A troubadour
szerző: Garay János
Volt egy ország, annak egy királya,
A királynak nője, ifju s szép,
Mint a nap, midőn félig kelőben
A fölébredt láthatárra lép;
A nap, az föllép a láthatárra,
De királynét őrzi férje zára.
A királyné mostan is magában
Ablakából búsan szerte néz,
Repdeső szemének nincs iránya,
Gondolatja tévedezve vész;
Éjhajából a hűs alkonyatinak
Játszi szellők fűszert hordogatnak.
S im az ösvényt egy alak hasítja;
Vándor ifjú lép fel a síkon,
Gyenge halványság arcát borítja,
Fél derű, fél bú a homlokon;
Tűz-szemének hő píllantatára
Rózsafelleg száll egy arc havára.
Ablakából a királyné menne,
S ablakából ah, mégsem mehet;
Vándor ellen nagy haragja lenne,
És haragja rá mégsem lehet;
Még így senki nem nézett szemébe –
Mintha végig futna szíverébe!
„Ismeretlen szép! nemednek éke,
– Szól a vándor esdekelve fel –
Honnan az, hogy isten égi széke
Földi lénynek arcán ünnepel?
Istenemre, mióta rád talála,
Ott hagyá egét s arcodra szálla!”
„ „Mily merészség, vándor ifju, tőled,
– Szól a szép hölgy – engem bántanod;
Nőszemérmem visszalép előled,
Méltóságom tiltja szólanod.
Nő az, akit illetél szavaddal;
És királynét sértettél gúnyoddal!” ”
„A királyné, fénye szép nemének,
Csak kegyet fog nékem osztani;
És mikor volt száműzött az ének,
Hölgyről és királyról dallani?
Hölgy s királyné vagy, s én eltaláltam,
Amidőn a hölgy-királyt imádtam!”
„ „Mit beszélsz itt dalról, ifjú, nékem?
A beszéd sért, míg a dal ragad!
Más a lantos, ihlett énekében;
Ami néki, néked nem szabad.
De, ki vagy te, e merész beszéddel?” ”
És viszonz az ifju keser-éddel:
„Istenektől vettem származásom,
De szülém ez árva föld vala;
Ám az égből lőn kitiltatásom,
És a föld fiához mostoha;
Az ingyen nézi szárnyalásom,
Ez nem érti égi lángolásom.
Ideálok tündér aeetherében
Fel az éghez vágyik szellemem,
Ám a testnek durva súlya, szégyen!
Visszarántja földre édenem!
Amit ég ád, a föld elragadja;
Amit ez nyújt, annak kárhozatja.
Így hasonlással saját szivemben,
Járom a kerek világot át,
Nincs hazám a földön, nincs egemben,
Az nem ismer, ez be nem bocsát.
Én…” „ „Elég! légy üdvözölve, dalnok!” ”
„Aki élni avagy halni itt fog!”
Mond a dalnok; s botját földbe tűzi,
És leűl a szép ablak alatt;
Zenge lantját bal karára fűzi,
Jobb karával rajta elszalad,
Lángolással zeng szerelmi dalja,
A királyi hölgy kedvtelve hallja.
„ „Ah mi szépen zeng a bájos ének,
E panaszló ifjú ajkirúl,
Mily meleg festése érzetének.
Szívem olvad, lelkem elborúl!
Ah, ki birná röptében követni!
Ah mint tudnék ilyet én szeretni!” ”
Szóla halkan, szóla oly magában,
Hogy még szíve sem hallá neszét,
S (mintha rózsa volna bimbajában,
Gondolatja) ujja hó hegyét,
(Mintha volna hallgatásnak zárja)
Bíbor ajka szűz selymére zárja.
Mind hiába! hallóbb a vakandnál,
És szemesb ősz férje mint madár;
Amit az nem hallna, hozzá elszáll,
Amit ez nem látna, látta már.
Keblét féltés és gyanú kígyója
Lángfogakkal marja, nincs ki ója!
S reggel így szól tettetett szelíden,
S kiszemelte, mint kellett, a szót:
,Vész, igen tartok, vész éri házunk!
A bagoly sohsem jelente jót.
Pár nap óta minden átkos éjjel
Álmaimból rút bagoly visít fel!’
„Csak bagoly?” mosolyg a szép királyné,
„Üzd el a hívatlant s nem lesz ott,
Íme sólymom is, ha tetszik, édes,
Megteendi a szolgálatot!”
.Elfogassuk?’ kérdi az kajánul.
„El,” mosolyg a hölgy s sólyma után nyúl.
,Fogva már, s ha tetszik, megtekintjük –
Szól a férj s harapja ajkait;
A vadasba már el is vitettem,
Csontiból tán lesz még látni mit;
Kedvencemnek szántam őt az éjjel.’
S mentek a vadasba jó szeszéllyel.
Ott kalitban szörnyű hím oroszlán,
Fogva is, büszkén, mint egy király,
Nagy sörényét rázva düh s szelídség
Közt, tusában önmagával, áll.
Meg-megindul, meg-meg vissza lépik;
Amikép egy lant rezgési érik.
Merthogy, amit a király szavára
Bevetettek martalékául,
Senki más, mint a dalnok levente,
S melyen a vad meg-megcsillapul,
Semmi más, mint lantja bájzenéje,
A vadak rémének fékezője.
Látja – s felsikolt a szép királyné,
Látja – s kővé dermed a király;
Az remegve dalnok életéért,
Ez bámulva szóra nem talál.
Szóhoz a királyné ajki jutnak
S végig arcán hő könyüi futnak.
„lm az erdők réme szűt tanúsit,
A dal hangján dühe megtörék;
Nem, te nem lehetsz vadabb, királyom;
Bűntelennek ennyi rém elég.
Menjen ő, amerre van hazája,
Vére lelkünk nyugalmát ne vájja!”
De kajánul féltékeny kedében,
Vad kacajjal a király felel:
„Menjen ő, a merre van hazája,
A pokolba minden bűvivel.”
S ingerelni a vadak királyát,
Ráhajít egy könnyű kézi dárdát.
„Most kezemben kedvencednek élte!”
Szól a dalnok együtt és vitéz,
S míg bálával lantján bájzenét ver,
Fenn villog jobbjában a kelevéz,
Az oroszlán mint bárány iránta, –
De az ifjú vérét nem kívánta.
Ám feléje a királyi hölgynek
Visszafordul, elhajtván a tőrt:
„Nézd, minőt ijedt a zsarnok – így szól –
Egy vadállat hitvány élteért!
Teljék kedve! váltsa meg magának,
Melyre vágy, vérén a dal fiának.
Élni, oh, hölgy, tiltva nékem érted,
Érted halnom nem tilthatja el,
Érted és nyugalmadért az élet,
És ha még száz volna, ér-e fel?
Könnyeidnek égi harmatában,
Nékem üdv és mennyi pótolás van!”
Szólt s a lantról karja lehanyatlik,
A zenének bájvarázsa múl,
Egy sikoltás – egy sóhaj – s a lantos
A vad körme közt száz rétbe hull!
Míg a tor felett az úr merőben,
Kárörömmel áll sötét szemében...
A nap óta két dolog veszett el:
Zsarnok nyugta és egy éji hang;
Az esetből két dolog maradt fenn:
A királyné búja és a lant
De a lant egy nyelvszakadt madárka,
Rajta néma hallgatásnak átka.