A vándor (Johann Wolfgang von Goethe)
VÁNDOR.
Áldás veled, te ifju hölgy,
S áldás emlőiden
E kisded gyermekedre.
Engedd e sziklafalnál
A szilfa árnyiban
Málháimat levetve
Melletted megpihennem.
HÖLGY.
Mi cél hoz tégedet.
A nap hevében
Az úti por között ide?
Árút hordasz talán
Városból a vidékbe?
Mosolygasz, jövevény,
Kérdésemen?
VÁNDOR.
Városból árút én
Nem hordok; hűl az est már:
Mutasd meg a forrást nekem,
Melynek vizét iszod,
Te kedves ifju hölgy!
HÖLGY.
Itt a szirt-úton fölfelé
Eredj előre. Cserje közt
Fog az vezetni a
Karámhoz, hol lakom,
S a kút vizéhez,
Melyből iszom.
VÁNDOR.
Mi ez? Vad cserje közt
Intéző emberkéz jele?
Eme kövek nem a te műveid,
Természet! te áldásidat
Oly dúsan hintező.
HÖLGY.
Tovább csak, fölfelé!
VÁNDOR.
Egy architráb, mohtól fedezve!
Rád ismerek, oh alkotó
Szellem!
Jelképed e sziklára nyomtad.
HÖLGY.
Tovább csak, jövevény!
VÁNDOR.
Felírás, melyre hágok!
S olvashatatlan!
Eltűntetek, ti mélyen
Vésett szavak,
Kik hirdetendők voltatok
Mestertek szent érzelmeit
Utókoroknak.
HÖLGY.
E kőre andalodtál,
Idegen!
Ott fenn több kő vagyon
Kunyhóm körűl.
VÁNDOR.
Ott fenn?
HÖLGY.
Bal kézre a
Cserjén keresztűl,
Itt.
VÁNDOR.
Oh Múzsák s Gráciák!
HÖLGY.
Ez itt kunyhóm.
VÁNDOR.
Egy templom omladéki!
HÖLGY.
Oldalvást erre le
A sziklaér buzog,
Melyből iszom.
VÁNDOR.
Lángolva szősz sirod felett
Oh Genius!
Feletted összeomlott
Remekműved,
Te halhatatlan!
HÖLGY.
Várj, majd edényt hozok,
Melyből ihassál.
VÁNDOR.
Repkény foná körűl
Karcsúdad istentermeted,
Miként ügyekszel fölfelé
A romladék közől
Oszloppár!
S te ott, magányos húg!
Főtök befedve barna mohhal;
Miként tekintetek le mind
Méltóságos szomorban
Leroskadott testvéritekre!
Szedercsalitnak árnyain
Föld és romok fedik be őket,
S rajtok magas füszálak inganak.
Természet! így becsűlöd
Remekmüved remekmüvét?
Érzéktelen lerombolod
Szentségedet,
S kórót nevelsz fölötte?
HÖLGY.
Mint szunnyad e gyerek!
Akarsz-e
Benn a karámban megpihenni,
Idegen?
Vagy ittkün inkább
A hűs szabadban?
Fogd e fiút, a míg
Vizet merek.
VÁNDOR.
Nyugalmad édes!
Egészség, égi, vesz körűl,
S mi békén alszol!
Te a szent múltnak omladékin
Születve, szelleme
Lengjen fölötted!
Kit az lebeg körűl,
Szent isteneknek
Önérzetében
Élendi napjait.
Bimbókkal teljesen virágozz,
Tündöklő szép tavasznak
Fölséges éke!
S világíts társaidnak;
Ha majd lehervadoznak
Virágaid, öledből
Teljes gyümölcsök nőjenek
Nap ellenében.
HÖLGY.
Megáldj Isten!
Ő mégis alszik?
Nincs mivel kinálni tudjalak,
Mint egy szelet kenyér
A hűs italhoz.
VÁNDOR.
Hála érte.
Mi bájosan zöldel s virúl
Minden!
HÖLGY.
Mindjárt előjön
Majd a mezőről férjem is.
Maradj velünk, oh jövevény,
Az estebéden.
VÁNDOR.
S ti itt lakoztok?
HÖLGY.
Itt e falak között.
E kunyhót még apám raká
Téglából s romkövekből,
És ez lakunk.
Egy földmiveshez adva engem
Kimúla karjaink közt. -
Aludtál, kedves fiam?
Mi víg, mint vágyna játszni.
Te dévaj!
VÁNDOR.
Természet, oh te
Örökre sarjadó!
Mindennek adsz te életéhez
Gyönyört; és minden gyermekednek
Osztályrészűl lakot.
Fenn épít a párkányozatra
A fecske, nem figyelve
Mi ékitvényt tapaszt be.
Hernyó arany lombot sodor be
Fajának tél-lakúl.
S te felséges romjai között
A múltnak alkotsz
Kunyhót magadnak, ember!
S éldelsz sirok felett!
Isten veled, te boldog nő!
HÖLGY.
Hát nem maradsz?
VÁNDOR.
Az ég áldása rátok,
S e gyermekre!
HÖLGY.
Szerencse járjon útadon!
VÁNDOR.
Hová visz itt ez út
Túl a hegyeken?
HÖLGY.
Cumába.
VÁNDOR.
Mi messze fekszik?
HÖLGY.
Jó három mérföld.
VÁNDOR.
Élj boldogúl!
Természet, légy vezérlő útamon,
Az idegennek útain,
Mert a szent múltnak sírjain
Vándorlok én.
Adj enyhhelyet
Éjszak viharja ellen,
Hol a délnek hevétől
Egy nyárligetke óv;
S ha majd nap szállatán
Az estnek végsugáritól
Betündökölt
Kunyhómba térek,
Ily kedves nő várjon reám
Ölébe' gyermekével.