A troubadour

A troubadour szerző: Garay János

Volt egy ország, annak egy királya,
  A királynak nője, ifju s szép,
Mint a nap, midőn félig kelőben
   A fölébredt láthatárra lép;
A nap, az föllép a láthatárra,
De királynét őrzi férje zára.

A királyné mostan is magában
   Ablakából búsan szerte néz,
Repdeső szemének nincs iránya,
   Gondolatja tévedezve vész;
Éjhajából a hűs alkonyatinak
Játszi szellők fűszert hordogatnak.

S im az ösvényt egy alak hasítja;
   Vándor ifjú lép fel a síkon,
Gyenge halványság arcát borítja,
   Fél derű, fél bú a homlokon;
Tűz-szemének hő píllantatára
Rózsafelleg száll egy arc havára.

Ablakából a királyné menne,
   S ablakából ah, mégsem mehet;
Vándor ellen nagy haragja lenne,
   És haragja rá mégsem lehet;
Még így senki nem nézett szemébe –
Mintha végig futna szíverébe!

„Ismeretlen szép! nemednek éke,
   – Szól a vándor esdekelve fel –
Honnan az, hogy isten égi széke
   Földi lénynek arcán ünnepel?
Istenemre, mióta rád talála,
Ott hagyá egét s arcodra szálla!”

„ „Mily merészség, vándor ifju, tőled,
   – Szól a szép hölgy – engem bántanod;
Nőszemérmem visszalép előled,
   Méltóságom tiltja szólanod.
Nő az, akit illetél szavaddal;
És királynét sértettél gúnyoddal!” ”

„A királyné, fénye szép nemének,
   Csak kegyet fog nékem osztani;
És mikor volt száműzött az ének,
   Hölgyről és királyról dallani?
Hölgy s királyné vagy, s én eltaláltam,
Amidőn a hölgy-királyt imádtam!”

„ „Mit beszélsz itt dalról, ifjú, nékem?
   A beszéd sért, míg a dal ragad!
Más a lantos, ihlett énekében;
   Ami néki, néked nem szabad.
De, ki vagy te, e merész beszéddel?” ”
És viszonz az ifju keser-éddel:

„Istenektől vettem származásom,
   De szülém ez árva föld vala;
Ám az égből lőn kitiltatásom,
   És a föld fiához mostoha;
Az ingyen nézi szárnyalásom,
Ez nem érti égi lángolásom.

Ideálok tündér aeetherében
   Fel az éghez vágyik szellemem,
Ám a testnek durva súlya, szégyen!
   Visszarántja földre édenem!
Amit ég ád, a föld elragadja;
Amit ez nyújt, annak kárhozatja.

Így hasonlással saját szivemben,
   Járom a kerek világot át,
Nincs hazám a földön, nincs egemben,
   Az nem ismer, ez be nem bocsát.
Én…” „ „Elég! légy üdvözölve, dalnok!” ”
„Aki élni avagy halni itt fog!”

Mond a dalnok; s botját földbe tűzi,
   És leűl a szép ablak alatt;
Zenge lantját bal karára fűzi,
   Jobb karával rajta elszalad,
Lángolással zeng szerelmi dalja,
A királyi hölgy kedvtelve hallja.

„ „Ah mi szépen zeng a bájos ének,
   E panaszló ifjú ajkirúl,
Mily meleg festése érzetének.
   Szívem olvad, lelkem elborúl!
Ah, ki birná röptében követni!
Ah mint tudnék ilyet én szeretni!” ”

Szóla halkan, szóla oly magában,
   Hogy még szíve sem hallá neszét,
S (mintha rózsa volna bimbajában,
   Gondolatja) ujja hó hegyét,
(Mintha volna hallgatásnak zárja)
Bíbor ajka szűz selymére zárja.

Mind hiába! hallóbb a vakandnál,
   És szemesb ősz férje mint madár;
Amit az nem hallna, hozzá elszáll,
   Amit ez nem látna, látta már.
Keblét féltés és gyanú kígyója
Lángfogakkal marja, nincs ki ója!

S reggel így szól tettetett szelíden,
   S kiszemelte, mint kellett, a szót:
,Vész, igen tartok, vész éri házunk!
   A bagoly sohsem jelente jót.
Pár nap óta minden átkos éjjel
Álmaimból rút bagoly visít fel!’

„Csak bagoly?” mosolyg a szép királyné,
   „Üzd el a hívatlant s nem lesz ott,
Íme sólymom is, ha tetszik, édes,
   Megteendi a szolgálatot!”
.Elfogassuk?’ kérdi az kajánul.
„El,” mosolyg a hölgy s sólyma után nyúl.

,Fogva már, s ha tetszik, megtekintjük –
   Szól a férj s harapja ajkait;
A vadasba már el is vitettem,
   Csontiból tán lesz még látni mit;
Kedvencemnek szántam őt az éjjel.’
S mentek a vadasba jó szeszéllyel.

Ott kalitban szörnyű hím oroszlán,
   Fogva is, büszkén, mint egy király,
Nagy sörényét rázva düh s szelídség
   Közt, tusában önmagával, áll.
Meg-megindul, meg-meg vissza lépik;
Amikép egy lant rezgési érik.

Merthogy, amit a király szavára
   Bevetettek martalékául,
Senki más, mint a dalnok levente,
   S melyen a vad meg-megcsillapul,
Semmi más, mint lantja bájzenéje,
A vadak rémének fékezője.

Látja – s felsikolt a szép királyné,
   Látja – s kővé dermed a király;
Az remegve dalnok életéért,
   Ez bámulva szóra nem talál.
Szóhoz a királyné ajki jutnak
S végig arcán hő könyüi futnak.

„lm az erdők réme szűt tanúsit,
   A dal hangján dühe megtörék;
Nem, te nem lehetsz vadabb, királyom;
   Bűntelennek ennyi rém elég.
Menjen ő, amerre van hazája,
Vére lelkünk nyugalmát ne vájja!”

De kajánul féltékeny kedében,
   Vad kacajjal a király felel:
„Menjen ő, a merre van hazája,
   A pokolba minden bűvivel.”
S ingerelni a vadak királyát,
Ráhajít egy könnyű kézi dárdát.

„Most kezemben kedvencednek élte!”
   Szól a dalnok együtt és vitéz,
S míg bálával lantján bájzenét ver,
   Fenn villog jobbjában a kelevéz,
Az oroszlán mint bárány iránta, –
De az ifjú vérét nem kívánta.

Ám feléje a királyi hölgynek
   Visszafordul, elhajtván a tőrt:
„Nézd, minőt ijedt a zsarnok – így szól –
   Egy vadállat hitvány élteért!
Teljék kedve! váltsa meg magának,
Melyre vágy, vérén a dal fiának.

Élni, oh, hölgy, tiltva nékem érted,
   Érted halnom nem tilthatja el,
Érted és nyugalmadért az élet,
   És ha még száz volna, ér-e fel?
Könnyeidnek égi harmatában,
Nékem üdv és mennyi pótolás van!”

Szólt s a lantról karja lehanyatlik,
   A zenének bájvarázsa múl,
Egy sikoltás – egy sóhaj – s a lantos
   A vad körme közt száz rétbe hull!
Míg a tor felett az úr merőben,
Kárörömmel áll sötét szemében...

A nap óta két dolog veszett el:
   Zsarnok nyugta és egy éji hang;
Az esetből két dolog maradt fenn:
   A királyné búja és a lant
De a lant egy nyelvszakadt madárka,
Rajta néma hallgatásnak átka.