A városi halottasháznál
A városi halottasháznál a kapuban,
amint céltalanul ballagok, futva a zajtól,
kiváncsian megállok, s egyszerre íme egy árva hullát,
egy szegény, holt kéjleányt hoznak.
Testét közönyösen leteszik, ott fekszik a nyirkos
tégla-kövezeten.
Az isteni nőt, a testét látom csak, a testét bámulom,
a házat, mely egykor szenvedélytől és szépségtől zajogott,
mást nem is veszek észre,
sem hideg csendet, sem a szájából csöpögő vizet, sem
a halálnak illatát,
csak e házat látom — a csodálatos házat — e finom,
szép házat — e romot!
e halhatatlan házat, mely több, mint a világ összes házsora!
Több, mint fenséges alakokkal ékes, fehér dómos kapitólium,
vagy mint az ódon, magasan ívezett székesegyházak,
e kis házat látom csak, mely több, mint minden — e
szegény, nyomorult házat!
Szép, borzalmas rom — a lélek vára — maga a lélek,
elhagyott, kikerült ház — remegő ajkaimról vedd e
lehelletet,
vedd e könyűt, melyet teérted hullajtok,
szerelem halott háza — őrültség és bűn összeroskadt,
összeomlott háza.
Élet háza, egykor beszédes és nevető ─ de ma szegény ház,
halott ház,
hónapokig, évekig visszhangos, rangos ház, de ma halott,
halott, halott.