A vándor legény
szerző: Petőfi Sándor
Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
Ehetem majd....ha lesz mit.
Addig reménység-anyámnak
Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.
És ez jó, hogy illy hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, melly még messze,
Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!...
Millyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép új ruhám;
De kimélni kell az újat...
Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátszam a haramját,
Ki megállit, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.
Most a melly'k zsivány nálam csak
Egy fillére is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj',
Megütöm a kezedet.
Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb útazom,
Tele menne vízzel, sárral
A csizmám e rosz uton.
Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gunyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.
Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem...
Ott ha a szél, e czudar szél
Ablakomnál megjelen:
Ollyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!