A lap feldolgozottságának foka

A véletlenség

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A véletlenség
szerző: Gárdonyi Géza

       Egy névtelen levél azt kérdezi tőlem, hogy tudom-e, milyen a szerepe az emberi életben a véletlenségnek?
Hát talán tudom.
A szerencsét és szerencsétlenséget kártyaként keveri ez a földön. És oszt. Ez oszt nekünk szülőt, dajkát, tanítót, pályát, házasságot, halált. Ha a görögök ma faragnák meg az isteneiket, valószinü, hogy a véletlenséget tennék a főisten feleségévé. Ábrázolnák pedig bekötött szemű, érzéketlen arcu hatalmas alaknak. A kezébe ejtésre kész és rózsát és tőrt adnának, melléje meg odafaragnának talán egy tulkot.
De micsoda siralmas volna a mi sorsunk, ha azt kellene kiolvasnunk a csillagokból, hogy ez a nagy mindenség, a világtérben óraszerü rendben kerengő napok, földek és holdak s ezek kérgén az a tömérdek ember, mind-mind csak azért alakult elő a világalkotó műhelyébe, hogy baromjárása legyen a véletlenségnek.
Csak a lelki zavarodottság óráiban mondja azt a kétségbeesés, hogy a mi sorsunk egy a falevéllel, amelyet minden szél a sárba vethet s hogy abban a gyermekmaréknyi kis porban, amely egykor emberi agyvelő volt, benn van annak az embernek minden gondolata, hite, emlékezete, lelkesedése, szerelme, öröme, buja s ezernyi szálu szeretete.
Ez testi gondolkozás. Csak a test gondolkozhatik igy, amely lepusztul rólunk, mint a szabónk munkája. Vigyázzuk meg, hogy azokban az órákban gondolkozunk igy, mikor szemléletünket a kétségbeesés egy pontra szoritja, mikor lefelé nézünk és nem fölfelé. És különösen abban a korban, amelyikben még testünk törvényei uralkodnak lelkünk törvényein.
Ez pedig a test virágzásának a kora; az ifjukor; a tavasza meg a nyara az életnek. A test ebben a korban nem ismer nagyobb értéket önmagánál. Nem érez más életet, mint a magáét. Szeme csak önmagára néz, keze minden elérhetőt zsebre kíván szorítani. A testi erők ebben a korban elnyomják a lelkieket, mint a zenekar trombitái a hegedük szavát. S ebben a korban az a főgondolat és főérzés bennünk, hogy a test minden, s hogy ami a testen kivül van, az csak a remények káprázata.
De ez is természeti törvény. Kell, hogy a test a maga virágzása idejében éljen a földnek s épp ugy éljen, mint a növények és az állatok. Mert hát a testünk állati. Ahogy az állatnak egész életén át az evés és szaporodás az értelmi mozgatója, ettől ebben a korban mi sem szabadulhatunk. Az élet második felében inkább. Ebben a korban az állati természet olyan bennünk, mint a fogyó hold, a szellemi természet, mint a kelő nap.
Hát ilyenkor, mikor a test mindenünk, a föld is mindenünk.
És ez igy van jól.
Mert hogyan is élnénk ezen a földön, ha a mindenség ismeretét lóverseny-programként tarthatnók a kezünkben.
Mi lenne az élet, ha mindenki csak néző akarna lenni; küzdő és cselekvő senki!
Vagy hogyan élnénk, ha már a születésünkkor megtudnók, hogy ez a föld, amelyen magunkat találjuk, nem mindenünk ám, hanem csak egy vasuti állomás, ahonnan a csenditésre egy szebb világ utjára indulhatunk. Mi élete lehet annak a parasztnak, aki már ifju korában megtudja, hogy ő egy kastélynak az örököse, de csak vén korában juthat belé. S mi élete lehet annak a kastélybeli urnak, ha megtudja, hogy ő tulajdonképpen trónörökös, de várnia kell valami ötven esztendőt?
Az a fátyol, amely az égi és földi világ között lebeg, a bölcseség fátyola. Mi talán az égi napot is szemünkké szeretnők tenni, hogy átnézhessünk vele ezen a fátyolon, pedig ez csak egy hoszszu várakozás gyötrelmeitől ment meg bennünket.
Nem szabad más életet ismernünk, mint a földit s különösen nem abban a korban, mikor az utánunk maradóknak is kell használnunk, de meg a föld javaiban is gyönyörködhetünk. A sejtelem ugyis él bennünk ebben a korban is. Ugy él bennünk, mint a száraz jerikói rózsa. Mikor könycsepp hull rá, kinyillik.
Mi bizonyitja azt, hogy nem érek többet a teremtő szemében, mint az állat? A természet szemlélete csak példáz rá, de bizonyitani nem bizonyitja. S mi bizonyitja azt, hogy többet érek?
Ugyanaz a teremtett világ. Csakhogy akkor a tekintetem zavart volt s a kétségbeesés megingatta előttem Jákob létráját s lerázta róla az angyalokat.
Mert látom a teremtett állatok sokaságát, s látom, hogy az ő életük együttvéve a föld élete. A tudomány keresi mindegyiknek a mesterségét és műhelyét, mivelhogy fölismerte immár azt a természeti törvényt, hogy nincs állat, amelyik ne kellene. Mihelyt nem kell, elpusztul. Mihelyt kell, keletkezik.
Csak az ember az, amelylyel szemben zavarodottan áll a tudomány. Hol a mi szerepünk a természet háztartásában?
A mi munkánk nem csak a magunké. A földmüvelő áthagyja ekéjét és földjét az utána élőknek. A tudomány, átadja a megfigyeléseit, a politika a maga épitményét, a művészet az érzéseit, minden nemzedék átadja a maga alkotását az utána következőnek. A mi főösztönünk az alkotás. Az állati ember is alkotó, hiába gondolja, hogy csak a maga önzésében forog. Hát még a szellemi ember! Az már tudva épiti bele a maga önzését a maga verejtékével az emberi fejlődés uj garádicsába.
Forgassuk az emberi müvelődés történetét s lássuk meg benne, miképpen indul ki az ősember a sötét állati területből egymás ellen is agyarogva s mint halad lassankint összecsoportosulva, végre egymást át is ölelve az évezredeken át a müveltség világutján. Nem tudja, hova jut, de azt látja, hogy ma is valami tüzoszlop vezeti, valami titokzatos égi világosság.
És vannak vezérei, akik hallják és értik a magasság szavát.
Mi a szerepe a véletlenségnek az emberiség fejlődésében?
Csak az egyes ember sorsában játszik az ereje. Az emberiség sorsában nem. Az emberiség tömegét nem lökdösi a véletlenség. Egyenes uton halad előre.
A véletlenségnek rózsás a keze és véres a lába.
De mit bizonyit ez?
Csak azt, hogy az alkotó a földi testet nem tekinti a mi hegnagyobb értékünknek.
A bibliai király előtt égi kéz jelent meg és irt a falra. A gondolkozó ember előtt is megjelenik az égi kéz és rámutat a természet törvényeire.
A természetben folytonosság uralkodik - mondja az egyik törvény - és a folytonosságban tökéletesedés.
Ha a mi életünk csak addig tart, ameddig a testünk, mi haszna, hogy az élet kifényesitette a mi lelkünket? Mihaszna, hogy akik előttünk gondolkoztak és átadták nekünk a lelkük müveltségét, mi azt csak tovább adjuk, mignem az utolsó emberrel belefagy a hóba!
Lehetetlen, hogy az a nagy valaki, akinek a legkisebb munkáiban is gondolat ékeskedik, csupán azért csinálta ezt a sok egybefüggő alkotást, hogy ismét porba ejtse.
Lehetetlen, hogy egy légycsipés megölje az embernek a lelkét is. Lehetetlen, hogy a mi bennünk isteni, egy legyen a sorsa azzal, ami bennünk állati. A mi lelkünk elvégre is nem faggyugyertya, amelynek minden ajtónyitás elfujhatja a lángját. A mi lángunkat a tenyerén viszi föl, aki lehozta a testünkbe.
A véletlenség sok fájdalmat okoz nekünk s nem birjuk összeegyeztetni a kicsiny koporsót az Örökkévaló nagy szeretetével. De ez csak onnan van, hogy nem ismerünk más életet, mint ezt a földit s nem tudunk megérteni mást, csak amit földi ujjaink megtapinthatnak.
Dehát mi volna az emberi szabadakarat és függetlenség, ha folyton égi lelkek környeznének bennünket és úgy igazgatnák minden lépésünket, mint a generális a katonákét. Miképpen fejlődhetnénk, ha mindig kommandiroznának az égiek, hogy ne oda hordjuk a lelkünk erejét, ahova a mi szabad akaratunk javasolja, hanem ahova ők akarják. Rabszolgahad lenne az egész emberiség, kaszárnya és embervágy ez a földteke.
Hiszen, ha a test volna minden, akkor az Alkotótól méltán meg is várhatnók, hogy égi szolgái mellettünk üljenek, mikor halat eszünk és elszedjék a követ a lábunk elől, mikor mezitláb járunk; a pestisnek, kolerának nekik kellene megvonniok az első kordont s aki meg háborut üzen, legott föl kellene akasztaniok. De ha nem a test minden, akkor jól van ez igy. Akkor a fájdalom és szenvedés, a sikoltás és zokogás nem egyéb, mint egy-egy disszonans akkord, amely mindig konzonansra olvad föl és arra való, hogy a világ-harmonia szépségét emelje.
A gyönyörködésnek az anyja a fájdalom. Aki mindent alkotott, nem teritette elénk az ő plánumát, mint ahogy az apa nem beszél a maga kis gyermekének a terveiről, mert hiszen meg sem értené.
De annyit mégis láthatunk, hogy a véletlenség nem isten. A véletlenség csak rugók halmaza, amelyek az emberi cselekvést mozgatják. Ha elpusztul benne az emberi test, ez csak a mi szemünkben tragédia, akik a lelket nem láthatjuk és a lélekajak szavát nem hallhatjuk.
De nem tragédia annak a szemében se, aki tudja, hogy a test csak földi érték, olyan mint a pénzünk, amely itt kincs, Törökországban meg nem adnak érte egy marok fügét sem.
A Büchner könyvére, a honnan ön a bölcseséget itta uram, irja rá, hogy:
Földi ital.
Irja rá, hogy emberi észszel isteni munkát megbirálni nem lehet.
Az üveg keményebb a kőnél és mégis átszáll rajta a napsugár. A mi testünk puhább a földnél is, mért ne szállhatna át rajta a lélek, amely a napsugárnál finomabb.
Én azt gondolom, hogy mikor a tekintetünk lépten-nyomon az alkotó csudáit láthatja, a mi testünket is elfogadhatjuk egyvalami olyan alkotásnak, amelyet az alkotó nem gondolat nélkül helyezett a földre. De mert a földön minden csak ideiglenes, testünk is csak ideiglenes. A finomabbik részünk fölszáll a test elromlása után, mint ahogy a harmatcsöpp eltünik, mikor a nap ereje megérinti a milliónyi mérföldre magas világtérből.