A vén gulyás
szerző: Arany János
Egy pohár bor a kezében –
Bora elfogy, keze reszket, –
Vén gulyás ül a karszéken,
Mult időkre emlékeztet.
Hosszu évsor nyomja vállát:
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak
Elég volna történetnek!
Ifj’ urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Olly bámulva, olly szédülve
Néznek e nagy életkorra.
Elgondolják, hogy, ha évök
Összeraknák hárman, négyen:
Az ha lenne ollyan lépcső,
A mi e tetőig érjen.
S elgondolják, hogy kedélyre
Három, négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaüző ifj’urakkal.
„Azt a régit, Marczi bátya!”
S felkurjant a kedves nóta,
Ki tudná, hányodszor fúja
És ki tudná, hogy mióta:
„Hej! Nagy-Kőrös hires város:
Ez s ez ottan a notáros….”
De ez mégsem olly keserves,
Mint a „gonosz komiszáros.”
Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá egyszer másszor.
S ki a rövidebbet húzá,
Az ellenfél, hol az óta….
Csak a Marczi bácsi ajkán
Élteti az öreg nóta. –
Igy danolgat, igy mesélget
ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.
Körben ülnek hallgatói
S egyik igy szól ingerkedve:
„Hát a halál, Marczi bátya?…
Volna-e már hozzá kedve?…”
Nem felel rá, –most az egyszer
Ugy tesz, mint a ki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónos bottal.
Végre homlokát felütve,
Néz merően, szól nyugottan:
„Beszámoltam minden őszszel!
Kárban soha nem maradtam.
Egy borjúfark nem hibázott
Ennyit sem tud rám a gazda, –
Még apjának, nagy apjának
Sem volt soha rám panassza!”
S leül biztos öntudattal,
Hogy rendén a számadása;
Nem hiányzik-e majd végül?
Nem én dolgom, –azt ő lássa.
S ujra felpirul kedélye,
(Hadd busuljon, a ki káros!)
Jót iszik rá és felkurjant:
„Hej! Nagy-Kőrös hires város…”