttem gyolcsruháját! Ah! szegény mester, mely fiad fogja megmosni tollaimat, melyeket véred veresre festett?"
A megfeszített ember hallgatta a madárkát. A halál lehe remegtette szemhéjait; ajkai vonaglottak a halálküzdelemben. Tekintetét szelíd szemrehányással emelte a madárra; mosolya sugárzott, mint a reménység.
És most hangos kiáltás tört ki belőle. Feje lehanyatlott a keblére és a madárka, zokogásba ragadva, elszárnyalt. Az ég elsötétedett, a föld megremegett a homályban.
Én egyre csak szaladtam és aludtam. Eljött a hajnal, a völgyek felébredtek, nevetőn a reggeli párázatban. Az éjszakai vihar derültebbé tette az eget, duzzadtabbá a zöld leveleket. Azonban az ösvényt ugyan azok a tövisek szegélyezték, melyek este megvéreztek; lábaim alatt ugyan azok a kemény és éles kavicsok görögtek; ugyan azok a kígyók kúsztak és fenyegettek a bokrokban. Az igaznak vére beleömlött a vén világ ereibe, a nélkül, hogy visszaadta volna neki ifjúkorának ártatlanságát.
A madárka elszállt a fejem fölött és ezt kiáltotta:
- Hiába, hiába, nagyon szomorú vagyok. Nem tudok eléggé tiszta forrást találni, hogy megfürödjem. Nézd csak, a föld nem is olyan gonosz, mint tegnap. Jézus meghalt és a fű nem virult ki. Hiába, hiába, csak egy gyilkossággal több.
HATODIK FEJEZET
A kürt egyre fújta, hogy induljanak.
- Fiúk, - szólt Gneuss, - csúnya mesterség a miénk. Álmunkat háborgatják azoknak az árnyai, akiket levágunk. Nekem is, mint nektek, hosszú órákon át mellemen ült a rémlátás démona. Harminc év óta öldöklök, szükségem van az alvásra. Hagyjuk itt testvéreinket. Tudok egy völgyet, hol az ekék mellől hiányzik az ember. Akarjátok, hogy megízleljük a munka fáradalmát?
- Akarjuk, - feleltek bajtársai.
Erre a katonák nagy gödröt ástak egy szikla tövében és eltemették fegyvereiket. Lementek megfürödni a patakban, azután mind a négyen, kézen fogva egymást, eltűntek az ösvény fordulójánál.