A vándor (François Coppée)
MÁSODIK JELENET
Silviáa a tornácon. Zanetto.
ZANETTO. Ó nyári éj, mikor vígan bolygunk tovább!
Egy messze faluban kapunk kis vacsorát
Az alkony fényében, a nyájas lomblugasban;
A holddal indulunk. Aztán dalolva lassan
Feledjük ezt meg azt, fáradtság sem zavar.
Ó nyári éj, mikor az égbolt oly pazar
Tüzekkel ég, és fönn egy édes csillag int
A fákon át nekünk, vigyázva útjaink!
Ó bűvös nyári éj, ó június, remény!
Most itt vagyok. Holnap Flórenzben termek ér
S meglátom kell-e ott az ének és a lant.
De a hajnal nagyon késik alant
És aki ily kopott, szállást nem is talál ám,
a mandalinjára mutat
Főképp, ha ily szerszám ityeg-fityeg a vállán,
Hiába is kopog és zörget a kilincsen.
Hol álhatóm ma én, kinek egy vacka sincsen?
Észreveszi a padot.
E vén padon? Hát jó. Kemény. De lágy az éj
Es a moha nekem oly kedves párna-héj:
Kissé hűvös van itt és fázom, amíg alszom,
Reggel melegszem majd, a napon és a
dalszón.
Lefekszik a padra, aludni.
Bizony a nyoszolya párnája jobban ringat.
Dehát ez éjszakán adj ágyat, drága csillag,
Isten hotelje te, mely mindig hitelez.
Kinyúlik apadon,félig a köpenyébe burkolódzva, és lecsukja a szemét. Silvia az erkélyről nézi.
SILVIA Szegény. Mily csendesen alszik itt el ez.
S én a szép éjszakát szapultam az előbb.
Milyen gonosz vagyok!
Hirtelen lejön a lépcsőről.
Top, megszólítom őt,
Illik meghívni őt, ki árván itt maradt.
Lám, ilyenek vagyunk. Most szidod a nyarat,
Mivel a mélabú befátyolozta lelked,
Zord éjszakát kívánsz, vihart, és elfelejted,
Hogy vannak vándorok, akiknek nincs derült
És kedves otthonuk.
Nézi az alvó Zanettót.
De már elszenderült!
Szegény! Hányszor aludt így sok-sok
éjszakán.
De jaj, mi ez? A csend, az álmodó magány,
Az illat és az éj, az alvó ifjúember
Már megzavart. Igen, a szívem sebesen ver
Egy új nagy szenvedélyt kellett most
megtalálnom.
Bolond vagyok!
Zanettóhoz közeledve szemügyre veszi.
Jaj jaj, olyan akár az álmom.
Szelíden megfogja a kezét.
Ébredjen, kisfiú! Az éj párája nedves.
Zanetto felébredve csodálkozó bámulattal nézi Silviát.
ZANETTO. Tündér! Láttam magát most az álmomba,
kedves,
Ilyen fehér árnyékjelent meg, lenge, halvány,
SILVIA. Nem, csak egy fénysugár surrant az ágak
alján.
ZANETTO. Nem, én magát láttam, álmomba, Istenem,
Hisz még a hangját is, úgy rémlik, ismerem:
Ha alszunk, álmodunk, lelkünk sóhajra
döbben;
Egy éji muzsikát hallottam itt a csöndben.
SILVIA. Csak a sötét gályák zengettek fenn a fán,
Azok zenéltek a szél éj dallamán,
Mely oly titokzatos, oly távoli mesés.
ZANETTO. Ki ön tehát akkor?
SILVIA. Egy kis meglepetés,
Ki vacsorát kínál és heverő-tanyát,
Ha álmos és éhes s mindent szívesen Ád.
ZANETTÖ. még mindig ránéz.
Köszönöm. Ettem már és nincsen semmi
kedvem
Aludni.
SILVIA, félre.
Silvia csak most ne légy kegyetlen,
És ne feledd, hogy e játék milyen hiú,
Szerelmed árt neki, s ő még csak kisfiú.
Fenn. Hát mondj a el nekem, megtudni csak szabad,
Hogy ugyan ki aludt az ablakom alatt?
ZANETTÖ. Legyen. Az álarcom levetem, nem kalandos.
Zanetto a nevem, és én vagyok a lantos.
Mióta lélegzem, szabad vagyok, nomád.
KóborlOk. Por lepi a lábaim nyomát.
Három nap egyhelyütt még sohasem
nyugodtam.
Húsz mesterségem van, kis semmik, ám
nyugodtan
Megéltem abból én. Gyakran mondom,
manapság
Semmi sem oly kapós, mint a haszontalanság.
Tudom a csónakot a tóra vonni lágyan,
Jó galyra kötni fel a kertbe hintaágyam,
Mivel sok lelemény van bennem s akarat,
Bokros lovat fogok, vezetek agarat,
És aztán, hölgyeim és kedves uraim,
Szonetteket írok, melyekbe fura rim
Cseng aranyos dallal és amit nem tud a város,
Sólyomidomító is lennék, és — gitáros.