A vándor lápról
szerző: Tompa Mihály
A nyári napsugár, mint a méh fulánkja,
Szúrva, égetően lövelt a sik tájra;
Lelankadt fű, virág; és a gyenge növény
Elaludt, kisült a forró nap melegén.
Tátott szájjal lippent meg a rétek fűrje,
Hogy a nagy hőséget könnyebben eltűrje;
Lihegve bukott el a habtörő szárcsa,
Hogy fejét enyhitő, hűs habokba mártsa.
A leveles erdő hint hűs árnyat épen;
Nagy kerek erdőnek leveles szinében,
- Mely távolról, mint a sik föld koronája
Látszott, - mulatott az erdőknek királya.
S amint kitekinte zöld lombok ablakán:
Szemébe tűnt távol egy szép tündérleány,
Ki a levegőnek útain fényesen,
A zöld erdő felé tartott egyenesen.
Bársony-szekerének két sebes madara,
Nagy lankadás miatt, most lassan halada;
Az erdőhez érvén a tündérhölgy, végre
Felnyitá szép ajkát ilyetén beszédre:
'Cserkoszorús ura a zúgó erdőnek!
Engedd meg, hogy hüvös árnyaidba jőjek;
Ha hallottad hirét, nevét az atyámnak:
Én lánya vagyok a nádas királyának.
Utam tul vitt vala hét ország határán,
- A tenger leányit látogatni járván -
Atyámhoz tó-várba immár visszatérek;
De hű gerlicéim lankadtak, szegények!
Engedd lombos ágon, őket megpihenni,
Hűvös forrásodnak kutfejéből inni;
És kondultával az esti harangszónak,
Háláját vészed a messze-távozónak!'
A tündérhölgy szép volt kimondhatatlanúl,
Iránta a király emésztő lángra gyúl,
S szemeit sokáig legeltetvén rajta,
Vendége szavára igy válaszolt ajka:
»Szép tündér! előtted árnyékos országom
Leveles kapuit szívesen kitárom;
Hol tiszteletedre madarak zengjenek,
Illattal hódolván virágok, levelek!
Hűs forrásvidéken elélhetnek itten,
Vadgalambjaimmal, gerléid meghitten,
És kondultával az esti harangszónak,
Ne mondj végbúcsút az érted lángolónak.
Szívemet, kezemet tenéked ajánlom,
Maradj országomban, nékem is királyom!
Mert bár csak nehány perc, mióta szemléllek:
Már is a szerelem kínos tüze éget.
Nézd, mi nagyszerű az erdők palotája!
Száz zugó cser és tölgy őrűl körűlállja,
S madarak fészkével rengő fiatalok;
- A bántó vihartól védve léssz általok.
Mely pilláidra lágy álmot hozand, a szél,
Halkan dúdolgatva röpkedjen fürtidnél;
S álmaidnak tündér-játékáról varrjon
Hímet a természet, völgyeken és halmon!«
'Jó király! - felelt a tündérhölgy, - szivemet
Ne zaklasd, szerelmét mert birnod nem lehet!
Nagyszerű és gazdag az erdőknek tája,
De boldogságát e szív itt nem találja.
Hol jajongva röpked légben a gyors sirály,
Ott vagyok én boldog, fénylő tó partinál;
Égerfás szigetben ki csendesen élek:
A vadon erdőnek zúgásától félek.
Virágos a tópart, csendes álmot hoz rám,
Nádas palotámban, nádpelyhű nyoszolyám;
Ne bántson meg a szó, erdők nagy királya!
De kedves honába vágy a tó leánya.'
»Nem, nem! - kiálta az erdők bőszűlt ura, -
Esküszöm az ég s föld minden hatalmira,
Hogy karjaim közűl senki el nem ragad;
Elrablom szerelmed, ha nem nyujtod magad!«
A megrémült tündér egy szót sem szólhata,
De megvigasztalá titkos gondolata, -
Ha jő az álomtól terhes éjnek árnya:
Akkor megszabadít gerléim gyors szárnya.
De hajlongó ágon, hüvös forrás felett
Ülvén a két gerle, imígy beszélgetett:
Mi szép, mi hűs erdő! beh boldog, aki itt,
A lombos ágakon, élheti napjait...!
A tó vidékén csak árnyatlan sás, haraszt;
S hallád-e, a király mily szivesen maraszt?
Mily nyájasan szólnak a madarak velünk,
Menjen bár a tündér, mi vissza nem megyünk!
A hütlen madarak imígyen szóltanak;
De ám kihallgatá őket a jó patak,
És völgyön, réteken lélektelen futott,
Míg a baj hirével a tóba nem jutott.
A tó királyának mindent elbeszéle,
Mint jutott útazó leánya kezébe
Az erdők urának, ki őt fogva tartja;
- Megrendűlt a hírre a nádastó partja.
Harag gyult szivében a tündér atyjának;
Szavára a habok mind fellázadának,
S bőszült rohanással, mint szilaj paripák,
A partokat tágas résekre szaggaták.
Maga a fejdelem, egy óriás habot
Megnyergelvén, elől vezérűl vágtatott;
Ijesztő zugással utána gyors hada,
Réten és völgyeken dulással halada.
A kerek erdőhöz éjfélben elére,
Kiönti boszúját urának fejére;
Ki, amidőn most mély álmából felriadt:
Országában látta a féktelen hadat.
Nagy volt a zűrzavar; ingó galyak felett,
A felrezzent madár ijedve röpkedett;
Futottak, elvesztek a négylábú vadak;
A dús virulmánnyal oda lett a patak.
A tündér mentve lőn; de amidőn atyja
Szeretett leányát karjába ragadja,
Egy irígy tölgy - máskép nem árthatván néki -
Lehajlik, s a gyöngyöt nyakáról letépi.
Kék lángú köve fül-diszének azalatt,
A kapkodó tüske körme között maradt;
S lerántván fejéről hófehér fátyolát,
Eltépett foszlányit a szélnek adta át.
A tündérhölgy, piros hajnalhasadtára,
Kilépvén atyjával a sziget partjára:
Felzugott nádas és tó, nagy örömében,
Hogy tündérasszonyuk megérkezett épen.
Veszteségét a szép tündér nem sajnálta,
De fájt, hogy gerléi hűtlenségét látta;
Mentve volt, de atyja mégis vésztől tartván,
Őröket állitott fel a tónak partján.
Kitűzött helyén a sás állott kardjával,
Mellette a gyékény barna buzogánnyal;
S a csáté - kezében háromélű tőre -
Volt a tó-szigetnek éjjel, nappal őre.
------
Az erdőnek ura búsúlt veszteségén,
Szivében a hölgyért emésztő tűz égvén; -
S látván, hatalommal többé mit sem tehet,
A tündérhez gyakran küldözött levelet.
Kikeletkor reményt, szerelmet irt bele;
Őszkor sárga színnel rajzolá levele
A szívét emésztő keserű bánatot...
Melyet, hogy elvigyen, a szellőnek adott.
De ki mindannyiszor vissza búsan tére,
Üres választ hozván ura levelére;
S mondá, hogy a sziget kegyetlen leánya
Levelét eltépi és a tóba hányja.
Ekkor a lángoló szerelem helyébe;
Gyülölség költözött a király szivébe,
Fenekedvén tündér-szigetre és tóra,
Magához kéreté a vihart egy szóra.
S nem sokára, vadúl fúvó szélparipák,
A vészt, szilajon az erdőhöz ragadák;
S elbeszélvén baját - vérboszúban égett! -
Tőle kért az erdőkirály segítséget.
»Te, ki a rontásban nagy kedvedet leled!
Egy napi dúlásra átengedem neked
Szép országom, ha a tündért elragadod,
Felforgatván tavat, szigetet bősz karod.«
- Bizd reám a többit! mond a vész kevélyen, -
Holnap a szigetnek csak hült helye légyen!
Porszemekre tépem, hogy a tó fenekén,
Posványos sár gyanánt üljön le feketén.
Hallván a jó patak a veszélyes alkut,
Völgyön és réteken lélek-szakadva fut:
S a tó királyához amint elérkezett:
Híven elbeszéle néki mindeneket.
Mihez fogjon? vagy kit hivjon segitségül?
A király sokáig töré fejét... végül
Aggódástól sötét orcája földerült,
S a parancsát váró habok közé merült.
- Munkára föl! minden földet, serény habok,
A zöld sziget alól, gyorsan kimossatok!
Azt hagyván meg csupán, melyben fészkét vere
A növények széjjel-ágazó gyökere!
S már hallatszott távol a vihar zúgása,
De a habsereg nagy szorgalommal ása;
Megvan! - s a zöld sziget, a viz s mélység felett:
Mint fűhozó ladik, hintázva lebegett.
Ostromát a vihar meghozta csakugyan,
De dühe, zúgása volt mind haszontalan;
Mert ellent nem állván a tónak szigete:
Egész erejével neki nem dőlhete.
A bősz vihar minél inkább nekirohant,
Annál gyorsabban ment az óriási hant;
Annál sebesebben úszott a víz hátán,
Mindig a kergető vihar előtt járván.
Igy menekült meg a szép tündér és sziget,
Mosolygva nézvén az erőködő szelet,
Kivel az erdőnek ura, mind e napig,
A boszúról zugás között tanakodik.
S ma is láthatjátok még a tündérleány
Füldiszének kövét, csendes nyáréjszakán;
Mely leszakasztatván irígy tüske által:
Szent János-bogár lőn, fénylő kékes lánggal.
S foszlányi eltépett fehér fátyolának,
Ősz táján, a légben hosszan nyulva szállnak;
S búbánattal lakol a hűtlen gerlice,
Örök turbékolás lévén bús élete.
S a tölgy, mely a tündér gyöngyét elragadta,
Ágán tartja mind e napig, de miatta
Búsan hervadoznak rajta a levelek,
S végre is elszárad a sinylődő beteg.
------
Eddig van a rege. A vándor láp ekkép
Vevé a tavak sik hátán eredetét;
Mely, miként a parttól elszabadult ladik,
A széltől, határról-határra hányatik.
S midőn a tó vizén rendet, kaszásokat
Elviszen, és velök gyorsan tovább halad:
A tündér vándorol ott a habok fölött,
Míg más tavas vidék határinál kiköt.