A változó napokkal

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A változó napokkal
szerző: Elek Artúr
Nyugat, 1936. 1. szám

Új hangok szólalnak meg Reichard Piroska új verseskötetében. Régebbi kötetei szerint a halk reflexió elégiás költőjének ismertük, a bánatos felsóhajtások költőjének, aki szomorúan néz vissza ennen multjába és csüggedten a jövőbe. A fiatal leány szűzies érzelmessége rajzolódott ki formákká költészetében. Tiszta vágyódás fáradt el strófáiban lemondássá és reménytelenséggé. Nagyon finom intellektus igazította egybe soraiban a képeket és rejtette el bennök a versek mélyebb értelmét: az elhallgatott élmények filozófiáját.

Az a Reichard Piroska, aki az új verseket írta, mindebben alig különbözik a régitől. Jellemző tulajdonságaiban azonos vele. Csak mondanivalójában gazdagabb, hangjában változatosabb, művészetében tudatosabb. Minden lyrai költés főelemei: a vágyódás, a reménykedés, a teljesülés, az emlékezés érzései közül, immár nemcsak az első adja költeményeinek tartalmát. Az elégiás hang meg-megenyhül, olykor szinte meg-megvidámodik. Mintha legutóbbi kötete óta szebbnek tetszenék neki a világ és kívánatosabbnak az élet. Alaphangja még mindig az érzelmesség, de a képzelettől megszínesített és reflexiókkal elmélyített érzelmesség.

Az élmény, amelynek zenélő visszhangja a költemény, néha még mélyen elrejtőzik a symbolum, vagy a kép szűzies homályában. De néha - és gyakrabban, mint valaha - a maga élő mivoltában takaródzik ki. Az élményen nem cselekvényt, nem igazi történést kell értenünk, hanem inkább csak a vágyódásnak, vagy a reménykedésnek, vagy a fájdalomnak konkretizálódását. Nem csupán egykori, nem csupán messze múlt érzésekre való borongó visszatekintés alakul most már zenélő lelkében verssorokká, hanem a frissen érzett öröm, vagy bánat is:

Megcsókoltam egy cseresznyevirágot,
fiatal fűzek vesszejéből vágok
a húsvéti barka hamvas bársonyával
megsímogatom az egész világot.
Ami itt búsul, ami itt ragyog,
minden enyém. És én tied vagyok.

Az ilyen sorokban a közvetetlen élmény életszerűsége remeg. A megfogott, a kialakított érzés, amely még reflexióvá nem homályosodott el.

Egyik megragadó különössége Reichard Piroska költészetének azoknak a lelki állapotoknak megérzékítése, amelyekben az álom és a valóság egybebonyolódik. Az álom, az ébren- és alvaálmodás, fontos anyaga költészetének. Szebbnél szebb képekben vetítődnek ki a valóságra gyakran különös, néha torz és félelmetes, olykor tragikus álmai, melyeket azután a költemény végén nehány rövid sorba zárt reflexió ébreszt önmaguknak megrendítő tudatára. Az álomnak és a valóságnak milyen művészi egybeszövése, egyiknek is, másiknak is a tudat mögé süllyesztése és onnan felbuktatása a tisztán látó és önmagán kétségbeeső ébrenlétre, a «Rossz álom» című költemény, a kötetnek legmegrázóbb darabja. Az ítélet napját álmodja meg s benne önmagát, aki ég és föld egymásra szakadása közben a párját keresi. De nem képes a nevére visszaemlékezni, sem az alakjára, sem az arcára:

S mondom magamnak:
hiszen ez csak álom,
reggelre vége,
elragadja a percek sodra;
mégcsak az árnya, az emléke
sem verődik rá holnapodra!

És felsírok rá:
ébren sem találom,
e zűrzavarban elveszett a párom
és nem találom,
ébren sem találom...

Az álom az igazi hazája ennek a költészetnek. Álmodva járja földi útjait: verssoraiban szinte az alvajáró lélek imbolygó mozgását érzi az olvasó. Az alvajáró lélekét, aki nem bir elszakadni a földtől, az ébrenléttől, aki szomorú szemmel és kétségbeesve néz le lebegéséből az ébrenjárók völgyébe, ahol az emberi szenvedések és gyönyörűségek virágai nyílnak.

Megható és megrendítő költészet. Azzá teszi az érzés őszintesége, és a kifejezés keresetlen művésziessége. Tiszta léleknek tiszta hangjai fonódnak benne zenélő képekké. Így dalol az, ilyen halkan és ilyen finoman, a hangokat szinte a foga között szűrve, akinek az érzékenység, minden művészetnek örök szerve, olyan módon adatott meg, hogy inkább a fájdalom érintésére rezzenjen meg, mint az örömére.

Így danol az, aki «az élet bankettjéről» lemaradt és álomba ájulva, keresi a feledést; de föl-fölébred és olyankor fokozott fájdalommal érzi, mitől fosztotta meg végzete.

Aki valaha hasonlót érzett a maga sorsában, jobban megérti ezt a szemérembe rejtőzött mély költészetet, amely igazi valóját csak a rokon lelkeknek mutatja meg.