A tudományok rágalmazói ellen

A tudományok rágalmazói ellen szerző: Kis János

   Hagyjuk, bölcs barátom, azokat magokra,
Kik átkokat szórnak a tudományokra,
Hadd nézzenek az ész gyönyörű fényére,
Mint az emberi nem gyilkos pestisére,
S hogy ma a népeknek mérges dühe lobog,
Sok koronás főben a réműlt szív dobog,
Itt ezren testvérek vérében fúladnak,
Az oltár szentségi ott pénzzé olvadnak,
Mind ezt, s ezzel együtt a sok gonoszokat,
Titkon s nyilván dúló gyászos daemonokat,
Mellyek felesküdtek nemünk kínzására,
Hadd írják a tudós észnek rovására!
Nem lehet előttünk újság az illyen vád.
Hozzá illő példát az ó világ is ád,
A bölcseket hajdan már Cato Romából
Elűzte, kik oda jöttek Athenából.[104]

De mit nyert haragja, hogy kiverte őket?
Bár magok elmentek, hagytak követőket.
Az ösztön, melly bennünk ismeretekre vágy,
Égi tűz, s magának határt szabni nem hágy.
Soha el nem alszik jóltévő szikrája,
Mindennap tovább megy alkotó munkája.
Próbáld eloltani: nagyobb lángra gerjed,
Tégy célt hatalmának: annál tovább terjed.
A természet szava szent, s az emberi szív
Mindenható szárnynyal repűl, mikor az hív.

   Hallom ugyan mit mond sok kétséges elme:
"Hát mind jó, ezt kérdik, a szív gerjedelme?
Sok olly gyászos ösztön nem lángol-e bennünk,
Mellyekre vigyázó szemekkel kell lennünk,
S minden indúlatnak nincs-e szabva határ,
Mellyen kívűl senki büntetetlen nem jár?
Kérd a tapasztalást, mit mond bizonysága,
Melly számlálhatatlan a szív kívánsága!
A tánc víg játéka, a szerelem heve,
Az étkek pompája, a szőlő gyors leve,
Mindenik édesden buzdítja mellyünket:
De melly hamar bánat éri örömünket,
Ha bennek ama szent mértéken túlhágunk,
Mellyet szab anyai szívvel okosságunk!
Hát a tudománytól nem lehet-e félni,
Hogy vele a bölcsek vissza fognak élni?
Vajjon terjeszteni az ész birodalmát,
A tévelygéseknek rontani hatalmát,
Az isméreteket mindennel közleni,
S a nap szép világát mindenütt hinteni,
A világnak mindég nagy jótétemény-e?
Soha sem árthat-e a bölcseség fénye?
A bódúlt elmének szőrhasogatási,
Szent igazság gyanánt árúlt álmodási,
Sokaknak, kik elébb éltek szép napokat,
Nem forgatták-e fel lelki nyugalmokat?
S valamit a világ örömit gyilkolni,
A ravasz gonoszság ki tudott gondolni,
A mivel eltépi a legszebb láncokat,
Nemzeteket öldös, eldönt thronusokat,
Mind azt az író kéz az ész szégyenére
Nem dobolta-e ki a föld négy szélére?
S a Gratiáktól nyert bájoló ecsettel
Nem cifrázta-e fel ékes öltözettel?
A pompa is egész gőgös seregével,
Hitszegés, ravaszság s tettetés mérgével
A tiszta erkölcsök siralmas romlása -
Ez mind a tudomány s mesterség fajzása.
S e két istenségnek a hol temploma volt,
A szép egyűgyűség ott csak hamar megholt,
Nézd Athenae s Roma eltűnt dicsőségét,
S lásd bennek a tudós népek gyászos végét!

   Így halljuk, barátom, Rousseau tanítványát
Hirdetni mestere csudás tudományát.
Most vakmerőn halmoz kétségre kétséget,
Majd fontos okokhoz vegyít nevetséget.
Úgy kél ki ellenünk heves buzgósága -
S valljuk meg, rész szerint van is igazsága.
Ama közös vádtól, melly a föld kincseit,
Az aranyt, az erőt, a szív örömeit,
Érdekli, nem mentek a tudományok is,
Gyilkos karddá válnak rosz kézben azok is.
Elannyira nehéz, míg itt fogunk élni,
Az észt örök frígyben a szívvel szemlélni,
Soha nem ölelni tündért értelmünkkel,
S öszvebékéltetni kényünket tisztünkkel!
De ha esztelenül sűrű szövevénybe
Tévedünk s merűlünk veszélyes örvénybe,
A bölcseség-e az, a mit kell okozni?
A tudományokat illik-e átkozni?
Ők vakítják-e meg a lélek szemeit,
Hogy ne ismerhessék a jó s rossz jeleit?
Vajjon talán az ég bosszúló szándékkal
Csal vélek, mint édes de káros játékkal?
Lássuk, mi fő céljok, s bár fáradva futunk?
Lesz-e bő jutalma ha a célra jutunk?

   Az igaz bölcseség, halhatatlanságot
Adván, nyújt a célnak égi pálmaágot,
S visz egy örök tavasz Elysiumába,
A szentség, igazság s szépség hazájába.
Boldog hely, ott minden dísz együtt látatik;
De csak a főbb rendű lelkeknek adatik,
Kények szerint szedni dicső virágjait
S elegyetlen szívni drága illatjait!
Mi, kik e halandók honjában lakozunk,
E szép ország felé buzgón óhajtozunk,
S megelégszünk, ha az ott lakó istenek
Néha mosolyogva reánk tekintenek,
S engednek bús szívünk sok sóhajtására
Szert tennünk honjoknak egy két virágjára.
Szedtek is, mióta lát a föld napokat,
Boldogabb bölcseink már illy virágokat;
Csak szálanként ugyan, de minden szál jót tett,
S vele a jó s igaz országa terjedett.
S oh, minden bizonynyal ezután is terjed,
S szép forrásiból ránk ezer áldás gerjed,
Ha időnk, és a kik utóbb virágoznak,
A tudományoknak szívesen áldoznak.

   Tekints ama szörnyű esztendők sorára
Mellyeket az idő szűlt a föld gyászára,
A midőn a lélek rabláncon tartatott,
Az erőszak előtt a törvény hallgatott,
A győző bajnokot csak vér engesztelte,
A földmíves sohol védelmét nem lelte.
Ha e borzasztó éj tőlünk eltávozott,
A gyászoló földre szép napfényt mi hozott?
Nem az-e, hogy a szent bölcseség szavára
Sírból az igazság felkölt valahára,
S frígyes kezet fogván a győző szépséggel
A halandók szívét nyájas mesterséggel
Szelidebb s felségesb érzésre gyújtották.
S az embert emberré lenni tanították?

   Elsőben Petrarca[105] ébred fel álmából,
S egy isteni lélek szent sugallásából,
A régiek nyomán fut mint bátor vitéz,
Elhagyván idejét, melly rá bámúlva néz.
Benne Virgil lelke ég Plato lángjával,
S maga a szerelem beszél ajakával.
Nyájasan bájolnak hangjai lantjának,
S a mit szíve érez, zengik hazájának.
Gyorsan tanúl a nyelv tetszeni a fülnek,
Szavai teljesen s kereken gördűlnek,
Bámúlva figyelmez Phoebus énekére,
S esküszik, hogy örök laurust fűz fejére.

   Őtet szint olly buzgón követni kivánja,
Ott egy kedves híve, itt egy tanítványa.[106]
Más tisztelők sűrűn toldúlnak hozzájok,
Meg annyi tanítót kikben lél hazájok,
S termékeny mezeje a tudományoknak
Majd szép gyümölcsökkel fizet munkájoknak.
Azonban leomlik Byzantium vára,
Vad barbarusoknak jutván prédájára.
A szebb lelkek sírva elhagyják honjokat,
Külföldön keresik boldogabb sorsokat,
Italia önkényt terjeszti karjait,
S ápolgatja őket, mint saját fiait.
Ők háladó szívvel legjobb vagyonjokat,
Melly még felülélte velek hazájokat,
Elmés maradványit dicső atyáiknak
Ajándékúl adják szíves gazdáiknak[107]
A görög bölcseség tisztább forrásai
Lesznek így a szív s ész orvositalai,
S Guttenbergek által szélesb patakokra
Vétetvén, áradnak minden országokra.[108]

   Bár melly fáradsággal kell az igazságnak
Oszlatni homályát a tudatlanságnak,
S ezer babonáknak törni birodalmát,
Még is gyors lépéssel terjeszti hatalmát.
A martyrok vére, melly omol érette,
Nem csak nem rémíti híveit mellette,
Sőt buzgóságoknak olajt tölt lángjára.
Mosolygó homlokok a kín látására
Semmit nem változik, tiszteket szeretik,
S a lángot, melly rajtok harapoz, megvetik.

   Oh, mint oszlik az éj mindenütt azolta!
Mint vídámit a nap kellemetes volta!
Új lélek ád tüzet az emberi nemnek,
Mesterség s tudomány mindenütt teremnek.
Az idegen szóktól Latium szép nyelve
Lassanként megtisztúl, mellyekkel volt telve,
S régi méltóságát újonnan felleli,
Melly a fülnek tetszik, a lelket emeli.
Először a beszéd külső szépségével,
A kifejezések ékesgetésével,
A fülnek kedvesen hízelkedő szókkal
Kedvelteti magát az új olvasókkal.
De a régi munkák legbecsesb veleje,
A bennek munkáló léleknek ereje,
Csak hamar a szívet édesebben hatja
Mint a választott szók ékes folyamatja.
Nem elég már csupán a szépet vizsgálni,
S a régi bölcseket hallgatva csudálni;
Az új tudós is száll velek egy pályában,
Csinosgatja nyelvét mesteri nyomában.
Eleintén tőlök távol lankadtan fut,
De nem soká velek egy dicső célra jut.[109]

   Gallia is együtt siet serénységgel
Heliconon kezet fogni dicsőséggel,
S csak hamar kevélyen néz Hesperiára,
Kérkedve mutatván költői karjára,[110]
Corneille, Racine s Moliére állanak mellette,
S az, ki mesterségét versben fejtegette.
A mi kevélységét még zabolán tartja,
Nem más, hanem csak az, hogy Thamesis partja
Shakespearnek s Miltonnak nagy neveiktől zeng,[111]
Kiknek lantja halni nem tudó hangot peng.

   Így míg tőlünk három századok elfutnak,
A szép mesterségek dicső polcra jutnak
S velek együtt versenyt futván az idővel,
A tudományok is hatalmas erővel
Tökéletességre repülni sietnek,
S boldogságot adnak minden bölcs nemzetnek.
A dicső természet titkos templomából,
Hol homályban lakott egek tanácsából,
Most lép ki először s fényes ábrázatja
Fátyol nélkűl magát először mutatja.
Az egész teremtés végetlen öblében
Az ég boltozatin, a tenger mélyében
Ezer s ezer titkok magokat felfedik,
S rejtett meséiket festeni engedik.
Ez a csillagokat éjszakán számlálja,
Emez a mozgásnak törvényét találja:
Az a világokkal egymást keresteti,
Amaz a nap körül a földet kergeti.
Más a cometáknak leírja útjokat,
Más a holdban szemlél völgyeket s halmokat.
A kik nem az éggel vetnek barátságot,
Magok körül űzik a tudatlanságot,
Itt fegyverkeztetvén csőkkel szemeiket,
Számlálják a mohok ezer nemeiket;
Amott hatalmokat levegőn mutatják,
S elmés mesterséggel helyéből kihajtják.
Egyik a napsúgárt sokkép hasogatja,
Másik a test belső részét bontogatja,
Harmadik a testet mind addig kémleli,
Míglen a vér csuda forgását felleli,[112]
S a természetről nyert jobb isméretekkel
Itt ködök, ott sűrűbb felhők űzetnek el.
A babonák láncát az elmék elvetik,
Bátrabban szól a bölcs, s még sem büntettetik.[113]
Immár pártját fogják a kételkedésnek,[114]
Vége van számtalan tisztelt szent vélésnek.
Hegyes nyilak hullnak Bayle ékes tollából,
S ezer balitélet kidől thronusából.
Már tisztább sugárú fáklyánál vizsgálják
A történeteket, s gondosan rostálják.
Itt Baco magasztal, mint rejtett kincseket,
Feledékenységbe ment isméreteket,
Ott Locke ékesíti bölcseség ösvényét,
Mérvén az értelem mélységes örvényét.
Minden szívben, mellynek van belső élete,
Ég a tudományok forró szeretete.
Musáknak mindenütt szállást készítenek,
Kikhez a szép ifjak sűrűn sereglenek.[115]

Hát tégedet, mellyben futunk és fáradunk?
Mint üdvezeljelek, enyésző századunk?
Téged, kit ez aláz, amaz égig emel,
De ki, ha érdemed nézzük igaz szemmel,
Bizony sokak felett méltán remélheted,
Hogy a bölcsek előtt fen lesz becsületed.
Valamióta van napkelet s enyészet,
Nem látott még olly szép napot a természet,
Mint a mellyel égből világunk színére
Te hoztál le, kivált Hermannak földére.
A Szajna és a Po partján zengő ének
Nem csak maga tetszik már Phoebus fülének.
Az elme, melly a szép mély észt egyesíti,
Már nem csak Albion bölcseit szépíti.
Teuto nemzete is ezen bölcs népekkel
Egy pályára kelvén, sebes lépésekkel,
Siet a dicsőség tündöklő céljára,
És, sok folyót nyelő árvíznek módjára,
Minden népek földén gyűjti tudományát,
Neveli, szépíti elméje zsákmányát,
S úgy tud kereskedni saját s nyert kincsével,
Hogy kétség, melly nemzet ér fel érdemével.
Ki hozta úgy helyre a vallás szép fényét,
Lemosván rozsdáját, ember leleményét?
Annak méltóságát jobban ki szerette?
Ki vítt csúfolókkal buzgóbban érette?
Ki magyarázta úgy értelmünk jusait?
Ki szabta ki szebben illő határjait?[116]
Ki jár a régiség gyászos döledékin
Olly bátran, mint saját hazája vidékin?
Ki ég, úgy megválva balitéletektől
A szépért, bár jőjön akarmelly nemzettől?

   Idvez légy nagy század! emeld fel fejedet!
Nem borítja homály soha szép híredet.
A népeken kívűl eleid nyomain,
Kiket tovább vittél a Musák halmain,
Péterek, Józsefek s Franklinok országi
Lesznek nagy érdemid örök bizonysági.
S amaz özönébe a világosságnak,
Melly egykor nappalt ád az egész világnak,
Te is olly tündöklő súgárt vegyítettél,
Mellyel nagy jóltévő s halhatatlan lettél.

   "Jól van! e szép súgárt tisztelem, becsűlöm
Mond a kételkedő: csak azt keserűlöm,
Hogy tőle a világ örök nyavalyája
Semmit sem szűn, s nem fogy a gonoszok nyája
Mint régen, úgy most is az irígység mérge
A gyarapodásnak rontó s rágó férge.
Az álnokság cselt vet bár melly éles szemnek,
A gőgösség s pompa truccol az érdemnek.
A visszavonásnak öldöklő angyala
Bírja a földet, melly pokol lett általa.
Haszonvadászás vert mindenütt gyökeret.
Hol van, ki másokat nemes szívvel szeret?
Könyvekkel idejét a bölcs minek töltse,
Ha munkájának van keserű gyümölcse?"

   Elég már, csúfoló! Szólj, mennyi időt ért
A föld, mellynek hibás léte annyira sért?
Lásd az idők könyvét! Mert, bár azt a reggelt
Nem tudhatjuk, mellyen a semmiből kikelt,
Tudjuk mikor kezdé az ember vadságát
Levetni, s érezni felsőbb méltóságát.
Hány esztendő tölt el? - Öt hosszú ezer már! -
Csak ötezer? nem több? Oh, hát melly igen kár
Komor sóhajtásra mellyedet emelni,
S az igaz egeket panaszszal terhelni.
A tökéletesség legmagasb tetején
Kívánnád nemünket látni illy idején?
Azt akarnád, a szép megérett kor benne
Együtt ez ifjúság virágával lenne?
S talán míg világunk első kezdeteit
Éljük, a gyermekség botló esztendeit,
Talán addig ezer bajt s harcot próbálunk,
Míg a megérlelő nap feltetszik nálunk.

   De feltévén azt is, hogy bár bízzunk benne,
E szép reményünk csak édes álom lenne:
Nem voltak-e már is azok, kik okosok,
Ezer nyavalyákban jóltévő orvosok?
A babonák köztünk nem kevesedtek-e?
Vas pálcák népeket, mint régen, vernek-e?
A rút képmutatás, bekötvén szemünket,
Most is orron fogva vezet-e bennünket?
Szégyenére van-e időnk forgásának,
Hogy ámbár a vétkek még meg nem halának,
De félve lappangnak titkok homályában,
S nem járnak szabadon triumphi pompában?
Mikor hirdették azt olly nyersen hangozva,
Hogy a ki fegyverét csak vért szomjúhozva
Birtokért, nem népe védelméért, rántja,
Az az emberi nem szent jusait bántja?
Hát a rabszolgáknak gyötrelmes igája,
Nemünk gyalázatja s legfőbb nyavalyája,
E rút tapodása az emberi jusnak,
Melly egykor, szörnyűség! tartatott virtusnak,
Kiket lágyíthatott elsőben szánásra,
Hogy sírva nézzenek illy nyomorgatásra? -
Kik vivják a thronust buzgó kérésekkel,
Kik bizonyítják azt egy szívvel lélekkel,
Hogy a rabvásárlás nem csak szűl átkokat,
De pusztákká is tesz népes országokat?
Nem a tudósok-e, kik bátor lélekkel
Perbe szállnak minden bal véleményekkel?

   De, úgy tetszik, fülem ismét új vád hatja:
"Minden véteknek van ezer ábrázatja,
Ezt hallom; tündérként változik formájok,
De vak az, a kit csal csinos álorcájok.
Egy eltünt: helyébe íme mások mennek;
Ma szebb, holnap rútabb alakban jelennek."

   Hatalmasan adod vádadat értenem:
Érzem a nyilakat, mellyeket ellenem
Szór elméd, melly szint olly gazdag panaszokkal,
Mint képzel világot hiányosságokkal.
Azt tartod: a mint van, egyet érnél vele,
Volna bár az észnek napja vagy éjjele.
Élted akármillyen népek közt derűlne,
Akár Byzantium akár Roma szűlne,
Titus avagy Nero írna törvényeket,
Zeushöz vagy Vodánhoz emelnél kezeket,
De ha e mostani világ piacáról,
Mellynek panaszkodni nem győzsz hibájáról,
Tüstént oda lenne az egek hatalma,
Hol Tamerláné volt világ birodalma,
Mit gondolsz? Kérdezd meg jól okosságodat,
Megköszönhetnéd-e illy változásodat?
Kész lennél-e vaddá érzékeny szívedet
S babonássá tenni józan értelmedet?
Ha minden századok egyenlők tenéked,
Eredj Tamerlánhoz, ott keresd értéked.
Vagy menj Jeruzsálem sáncát ostromolni,
S a szerecsenekre dühösen omolni.
Mit késel? Mutasd hát, hogy szint úgy szereted
A múlt időt mint azt, mellyben foly életed!

   Honnan hát a panasz, mellyet ha vizsgálunk,
A régi mesék közt immár feltalálunk,[117]
Hogy a tudományok s a szép mesterségek
Minden országokban káros ellenségek,
S mint a férgek titkon rágják a virágot,
Ugy emésztik ők is a köz boldogságot.

   Úgy tetszik, két hibás vélemények vagynak,
Mellyek a Musáknak örűlni nem hagynak
S elidegenítnek áldott oltároktól:
Elsőben: Mit várunk a tudományoktól?
Nem azt, hogy zabolán tartsák a vétkeket,
S nemesb indúlatra bírják a szíveket,
Hanem hogy egészen újjá teremtsenek,
S gyarló emberekből istenné tégyenek.
Hasztalan! az ember bár mit tesz céljának,
Mindég alatta lesz emberi sorsának.
Az indúlat lángja mikor ég mellyében,
Az ártatlanságot tapodja mérgében.
A háborodott vért lecsillapítani,
S a mélyen sebesűlt szívet gyógyítani,
Olly munka, melly nehéz nem csak az okosnak,
De az időnek is, a legfőbb orvosnak:
S gyakran már minden szert és írt felülhaladt,
Mert tökéletesség nincsen az ég alatt.
De a tudománynak s a szép mesterségnek
Leckéit ne tartsuk azért csekélységnek.
A természet rendét ha bár felbontani
S a vétket nem tudják végkép kiirtani.
Ha bár minden gonoszt meg nem győz hatalmok,
Van még is elég szép hasznok és jutalmok.
Hol a bölcseségnek ég buzgó szerelme,
Ott virágzik szépen az ízlés s az elme.
A sínlődő lelkek tőle felépűlnek
A gyógyúltak viszont jobban erősűlnek.
A szelidség szavát a gőg ha megveti,
S a csömör a szegény koldúst nem nézheti.
Ott nyájas ajaki megnyílván a bölcsnek,
Szelídséget s érzést adnak az erkölcsnek.
Ha kész perbe szállni bús szívünk az éggel,
A bölcseség karja kegyes szívességgel
Felölel, s visz ama szeretet atyjához,
A ki rossz nem lehet keze munkájához.
S mikor másként sebünk meg nem gyógyíthatja,
Elysium dicső völgyeit mutatja,
Hol örök napfénynyel ragyognak az egek,
S nem vonják be őket soha gyászfellegek.

   A másik vád sem jobb, melly inkább sérelmes,
Hogy az országoknak az ész veszedelmes.
Jer, a tapasztalást s a történt dolgokat,
(Mert ezeknek kell itt bevennünk szavokat)
Kérdjük meg, barátom, s lássuk, melly okokkal
Lehet hadakozni a tudományokkal.

   Csak két ország adhat itten feleletet,
Csak Athen és Roma tehet ítéletet,
Mind a ketten pedig mellettünk harcolnak,
S józan bölcseségről magasztalva szólnak.
Igaz, mikor bennek fénylett az ész ege,
Akkor dúlt legjobban Pandora serege;
De az ész és ízlés mikor ott helyt nyertek,
Már a rosz erkölcsök mély gyökeret vertek.
Mikor a szebb napnak Athenae világát
Látni kezdte, s Roma letette vadságát,
Már a bővség amott Xerxes országából,
Itt Carthago, Corinth s Attalus tárjából
Tágas patakokban áradt mindenekre,
S magával pestist vitt a jó erkölcsökre.
- A pompa s prédálás egész erejekben
Uralkodtanak már a romlott szívekben;
A tudományokat rabjaikká tették,
S dísztelen jármokat nyakokba vetették;
Hevert már az eke, s a drága paloták
A tengert helyéből majd kiszorították;
A szűk s víg ebédből hírnév - szerzés végett
A kevélység csinált pompás vendégséget:[118]
Így tűnt el, de nem ám az észnek miatta,
Hanem hogy a rendet a kincs felforgatta,
Az a szép boldogság, kevés idő telve,
Mellyre volt e két nép az égtől emelve,
És oh! eltűnt volna még sokkal korábban,
Ha a veszedelmet siető útjában
Nem hátrálták volna Platók nagy lelkei,
A Scipiók s az ég egyéb remekjei,[119]
Szeplőtlen erkölcsök s nagy lelkek ezeknek
Ellent állt az őket ostromló vétkeknek.
És, ha e szép lelkek győzedelmeskedtek,
A köz örvényekbe ha el nem sülyedtek,
Mi fegyverkeztette őket buzgósággal,
Hogy harcolhassanak illő bátorsággal?
A Musák! kiknek ők szivekből hódoltak,
A bölcseség! mellyel híven gyakoroltak.

   Oh, vajha, barátom, e bölcsek nyomában
Lelnénk mi is helyet a hír templomában,
S azért tömjéneznénk a Musák oltárát,
Hogy elterjeszthessük igazság határát!
Vajha, kik Phoebusnak szentelik magokat,
Mindnyájan tennének hív áldozatokat:
Hadd némúlhatna meg a csúfolók szája,
Mert, jaj! ma ezeknek legio a nyája.

   De fedjük, barátom, fedjük be e képet,
Melly mindenre bút hoz, ki szeret jót s szépet!
Inkább a víg szívű Musáknak karjában
Repdessünk a remény kies országában.
A szebb nap, miolta újonnan született,
S négyszáz esztendőknél hosszabb útazást tett,
Még dicső fényében nem vallott semmi kárt,
Most is hint élesztő s melegítő súgárt.
Még most is naponként termeszt virágokat,
Mellyek ontnak áldást s drága illatokat:
Bízzunk s bátran legyünk! A komor fellegek
Mellyektől aggódó szíveink rettegnek,
Lassanként majd az ég színén eloszlanak,
S valahol Musáknak Athénaek állanak,
Ott öröminnepet fogunk majd szentelni,
S vídám táncok között vígan énekelni;
Még a huhogás is, mellytől most fáj fülünk,
Akkor szép énekké változik körűlünk.

   Igy sokszor a vak éj dühös fergeteget
Szűl, s gyász fekete szín bévonja az eget.
A szelek süvöltnek, mennykövek csattognak,
A tenger felzúdúl, a fák csikorognak:
Egyszer leszáll a szél, mint egy szárnya-szegett,
Pihen a természet, melly elébb remegett:
S a fellegek zsíros esőt harmatoznak,
S a megújúlt mezők édenné változnak.