A trianoni páva

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A trianoni páva
szerző: Surányi Miklós

1
Szkülla és Kharübdisz

Domoszlay György magyar testőr levelet írt Bécsből - bátyjának, Domoszlay Farkas kvietált huszárkapitánynak Domoszlóra. ...Az olasz balett - írta György - mindennél szebb a világon, szebb talán még magánál a szerelemnél is. Vagy jobban mondva még a szerelem is szebb a balettben, amelyet rendesen opera buffa előz meg, és el sem képzeled, bátyám, milyen nagyszerűen adja a Sevillai borbély Rosináját Madame Garcia, és hogy Ronconi milyen isteni borbély. Marini, Poggi, Catalani, Elssler Fanny, ó, szeretett édes bátyám, Farkas, mint sajnállak, hogy ez isteni gyönyörűségekben nincsen most részed... pedig ki is néztem a számodra egy ballerina assolutát - feketét, ragyogót, hajlékonyat és bársonyos érintésűt -, de mivel Domoszló olyan messze van, és te olyan vastag falat építettél magad és a külvilág közé, hát inkább magam csinálom körülötte a kurt, hogy a családban maradjon. Mert most minden gárdista hűtlen lett egy kicsit a Práter-beli sétapartik és a schönbrunni holdvilágos éjszakák királynőjéhez, s akit Aphrodité, mindenekelőtt való Anyánk csak egy cseppet szeret, az vasárnaponkint az ő kis assolutáját Dornbachba vagy Heiligenstadtba röpíti, ahol mezei virágok között, vadgesztenyefák árnyékában egy hárfa halk pengését hallgatják, mint bőbeszédű vén duenna fecsegését a szerelemről. De mondhatom, üdvös dolog, ha a vadgesztenyefák árnyékában nem felejt el az ember egy meleg prémes bundát maga alá teríteni, mert a heiligenstadti esték még augusztusban is nagyon hidegek, és én majdnem komolyan belehaltam egy ilyen érzelmes hárfa-romantikába. Tüdőgyulladást kaptam, édes bátyám, Farkas, és egy hónapig Isten irgalmában, félig a másvilágon voltam, pedig nem szégyenlem bevallani, hogy még csak ezután szeretném megismerni az életet. E tüdőgyulladás, amely - az olasz balettről nem is szólván - Redwitz grófnő dejeuner dansantjai, Miss Beata, az englische Reuterin, a hietzingi borkóstolás, szóval az élet minden értelme elől bezárta előttem az ajtót, sajnos, még egészen speciális, egyedül engem s talán kissé téged is érdeklő tragikus epizódokkal járt.

De kedves bátyám, engedd meg, hogy sorjába szedjem az eseményeket, amelyek emléke most - még mindig van egy kis lázam - oly vad iramban rohanja meg a lelkemet, mint a hitelezők a kilépő gárdistát, akinek letelvén a három esztendeje, kineveztetését várja egy olaszországi garnizonba, ahová magával viszi egy reunió emlékét Esterházy hercegnőtől és egy kövér sörgyáros leányát Lerchenfeldből. Igen, talán Pálffy grófnőnek, esetleg a toszkánai hercegnek vagy kinek a bálján ismerkedtem meg báró Dietrich leányával, akinek tizennégy millió a hozománya. Ezen a pénzen, azt hiszem, egész Heves vármegyét meg lehetne venni, beleértve a jó egri minoritákat is, pedig azok ugyancsak drágán mérik a mennyországot. Ennek a Dietrich Charlotte-nak az unokanővére La Bouche Friderika marquise - de ez talán már nem is érdekel téged, kedves jó Farkasom.

La Bouche Friderika... csak úgy véletlenül jött éppen tollamra ez a név, mert egy hónapig itthon, a medvebőrrel betakart lócán feküdvén, sok minden csodálatos dolog történt velem, amiről ha derék háziasszonyom, Frau Reding esküvel nem tanúskodnék, magam is azt hinném, hogy lázban született fantazmagória. De Frau Reding hatvanesztendős, szavahihető hölgy, egy fiákeros özvegye, egy fiákerosé, aki nemrég még Auersperg hercegnőt hordozta inkognitóban, így tehát félig-meddig az udvarhoz tartozik. Frau Reding - akinek a lelke és főkötője fehér, mint a hó - még jól emlékszik Mozartra, annál az egyszerű oknál fogva, merthogy fiatal korában ő e derék muzsikusnak mosónője volt, és néha egész éjszaka nála vasalta a gallérokat. Művészet, rang és szerelem, szóval az élet legarisztokratikusabb három misztériuma kísérte az életen keresztül Frau Redinget, aki csak nagy rábeszélésre engedte meg, hogy betegágyamnál nők is meglátogathassanak. Mert arról van szó, hogy egy hónapig beteg voltam, s ezalatt nők is megjelentek az ágyam fölött. Te, kedves bátyám, aki tíz éve haragszol Bécsre, és szándékosan és fájdalommal kerülöd - mint ahogy az ember elkerüli régi és bűnös szeretőjét -, nem is képzeled, hogy milyenek a mi Fanny Lewald és Hahn-Hahn Ida grófnő regényein nevelkedett ifjú dámáink, akik strucctollas boában vagy turbános főkötőben kiszívják a szívünkből a szerelmet, mint a rózsából a hímport a méh. És hogy mily kegyetlenek és mily önzők a szerelemben, mily odaadók és öntudatosak, mily számítók és mily zabolátlanok, ezt csak én tudom, és Frau Reding tudja, aki mindennap egy zsebkendőt sír tele azzal a borzasztó sejtelemmel, hogy talán már nincsenek is szüzek ezen a világon. Pedig vannak, édes bátyám, habár kissé felvilágosultak, kissé túlérettek, kissé egzaltáltak, de az bizonyos, hogy La Bouche Friderika marquise, gróf Geiser altábornagy mostohaleánya, akiről ha éppen akarod, bővebben is írhatok most unalmamban és betegségemben, a világ legszebb spanyol táncosnője volna, ha véletlenül nem születik francia marquise-nak és két vagy hány millió forint örökösének. Itt, Bécsben mindenki elragadtatással beszél Friderika marquise eszességéről, jártasságáról minden szép és nemes tudományokban, csillagászattanban és műkedvelő színjátszásban, lovaglásban, vívásban, orvosi mesterségben, képek, szobrok és antikvitások ismeretében, táncban és versírásban, politikában és szerelemben, de én őszintén megvallom, a női lélek legszebb tulajdonságának, minden lelki szépség koronájának a finom lábakat, a szép termetet, a hamvas és rugalmas kebleket tartom, s ebben Friderika bizonyára utolérhetetlen. Ha karcsú és telt körvonalait megpillantod, rögtön tisztában vagy vele, hogy a legszellemesebb és legműveltebb hölggyel van dolgod, a legszellemesebbel és legcsodálatosabbal mindazok között, akiket két nagy birodalom - Szent Lajosé és Habsburgi Rudolfé - évszázadok óta produkálni képes lehetett.

Mindez csak véletlenül jutott eszembe, s csak mellékesen akartam megjegyezni, annál a véletlennél fogva, hogy mielőtt még a heiligenstadti öreg gesztenyefák susogásába belebetegedtem volna, Lichnowszky herceg estélyén, magunkat egy kissé félrevonván a melléktermek egyikébe, a szép Frici fekete szemének hipnotizáló tekintetétől eszemet vesztve, megkérdeztem tőle, hogy akar-e a feleségem lenni. Hidd meg, kedves bátyám, hogy tréfa volt az egész. Tréfa volt, mert Frici az ő altábornagy apjával, a La Bouche-ok orléans-i vonatkozásaival, meg a maga millióival - amelyeknek kamatait az itteni Rothschild alig győzi előre fizetni, olyan pontosan szétszórja azt az ő rózsaszínű, puha, de erős kis tigriskeze - nem mehet feleségül egy szegény magyar nemeshez anélkül, hogy vagy ő, vagy a magyar, vagy mind a ketten el nem vesztették légyen az elméjüket. De végre és legfőképpen tréfa volt az egész azért, mert én már ezelőtt két hónappal a Redoutban, ahol Lanner József zenekara éppen egy minden józanság ellen kitalált új valcert játszott - kedves bátyám, légy szíves megírni, Pesten van-e már egy valamirevaló polgári zenekar? -, tehát egy a kék Dunáról szóló új valcer hatása alatt, megkértem a kezét Vestenholtz Annie-nak, akinek a szeme olyan kék, mint a Duna hullámai szép, holdvilágos nyári éjszakán. Annie egy császári tanácsos leánya, aki egyszer, egy Práter-béli esti sétán hogyan, a jó Isten tudja, elmaradt az apja, Vetter von Vestenholtz Sebastian oldala mellől, s velem éjfélig barangolt a Schossen-negyed girbegörbe utcái között. Esküszöm, hogy az apró katona- és diákhotelek egyikébe sem bújtunk el, az öreg, nagy erkélyes, utcára könyöklő házak boltívei alá se húzódtunk, csak mentünk, mentünk, reszketve a fáradtságtól, a bűntudattól és a szerelmi eksztázistól, de nem is csókoltuk meg egymást, csak a szemünkből peregtek a könnyek... és mentünk, míg visszajutottunk az egyetem elé, s beleülvén egy fiákerbe, ájultan a gyönyörűségtől és szenvedéstől, megvallottuk egymásnak, hogy nem érdemes élni.

Ugye édes bátyám, természetesnek találod, hogy megkértem a kezét, bár a kis Annie még csak tizenöt éves, és Vetter von Vestenholtz császári tanácsos gyűlöli a magyarokat. Hiába beszélsz, édes bátyám, Farkas, te is így tettél volna az én helyemben, bár a Práterben való eltévedés egész véletlenül történt, és csókolózásnál tovább nem mertünk menni a szerelemben, mi ketten, két gyáva és ijedt gyermek. Ilyenkor egy férfiú, aki magyar, akinek kard van az oldalán, s aki igényt tart a chevalier címre, egy pillanatig sem habozhat, hogy kezét nyújtsa a kompromittált leánykának. Hogy aztán, amire szintén egy pillanatig sem gondoltam, Vetter von Vestenholtz nemcsak hogy nem ellenezte a házasságot, de halálos meglepetésemre még ki is jelentette, hogy egyúttal ki fog békülni Magyarországgal - ez már tőlem független sorstényezők beavatkozása volt, amiért én nem vállalhatom a felelősséget, így rendelték ezt az istenek.

Hanem ha a bajok egyenkint is súlyosak és zordak, együtt és egymásra való hatásukban egyenesen elviselhetetlenek. Mert ugye, megállapítottad már, édes bátyám, Farkas, hogy a szituáció a következő: megkértem először Vestenholtz Annie kezét (tizenöt éves), és ő menyasszonyom lett, és az apja megbocsátott Magyarországnak. Másodszor megkérdeztem La Bouche marquise-t, hogy hajlandó volna-e egy szegény Heves megyei köznemes, Domoszlay György, ez idő szerint gárdista, két hónap múlva hadnagy a Wasa-huszároknál, szóval szerény jómagam imádott felesége lenni?

- Igen.

Ez volt Frici marquise válasza, és nekem majd szétrepedt a dolmányom a szívem dobogásától. La Bouche Friderika marquise az én feleségem, ez a gondolat olyan erős csapást mért az agyamra, hogy először féltem a megbolondulástól a nagy öröm miatt, aztán féltem a gutaütéstől az ijedtség miatt. Mert hát egy meg egy az kettő, eszerint, szentséges Isten, nekem két menyasszonyom van. Ez pedig nemcsak kényelmetlen és pikáns helyzet, de minálunk, Bécsben, a polgári erkölcsök ez elefántcsontból való öreg tornyában, boldogult Mária Terézia óta s most Ferenc császár alatt még inkább, egyenesen kriminális jogeset. Igen, engem, ha ez kisül, megfosztanak tiszti kardomtól, a rangomtól, aztán megbélyegeznek, kiátkoznak, bezárnak - börtön vár reám, kedves, szeretett Farkasom, tömlöc, szégyen, rabság és becstelenség. Szegény édesanyánk szívét, ott fenn a mennyországban, hét tőr járja által.

És hogy most egy hónapig beteg voltam, egyik napon Annie, a másik napon Frici látogatott meg, egy-egy szál rózsával és egy nyájas homlokcsókkal. Úgy jöttek-mentek, mint enyhe nyári délután, fényes égen apró fehér bárányfelhők, és Frau Reding mozarti finomságának és szerelmi tapintatának köszönheted, hogy ők ketten, Annie és Frici, egyetlenegyszer sem találkoztak beteg és szerencsétlen öcséd ágya fölött.

Látod, kedves bátyám, a dolog nem mindennapi módon komplikált, sőt úgy sejtem, hogy egyenesen megoldhatatlan. Többféle okból. Először azért, mert - bár amióta a lázam alábbhagyott, és elmém a jeges borogatások közül annyira-amennyire kiszabadult, mindig azon tépelődöm - nem tudom, hogy melyikről tudnék lemondani. Friderika marquise-nak túlságosan fekete a szeme és sűrű a szemöldöke. Édesanyánk - emlékszel? - gyermekkorunkban szenes vizet csinált, ha ilyen dáma a szemünkbe nézett. Annie pedig - hiszen mindössze tizenöt éves - kék szemével oly esdőn és ijedten tud nézni... Istenem, bár akkor este a Práterben erősebben fogta volna apjának, Vetter von Vestenholtz tanácsosnak kezét.

Kedves bátyám! Szeretett édes jó Farkas testvérem! Meghalni nem nehéz egy magyar katonának, s a mi családunkban már kisebb okok miatt is léket hasítottak egy-egy Domoszlay-koponyán. Azt hiszem, nem is veszed rossz néven, ha - mielőtt öcsédet, egyetlen Domoszlay-véredet lecsukná a bécsi policáj - Domoszlay György karabéllyal főbe lövi magát, és meghal. Vagy kedves bátyám, ha ezt feleslegesnek találod, jöjj fel Bécsbe, nézd meg két menyasszonyomat, s ha egyik vagy másik megtetszenék, valamelyiket vedd el magadnak feleségül.

Megjegyzem, ez csak éppen hogy eszembe jutott. És ha már eszembe jutott, ne vedd rossz néven, hogy figyelmeztesselek Goethére, aki már borzasztó öreg, neked mindenesetre már édesapád lehetne, és mint hallom, egy tizennyolcéves leányka szívét hódította meg. Egyébként a kor nem határoz, a kis Annie tizenöt esztendős ugyan, de a lelke komoly és mély érzésű, és nagyszerűen beválnék a Domoszlay-kúria csendjébe és méltóságteljes nyugalmába. Goethe példája mutatja, hogy a fiatal, sőt gyermeteg lányok a lehiggadt és férfias férfiakban keresik a szerelmet. Egyébként hidd el, az egész dolognak nem tulajdonítok fontosságot, és sajnálnám, ha ezzel neked szükségtelen gondot okoztam volna. Meghalok és vége. Neked azonban forró testvéri öleléssel jó egészséget és boldogságot kíván szerető öcséd

György

 

2
A domoszlói remete

Nem telt bele egy hónap, és Domoszlay Farkas János kvietált huszárkapitány (violaszínű dolmány) megkapta az öccse levelét. Bécsből egy udvari kurír vitte magával - titokban -, aki György úrfival bizalmas viszonyban lévén, fehér waffenrockja belső zsebében gondosan elrejtette ez ártatlan corpus delictit. A kurír Budán, a Krisztinavárosban átadta azt Ganz Edmund korcsmárosnak, aki vele évek óta ilyen levélcsempészési összeköttetésben állt. A krisztinavárosi korcsmárostól aztán báró Bemer Lászlóhoz került az írás, és báró Bemer császári postakocsin elvitte hazafelé, útközben leadván azt Gyöngyösön, ahonnan Domoszlay Farkas János stafetaliter hazavitette magának. Ilyen egyszerű és rövid dolog volt egy testvéri levélke kézbesítése Bécsből Domoszlóra, ha valaki nem szívelte, hogy Metternich ezerszemű cabinet noirja beleüsse burnótos orrát a maga családi titkaiba.

Domoszlay Farkas János tehát megkapta öccse levelét, amelynek egyik ideáról a másikra ugrándozó tartalma - a huszonöt éves emberek, ha ennek dacára még mindig elég fiatalok, néha nagyon rapszodikusak az írásban - eleinte jól megnevettette a táblabíró urat. De a végén, az a pár sor a papír szélén, alulról fölfelé és keresztben, a két menyasszonyról és a halálról, Mária Teréziáról és a policájról, hirtelen ráncba rántotta a homlokát. A fiú ez egyszer komoly ostobaságot csinált, és itt tenni kellene valamit.

Tenni!

Ebben az egy szóban benne volt minden sötét, nyugtalan aggodalom, benne volt az egész kínos perspektíva, ami György úrfi bécsi kalandjai nyomán a bátyja fáradt, bágyadt képzelete elé meredt. Tenni valamit! Ez volt az egyetlen gondolat, amely Domoszlay Farkasban komoly félelmeket ébresztett. Hiszen ő már vagy tíz esztendeje nem cselekedett semmit, legalábbis semmi olyat, ami férfias elhatározottságot, emberi ambíciót, szóval valami lelki energiát jelentett volna. Élt és nézegetett az életben, mint egy útszéli kereszt, amely lakodalmas meneteket, rablógyilkos cigánykaravánt és búzaszentelő körmenetet egyforma közönnyel bámul. A szíve olyan meleg, de olyan mozdulatlan volt, mint a nyári éjszakai levegő a sarjú felett.

Domoszlay Farkas Jánost - úgy látszott - ezen a világon semmi sem érdekli, még önmaga sem, még az édesanyja holttestével megszentelt drága domoszlói földje sem, sem a lovak, sem a kutyák, sem a jobbágy leányok, akik pedig körülötte szépen és sűrűen nőttek fel, és szívesen adták volna búzavirágillatú ártatlanságukat a földesúrnak. De ő mindenből éppen csak annyit kért, amennyi a csend és mozdulatlanság rendszerébe: az ő lusta semmittevésébe beleillett. Kétszer négy egyforma sárgát - mert ez hagyomány volt a Domoszlayaknál -, meg hogy ne kelljen szégyenkeznie, ha sedriára bemegy Eger városába. Néhány német vizslát, hogy legyen, akivel pár értelmes szót válthat az ember. És végül néha-néha megcsókolt egy rozmaringszagú béresleányt, mert szerette a tiszta gyolcs illatát és a piros, napszítta, ruganyos bőr simaságát. A leányok nem kérették magukat, sőt büszkék és boldogok voltak, hogy megtiszteltetés érte a személyüket.

Melankóliás ember volt Farkas, mint abban az időben sokan, és méla, szomorú kedvét édesanyjától örökölte, aki német dáma volt, és aki, miután első gyermeke születése után tizenöt évvel még egy fiúnak - Györgynek - életet adott, egy reggel szépen lehunyta a szemét, és megszűnt köhögni. Mindössze egy évig köhögött szegényke, és ezalatt egy egész kecskenyáj csak neki adta a drága, zsíros tejet. Johann Wolfgang - a neve is olyan furcsa és idegen volt, de finom, fehér és mindig lázas mamája adta neki - négyéves kora óta német és francia kisasszonyok hideg kezét fogta, és így ballagott a gyermekévek virágoskertjében, szépen, rendesen simára gereblyézett utakon, hozzám ne nyúlj palánták között, grammatikai szabályokkal, mint tilalomfákkal és madárijesztőkkel teletűzdelt rokokó parkban, mígnem egy nap, sok kriptaszagú klasszikus auktor tudományával a fejében, filozófiára Egerbe került.

Egerben Lange tanár házánál kapott kosztot, kvártélyt és privát órákat, és ez az Isten különös rendelése volt. Lange Heinrich tanár Hannoverből került Magyarországba, miután az 1819-iki határozatok ellen és a józan ész szabályai mellett Göttingában feltűnő módon állást foglalván, egy kicsit elküldték Spandauba. Itt két esztendeig üldögélt böjtben és bilincsekben, majd börtönéből megszökött, és Münchenben, Bécsben és Pesten néhány hónapig bujkálván, végül mint privát docens Egerben telepedett meg nejével és tizenöt éves leányával, Lisette-tel. Az öregedő professzor, aki Bentham híve volt a nemzetgazdaságban, és gyűlölte a Napóleon hulláján rágódó otromba angol-porosz zsarnokságot, a jezsuitákat és a francia legitimistákat, sokszor mondogatta tréfásan:

- Lange Henrik vagyok, az angol királyi család alattvalója, német állampolgár, francia hazafi. Magyarország örökös vendége...

És a kis, pápaszemes, sovány professzor szomorúan mosolygott hozzá, és titkon sokszor megsiratta a Rajna partján hagyott ifjúságát.

Itt élt Lange tanár úr családjában Domoszlay Farkas, és szorgalmasan szedte magába a tudományokat. Ahogy maga később sokszor mondta, itt tanulta meg - persze deákul -, hogy melyik fejedelem mikor kezdett uralkodni, és mikor halt meg alattvalóinak lelkes örömére. Hogy mi az a horror vacui, hogy mit kell érteni calculus differentialis alatt, hogy a görög bölcsektől kezdve napjainkig kik bántották leginkább a józan emberi elmét, és végezetül itt ijesztgette naponta őt és sok más védtelen társát egy kövér teológus: de possibilitate Revelationis Logica et Morali. E kriptában, amelyben minorita páterek és részeges világi akadémikusok tépték darabokra - mint hiénák - az elevenen eltemetett gyermeki kedélyt, Domoszlay Farkast bizonyára teljesen felfalták volna, ha nincs ott Lange Henrik, az ő világos, tiszta és emberfeletti lelkével, és nincs ott Lange Lisette, aki tizenhat éves üdeségével mindig szétoszlatta a lelkén összegyülemlett fellegeket. Mert természetesen szerelmes volt Farkas a kis németkébe, és Lange Lisette is rajongott a szép, fehér arcú diákért, aki általános feltűnést keltett azzal, hogy mindig posztókabátban járta az érseki város göröngyös utcáit. Kívüle ezt a gavalléros divatot csak báró Barkóczy László és báró Bémer László követték akkoriban, lévén a többi száz diák rendes ruhája juhászbunda és báránybőr süveg. Emiatt nem egy ízben kérdőre is vonták őt a rezidencia környékén, s már akkor nem sok jót jósoltak a világi hiúságokban ilyen veszettül tobzódó Domoszlaynak.

Szép posztókabát, fehér kéz és rendesen csigákba fodorított haj: nem csoda, hogy Lange Lisette hamarosan észrevette, hogy Johann Wolfgang nélkül mit sem ér az élet. Farkas pedig, miután Pesten elvégezte a jogot és a jurátusi évet is leszolgálta a főispán oldalán, megszerezte az ügyvédi diplomát, és ahelyett, hogy szolgabírónak pályázott volna Heves vármegyében, fejébe vette, hogy Lisette-et elveszi feleségül, így esik meg néha, hogy az ember visszatér a gyermekkori szerelméhez, és tragédia lesz abból. Az öreg Domoszlay külföldre küldte a fiút, aki útközben, egy szép nyári éjszakán, báró Barkóczy László Wurstján Pestre röpítette a kis németet. A csillagok diszkrétül lehunyták a szemüket e kényes ügy láttára, és az egri minoriták öreg kertjében szomorúan ingatták fejüket a jegenyék.

- Jó, jó, csak sírás ne legyen a vége - mondta egy öreg varjú az érseki templom keresztjén, aki onnan a magasból sok mindent látott, ha a papok kertjébe lenézett. Innen a nagy szakértelme szerelmi dolgokban.

Hát bizony siralom lett a vége, s Pesten, a "Magyar Király" szállodában Lange Lisette egy kis legénykének adott életet. A franciskánusok templomában éppen éjfélre kongattak. A szálloda tele volt bécsi kereskedőkkel, akik akkoriban Ferenc császár szellemében borzasztó buzgalommal őrködtek az erkölcsök felett, s e sajnálatos esetet rögtön bejelentették a rendőrségen. És mialatt a botrány híre a szürkülettel együtt beszivárgott az ébredező házakba, s irtózatos áradatában elöntéssel fenyegette a "Magyar Király" rémült szökevényeit, a kis Lange Lisette lelke szerényen, halkan és bocsánatot kérően megfutott a rendőrség elől, és átrepült a másvilágra. Most már Farkas csakugyan kimehetett külföldre, vezekelni.

És Domoszlay járt Párizsban és Genfben és Rómában, de túlságosan sem a jakobinusok, sem az emigránsok, sem a karbonárik nem érdekelték. Hamburgban Heine Henrikkel, Göttingában Börmével és mindenhol Gutzkowval találkozott, és miután mindezekből kiábrándult, rohant haza huszárnak. Mailandban, Lembergben, Belgrádban regrutákat abrichtolni, minden passzió nélkül lovagolni és pipázni, meggyőződéssel ásítozni, kapitánykorában hamar kvietálni, és szép, lila színű dolmányban hazamenni parasztnak... ez mind így összevéve tíz évet nyelt el Farkas életéből, s azóta másik tíz év telt el a domoszlói kúriában. E húsz év alatt benne egy másik, egy bánatos beteg ember alakult ki, és csendben és finom szemlélődésben, mint annyi más szép magyar elme, csendesen égve a saját lelke tüzében, lassan elfulladt a maga terméketlenségében. Nem mintha pesszimista vagy cinikus lett volna Domoszlay. Nem, ő nem gondolta sem azt, hogy befejezte az életét, sem azt, hogy nem érdemes újrakezdeni. Nem is zárkózott el a maga egyéni életének sorompói közé. Minden szép és becsületes akció előtt mélyen megemelte a kalapját, s most, hogy egy idő óta divat volt azt hinni, hogy a nemzetnek még jövője is van, Domoszlay csendes és meleg szívvel sokszor szeretett volna Wesselényi, Széchenyi, Ráday aktivitásából, ebből a Prométheusz-lángból egy kis tüzet a domoszlói kúriába hazalopni. De a célt oly messzelévőnek, a jövőt oly reménytelennek s magamagát oly neuraszténiásnak érezte, hogy nekilendülő szárnyai összecsukódtak, mielőtt felröppent volna. Ó, hány szép magyar agynak és szívnek lángja égett így el a saját olajában, s mily hideg és kietlen és puszta volt ez az ország körös-körül.

Farkas sokszor kívánta, bárha valami részt kapna az emberiségért, a nemzet boldogságáért, a paraszt emancipálásáért, a szabadságért, a jövendőért, az emberi és isteni igazságért meginduló nagy küzdelemből, amelynek szépsége talán betöltené az ő üres és szenvedő lelkét is. De aztán megsajnálta, hogy elkívánkozott a maga álomországából, és leült öreg clavecinjához, hogy halkan lepengessen egy-egy Mozart- vagy Schubert-opust. És ilyenkor érezte, hogy semmit sem sajnál, és semmi után sem vágyik, kivéve, mikor egy szép asszonyfej, egy vékony, fehér kis test, egy pár nagy és csodálkozó kék szem tekintete olvadt ki a hanghullámokból.

...És Erzsébet napján minden évben nagy fekete ravatalt állítottak fel Domoszlón a templom közepén, és a plébános énekes gyászmisét mondott Lange Lisette lelki üdvösségeért. A nép Erzsébet napjára úgy készült, mint a nagypéntekre. E napon öreg könnycseppek hullottak a domoszlói jobbágyok szeméből, s a mi hasonlóképpen sokat szenvedett Krisztus urunk bizonyára megáldotta a domoszlói jobbágyokat ott a feszületes katafalk körül.

 

3
Toronyiránt

- Wolfgang derék ember, tanult és világos fő. Kár, hogy nincs mellette egy asszony, aki megmelegítené a fészkét.

Így beszéltek róla a szomszéd kúriákban, Atkáron, Gyöngyösön az idősebb dámák, akik még II. József fellengős német felvilágosodottságának légkörében éltek, és magukból sok okosságot és jóságot sugároztak ki, s mint régi szekrényekben fehérneműk között elrejtett száraz füvek, drága jó illatot árasztottak. És komolyan sajnálkoztak Farkason, hogy olyan hideg, szeretet nélkül való magánosságban él. Lange Lisette esete a húszesztendős múlt eszményítő ködében már csodálatos szépnek és sajnálkozásra méltónak tűnt fel mindenki előtt. Esti séták alkalmával, megyegyűléskor az egri cukrászda előtt éltesebb empiredámák bánatosan utána néztek az arra menő Farkasnak, és sokat elsuttogtak a Domoszlay feje körül szövődött legendákból. Csak gróf W. E., egy pártában maradt öreg kisasszony nem tudott neki megbocsátani. A comtesse arról volt nevezetes, hogy egész nyilvánosan szeretője volt a kasznárjának. Gróf W. E. nyolc óra járásnyira lakott Egertől, s a megyegyűlések alatt, vasárnaponként, hajnalban lóra ült, nyolc órát lovagolt, nyolc órát az egri cukrászda előtt töltött, majd nyolc órát újra nyeregben ülve hazavágtatott, hogy a mezei munkát maga dirigálja. A nyolcórás cukrászdai pletykázás alatt sokszor szóba hozta Lange Lisette tragikus halálát, s ő volt az egyetlen, aki nem tudott neki, szegénykének megbocsátani soha. Hihetőleg azért, mert neki magának túl sok szeretője volt ahhoz, hogy másban is tisztelje a szerelmet.

Egyébként nem szabad azt hinni, mintha Domoszlay Farkas Jánosnak s az ő húszéves regényének valami túlságos jelentőséget tulajdonítottak volna akárcsak magában Heves vármegyében is. Az emberek akkor eszméltek fel egypár évtizedes aléltságukból, s a felszínre kerülő életenergiák oly sebesen ömlöttek szét az egész közéletben, hogy egy-egy apró szerelmi tragédia majdnem semmi érdeklődést sem keltett maga körül.

Micsoda világ is volt az! Úgy jártunk-keltünk álmatag és gondolkozó arccal, mélyen kivágott tragikai mellényekben, mint 1837 után, a Nemzeti Színház színpadán a sorsdrámák aktorai. Tekintetünket állandóan a spanyol szabadsághősökön és a görögökön legeltettük, s eközben semmit sem vettünk észre abból a szomorú és zavaros mikrokozmoszból, ami közvetlen környezetünkben nyüzsgött, penészedett és avasodott. A megyegyűléseken lázas eszmék forrongtak, s az oláhok, olaszok, németek, lengyelek és franciák minden fájdalmát elsírtuk egymás kebelén, s alig hederítettünk arra, hogy fodros, fehér és kemény ingmellünk alatt szüntelenül szivárog szívünkből a vérünk. Igaz, hogy egész Európa reszketett a szervezkedések, összeesküvések és forradalmak lázától, s ez izgalmak rezgési hullámai Magyarországon is megérintették a lelkeket. Mindenki Missolungi bevételéről, Byronról, Ypsilanti hercegről, a Cortezről beszélt, s úgy pergettük Riego, Quiroga és Mina neveit, akárcsak Széchenyiét, Dessewffyét és Prónayét.

Borzasztóan sokat fájt a fejünk a német Bund túlkapásai, Hollandia és Belgium elválása, a franciák afrikai gyarmatai és Oroszország belső bajai miatt, s eközben kevés magyar ember vette észre, hogy a külföld és Magyarország között egy olyan szellemi és gazdasági nívókülönbség alakult ki, amilyen még sohasem a honfoglalás óta.

- Csak Bécsbe kell menni, és az ember egy más csillagzaton képzeli magát - mondta szomorúan egy-egy külföldet járt, esetleg a bécsi kancellárián dolgozó nemesúr vagy ábrándos poéta, mint, teszem, Kisfaludy Károly... a boldogtalan.

Hogy ezen a más csillagzaton szintazonképpen egy kaotikus, önmagával meghasonlott, szélsőségekből összerakott és hamis világ haldoklott, vagy készült születni (ami mindegy), ezt persze nem lehetett akkor észrevenni. De hogy Magyarország egyszerűen anakronizmus volt ezekben az évtizedekben ezt látta, érezte és szenvedte Domoszlay is.

Egyelőre azzal vigasztalta magát, hogy e szomorú és durva állapotokon majd csak segítenek mások. Ő maga fáradt volt ahhoz, hogy mártír legyen, és hogy hadat üzenjen a maga nyugalmának. Meleg barátságot kötött báró Brudernnel, a Pulszkyakkal és a besztercei Zipserrel - három különböző világ három tipikus alakjával - sőt - a zsidó Holländer Leóval is, bár ezért az öreg Pulszky - őszintén szólva - majdnem megvetette. E barátkozások hátterében antik vázák, római régiségek, olasz és németalföldi képek és más efféle gyönyörű hiábavalóságok állottak, amelyekbe ők valamennyien - Pulszkyak, Viczayak, Zipserek, Domoszlayak, a Holländer zsidóval együtt - általános csodálkozásra és nevetségre, szenvedélyesen és gyógyíthatatlanul szerelmesek voltak. Gróf Keglevich Miklós például, aki egyébként egészen derék és szimpatikus magyar úr volt (s a magyar uraknak legalább kétharmad része hozzája hasonlított), ebéd után, de még kártyázás előtt, néha Domoszlay képeiről is anekdotázott. Hogy Farkasnak harmincegy burnótos szelencéje és ugyanannyi sétabotja van; minden szelencében egy-egy miniatűr email-lap szép, perverz ábrázolatokkal; minden sétabotban óra, ütő és muzsikáló szerkezettel, aranyból, drágakővel és szűz leány könnyeiből támadt igazgyönggyel kirakva. A hónap minden napjára más.

A gróf vendégei megállapították, hogy szép dolog a művészet, s ha lehet, maguk is vesznek olyan email-lapos burnótos szelencéket. Milyen nagyszerű lesz azokból véletlenül egy-egy dámát is megkínálni.

És könyvtára is volt Farkasnak - mesélték -, és Sachser Péter építette hozzá az állványokat.

- Ez a Sachser Péter is derék legény - tette hozzá a gróf. - Párizsban majdnem lefejezték, Szászországban majdnem kerékbetörték, Bécsben csaknem felakasztották, Pesten kicsibe múlt, hogy főbe nem lőtték. Karbonáró volt.

Ilyen regényes híre volt Domoszlaynak és a háza tájának. Nem is járta vendég a kúriáját, hacsak a domoszlói országúton a gyilkos sárban meg nem rekedt egy szekér, amelyben valamely szomszéd az őszi sedriára igyekezett. Vagy néha megtörtént, hogy éppen itt, a Domoszlay-kastély előtt tört el valamely batár kereke, s a nehéz és cifra bárkából, mint halk sóhaj, vagy mint őszi délután elkésett napsugár, egy távoli nőrokon, magános özvegy, fiatal elvált jukkerdáma vagy idősebb hajadon, szóval egy bátor és szabadelvű cousine szállott ki... Egy védtelen nő... éjszaka... Istenem, hátha van még a férfiakban annyi lovagiasság, hogy alkalomadtán kompromittálják az embert.

De Farkas, bár szerette a finom ráncokat a női szemek sarkában, s nemegyszer tapasztalta, hogy a korral a nők bokája kifinomodik s a lábikrák vonala enyhül, s bár esküdött arra, hogy bizonyos idő múlva a hölgyek szerelme, mint a tokaji bor, különös érett zamatot kap - még egyszer sem követte el azt a gyengédséget, hogy a helyzettel visszaélt volna.

A dámák azonban továbbra is rajongtak érte, s bár nyíltan sokszor kigúnyolták és gyáva önzőnek nevezték, mindig megrezzent a lelkük, ha valaki felvetette a kérdést:

- Miért nem házasodik Farkas?

- Kicsoda? - kérdezték tettetett közönnyel.

- A domoszlói remete.

- Ah - sóhajtott Ida bárónő, és felnézett a szoba felső sarkába, összehúzta a szemöldökét, s aztán hirtelen és feltűnően másra terelte a beszédet.

Pedig Ida bárónő nem tudott semmit.

No, ha az ismerős hölgyek sajnálták, hogy Farkas mellett nincs egy asszony, aki megmelegítené a fészkét, Domoszlay maga is érezte néha, hogy valami csakugyan kezd hiányozni az életéből. És mint annyi sokan, ő is kezdett félni, hogy mindenben csak dilettáns lévén, egyszer, nagyon hamar, vigasztalhatatlanul kiábrándul az életből. Mivelhogy idővel az unatkozást is megunja az ember.

És most, éppen most jön az a fiú az ő két menyasszonyával, a Friderika marquise excentrikus alakjával, és leveléből a házasság gondolata árad feléje, mint egy szerelmes asszony meleg és illatos lehelete.

Ez a gondolat különben már néhányszor átmosolygott a lelkén, s az a mód, ahogyan a házasság sejtelme most újra megérintette, egészen stílusosnak látszott az ő egyéniségéhez. Egészen szimpatikus ötlet volna például megnősülni, de nem a válogatás, az okos, komoly mérlegelés szörnyű felelősségével, még csak nem is az egyéni hajlam vagy az érzés, vagy a vágy sugallatára, hanem így, egy véletlen kényszer természetes nyomása alatt. Az egyik állapotból valahogyan átlendülni a másikba, a tehetetlenség energiájánál fogva.

Domoszlay Farkas aznap este egy keveset még olvasgatott a könyvtárában, s elhatározta, hogy öccse bécsi kalandját holnap megírja Kisfaludy Károly barátjának, aki, szegény, nagyon szomorú lévén a sorsa, most bohózatokat ír Pesten, a zsidó orvos házában. Mit törje a fejét vígjátéki témákon!

Aztán szép csendesen levetkőzött, lefeküdt, s amit régen nem tett, öt perc alatt úgy aludt, mint édesanyja ölében a gyermek.

...A domoszlói remete levelet kapott, a levélben egy bohókás célzás az élet fordulására, szerelemre, asszonyra, családra... és már ez is elég tartalmat adott az ő réveteg lelkének, már ez is elég volt ahhoz, hogy az idegei valami aktív munkában elfáradjanak, s a szervezete egészséges, mély és üde álomra pihenjen.

Tíz év óta először.

Másnap reggel, miután lóháton bejárta a határt, leheveredett egy fűzfa alá, és tiszta fejjel és tiszta szívvel végiggondolta a tegnapi nap szenzációját.

- Hanem azért mégis felmegyek Bécsbe, széjjelnézni. Egy kis olasz balerina nekem sem árt meg - gondolta mosolyogva, és tizenöt évvel fiatalabbnak érezte magát.

És felkapva a lovára, toronyiránt, árkon-bokron keresztül vágtatott hazafelé - pakolni.

Az ég tiszta volt, s a mezőkön a lovassal versenyt hasította a levegőt egy jókedvű pacsirta, röptében vidám trillákat ontva drága kis torkából.

Mintha az olasz opera buffa egy primadonnája, mintha Madame Garcia, a Sevillai borbély Rosinája csattogtatta volna koloratúráját.

 

4
A trianoni páva

Gróf Geiser Ferdinánd altábornagy özvegyen élt Bécsben, és szolgálta a császárt, akinek egyik legbizalmasabb barátja volt. E két derék öreg úriember időknek folyamán mindjobban hasonlított egymáshoz, de persze az alattvalói hódolat szent törvényeinél fogva inkább az altábornagy arca vette föl lassankint a császár vonásait. Mind a ketten zamatos lerchenfeldi dialektusban beszéltek, és gyűlölték a franciákat, akiktől nemegyszer alaposan kikaptak ők ketten, régi és hűséges fegyvertársak. Ámbátor gyűlölték a poroszokat is, és az angolokat és az olaszokat nemkülönben. Gróf Geiser Ferdinánd azon kívül a maga részéről még az oroszokat és a spanyolokat is gyűlölte, és legjobban szerette volna, ha mind e nációk valahogyan összevesznek, egymásnak rontanak, felfalják egymást, és ami megmarad belőlük: rendes, jó erkölcsű, jámbor hitvesek és gyermekek, aggok, papok és zsidók, kikiáltják Ferencet a világ császárjává. Mindenre haragudott a vén katona, csak a császárt szerette és a vöslaui vörösbort.

Őexcellenciájának Bécsben nagyszerű háza volt, egyike a legragyogóbb barokk-rokokó palotáknak, a Wieden főútján, közel a Villa der Freifrau von Geymüllerhez, amely olasz stílusával, vakítóan rikító márványaival, bájos vizavija volt a Villa Geisernek. Az öreg katona évenkint csak egyszer tette be lábát a kecses és kacér kis palotába, amelyben mostohaleánya ütötte fel fészkét: La Bouche Friderika marquise, Geiser gróf elhalt feleségének első férjétől, La Bouche marquis-tól származó leánya.

Kis Trianonnak hívták Bécsben a marquise kastélyát, amelynek roppant kertje, közel az erődítésekhez, kerek egymillió forintot ért akkor, egymillió forintot, amiért - mint György úrfi mondaná - egész Eger városát meg lehetett volna vásárolni, a minoritákkal és a mennyeknek országával egyetemben.

A kis Trianon a park közepén feküdt, gyepköröndök és bokornégyszögek útvesztőjében, öreg hársfák, píniák, mindenféle brazíliai és kelet-ázsiai cserjék, télen üvegházba dugott ciprus- és narancsfák árnyékában, s a palota előtt Dél-Olaszországban kiásott antik medencéből, görög istenfiúk és bécsi modell-leányok márványaktjai között, tíz méter magasra lökte a vizet egy ugrókút, amelynek opálos fényű vizében aranyhalak ragyogtatták jó bécsi zsemlyemorzsán hizlalt, csillogó testüket.

A kis Trianonnak csak a telke volt óriási, de maga az épület apró kis márványkalitka, tíz-tizenkét szobával, olyan, mint aminőt a Bourbonok a szeretőiknek szoktak ajándékozni, egy kiválóképpen jól sikerült éjszaka emlékéül. A palota különben csakugyan mindenkire azt a benyomást tette, mintha intim, finom, előkelő, de szemérmetlen kis temploma volna a szerelemnek, s ragyogó réztornyán a szélkakas, mikor a Glacis felől jövő szellő megforgatta, olyan hangot adott, mint egy harmincéves asszony szerelmi nyögdécselése. A park magas kőkerítése körül Mária Terézia erénycsőszei valamikor nem egy gárdistát, sőt - ha igaz - még főhercegasszonyt is rajtacsíptek; mert egész Bécsben az a babona volt elterjedve, hogy a csók a kis Trianon kőfalán áthajló gesztenyefák alatt ezerszer édesebb és csiklandozóbb, mint akárhol egész Alsó-Ausztriában.

E drága és elegáns építészeti remekműnek általában véve ilyen gyönyörű szép, de kissé kényes híre volt, és említése határozottan felizgatta a fantáziát, amely csapongva repült vissza a Bourbonok buja és szerelmes korszakába. A fiatal főrangú hölgyek sokat álmodtak e misztikus kis fészek platánjairól, amelyek alatt nagyszerű garden partyk alkalmával, első, felületes, de nagy szívdobogással járó kis leányos csókjuk elcsattant. Ezt szinte szégyellte is a derék és puritán gróf Geiser altábornagy, aki törhetetlenül és megingathatatlanul hű volt ezelőtt húsz évvel választott szeretőjéhez, egy termetes és jó erkölcsű lerchenfeldi mosónőhöz, aki később korcsmáros, majd postabérlő lett, végül mint magánzó tőkepénzes kizárólag a franciskánus barátoknak és őkegyelmességének, a grófnak élt, és az ő hűsége is olyan nagy és erős volt, mint a Stefanskirche.

Annál inkább lángolt ez idilli fészekért a fiatal marquise, a szép Frici. La Bouche Friderikát ez idő szerint egész Bécs városa die schöne Fricinek hívta, és Metternichtől, a kancellártól kezdve mindenki szerette, mert szép volt, mert pikáns volt, és főképpen szerette minden férfinemen lévő ember és minden fiatal leány, mert olyan kiapadhatatlan és fájdalmas gyűlölettel beszéltek róla az öreg udvari dámák, akik ifjúságukat, szépségüket és bűneiket végleg lezárták a XVIII. század történelmével. Ez öreg dámákat Mária Terézia valahogyan itt felejtette a kedves és vidám bécsi Burgban, és ők, amióta nem képesek szerelmet ébreszteni, azóta mindennemű szerelmet államellenes merényletnek szeretnének deklarálni.

- Frici átvette a kommandót a kis Trianon felett - mentegette magát az öreg altábornagy. A palotát ráíratta mostohaleánya nevére, s ő maga abba évenkint csak egyszer tette be a lábát, Friderika neve napján, egy csokor Hofburg szagú rózsával s néhány öreg bókkal, tábornoki díszruhájában, mellén összes rendjeleivel, feszesen, gálánsan, udvariasan, mint I. Ferenc császár barátjához, öreg osztrák generálishoz illik.


Domoszlay Farkast is frappírozta a remek kis rezidencia, a bájos és üde miliő, a versailles-i hangulat, és mikor a hófehér kaviccsal behintett úton fiatal gárdista öccsének, Györgynek jobbján a szökőkút felé ballagott, valami jó érzés futott át a testén.

- Erről nem írtál semmit - mondta halkan az öccsének -, pedig ez a világ legszebb parkja.

- Ha Friderikát meglátod, te is elfelejtesz a parkról beszélni - nevetett az öccse, aki két menyasszonya közül először Vestenholtz Annie-t szerette volna bátyjával megösmertetni. Farkas azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ő először az erősebb ellenséggel birkózik meg.

- Kíváncsi vagyok a marquise-ra - mondta komolyan Farkas, és szinte szégyellte, hogy öccsének e furcsa kalandja annyira alterálja őt. Domoszlótól Bécsbe hosszú az út, de ő, fáradt és vén, cinikus katonája a lemondásnak, egy órára sem tudta kiűzni fejéből La Bouche Friderika soha nem látott alakjának vízióját és soha nem hallott hangjának zenéjét.

A kis Trianon csillogó rézkupolája, a Janikulus-hegyi római kőmedence, a japán dísznövények, a nyugati kultúra illata - csoda-e? - szinte hipnotikus transzba ejtette Farkast, és alig öntudatosan mormogta:

- Kíváncsi vagyok a marquise-ra... nem igaz?

S mivelhogy György úrfi nem válaszolt, hozzátette:

- Holnap megnézhetjük a másikat is.


A sárga kabátos, lila selyemharisnyás lakáj átvette a két Domoszlay névjegyét, és bevezetvén őket egy márványkandallós kis szalonba, eltűnt némely nehéz arany-brokátfüggönyök között.

Így cerimóniáztak akkor Bécs büszke parkkastélyain belül, s az öreg Ferenc császár mindig megcsóválta a fejét, ha látta, hogy e hiú francia szokások nemcsak az udvart, de tábornokainak a házát is megmételyezik.

- Itt is francia lakájok rabszolgái leszünk? - kérdezte sóhajtva a császár, aki igazság szerint legjobban szeretett volna - naponta legalább egyszer - a Ballhausban valamelyik öreg tábornokával biliárdozni.

Sajnos Ferencnek ez a vágya sohasem valósult meg, s a Ballhaus, ahol Worzicsek Hugó úr, császári királyi orgonista Steinfeld úrral, Antal főherceg őfenségének kamarai festőjével annyi szép mesterpartit játszott el vasárnaponkint, sohasem látta a császárt e kedélyes mérkőzések alatt.

Friderika kastélyában azonban nemegyszer járt a császár - ifjúságának rég elfelejtett éveiben... amint arról Jozefin, az öreg kulcsárnő gyakran eldicsekszik a fiatal komornáknak.

A selyemharisnyás lakájok - lábukkal alig érintve a földet - menüett-léptekben vezették a két vendéget Friderika szalonjába.

- A gyermekek semmin sem csodálkoznak - ez a régi megfigyelés jutott eszébe Farkasnak, amint elnézte öccse közömbös, sőt banális arcát, s azt a gyermekes elfogulatlanságot, amellyel e szenzációs helyen mozgott. Ő maga megbűvölve nézte Friderikát, aki a szalon közepén egy XV. Lajos-korabeli sezlonon ült - vagy talán feküdt -, s hosszú fehér kezét csókra nyújtotta.

- Kissé gyengélkedem, uraim - szólt a marquise, és a fejére mutatott.

Mély zengésű, kissé vibráló tragikai hangja volt a szép Fricinek, olyan hangja, amelyikre az embereknek a tavasz, a hegyoldalak kizöldülése, az énekesmadarak hazaérkezése és a dámvadak párzása jut az eszükbe.

Alig érdemes valamire emlékezni, ami az emberrel az életben történt. De van néhány rövid kis emlék, amivel utólag évekig töltögeti az ember az élet ürességét. Egy dal, egy köszöntés, egy rövidke csók, egy éjszaka... egy szoba, amelybe beléptünk, és fájt, hogy nem maradhattunk benne örökre.

Friderika és Farkas első találkozását érdemes hosszasan elbeszélni, és rá sokszor visszaemlékezni.

A nagyon szép és nagyon gazdag hölgyek akkor mindenáron bajadéroknak akartak látszani, aminthogy az előkelő dámák mindig csodálatosan irigylik a szerelem alázatos és megvetett papnőit. Ez időben különös szenvedéllyel játszották a Keletet, s Frici fejét is nagy indiai turbán körítette... és testét selyemből, fátyolból, kasmírból és a schwärmende Jungfrau buja fantáziájából szőtt, minduntalan kibomló tóga iparkodott betakarni... oly könnyű és puha, hogy egész anyagát bele lehetett volna szorítani egy narancshéjba.

Ebben a levetkőzöttségben tombolta ki magát - a táncosnők budoárjában, a kurtizánok alkóvjában és az arisztokrata dámák szalonjában - a kor minden lenyűgözött bujasága, s Friderika ebben a fáradt és elernyedt, de mindent provokáló keletiességben, rózsásfehér bőrének és fekete hajának kontrasztjában, egyenesen faszcináló látványosság volt. Kissé hosszas profiljából klasszikus vonallal rajzolódott ki az orra, amelynek cimpái időnként - ha elgondolkodott vagy figyelt, vagy valamit kéjjel emlegetett - megremegtek. Farkasnak eszébe jutott, hogy a remegő hús alatt a forró és piros vér valószínűleg állandóan buzog, mint a szamovárban a tea vize. A teste karcsú, erős, izmos, ruganyos és telt, de keskeny és finom hajlású - ez a La Bouche-ok orléans-i származásának kétségtelen jele -, valamint rugalmasan rezgő, tömör és - ah, bizonyára bársonyos érintésű - keblei is, amelyek erősek, de leányosak voltak, mint az amazonoké, akik harcos leánygyermekeket szülnek, de három férfit kell megölniök, mielőtt egynek a lábaihoz dobálnák fegyvereiket.

Ezt a szinte megdöbbentő és egészen fantasztikus szépséget, magához méltó miliő vette körül: Friderikának egész Bécsben híres és magasztalt pompás játékszalonja. Ebben minden a halhatatlan Lajosokra emlékeztetett. A fehér, dúsan aranyozott falak pilaszterjein mitológiai istennők enyelegtek pufók Bambinókkal, s a pávamotívumos selyemtapétából néhány Greuse- és Watteau-kép női aktja ragyogott ki felséges koloritjával. Egyfelől egy nagy Robert de Cotte konzol, rajta márványóra, melyet két bronzgigász cipel a vállán, egy Julienne-komód, rajta ezüstváza, Le Roi-féle kínai lakktárgyak... egy óriási tükör, s vele szemben Waldmüller festménye (ez az egyetlen engedmény a jelenkornak), amely magát Friderikát ábrázolja, toalettasztalának ezernyi csillogó rekvizítuma előtt.

Itt fogadta Friderika Györgyöt, a vőlegényét, aki enyhe és eszményi csókot lehelt a marquise büszkén, egyenesen, fehéren emelkedő, de a turbán vörös fátyolában csaknem elrejtett homlokára.

Farkas a francia tánc- és illemtanárok minden akadémikus elveit szem előtt tartva, közeledett Friderikához. Hiába... Friderika szalonjába selyemharisnyás lakáj vezette be a látogatót, de akit bevezettek, annak el kellett szédülnie a fiús pajkosság, a szeszélyes zsenialitás és a túlömlő közvetlenség hol megríkató, hol kacagtató igézete alatt.

Friderika két perc alatt a pajtása lett Domoszlay Farkasnak, a jövendőbeli nagyobbik urának, akinek szép, kék, okos szemébe túlságos sokszor, túlságos mélyen és túlságos szimpátiával nézett bele György úrfi menyasszonya.

- Tudom, hogy ön mint a család feje s a majorátus ura most szemlét tart fölöttem.

- Ó...

- Ne szóljon. Szemlét tart fölöttem, és én tetszem magának.

- Ó...

Friderika intett, hogy ne folytassa. Szempilláit leeresztette, és csukott szájjal, kissé gondolkodó főtartással, kifeszült orrcimpákkal (a szamovárban halkan buzog a víz) meredt a földre.

- Én vagyok az, aki az első öt percben mindenkinek tetszik, s akit a második öt percben mindenki meggyűlöl.

Friderika ajka fölött egy keskeny kis fekete pehelysáv húzódik végig, egy kis árnyéka a bajusznak, ha a napsugár rávakít. Fehér bőrű arcoknak ez néha leírhatatlan érzéki karaktert kölcsönöz.

- No de most szükséges, ugye, hogy belülről is megismerjen.

- Már ismerem a marquise-t - szólt közbe Farkas, és komoly, erős, de szelíd hangja csupa hódolat volt.

A férfiak csak negyvenéves korukban kapják meg hangjuk igazi, nemes tónusát.

- Nem baj, Domoszlay, azért megmondom, hogy én nagyon sajnálom azt, akinek a felesége leszek.

- Én meg irigylem - felelt Farkas, és Györgyre nézett, aki boldogan és büszkén mosolygott, és ragyogó tekintetével hol Friderikát, hol a bátyját méregette.

- Én sajnálom - ismételte Friderika. - Azt tudja, ugye, hogy egy orléans-i herceg morganatikus unokája vagyok? Nos, ez magában véve is pikáns állapot, és itt Bécsben az idegeneknek úgy mutogatnak engem, mint a Stock im Eisent, a Stephansthurmot, vagy a Redoutot, s derék polgártársaim olyan sejtelmekkel vannak rólam, mint egy bacchánsnőről. Különösen amióta nem titok, hogy Anton főherceg, szegény, azt hitte, hogy a szeretője leszek... igen... a főherceg tényleg dühös vágyat érzett utánam... az udvarnál sokat beszéltek a fiatal és arrogáns főherceg szeszélyéről, s az udvarnál, ha A. grófnő azt mondja, hogy ebbe a lányba szerelmes a főherceg, B. hercegnő ezt így adja tovább: Friderika odaadta magát a főhercegnek. Ezt a feltevést egy esztendeig mindenféle formában variálták Bécsben, s a csőcselék nagy testi gyönyörűséget talált abban, ha képzeletben keresztül-kasul mászkált a hálószobámon, és vaudeville-t játszottak neki egy marquise-ról, aki kézről kézre járt - a többit, ugyebár, már nem is kell elmondanom.

- Borzasztó - fakadt ki a két testvér, s a fiatal gárdista ősi magyar szokás szerint a kardjához kapott, hogy menten levágja a Theater in der Leopoldstadt igazgatójának, Marinelli úrnak és összes aktorainak a fejét.

Friderika azonban kinevette és megnyugtatta:

- Nem borzasztó. Akkor tizenhét éves voltam mindössze, azóta az emberek elfelejtették a főherceget, a főherceg engem, a Leopoldstadt a marquise-ről írt vaudeville-t, és végre is nekik köszönhetem a karrieremet. Így lettem Bécs egyik nevezetessége.

Mindhárman nevettek, kissé kesernyésen és elgondolkozón, Friderika azonban hirtelen Farkashoz fordult:

- Kedves Farkas... mit szól az én szabad és talán kissé túlságosan felelőtlen függetlenségemhez?...

Farkas bókolni akart, de Frici mohó sietséggel folytatta:

- Egész komolyan kérdem. Nem feszélyezi önöket Anton főherceg, s nem gondolják meg, hogy én végre is egy emigráns marquise leánya vagyok?... Nem gondolják, hogy nekem még politikai aspirációim is lehetnek, s hogy mindezek okán csak a szabad mozgás kedvéért óhajtok valami felelős hátvédet egy erős, büszke, de engedékeny magyar nemes személyében?

György úrfi érezte, hogy neki illenék megvédelmezni La Bouche Friderika marquise-t a schöne Fritzi keserű és brutális szarkazmusa ellen, de fájdalommal konstatálta, hogy ő valahogy kiesett e jelentőségteljes szituáció keretéből.

Farkas komoly és atyailag szigorú szeretett volna lenni, mert úgy vette észre, hogy Friderika modorán ez a cinizmus csak vékony réteg, amely alatt szomorú és fenséges érzelmesség rejtőzik. De Friderika nem engedte szóhoz.

- Ó, édes Domoszlay - fordult egyenesen Farkashoz -, ha önnek élne még az édesanyja, bizonyára sírva figyelmeztetné önt némely fehér testű asszonynépség mögött kullogó fekete árnyékra. Mögöttem például az árnyékok egész légiója rémítgeti azokat, akik bizonyos vonzalmat éreznének irántam. Mondja, kedves Domoszlay, nem tűnt fel önnek, hogy én, aki elég jól megtermett és aránylag friss eszű leány vagyok, s akinek - nem tudom pontosan - de egymilliónál mindenesetre nagyobb a hozományom - én még mindig pártában vagyok?

- A marquise még oly fiatal...

- Huszonegy éves. De többet mondok. Gyuri volt az első ember, aki velem kapcsolatban házasságra gondolt. Soha még csak célzást sem hallottam senkitől, egyetlen félénk vagy könnyelmű célzást sem a házasságra. Nem sejtik, mi ennek az oka? Nos, én megmondom. Anton főherceg is... egy kicsit. A reichstadti herceg is... egy kicsit; de különösen és legfőképpen maga La Bouche Friderika az oka. Bennem van a végzetes hiba, a tragikum egy halvány árnya lebeg a fejem felett, egy ijesztő, fenyegető vonás rajzolódott az egyéniségembe. Én magam is mindig félek valami nagy bajtól, valami borzasztó csapástól, amit magam mérek magamra és arra, akit szeretek. Egy szégyenletes jel van a homlokomon: ettől az asszonytól óvakodjék minden anyának drága, jó férfigyermeke. Látom, érzem, hogy ha valahol nyilvánosan megjelenek, apák és gyermekeik sorsáért reszkető anyák ezt olvassák le a homlokomról. Látom, hogy betűzi ki ajkuk a végzetes igéket... látom a halvány szájuk szélét, hogy rándul össze a baljóslatú figyelmeztetés olvasásakor.

- Ó, marquise, mily fantasztikus képzelődések...

Farkas szavait erélyesen félbeszakította a marquise.

- Ne szóljon... az ön száján is láttam, amikor megpillantott. Ön is elolvasta ezt az írást, és sajnálni kezdte az öccsét... Önnek bizonyára eszébe jutott a reichstadti herceg vagy a szegény együgyű Anton...

- A reichstadti hercegről még nem beszélt nekem - szólt közbe Gyuri.

- Nem? Csodálom! Hát Metternich, aki nemcsak a bécsi kongresszus alatt, de azóta is állandóan asszonyokkal intézi a világ legfontosabb ügyeit, engem szemelt ki arra, hogy a réveteg lelkű, szép szőke reichstadti herceget elvonjam a Napóleonidák, különösen Camerata politikájának befolyása alól. A derék, fiatal Bonaparte, aki megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetik minden okos és helyénvaló akcióval szemben, tavaly egyszerre csak erősen lángolni kezdett önmagáért. Valaki elhitette vele, hogy neki missziója van az emberiség történetében, s a herceg, szegényke, víziós álmokat látott a saját nagyságáról. Nos, Metternich engem szemelt ki, hogy ezeket a kicsapó lángokat - amelyek csakugyan alkalmasaknak látszottak arra, hogy lőporfüsttel kormozzák be az égboltozatot -, hogy ezeket a lángokat lekoppintsam. És elkezdték hozzám hordani a herceget...

Farkas fehér selyemmellénye alatt reszketni kezdett a lélek. A szeme - akaratlanul - olyan aggodalmasan és kérdően nézett a marquise-ra, hogy az elmosolyodott.

- Nono... nem kell rosszat gondolni, a hercegben több becsület volt, mint a bécsi diplomáciában...

Friderika szeme pillantását egy ajtósarok faragott cifrázatán felejtette. Mintha valamin ottfelejtette volna a gondolatait is. (Mintha a szamovárban buzogna a víz.)

- A herceg - folytatta kis idő múlva - szép vékony hangon kérdezősködött őseim felől, dicsérte császári nagypapáját, s bizalmasan megsúgta nekem, hogy alaposan gyanakszik barátnőjére, Elssler Fannyra. Megkérdezte tőlem, nem hallottam-e valamit a táncosnőről.

Farkas megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Pedig - mondta kissé ábrándosan Friderika - majdnem beleszerettem a fehér egyenruhájába...

A szobában a bronzóra halk ketyegése lármás kongásnak tűnt fel. Így van, ha az emberek megnémulnak a sok mondanivalójuktól. Friderika találta meg leghamarabb önmagát.

- Látják, az emberek általában azt hiszik, amit Metternich. Hogy én egyenesen arra való vagyok.

Farkas szinte kínos érdeklődéssel meredt e frappáns jelenség felé. Nem az első leány volt, aki ilyen egzaltált szenvedélyességgel, ilyen felvilágosodott, szinte kiábrándult cinizmussal beszélt előtte. Ez akkor a levegőben volt - aminthogy mi férfiak is elepedtünk akkor a rövidre vágott hajú, voltaire-iánus gondolkodású, elméleti romlottságban kéjelgő, de ábrándosan gitározó szüzekért... Friderika mégis megdöbbentette Farkast. Ez az egy csapásra, az első öt percre történő önleleplezés, ez a lelki meztelenségben való magamutogatás megrendítette, és ellenállhatatlanul vonzotta ismeretlen vállalkozások és veszedelmek felé.


A két Domoszlay távozni készült.

Friderika marasztaló mozdulatot tett.

- Még valami nagyon fontosat akarok mondani.

És mint aki nagyon fontosat mond, nevetve kérdezte Györgytől:

- Hát Annie?

- Annie?

- Igen, Vestenholtz Annie-t kérdezem.

- ...És Friderika szeméből valami kék láng csapott ki - mondta később néhányszor György, mikor e látogatásról mint régi és izgalmas emlékről beszélgettek. Kék láng, mint lidércfény, amely néha keresztúton éjfélkor feltör. Ott vagy arany, vagy meggyilkolt vándorló van elásva... Kék fény.

György azonban tévedett. Friderika szeme olyan fekete volt, hogy az néha kéknek látszott, és ami lángot vetett benne, az a pajkosság volt. Könnyű és vidám pajkosság, majdnem öröm, amikor Farkas felé fordulva magyarázta:

- Vestenholtz Annie-ról beszélek, a György másik menyasszonyáról. Az én titkos rendőrségem már régen tudja, milyen Szkülla és Kharübdisz között evez Györgyünk hajója... Nos, én jó vagyok, és megbocsátok magának, pedig higgye el, majdnem szerelmes voltam a maga szép, göndör fürtjeibe... Édes kis György vőlegényem, ugye nem haragszik ezért?

És bájosan, mint egy negyvenéves nagymama az unokájának, csókra nyújtotta a kezét.

György szeretett volna olyan finom aranyporrá változni, mint amilyen az ablakon beragyogó napsugárban táncolt a függönyök között. Olyan aranyporrá válni, és lassan kiszivárogni az ablakrésen.

- Nekem nincs erőm e kínos tréfát hallgatni - próbálta magát György kiszakítani az aranyos pók hálójából. Érezte, hogy a veszedelem rohanva közeledik, de mint nemes magyar testőrhöz illik, kivárta.

- Marquise, bevallom.

- Önöknek, tisztelt uraim, csak Metternich cabinet noirjáról van némi fogalmuk, pedig Bécsben mindenki kémkedik, és itt a gárdistáknak nemcsak a legtitkosabb leveleit, de a legtitkosabb álmait is lemásolják. Azokat a leveleit is, amiket postára sem adnak, mert mit tudják önök, Frau Reding nem mutatja-e meg György úrfinak bátyjához, Farkashoz írt levelét, ha azt - írás közben - csak egyetlen éjszakára, egy órára, öt percre felejtette is a komód fiókjában. Nem haragszom, édes György, pedig majdnem szerelmes voltam magába. Bocsásson meg, hogy a levelét elolvastam, de Istenem, ma ez mindenkinek, csak éppen a menyasszonyoknak nem volna szabad?

Farkas aranygombos botját és magas, lapos szélű kürtőkalapját hóna alá csapván, összeütötte a bokáját. Sajnos, sarkantyú nem pendült meg e huszáros mozdulatra, pedig az bátorságot s talán egy snájdig ötletet adott volna.

Friderika azonban még nem búcsúzott. Egyre azt ismételgette:

- Nem haragszom. Nem fáj a szívem. Hiszen nekem nincsen is szívem.

A bronzgigászok, amik a márványórát tartották, haragosan néztek a két Domoszlayra. Friderikába a két bronzgigász is szerelmes volt. És ebben vetélytársak voltak a szoba valamennyi bronz-, ezüst-, fa- és márványfigurájával, és éjjel gyakorta különös sóhajtások voltak hallhatók a marquetériás, aranybetétes bútorok mélyéből. Elhunyt ősök, szerelmes orléans-i lovagok lelke költözött e régi holmikba, s most, amikor Friderika kijelentette, hogy nem fáj a szíve, e kóbor lelkek megremegtek a bronzok és brazíliai szatinfák alatt.

Friderika sírt...

- Meddig marad Bécsben? - kérdezte a marquise egy pillanattal később Farkastól, aki ebből a kérdésből észrevette, hogy távozhatnak.

- Marquise, ön tudja, miért jöttem Bécsbe. Addig nem megyek el, míg el nem dől a sorsunk.

Friderika kinyújtotta a kezét.

Farkas odalépett hozzá.

A szép Frici tógája egészen lecsúszott a jobb válláról. Elöl meglazult, szétnyílt, úgy, hogy Farkasnak bele kellett látni a két vakítóan fehér, lágyan emelkedő és süllyedő, majdnem asszonyos, teli keble közé. Farkas szíve erre a látványra éleset, fájdalmasat, majdnem halálosat dobbant. Érezte, hogy az egészséges testén és tiszta, érzékeny lelkén, az emlékezetén és a fantáziáján valami tragikus kéjérzet hullámzik át... a negyvenéves férfi ellenmondást nem tűrő, katasztrofális vágya egy kiválasztott, nagy nehezen megtalált asszony után...

...És szótlanul ballagtak ketten, Domoszlay Farkas kvietált huszárkapitány és Domoszlay György magyar nemes testőr Bécsben, a Geiser gróf wiedeni palotájából kifelé jövet a parkban, a szökőkút előtt.

Mind a ketten tisztában voltak azzal, hogy mi történt, és hogy mi következik. De nem volt kedvük beszélni. A kavicsos trottoiron, amely a kijárat felé vezetett, egyszer csak útjokat állta egy hatalmas páva, és aranyban-kékben-zöldben csillogó tollait, mint valami díszsátort, büszkén és kéjesen nekifeszítette a csillogó napnak.

Mintha La Bouche Friderika szimbóluma lett volna.

Farkas botjával el akarta riasztani a büszke és hiú állatot, de az meg sem moccant, mert tudta, hogy ő szent és sérthetetlen a maga birodalmában.

Ez volt a trianoni páva.

 

5
A délibáb

Az udvartól kezdve a Volksgarten és a Sperl-mulató publikumáig mindenki mély részvétet érzett La Bouche Friderika iránt, amikor híre ment, hogy egy magyar nemes - a pusztáról - elrabolta kastélyából, feleségévé tette, és elvitte Magyarországba, a Tisza mellé, a nádasba, pákászok és halászok közé.

Mert Bécsben szerették ugyan a herceg Esterházyakat, a gróf Buttlereket, sőt még Reviczky Ádámot, a szép, sánta kancellárt is szívesen nézegették Bécs hölgyei a Burgtheater páholyában, szerették a pénzes magyart a Leopoldstadt varieté-kávéházaiban is, és a Práterben őszintén megbámulták a fiatal Sándor gróf négyesfogatát - de a magyar Alföldet valami ösztönszerű borzalommal a beduinok, a sakálok és hiénák zordon és puszta Szaharájának gondolták.

- A szép Frici elment Magyarországba - sóhajtoztak a Wieden környékén, s öreg lakájok azon törték a fejüket, vajon nem bolondult-e meg szegény marquise, hogy ilyen megfejthetetlen dolgot cselekszik.

- Mindig hóbortos volt egy kicsit - súgta a Zabmeister a komornyiknak, aki viszont nem egy történetet tudott, amelyben fiatal és szép marquise-okat szemmel megvertek, mindenféle növénynedvekkel elkábítottak, és Magyarországba cipeltek.

- Lehet képzelni, mi történik velük azután! - szólt közbe a szakács, és megcsóválta a fejét.

A vén Barbara, a főkulcsárnő, egyébként Friderikának hajdan dajkája, mint egy huhogó vészmadár, hosszú, sovány karjait szárnyakként csapdosva, belódult a marquise öltözőjébe.

- Fricikém, lelkem, kincsem, egyetlen kis gyémántszemű tündérem, higgyen nekem, ne menjen Magyarországba. Ott az emberek éheznek, fáznak, és gyermekeket esznek. A kocsi elsüpped a sárban, a betyárok pisztolyból lőnek a batárok ablakába. A magyarok vad ázsiai népek, s a fehér nőket, ha gazdagok és szépek, elragadják, és elátkozott kastélyaikban befalazzák... Szent isten, még útközben elveszejtik... a kocsi mély árokba zuhan, farkasok törnek ki az erdőből, a grófról kisül, hogy rablóvezér, és véréből isznak a hófehér hercegnőnek.

És a vén duenna keresztet vetett magára, és imádkozott...

Bécsben egyébként a szakácsnők és a fiákerosok szentül hitték, hogy a táblabírák még ősi pogány módon sátorban laknak, és éjfélkor, ha süt a holdvilág, fehér lovat áldoznak a rossz szellemeknek. És ki tudja?...

De nemcsak a virsliárusok és a Dunán hajót vontató jodel-népség féltek a vad puszták fiától, de nagy tévedés volna, ha valaki feltételezné, hogy például Vestenholtz tanácsos neje és sógornője nem kötötték lelkére a kis Annie-nak, hogy férjével, Domoszlay György Wasa-huszárhadnaggyal soha életében nem megy magyar garnizonba.

Csak Friderika volt boldog egészen, s arra a kérdésre, hogy hol tölti a mézesheteket, rajongva és bátran felelt:

- A pusztán...

- Ugye a pusztán? - kérdezte Farkast boldogan, és elmondatta magának, hogy az Alföldön napi járóföldön semmi más nincs, csak fű, amit itt-ott lovak, tehenek és birkák legelnek. Sem falvak, sem farmok, sem parasztok, sem katonák, csak juhászok, csikósok, gulyások és más ilyen bennszülöttek - még csárda is csak elvétve akad, az is csak olyan műkedvelő csárdással, aki ha rossz kedve van, a jó Istent se engedi be az udvarába...

Frici úgy készült erre az expedícióra, mintha a brazíliai pampákról volna szó, és fantáziája izzó képeket rajzolt a szerelem egzotikus virágairól, amelyek ott, a magyar vigvamokban nyílnak az ő számára.

- És vadlovak vágtatnak fel és alá a pusztákon?

- Igen, csikósok, ha egy ló kivág a ménesből.

- És sziklatemplom van, ugye, a források fölött?

- Az nincs.

- És oroszlánok? És struccok?

Friderika őszintén sajnálta, hogy nincsenek oroszlánok.

- Hát mi van?

- Délibáb.

Ez Farkasnak csak úgy kínjában jutott eszébe, de később gyakran visszagondolt, és emlegette, hogy ebben az egy szóban csakugyan mindent el lehet mondani a mi drága, szegény, szép kis hazánkról. Mert hogy mi nincs benne, arról Széchenyi Stefi és Fáy Andris folyton könyveket írnak, s azt mondják, e tárgyról még számtalan vaskos kötetet lehetne írni a legkisebb megerőltetés nélkül. De arra a kérdésre, hogy mi van, hej de nehéz is mást kitalálni, mint hogy: délibáb.

De a délibáb az szép.

A rónán is, a lelkekben is.

Frici hát nem kérdezősködött sokat, mert félt, hogy mind többet kell feladni az illúzióiból. Egyébként nem is törődött semmivel, és isteni kéjt érzett abban, hogy kínosan buja képzeletekbe fúlt leányéletének terhét ledobta, s egy erős férfi szeretője lett, aki egyúttal ura is, apja is, gyámja is és vezetője is az igazi életen keresztül, a forró és konkrét megoldások terén, gyönyörök között, az élet értelme: a szerelem és az anyaság felé.

- Nagyszerű dolog, hogy maga feleségül vett - szólt többször Farkashoz, aki maga is állandóan valami kéjes delíriumban volt, s fizikai és értelmi energiáját csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a hétköznapi realitások felé fordítani. Aztán úgy érezte, hogy mindannak, ami történt, kissé lassúbb és halkabb ütemben kellett volna mennie. Minden komoly lelki tisztaságára szüksége volt, hogy megőrizze benső egyensúlyát.

Elhatározta, hogy a mézesheteket Domoszlón, az ősi kúria fehér bolthajtásos falai között töltik, hogy az új hajtás, a maguk drága új hajtása, az eljövendő rejtelmes élet fája az ősi magyar földbe eressze gyökereit.

És bizonyos, hogy alig tudta, mi történik körülötte, amikor a kis Trianon kapuja előtt - síró kulcsárnők és titkon vihogó szobaleányok sorfala között - feleségét beültette a külön bérelt fekete-sárga császári postakocsiba. Gróf Geiser altábornagy roppant virágcsokrot helyezett el a lábuk előtt, és rövid, de szívből jövő katonás beszédet vágott ki, amelynek semmi értelme sem volt, de amely az öreg generálist mélyen meghatotta.

E pillanatban a fehér homokkal meghintett kocsiúton nagy s otromba baktatással, szinte lihegő sietséggel megjelent a páva, s éles, rikácsoló szóval tiltakozott a válás ellen.

Frici meglátta a groteszkül ugráló állatot, és szinte meghatottsággal kiáltotta feléje:

- Szervusz, öreg.

A vén páva megállott, bámult, fejét magasra rántotta, apró szemeivel körülnézett, mint aki sejt valamit és gyűlöl valakit és fél valamitől.

- Szervusz, öreg - mondta még egyszer Frici, s a mostohaapjából, öreg dajkájából, a bámész utcai népségből, a parkból, Bécsből s az egész körülötte létező széles e világból nem vett észre semmit, csak a vén pávát, amely fújva, vörösre dagadt nyakkal, borzasan kifeszített tollsátorával úgy állott ottan, mint a megtestesült féltékenység, az eleven tilalomfa.

Hiába.

A bakon ülő postakürtös belefújt a trombitájába, s a kocsi előtt felágaskodott a négy ló, mintha ez a parádé külön meg volna rendelve az ünnepélyes pillanatra. A kocsis a lovak közé csapott, a gyeplővel összerántotta őket, és visszakanyarodva a Favoritengasséra, a szép Frici elhagyta a kis Trianont és Bécset és az egész eddigi nagyszerű, ragyogó életet egy új életre való kíváncsiságában.


Az első állomás Pozsony volt, s az ősi koronázóváros a maga kihalt, de nobilis csendességével éppen nászutasoknak való hangulatokkal szolgált.

Friderika elragadtatással járta az elpusztított várat, amelyben most szegény zsidók ütötték fel tanyájukat, és kopogós, magas sarkú cipőjét óvatosan szedegette a hegyes kövek között, amelyek a gyalogjárót akarták itt jelenteni.

- Milyen szép, régi paloták - sóhajtott ábrándosan egy-egy ütött-kopott zsellérház előtt, amelyet vén tót pallér tákolt össze a múlt század közepén némely vidéki táblabírónak.

- Pest nagyobb? - kérdezte később olyan jóindulattal, mintha bocsánatot akarna kérni Farkastól, hogy Pozsonyt nem találhatja elég nagy világvárosnak.

Pest.

Este nyolc óra volt, amikor a nagy batár a "Hét Választófejedelem" kapuja elé érkezett. A staféta már előkészítette a fogadóst az új vendégekre, akiket maga a gazda várt a ház előtt. A szolgák magasra tartott fáklyákkal világították meg a bejáratot. A kapu fölött egy bús olajlámpa iparkodott megküzdeni a januári tél fagyos leheletével, s az alabárdos éjjeliőr furcsán romantikus alakja kíváncsian furakodott a cselédség közé. A négy ló ijedten horkant meg a fáklyák és a girandole-ok láttára, s a császári postakocsis fitymálva fogadta a személyzet tisztességtudó köszöntését.

Az hotelier mélységesen meghajolt Friderika magas, prémes alakja előtt, s levett föveggel kívánt jó estét az érkezőknek.

- Remélem, hogy méltóságtok jól érzik magukat e szállodában... Őfelsége, boldogult József császár meg volt elégedve a Sieben Electeur Fürst szolgálataival.

Ezt a derék fogadós minden előkelő vendégének bejelentette, amint hogy igaz is, hogy II. József Pesten jártában egyszer megszállott e hotelben.

- Farkas - suttogta fenn a szobában Friderika -, olyan boldog vagyok, hogy szeretnék kimenni az erkélyre, és leugrani az utcára.

Farkas csendesen és komolyan mondta:

- Holnapután délben otthon leszünk. Félek, hogy ridegnek és szomorúnak találja az én kis házamat. De néhány hónapig, a tavaszig jó lesz, ugye?

- Örökké...

...És azon este alig nyúltak a vacsorához.

...Reggel, tiszta, világos, hűvös hajnalon sokáig nézte Farkas az ő csodálatos és összehasonlíthatatlan feleségét.

Olyan okos, finom, emberfölötti állapot utána lenni a szerelmi rohamnak. Az idegek, mint jóllakott, kielégített, szelíd és lusta kis kígyók, kinyújtózkodnak az ember bőre alatt, s az agy - mint az anya, mikor rakoncátlan gyermekeit elaltatta - csendesen, zavartalanul, kitartóan dolgozni kezd. Óriási áttekintést kap ilyenkor az ember az élet egész körén keresztül. Mélyen látunk, és a lét fenekén a legkisebb összefüggéseket, a legtávolabbi célokat is a legprecízebben kirajzoljuk.

Farkasnak eszébe jutott, hogy hányszor kereste hiába az élet célját és értelmét. És íme, az élet a maga primitív és természetes összefüggéseivel maga oldja meg a rejtelmes problémát. Milyen egyszerű és szép az ember rendeltetése... Egy asszony csókja... egy gyermek...

- Gyermek!

És Farkas szeretett volna hangosan kurjantani egyet:

- Gyermek!

Hej, hogy megcsinálja annak a gyereknek a jövendőjét! Hogy fog ő gazdálkodni! Instruálni, javítani, termelni, produkálni, adni, venni, kereskedni... vagyont, nagy, hatalmas, fejedelmi vagyont gyűjteni, a Domoszlay-földek tízezernyi holdjait a La Bouche-ok bankokban heverő tőkéivel megtermékenyíteni. Holland-belga módon csinál hatalmas állattenyésztést, angol módra fajlovakat nevel, tokaji borral özönli el a külföldet, gépeket hozat, gőzszivattyúval öntözi a pusztát, Pesten palotát épít, a palotában kiállítja régiséggyűjteményét, képtárát, iparművészeti gyűjteményét, hej, összehordja oda Olaszország és Kis-Ázsia még minden megkapható műkincsét, s rendelkezésére bocsátja azt a népnek is, túlszárnyalja Schwarzenberget, a Lichtensteinokat, gróf Czernint és herceg Esterházyt, Bécsből ide járnak majd a műgyűjtők, második Münchent csinál Pestből... Budán téglagyárat épít, Pestet kisajátítja, a telkeket összevásárolja - ó, nagyszerű, ragyogó, hatalmas élet, egy új Magyarországot teremt, alleluja... alleluja...

És zsoltárt énekeltek a lelkében apró kis angyalok, akik betöltötték örömmel, vággyal, tervekkel, tartalommal, bolondos fantazmagóriákkal...

És színjátékot rendeztek az agyában ötletes, vidám és lelkesült kis ördögök... oh, csodálatos szép élet, ördögi szépsége, nagysága, ereje, varázsa a fellobbant energiának.

Farkas boldog volt...

Látta a délibábot...

Aztán - valami gyengéd és poétikus gondolatkapcsolódással - megjelent előtte egy szelíd, okos szemű, szerelmes pihegésű kis német leányka alakja... szent Isten... az is ebben a szállodában volt? Ki tudja, olyan régen történt...

A Ferenciek tornyában most ütött az óra, és hajnali misére harangoztak... Akkor is harangoztak... És a kis Lange Lisette - mintha most is hallaná - nagyot és halálosat sikoltott.

Farkas homlokán kiütött a verejték, s a szeméből kicsordult egy ragyogó, férfias könny.

És halkan, ahogy az anyja imádkozni tanította, úgy gondolt a kis Lisette-re, és bocsánatot kért tőle, hogy most ezt a másikat, ezt a ragyogó démont olyan tragikusan, olyan fájdalmasan, olyan jóvátehetetlenül szereti.

E pillanatban a marquise megmozdította karját, és felemelte nagy, bársonyos fekete szempilláit.

Friderika felébredt.

 

6
Az élet hídja

Haza Domoszlóra!

Korán reggel, ragyogó tiszta téli nap - a január végi gyenge hóréteg ezüstösen csillogott a hatvani országút árkában - a domoszlói ménes legszebb sárga négyese kemény trappban vonta a zöld-sárga batárt... hazafelé...

A fogat előtt lovas legény vágtatott, s lassan-lassan elhagyta az utasokat, hogy szénát-zabot rendeljen a lovaknak, és összecsődítse a falukban a gyerekeket. A batár bakján ült a postasípot fújó legény, aki részben az ünnepélyesség kedvéért, részben, hogy az igásszekerek kitérjenek az útjából, szívetrázóan fújta az érzelmes nótákat.

- Liebe Minka, ich muss scheiden - szólt a trombita meghatóan, a gyerekek rikoltoztak, a tehenek bőgtek, a csordások nagyokat durrogattak az ostorukkal, s körülbelül ennyiből állt ennek a korszaknak egész romantikája... Ha oroszlánok lettek volna a Duna-Tisza közén, az ember azt hinné, hogy valamelyik észak-afrikai gyarmat országútján halad, de oroszlánok, sajnos, nem voltak, csak itt-ott szegénylegények, szökött katonák és tolvaj juhászbojtárok, s ezeknek a kedvéért angol globetrotterek nem tartották érdemesnek a nagy magyar pampát felkeresni.

Domoszlay vigasztalta is a feleségét, s neki magának is csak most tűnt fel először, hogy a táj mindig egyforma piszkos fehér, s a megfagyott, dagadt partok, iszapos pocsolyák, rothadt széna... varjú... pusztaság, szomorúság, elhagyatottság hazájában nincs semmi érdekesség.

- A tenger is egyhangú, de mély értelmű és rejtelmes - szólt bizonytalan hangon Domoszlay -, s egy óra múlva otthon leszünk - tette hozzá, hogy valami komolyat is mondjon, aminek örülni lehet. - Otthon!

És csakugyan, már kibontakozott a falu stílustalan egyszerű képe az esti szürkületből. Egy kis torony körül ferde, púpos szalmatetők. Nyárfák... kanyargós országút... A kastélyból semmi sem látszik. Az a falun túl van. Néhány vidám ária a postakürtön, s mindjárt a hídon leszünk.

Ünnepnap volt, és a szegény domoszlói tótok, miután egész nap a templomban szundikáltak, fáradt léptekkel fel és alá ballagtak a faluban, mintha szórakoznának. Milyen naiv és szomorú a falusi ember szórakozása! A szegény ember, falun, tétován jár a házak között, a réten, hosszan üldögél a templomkert padján, a korcsma előtt összegyülekezik, mintha valamit megbeszélne, de tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint unja a mát, és várja a holnapot. Az új hétköznapot.

A leányok és legények kissé elhúzódnak a falu határától, hogy túlságosan ne legyenek szem előtt, bár jobban ügyelnek egymásra ők maguk, mint ahogy a világ minden gardedámja ügyelne. Itt-ott néha történik egy-egy kis tréfás utalás a szerelemre - mindössze annyi, hogy a legény megmarkolja a leány mellét, amiért a piruló és sikoltozó hajadon jól hátba vágja a csintalan udvarlót. De ez mindegyikük szeme előtt történik, s szinte nem is vesznek tudomást az érzékek fellobbanásáról, a tapintás gyönyörűségéről, a vér bugyborékolásáról - csupán csak a tréfás hátbavágásról, amit erős, tele torokból jövő kacagás és tapsolás követ. Így mulathattak valaha Árkádiában görög kecskepásztorok és vízhordóleányok, akikből később isteneket alkotott Homérosz fantáziája.

Így ténfergett a domoszlói nép aznap estefelé a kanális partján, amelyet meglehetősen kimosott a megolvadt hólé, a patak megduzzadt piszkos vize.

A staféta már egy órával előbb berobogott a faluba, s mert hogy itt-ott elejtett egy-két szót az uraság érkezéséről, az egész község ott volt a bevonulás csodálatára. A cselédség a kastély udvarában sorakozott, katonás rendben várva urát és ifjú feleségét, akiről a falu vénasszonyai - akik belelátnak az ismeretlenbe, az éjszakába és a jövendőbe - legendákat meséltek a kastély népének.

A kis kegyúri templomban, amelynek megfeketedett barokk tornya szinte szégyellte, hogy a körülötte lévő nyárfák túlnőnek rajta, az egyházfi gyengéd figyelemből meghúzta a harangot, amelyet Domoszlay karácsonyra vásárolt a hívek áhítatának emelésére. Harangzúgás, a falu végére kivonult nép, amely a szürkületben érdekes sziluettekkel imbolygott a megáradt patak felett, a postakürt harsány hangja... egész ünnepélyessé tették ezt a pillanatot.

Friderikában a sok utazás, a nászút idegizgalmai, az új környezet és a magyar vidék szokatlan levegője különös bágyadtságot keltett. Az a gondolat, hogy néhány perc múlva vége a romantikus kalandnak, és kezdetét veszi egy alapjában véve egyhangú, komoly és kissé fenyegető szituáció - egy idegen élet ismeretlen uralma -, ez a gondolat kissé megfélemlítette...

Az út is keserves volt, a kerék sokszor küllőig bemélyedt a sárba, és lovas legény, kocsis, trombitás minduntalan leszálltak, hogy a lovakat vezessék, nógassák és kitartásra kapacitálják. A falu megközelítése egyenesen veszedelmes feladatnak látszott. A kanálison egy rozoga híd, félig a vízben, félig a fagyos, csúszós, békanyálas töltésen, amelyen még ott hevert egy ősszel elfelejtett dereglye. Az est mind hosszabb árnyékokat vont a fák mögé, és a fáradt és szenzitív Friderikának most hirtelen eszébe jutott, hogy fél.

- Még egy negyedóra, szívem - vigasztalta Farkas, s a legényeket leszállítva, maga is leugrott a batárról, amint a lovak a kanális hídjára értek.

Hiába. Az átázott, elkorhadt, roskatag alkotmány nem bírta el a nehéz hintót, és a patak közepén - szinte úgy hallatszott, mintha felnyögött volna a hidacska - fájdalmas reccsenéssel leszakadt az árokba.

Éles, rémületes, szinte hisztérikus sikoltás hasította keresztül a hideg téli levegőt. Friderika ijedtében holtra sápadva, kimeredt szemekkel, ájulva esett a hintó sarkába. Estében megjelent neki a vén Barbara alakja, amint sárga, vibráló háttérből kibontakozik, s karjait, mint hosszú szárnyakat csapkodva, könyörög, átkozódik, ijeszt és sír.

Friderika elszánta magát a halálra. Zavaros öntudatának egy utolsó sugaránál még látott egy mesebeli nagy hidat, az élet hídját, amely összeomlott, amikor rajta a túlsó partra át akart lépkedni. S ha tudott volna, szeretett volna szegény meghalt anyja után kiáltani.

Hej, lett rémület, lótás-futás, csapkodás, káromkodás és imádkozás. Farkas maga is derékig vízbe és iszapba süppedve, rettentő erőfeszítéssel megragadta a hintót, hogy egészen oldalt ne feküdjék. Aztán lovas legény és kocsis kővel, doronggal, hídkorlát fájával alátámasztotta a batárt, amelyből Farkas, mint a monstranciát a tabernákulumból, kiemelte ájult feleségét.

- Rettentő ómen - susogta önkéntelenül, aztán ölében tartva Friderika prémekbe takart pompás kis testét, erélyesen szólongatta a bámész tótokat, hogy jöjjenek segíteni.

És most megtörtént, amit alig tud elhinni, aki nem látott még szegény, együgyű tótot vasárnap délután, kiöltözve, bámész unalommal ünnepelni. Megtörtént, ami egyébként akkor az egész felvidéken mindenütt megtörtént volna, hogy hiába minden szép szó, minden fenyegetés, minden átkozódás, a tótok csak álltak a parton, álltak, bámultak, egymást biztatták, löködték, aztán csendesen sompolyogva, nem kárörvendve, de nem is sajnálkozással... odábbálltak, hazaszállingóztak, hogy elimádkozván esti imájukat, lefeküdjenek és rögtön elaludjanak. Hogy várják a holnapot. És holnap elbeszélgessenek, hogy milyen szép volt a földesúr felesége, szegény, tán meg is halt az ijedtségtől.

Hiába minden, a tótok hazamentek, a kocsi a kanálisban megrekedt, a lovas legény gyalog indult, hogy a kastély cselédségét segítségül hívja urához. Jó egy óra telt el, amíg a cselédség megérkezett. Addig Friderika magához tért, s tágra nyílt szemekkel bámult a részvétlenül, állati lustasággal és gondatlansággal távozó népség felé. Nézte, először ijedten, aztán borzadva, aztán undorodva, mint mikor valaki nagy bűnt lát, és felháborodásában szeretne végigvágni a gonosztevőkön. Aztán egyszerre kiegyenesedett, mint egy haragvó Eumenida, és odakiáltott a cselédség felé:

- Vissza!

Farkas kérdően és ijedten nézett a gyönyörű démonra.

- Csak nem akar visszamenni?

Friderika most vette észre - életében először -, hogy körülötte másnak is lehet valami véleménye.

- Farkas, én nem akarok e barmok között élni. Én soha életemben nem teszem be ebbe a faluba a lábamat.

- De most éjszaka!

- Vissza Pestre! Az istenért, vigyen vissza, Farkas, mert megőrülök.

...És mintha csakugyan kék láng csapott volna ki a szeméből...

- Frici!

Ezt a szót Farkas egy kissé emeltebb hangon mondta, a negyvenéves férfi komoly energiájával.

Frici ezt a hangot is először hallotta életében. Ez a szigorú, majdnem parancsoló hang egy pillanatra megdöbbentette, úgyhogy az arca belesápadt. Mintha nagyot akart volna kiáltani, a szemöldökei összehúzódtak, az orrcimpái kitágultak - a szamovárban hangosan buzog a túlhevített gőz -, egy mélyet és gyorsat lélegzett, de aztán meggondolta, felemelt karját leeresztette, és mélyen zengő hangján csendesen, kissé reszketve, majdnem gúnyosan, de tisztán és fenségesen odaszólt:

- Csak nem akar nekem ellentmondani?

Farkas bölcs és szent komolysággal ránézett a saját nagyszerűségében szinte kéjelgő asszonyra, intett a cselédségnek, hogy fordítsák meg a batárt, aztán megfogta a felesége karját.

- Menjünk.

És visszamentek Pestre...

 

7
Byron léptei nyomán

- Tehát nem megyünk Domoszlóra. Igaza van. Domoszló kis tót falu, szegény parasztokkal, egy jármos ökörre való intelligenciával. Öreg kastély, fehér falak, rézkupolás, cserepes tető, néhány antik torzó, képek, könyvek, öregek, porosak, sötétbarnára fakultak... igaza van, nevetséges az egész... Kongó, bolthajtásos földszinti szobák... nem érzi a penész-szagát, marquise?... lovak, ökrök, béresek. Udvarhölgyek helyett kuruzsló vénasszonyok, komornák helyett tenyeres-talpas, zsíros hajú leányok... asszonyom, az avas szalonna illata orromat csavarja... nem megyünk Domoszlóra, sem Nánára, Egerbe sem. Nem ajánlom, hogy Magyarországban kínlódjunk. Egyáltalán nem értem, miért nem maradtunk a kis Trianonban?

Friderika lassan-lassan hűlni érezte a vérét, ahogy Farkas egyszerű, száraz, de maliciózusan fölényes szavait végighallgatta.

A szállodai lakosztály fájdalmasan illusztrálta azt a szemrehányást, ami Farkas panaszos hangjából áradt. Pesten voltak újra, a Sieben Electeur Fürst szobájában, reggelinél, kettecskén teázgatva az ablakmélyedésben. Nehéz, dohos szállodaszag tapadt a ruhájukba, a nagy, hideg kandallóból unalom és barátságtalan aggodalom ásított ki, s ámbár nagy fahasábok senyvedtek benne, a levegő nem tudott felmelegedni. Szegénység, elhagyatottság és hontalanság hangulata nehezedett mind a kettőjük lelkére, s Farkas szeretetre méltó és gyengéd iparkodott ugyan lenni, de szemében, hangjában, keze simogatásában volt valami józan hűvösség.

- Ti, magyarok mindig ilyen komolyak vagytok? - kérdezte Friderika kissé megszeppenve.

Farkas félt, hogy túlságosan ünnepélyes vagy kimért talál lenni, hát tréfásan felelt:

- Igen, kivéve, mikor haragszunk.

- Most haragszik? - kérdezte Friderika aggodalmasan.

- Nem.

- Ez baj - felelt a marquise, és odadobva magát az ura vállára, belesúgta a fülébe:

- Nem tudom elviselni, hogy valaki megbocsásson nekem.

Farkas érezte, hogy ez az asszony mindig igazat mond, bár néha nagy tragédiák keletkezhetnek az igazságaiból. És hamar megállapította azt is, hogy Friderika mellett az ő élete meglehetősen passzív és szemlélődő lesz. A felesége csapongó, szeszélyes, néha gyermekes, néha vészesen nagystílű, bizarr karaktere túlságosan kialakult már ahhoz, hogy ő nevelni próbálja.

- Friderika egymagában véve példátlanul érdekes, színes, tartalmas és művészileg plasztikus egyéniség, de valószínűleg jobb lett volna csak messziről gyönyörködni az ő forma- és színváltozásaiban - gondolta magában némi keserűséggel. - Nagyszerű szimfónia ez, de kissé fárasztó és nagyvonalú, félek, hogy nem tudom megérteni.

Farkas szerette volna Friderikát kissé egyszerűbbnek, átlátszóbbnak és emberibbnek. Eleinte azt hitte, hogy ha Friderikát asszonnyá teszi, közelebb hozza őt magához, és természetének, gondolatvilágának és érzéseinek túlságosan nagy skáláját az új helyzet redukálni fogja. De Friderika feleségnek is az a csapongó és káprázatosan pompás paradicsommadár maradt, és szépsége, eleganciája, testének és lelkének bódító kisugárzása szinte ránehezedett Farkas kedélyére.

- Itt egész életünkben nézőközönség leszünk - vallotta meg magának Farkas, s csakugyan úgy látta, mintha az élet egy dekoratív színpadi beállításban lejátszódó magánjelenete volna Friderikának.

- De mindegy, az életben úgy sincs más öröm, mint a nézegetés.

A marquise különben egészen boldognak látszott. A domoszlói hidat mintha elfelejtette volna, és reggelenkint odakuporodott Farkas ölébe, felhúzta selyempapucsos lábát maga alá, és szinte elbújt az ura karjai között. És ilyenkor vallott:

- Tudom, hogy nem vagyok méltó a te komoly, nagy, okos szerelmedre, Farkas, pedig ha a lelkem mélyét meg tudnám mutatni neked, meglátnád, mennyi jóság van benne, és meg tudnék halni éretted.

- Semmi okod sincs a mentegetődzésre - válaszolt Farkas egy kissé megindult hangon.

- De igen. Nekem nem lett volna szabad csendes, büszke magányos életed várából kiragadni téged.

- Friderika, mit beszélsz? Én nagyon boldog vagyok.

- Tudom. De én mégis rosszul tettem, hogy visszafordultam Domoszlóról.

- Hidd el, szívem, ilyen apróságokon sohasem fogunk fennakadni. Majd egyszer te magad vágyakozol Domoszlóra, s akkor visszamegyünk oda.

Friderika úgy érezte, mintha e pillanatban lett volna szerelmessé az urába.

- Oh, milyen nagylelkű, milyen nagyszabású ember vagy te.

A marquise sebesen, lázasan, suttogva beszélt, a szeme égett, a könnyei letörletlenül gördültek le az arcán, a mellét odaszorította az ura szájához, s nem engedte szólni.

Farkas majdnem betegre ölelte a feleségét. E pillanatban lehetetlen lett volna megmondani, mi izgatta jobban az idegrendszerét: Friderika testének buja szépsége, vagy a lelkének elragadó áradása-e.

Farkas egy rántással letépte felesége válláról a matinét, s az asszonyt messze eltartotta magától. Ha vére egészen el nem öntötte volna az agyát, szerette volna vállainak nagyszerűen eső vonalait, keblének lágyan hajló domborodását, bőrének fehér, sima és síkos tapintatát, csípőjének gyengéden szélesedő elegáns ívét, lábszárának karcsú teltségét, bokáinak eszményi finomságát külön-külön megcsodálni, analizálni, zsoltáros litániában megénekelni - de vére őrült lüktetéssel ömlött a szívéből, az agyára lángvörös párázat szállt... nem bírta tovább... csókjaival majdnem felszívta a karjai közt vonagló asszonyt.


Egy hét múlva Friderika kijelentette, hogy Bécsbe kívánkozik.

- Jó. Holnap megyünk Bécsbe - felelt Farkas -, de ma este elmegyünk a német színházba.

A színházban az első felvonás után meglátogatta őket báró Brudern József, egy csaknem hatvanéves agglegény, Farkas szeretett öreg barátja, akiről nagyon sok gáláns történetet tudnának elmondani a színpad kulisszái, a női öltözők és páholyok drapériás mélységei... ha e lelketlen és ostoba limlomok egyáltalán értenének valamit a szerelemhez.

Nagyon érdekes, művészileg finom, magas, karcsú, ősz fejű, borotvált arcú, nagy, hófehér gallérjában szinte üde jelenség volt a báró, aki a legszellemesebb, legragyogóbb és legélvezetesebb életet élte minden kortársa között. Magyarországon lakott, de a Magyarországban való élést nem kell többre taksálni két-három hónapos futólagos itt-tartózkodásnál. Különben a báró éppen úgy otthon volt a bécsi művészkörökben, mint a hamburgi és frankfurti bankárnábobok szalonjaiban, vagy a londoni főnemesi klubok életében.

Báró Brudern megcsókolta Friderika kezét, s néhány nagyvilági megjegyzésével rögtön elragadta a marquise-t.

Együtt vacsoráztak, s a báró nagyszerű bókokat mondott a menyecskének. Friderika fülében - halk, szordinós éjjeli zenének lágy kantilénája - édesen zsongott a báró udvarlása. És éjjel - Istenem, milyen tehetetlen az ember az álmaival szemben! - Friderika azt álmodta, hogy báró Brudern szerelmet vallott neki, átölelte a térdét, és magához vonta a derekát.

Szerencsére, e pillanatban Friderika felébredt. A szíve hevesen dobogott, és szinte sírni tudott volna felháborodásában, hogy ilyen ostoba és szentségtörő álmai lehetnek egy háromhetes asszonynak, aki határtalanul imádja az urát.

Nem is fogadta másnap a bárót, bár Farkas ezért csaknem megneheztelt.

Egyébként Friderika elhatározta, hogy csak február 12-ére mennek Bécsbe, a császár születésnapjára, amikor egyúttal az újévi parádét is tartják.

- Bemutatlak az udvarnál - mondta nevetve Friderika, s Farkas is nevetett, ámbár érezte, hogy ez a tréfás kifejezés egész jól jellemzi az ő furcsa helyzetét Friderika eddigi társaságával szemben...

S még egy hétig Pesten maradtak. Nem ismerkedtek senkivel, a budai várhegy lejtőin sétáltak, nézték a Dunát, Strauss úr keringőit dúdolgatták, és sokszor megszorították egymás kezét, mintha halk kis fogadalmakat tettek volna egymásnak.

...Egy nap, amikor Farkas Kisfaludy Károlyt, szegény beteg poéta barátját látogatta, Friderika ezalatt a Duna-parton sétálgatott, s várta az urát. A hajóhíd tájékán ballagott, a hideg január végi dunai szél erősen csípte az arcát. Prémes bundájában azonban jó meleg volt, és a tiszta, éles levegőben, a könnyű és mégis meleg struccpihés boában majdnem kéjesen jó érzés áradt át a testén. Felnézett a várra, amelynek sárga házai között most kezdték az olajmécseseket meggyújtani. A parton kihalt minden élet, a fatörzsek élettelenül hevertek a homokon, hogy az első tavaszi napon megjelenő ácslegények keményen nekiessenek baltájukkal. A Duna majdnem egészen befagyva... csend volt, csak a jég ropogott néha, s a Szerviták templomában harangoztak.

Friderika lassan, imbolyogva sétált vissza az Úri utca felé, és elgondolta, hogy milyen különös: ő bármely pillanatban meg tudna halni Farkasért, annyira imádja.

És borzasztó bűntudat kínozta, hogy felületes, léha, gyerekes szeszélye egy pillanatig is észrevett más férfiembert ezen a világon.


...Február 12-én csakugyan Bécsben voltak, de Farkas nem akart részt venni a parádéban.

- Korán lesz még a világ elé állani, Friderika - mondta egyszerű lelkű magyar őseitől tanult szeméremmel Farkas.

Friderika megsimogatta az ura szép szőke fejét.

- Ahogy akarod.

Ennyivel intézték el Ferenc császár születésnapját és az újévi parádét.

Friderika kimondhatatlanul boldog és büszke volt erre az első és fényes sikerre, amelyet lemondásával önmaga fölött aratott.

Maradtak tehát a kis Trianonban, amelynek szabályosan nyesett bokrai között, bő karbonáró-köpenyegébe burkolózva Farkas sokat sétálgatott magában a frissen esett februári havon. A cselédség mély meghajlással üdvözölte a marquise férjét, s aztán bambán és csodálkozva bámult utána, míg annak büszke, magas alakja el nem tűnt az út kanyarulatánál.

- Jesszus - súgta a főkertész a kulcsárnénak -, úgy néz ki, mint herceg Esterházy. Bajusza sincs.

Farkas gyűlölte ezt a népséget. Szemükből mindig valami gúnyos lenézést olvasott ki, ami a marquise férjének szólt. Érezte, hogy kicsinyes ez az érzés, de nem tudott attól szabadulni.

Egyébként a kellemetlenségek csakhamar komolyabb formában is jelentkeztek.

Sehol és máskor meg nem történhetett volna ilyesmi, de ezekben az években mindenki állandóan magán érezte a titkosrendőrség tekintetét. Sedlnitzky, a rendőrminiszter szenvedéllyel kereste a forradalmárokat, különösen a magyarok között. Lengyelországból, Párizsból, a német fejedelemségekből és Itáliából nem jó hírek jöttek. A földalatti Európa mozgása már a föld színén is érezhető volt. Emiatt mindenki gyanússá vált, aki nem tudott beleilleszkedni Metternich obskurantizmusába. Farkas a világ legpasszívabb embere volt évek hosszú sora óta, de a passzivitás nem volt elégséges, hogy valakinek a jó hírnevét biztosítsa, ha hiányzott abból a korlátoltság, a lefelé való hűbérúri gőg és a felfelé sóhajtozó jobbágyi hűség. Farkas, szegény, ezekben az állampolgári erényekben kevésbé jeleskedett, s a szerzeteskolostorokban sem tudtak róla semmi jót mondani. Öreg kapellánusok, gyomorbajos Domherrek és epés jezsuiták erkölcsi bizonyítványa nélkül pedig nehezen boldogulhattunk abban az időben, kiváltképpen, ha egyébként is gyanús emberekkel érintkeztünk - ha cselédeink, konvenciós mesterembereink szedett-vedett európai peregrinusok voltak, mint, teszem, Sachser Péter, az asztalos.

Farkasnak Lange tanárral való gyakori levélváltását másolatban mind beküldték a pozsonyi titkosrendőrségnek, és a szegény kis Lisette esetét, mint valami méregkeverési bűntényt, állandóan készen tartották arra az esetre, ha Domoszlay Farkast kompromittálni kell.

Ilyenformán a kvietált huszárkapitány lassankint valami legendás forradalmi vezér hírnevébe keveredett Bécsben, az udvari körökben és Sedlnitzky gróf titkos bürójában. Sőt Reviczky kancellár is majdnem kételkedni kezdett régi barátja, Domoszlay László alispán gyermekében.

Farkas már akkor megjegyzett ember volt, amikor Friderikát elvette feleségül. Sedlnitzky meg is intette Geiser grófot: ne engedje, hogy forradalmár ura legyen a mostohalányának. Az öreg katona azonban nem tudta elképzelni, hogy valaki Friderika oldala mellett rakoncátlankodni mer, s a rendőrminiszternek tréfás megrökönyödéssel odasúgta:

- Barátom, te nem ösmered Friderikát.

Sedlnitzky tehát, hogy zavart ne csináljon, hagyta a dolgokat a maguk útján, Friderikát pedig csakugyan egészen hasznavehető villámhárítónak tartotta Farkassal s egy esetleges magyar rebelliskedéssel szemben.

Ferstl, a bécsi rendőrség főigazgatójának adjunktusa azonban nem nyugodott, míg Domoszlayról valahogyan le nem rántja a leplet. És csakugyan, február 12-én, éppen a császár születésnapján jelentette a grófnak, hogy hiteles adatok birtokában van. Nem kisebb ember, mint a rozsnyói püspök közölte vele, hogy Domoszlay a párizsi forradalmi szövetkezet tagja, és a központtól megbízást kapott, hogy a magyarokat a Habsburg-háztól való elszakadásra izgassa.

Domoszlay sorsa meg volt pecsételve. Bizonyíték ugyan semmi, nyíltan eljárni nem is lehet ellene, de bizalmasan, barátilag megsúgták neki, hogy Bécs város levegője nem túlságosan egészséges neki és némely magyar barátjának.

Néhány nap alatt Farkas kétségtelenül bebizonyította, hogy etruszk vázákon, délolasz műemlékeken, Winckelmann ásatásain és brüsszeli csipkéken kívül külföldi dolgok nem érdeklik őt, s a legjóravalóbb magyarok, mint Pálffy, Apponyi, Brudern és Keglevich kezeskedtek, hogy miatta Ferenc egy pillanatra se féltse Szent István koronáját. Hiába. Ha egy asszonyról egyszer rosszat mondanak, azért száz házibarát hiába teszi tűzbe a kezét: annál gyanúsabb. A rossz hírnév olyan, mint a bojtorján, minél jobban igyekszel abból szabadulni, annál jobban belekeveredel. Az udvari dámák aggódva tekingettek az öreg császár kopasz fejére: nem inog-e rajta a magyarok koronája. És az öreg dámáknak igazuk volt, a királyoknak abban az időben minduntalan meg kellett tapogatni a koponyájukat: hol a koronájuk, hol a fejük nem volt a helyén.

Farkas rehabilitálva lőn, de majdhogy bele nem pusztult a rehabilitációba. Ezer szerencse, hogy el nem küldték Kufsteinba, ahol nem egy szegény magyar táblabíró tanulgatta mostanában az igazi forradalmárok kátéját.

Mert az bizonyos, hogy ez időben Magyarországon alig lehetett azokat megtanulni. Martinovics óta rossz idők jártak a forradalmi eszmékre Magyarországon. Az embereknek semmi kedvük sem volt a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon innen fekvő országok dolgával bíbelődni. Franciaországot, a déli olasz államokat, Belgiumot és Hollandiát kínai fal választotta el tőlünk, de a japáni kertészetet, az észak-afrikai gyarmatok, Egyiptom és Alaszka belügyeit hibátlanul tudtuk a Tudománytár és egyéb jeles folyóiratok hasábjairól.

A fődolog, hogy Farkas fejét meghagyták a nyakán, de sok jót már nem várhatott a bécsi udvar és kancellária tájékáról. Ami, őszintén szólva, Farkast túlságosan nem szomorította meg, de a haragját felkorbácsolta.

- Milyen ostobák és gonoszak az emberek - gondolta magában, s kedve lett volna valamit tenni, hogy a rendőrminisztérium együgyű szaglászainak némi igazuk legyen. De lelkének kiterjeszkedő szárnyait csakhamar összevonta, és elhatározta, hogy egy időre megszüntet minden összeköttetést az emberekkel.

Friderikával könnyű volt a dolgot elintézni. Szinte boldoggá tette, amikor közölte vele, hogy hat-nyolc hónapra elhagyják a császári birodalmat.

- Hova menjünk? - kérdezte Friderikától. - Olaszországba?

- Az unalmas - felelte a marquise elgondolkodva. - Legfeljebb keresztülszaladni rajta...

- Spanyolországba?

- Nem. Tudja, hova szeretnék menni?

- Angolországba.

- Isten ments. Hellászba megyünk. A görög szigetekre, Byron léptei nyomán. Imádom Byront.

Farkas nagyon természetesnek találta, hogy Friderika imádja Byront, de Görögországot nem tartotta valami nagyon kellemes kirándulóhelynek. A szabadságharc csak a napokban zajlott le ott, s a derék görög kapitányok, akik a verekedést nagyon megszokták és megkedvelték, ellenség híján egymáson folytatják véres mesterségüket.

Friderika azonban nem tágított.

- Missolungiban, Farkas, egy éjszakát!

Farkas nem bánta. Menjünk hát Missolungiba. Szép lassan, Itáliát keresztülkóborolva, Rómában kissé szétnézni az ásatások körül... ki tudja, mit hoz az idő, s mikor lesz kedve Friderikának visszafordulni, vagy útját Párizs felé változtatni.

- Menjünk - mondta Farkas -, szaladjunk el az emberek elől, ha úgy tetszik. Fél évig megyünk, megyünk, visszanézés nélkül, s e fél év alatt nem veszünk tudomást a világról. Nem olvasunk újságot. Nem beszélünk senkivel politikáról, Bécsről, rendőrségről, kancelláriáról... nem hallgatunk senkire, csak a saját szívünk dobogására, és szeretjük egymást, és megyünk... megyünk, mint két csavargó, neki a napnak, mindig délre, délre... és vissza sem nézünk. Jó?

- Imádlak - kiáltott Friderika, és már szeretett volna csomagolni, hogy holnap reggel egy császári Extrapost-tal útnak induljon Krompach-Friesach-Verona-Róma felé. Nem látta ugyan tisztán, miért ez a különös elszigetelődés, a titokzatosság, az önkéntes számkivetés, de a gondolat különösségének rendkívül örült, és romantikus hajlandóságait nagyon izgatta, hogy ők most megszöknek Bécsből, senki sem tudja, hova, és mennek a ragyogó, sötétkék, langyos levegőjű görög ég felé. Byron léptei nyomán...

 

8
A Nobile

Farkas alig ért rá a maga és Friderika anyagi ügyeit rendbe hozni. Friderika március első napján kijelentette, hogy nem vár tovább.

- Szökjünk- szólt nevetve Friderika, és éjjel nem tudott aludni a gyönyörűségtől.

- Mint két kóbor gyerek, kézen fogva csavarogni fogunk és meg sem állunk Missolungiig.

...És két hétre rá, egy szombat este hét órakor, elhagyták Bécset.

- Most korrigáljuk a szerencsét - súgta útközben Farkas a marquise fülébe. - Az első nászút nem sikerült.

- Most nagyon boldogok leszünk - és Friderika szívből kacagott a felett való örömében, hogy milyen regényesen szökteti el a férje. Lesz holnap Bécsben nagy szenzáció, találgatás, gyanúsítás, az udvarnál hihetetlen mesék egy forradalmárról, aki az Orléans-okkal szövetkezik. Szerencse, hogy Metternich még mindig a világ legelső gavallérja, és feledhetetlen szeretetreméltósággal ő maga adott útlevelet, nyílt parancsot, titkos utasítást, ajánlást, diplomáciai közbenjárást - ahol mit lehet használni -, hogy a marquise és férje átturbékolhassák a napsugár, a dal és a szerelem hazáját.

És az Extrapost ment, ment, meg-megállott, újra nekilódult, döcögött, futott, kifáradt, lovakat váltott, nekiiramodott, kapaszkodott, ellankadt - és kedden este megérkezett Triesztbe. Aminthogy az óramutató szemmel alig kísérhető lassúsággal kúszik a legközelebbi szám felé, de egy fél nap alatt, tudja az Isten, hogyan, mégis csak megkerüli a Zifferblattot...

Olaszországon végigutazni házasságunk első fél esztendejében - valljuk meg őszintén -, erről nem lehet sokat beszélni. Ez mindenkinél egyforma. A nap reggel túlságosan korán süt be szállodánk ablakán, és éjjel Comóban, Milanóban, Bresciában, Veronában egyformán langyos szél áramlik be ablakok és ajtók résein: mintha e szerelemtől megittasult földön régi boldogtalan jegyesek sóhajai járnának ki-be az öreg palazzók repedésein.

De a regényesség csak messziről szép, és ismerünk öreg prímabalerinákat, akikről verseket írtak a költők, mivel sohasem látták őket. Ha látták volna, fantáziájukat a fonnyadt és unalmas valóság bizonyára megnyesi, mint ludak szárnyát a háziasszony keze.

A lombardiai síkságon, ha velociferon utaztál, gyakorta megállították kocsidat a banditák, kiugorván a rizsföldekről, és a lovak elé kötelet feszítvén ki, hogy elvágják utadat. Ám még e piszkos útonállókban sem volt semmi kalandorhősiesség, mert ha egy zsandár tollas fövege mutatkozott a látóhatáron, a banda szétrebbent, mint mikor a Doge-palota előtt a galambok között valaki nagy zajjal kinyitja a napernyőjét.

Doge-palota... Velence... Farkas és Friderika nem sokat láttak Velencéből, hacsak nem az osztrák tisztviselők fehér egyenruháját s bennük azokat a félszeg és ízetlen teremtményeket, akik, meg kell adni, hősileg viselkedtek az olasz nép gúnyjával, megvetésével szemben. E bámészkodó és kellemetlen fináncok, vámvizsgálók, rendőrügynökök, felügyelők és tanácsosok mindenütt jelen voltak, mindenütt tyúkszemre léptek, mindent statisztikába és rendbe szedtek, és a tenger kék tükrébe, a felhők aranyszegélyes, bágyadt fehérjébe, a paloták sárgavörös antik patinájába vastag rubrikákat húztak, s magát Tizian Assuntáját is csak e rubrikákon keresztül, mint börtönablakon, szomorú vasrácsok mögül nézegethetted.

Friderika habkönnyű selyemszoknyájában, amely alig hogy eltakarta csípőit és lábszárait, két nap alatt Velence legszebb látványossága lett, azonban rengeteg fejtörést okozott a lombard-velencei királyság közigazgatásának.

- Még letartóztatnak bennünket - aggódott Farkas, aki bosszankodva látta, hogy állandóan két fontoskodó férfiú - kétségen kívül Sedlnitzky titkos rendőrsége - jár a sarkukban, a reggelitől egész a hálószobájuk ajtajáig.

- El Ausztriából! - ez lett a leghevesebb vágyuk, s a velencei bürokráciát még Tivoli és Frascati szőlőhegyeinek fügefái alatt is szomorúan emlegették.

Rómában a Caffè Grecóba jártak vacsorázni, s itt német és francia művészek, írók, összeesküvők, álmodozó és tivornyázó semmirekellők társaságán mulattak, vagy elbeszélgettek egy-egy sápadt tekintetű, kecskeszakállas bajorral, aki a trecento művészetéről mondott bibliai egyszerűségű ostobaságokat.

A festők általában inkább politikusok és bölcselkedők voltak, aminthogy a politikusokat inkább költőknek tarthatnánk e korban; de egyben mindannyian megegyeztek: abban a tájékozatlanságban, amit saját céljaikkal szemben dokumentáltak. Különben boldog és bájos állapot: nagyot, szépet, soha el nem érhető merészet akarni, de tulajdonképpen nem tudni: hogy mit. Ehhez fiatalság és jó egészség, tiszta, könnyelmű lélek és egy szép olasz asszony kell, akinek az ura Hátsó-Indiában fűszerszámért jár, míg te vele a déli szerelem zamatos gyümölcsét élvezed.

Így éltek ottan Farkas és Friderika, és a marquise határozottan örült e furcsa és érdekes társaságnak. Majdhogy bele nem szeretett egy gordonkahangú német szobrászba, aki esküvel volt kész bizonyítani, hogy Michelangelo teljesen elrontotta a XIV. század eszményi művészetét. Szerencsére a szobrász elég félkegyelmű volt ahhoz, hogy egy kirándulás alkalmával csókot leheljen Friderika vállára, éppen abban a pillanatban, amikor Farkas Friderika vállára pillantott.

Nem lehet leírni, milyen sajnálatos és szomorú távozása lőn az orgonahangú németnek az örök város területéről. Friderika nevetett, és örült, hogy Farkas féltékenynek mutatkozott; titokban azonban sajnálta szegény áldozatát, akinek a szerelem csaknem elvette az eszét. A Caffè Greco üzletvezetője másnap reggel azt mesélte, hogy a szőke német öngyilkos akart lenni, de megakadályozták.

- Nagyon boldogtalan lehetett - sóhajtotta a derék maestro, és miután zsebkendőjével megtörölte szemét, amiből igaz érzelmességgel potyogtak a könnyek, hozzátette:

- Ámbár a tartozását azért kifizethette volna.

Ilyen tréfás kalandok után Farkas elhatározta, hogy útközben is kerüli az embereket. Csak eggyel tett kivételt: a Nobiléval.

Nobile... így hívták őt a Caffè Greco környékén. Nemrég jött Rómába Bolognából, ahol egy öreg palazzo tulajdonosa, négy-öt családra való kofaasszony és gyerek, valamint megszámlálhatatlan sok patkány háziura volt. Negyvenévesnél több alig lehetett a Nobile, aki fekete volt természetesen, de a gondoktól és a rengeteg hányattatástól halántékai már szépen megőszültek. Nagy, fekete szeme naivul és megvesztegetően nézett, és ha nem láttad volna szája körül a gúnyos és keserű vonást, minden szavát elhitted és minden sóhaját utána sóhajtottad volna. Ez esetben rettentően sokat kellett volna sóhajtanod, mert a Nobile bőségesen és olyan jólértesültséggel beszélt, mintha a világtörténelem eseményeinek Xerxész hadjárataitól és Xenophón visszavonulásától kezdve napjainkig mindennek szemtanúja lett volna.

A Nobile kegyelmet kapott tehát, s tovább udvarolhatott Friderikának, akire, mint szent János a Madonna della Sediára, áhítattal és imádattal nézett, miközben rengeteg intimitást árult el azokból a pikáns történetekből, amiket a különböző udvarok körül összeszedegetett. Különösen sokat tudott Murat-ról és szép királynéjáról, ismerte Nelsont és Lady Hamiltont, az 1823-iki forradalomból könyv nélkül ismerte a kulisszatitkokat, és különösen elemében volt, amikor Byronról, az ő velencei háreméről és görögországi hőstetteiről beszélt.

A Nobile ilyenkor úgy fuvolázott, mint a milánói Scalában az első fagottista; szemei lázban égtek, az arca átszellemült, és vékony falzett hangján megindító pátosszal magasztalta a nagy költőt, aki kéjben és vérben, poézisban és hadi erényekben egyaránt nagy volt, emberfeletti volt, isten volt.

- Művész volt! - fokozta jelzőit a legvégsőig, s arca vonaglott az elragadtatástól.

Farkas mód nélkül mulatott e ravasz és teátrális magaviseletű kalandor mókáin, s olyankor, mikor könnyeit törülgetve lendületes gesztusokkal szavalt egy narancsfa levelei alatt, mindig várta, hogy Nobile a verse végén lekapja fejéről a parókáját, leteszi álbajuszát, szemöldökét, és mélyen meghajolva, egyszer csak elszólja magát:

- Eccellenza per la Bottiglia.

A Nobile azonban sokkal okosabb ember volt, mint ahogy bohó modora után bárki gondolta volna, s a Caffè Greco üzletvezetője egyszer bizalmasan odasúgta Farkasnak:

- Nobile csak a nyilvánosság előtt ilyen mulatságos. Éjjel komoly és ingerlékeny. Sokszor egész hajnalig ír. Nekem nem tetszik a dolog.

Farkast azonban egy cseppet sem aggasztotta a Nobile nagy kiterjedésű levelezése, s mikor megunták az amúgy is tűrhetetlen hőséget, s útjukat Corfu szigetének vették, szinte örült, hogy az olasz is velük tart. Ő ugyan Missolungiba igyekezik, de hiszen Friderikának is legfőbb vágya volt, hogy bejárja azt a várost, ahol Byron szívét eltemették.

- Marquise - jegyezte meg a Nobile -, az a drága, sokat vérzett, szent szív még egyszer és utoljára szerelmesen megdobbanik, ha megérzi a világ legszebb asszonyának jelenlétét.

...Corfuban izgalmas meglepetés érte Friderikát. Frise gróf társaságában - aki a német kormánynak a háború alatt szünetelt ásatásait újra megindította - báró Brudernnel találkozott, aki egyszer, fél évvel ezelőtt, a budapesti német színház páholyában már megdobbantotta a szívét. Most úgy érezte, hogy gyűlöli ezt az embert, és kérte Farkast, siessenek el e veszedelmes helyről. Friderika aggódott önmagáért. Az utóbbi időben túlságosan sokat foglalkozott Byronnal, és mindaz, amit a nagy brit költő emberi érdekességeiről elképzelt, most mintha valósággal is megjelennék előtte, kitűnően modellírozva báró Brudern alakjában. Futott a báró egyéniségének izgató varázsa, tekintetének átható, érzéki, szinte testileg-lelkileg lemeztelenítő ereje elől, és haragudott a maga idegzetére, amely túlságosan reagált ezekre az impressziókra.

Elhagyták Corfut, s pár napot Argoszban töltöttek. Itt egy forró szeptemberi napon, amikor lóháton ügettek Nauplia felé, egyszerre tizenkét keleties öltözetű marcona fegyveres alak bukkant ki a sziklák mögül. Szigetbeliek voltak, s a romelioták zászlóit követték; derék, szép szál legények, járatosak a könnyek és a vér ontásában.

A vezérük - szép, hosszú szakállú öregember - intett, hogy nincs harcias szándékuk, s szinte ellágyultan jelentette ki, hogy ők a világ legbecsületesebb útonállói.

- Semmink sincs már egyebünk, mint fegyvereink egy része, s azt arra használjuk, hogy a városokban feleségeinknek és gyermekeinknek a szükséges élelemre valót megszerezzük. Isten a mi egyedüli oltalmazónk, és ő a tanúnk, hogy többet nem rablunk, mint amennyire szükségünk van.

Az öreg szabadságharcos arcán könny gördült végig, s kérte a kis társaságot, hogy bízzék a krétaiakban. S amikor Farkas néhány aranyat nyomott az óriási termetű görög markába, az hangosan fölkiáltott:

- Uram, te jó vagy hozzánk, s mi számosan vagyunk, vitézségünknek is van némi híre, parancsolj velünk éjjel-nappal, és mi engedelmeskedünk.

Ezt a jelenetet Farkas később elmondta Thierschnek, a szelíd és a szentimentális német tudósnak, aki franciául írt munkájában egész elérzékenyedve írja le a görög lovagiasság és görög szerencsétlenség e megható epizódját. Farkas azonban úgy érezte, hogy az emberek közelről sohasem oly héroszok, mint a távol kékes ködében. Az öreg görög fél szemével Farkas pénztárcája felé sandított, mikor a másikkal hazája tragikus sorsát siratta.

...Missolungiban újra találkoztak a Nobiléval. Hűvös észak-görögországi szeptember volt, s Friderika - miután néhány nap alatt kiábrándozta magát Byron szíve fölött - valahova melegebb vidékre, Árkádiába vagy Lakóniába vágyott. Egyáltalán a sok utazás untatta már a marquise-t, de ezt a hangulatát ez egyszer - szokása ellenére - eltitkolta, mert Farkas nagyon megelégedettnek és boldognak látszott.

Nobile egy este különös titokzatossággal magános sétára invitálta Domoszlayt.

- Uram - kezdte az olasz bizalmasan -, meg kell magamat ismertetnem. Én carbonaro vagyok.

Csend.

Az olasz mintha várta volna, hogy Farkas elszédül a nagy szenzációtól.

Minthogy azonban Domoszlay nem akart nyilatkozni, folytatta:

- Én őszintén és nemesemberhez illő nyíltsággal lelepleztem és kiszolgáltattam magamat az ön nagylelkűségének.

- Miért tette?

- Miért? Mert úgy érzem, hogy jó helyen kopogtatok. Ön is az.

- Nem vagyok - mondta Farkas, és igazat mondott, mert már régen nem tartott fenn semmi közösséget semmiféle propagandával.

- Akkor volt.

- És ha voltam?

- Nem azért mondom. Nekem végre is mindegy. De én az vagyok, és önnek a kezébe adtam sorsomat. Nem tudok hallgatni most, most, amikor önnek talpra kell állítani Magyarországot.

- Mit beszél ön, uram? - kérdezte igazán meglepetve Domoszlay, akinek kezdett terhére lenni a Nobile nyíltszívűsége. Igazán bosszantó lett volna, ha kisül, hogy egy agent provocateur kísérletezik vele.

- Hogy én mit beszélek? Ön nem ért engem?

- De hát mi történt, az Istenért?

Domoszlay maga is izgatott volt.

A Nobile kétfelé csapta hosszú, fecskefarkú szárnyas frakkját, fehér kürtőkalapját, amellyel eddig a levegőt szelte, egy erélyes gesztussal a fejébe csapta, s szétterpesztett lábakkal megállt egy sziklatömbön, és onnan szavalta magas tenorjával:

- Megbocsásson, uram, de úgy látom, ön a múlt karácsony óta nem bújt ki a felesége szoknyája alól. Vagy aludt ön, uram? Ön nem vett észre semmit, ami körülötte történik, pedig ez alatt Szent Tibald dicsőséges társasága, a carbonaria, kicsit megrázta a világot és megropogtatta a hatalmasok csontjait. Dicsőség és magasztalás jó Atyánknak, a világ Alkotójának. Ön nem tudja, hogy a párizsi Comité Central Lafayette és Lelewe vezérlete alatt előkészítette a lengyel forradalmat, Belgium és Hollandia elválását és Olaszország felszabadítását?

- Bánom is én - felelte Farkas keserűen.

Az olasznak ég felé meredt minden hajszála. Egy darabig kémlelve nézett a cinikus magyarra, de aztán meggondolta, és mosolygott:

- Ön nem tud engem félrevezetni, uram. Ön éppoly izgatott, mint én, és reszketve várja közléseimet.

- Mi újság?

A vékony bolognai magasra húzta szemöldökét, és félszemmel Farkasra kacsintott.

- Csak lassan, uram, sorjában.

Aztán tubákos szelencéjét megkoppintva, nagyot szippantott, kettőt.

- Előbb jöjjünk tisztába azzal, hogy én, Bologna egyik legősibb családjának utolsó sarja, alapjában véve utálok és megvetek mindent, ami legtávolabbról is a demokráciára emlékeztet. Orrom irtózik a felséges nép szagától, és gyűlölöm a politizáló borbélyokat, a romagnai földbirtokosok piszkos béreseit, a narancs- és fügekofákat, mert tudom, hogy e trikolóros bandának bármelyik tagját megveszem a Di San Pietro-kávéházban egy scudóért, és tetszésem szerint vagy a carbonariknak, vagy a pápai állam legátusának adom tovább. A népért meghalni: ezt még meg tudom érteni. De értük és velük élni: ehhez túlságos sok perverzitás kell, vagy túlságos nagy - honorárium...

- Lehet - bólintott Farkas, s eszébe jutottak a domoszlói tótok, az a nevezetes vasárnap délután, az első nászút fájdalmas, szinte tragikus vasárnapja.

- Gyűlölöm a népet, a halszagút, a hálátlant és a jellemtelent, de talán még annál is inkább gyűlölöm a trónkövetelő hercegeket, akik úgy vadásznak országok és koronák után, mint ahogy a lazzaronik a mólón hosszú szigonnyal lesik a tintahalat.

És a derék férfiú lángoló arccal vonta kérdőre Farkast:

- Uram! Mondja meg ön nekem: mi jogon mászkálnak Napóleon unokaöccsei Bernben, Heidelbergben, Milánóban, Rómában, Hollandiában, Belgiumban? Milyen isteni vagy emberi törvény írja ezt elő, hogy e fiatal urak nem lehetnek éppen olyan alattvalók és adófizető polgárok, mint én vagy ön vagy akárki? Nekem vagy önnek meg kell halnia - ugyebár - az egyetlen hazájáért, ezek pedig hétfőn franciák, kedden belgák, szerdán németek, csütörtökön olaszok, pénteken... egyáltalában kicsodák ezek az urak, és mi jogon oktrojálják magukat a legkülönbözőbb népek nyakára?

A Nobile szemei vadul forogtak, s Farkas aggodalmasan várta a szóáradat végét. Az olasz nem soká váratta.

- Hogy azért mégis együtt üvöltök a farkasokkal? S hogy családom tradícióit megtagadva a liberális eszmékért, Olaszország felszabadításáért. Napóleon Lajos trónra jutásáért és a pápai állam megdöntéséért ontom a verejtékemet? Ó, uram, ha anyagi viszonyaim csak némileg rendezettek volnának, de nagy gyönyörűséggel dobnám vissza azt a néhány piszkos tallért, amivel a párizsi Comité Central kifizeti nyomorult ágenseit.

A Nobile egy percre megállott, és kémlelve nézett Farkas szeme közé, vajon eléggé felizgatta-e magyar barátja kedélyét. Aztán rengeteg frakkja belső zsebéből újságcsomót véve ki, megtört hangon folytatta:

- Tekintettel azonban arra, hogy ön még nem olvasta az augusztusi lapokat, íme az Allgemeine Zeitung legutóbbi száma. Tegye zsebébe, vigye haza, feküdjék le, és olvassa el az első betűtől az utolsóig. Aztán beszéljen.

Farkas valóban hálás volt a figyelemért, de mégis megkérdezte:

- Párizs?

- Ahá, uram, ön tudja, hol kell tapogatózni. Igen, Párizs. Nos, tudja meg, hogy X. Károly július 26-án szarvasvadászatot rendezett, 30-án éjjel pedig Versailles-ba futott, mert megjelent előtte XVI. Lajos szelleme.

- Forradalom?

- No csak olyan kedélyes, nyárspolgárias, hogy úgy mondjam, családias jellegű forradalmacska... csak éppen hogy néhány ezred kisütötte a fegyverét, mire a miniszterek szétszaladtak, Lafitte és Sebastian pedig elhozták Lajos Fülöpöt...

- Az orléans-i herceget?

- Igen, s az öreg professzor hóna alá csapta piros esernyőjét, besétált Párizsba, a Rue de Rivolin kezet fogott Lafayette-tel s azóta még mindig ő a franciák királya. Szép?

- Hallatlan! Az orléans-i herceg?

- Igen, az aranyborjú bevonult Párizsba, és Lafitte a miniszterelnök.

Farkasnak eszébe jutott, hogy Friderikában orléans-i vér kering.

Az olasz azonban még többet is tudott.

- A forradalom híre egész Európát megrendítette. Mindenütt vannak, uram, szegény, de tettre vágyó emberek, s a trónkövetelők nem sajnálnak némi pénzt egy kis zenebonáért. Hát Berlinben, Aachenben, Breslauban kissé megriasztottuk a kormányokat, Braunschweigban Károly herceg fejéről leemeltük a koronát, Hessenkasselből ész nélkül elszaladt I. Vilmos, és összes szeretői utána szaladtak. Drezda, Lipcse is szagolt egy kis vért, csak Bajorország és Württemberg hallgatott, mert ott derék és józan uralkodók és istenfélő alattvalók vannak, akik nyugodtan hagyják egymást élni, lopni és meghalni... Így állunk most, tisztelt uram, s mondhatom, hogy csepp kedvem sincs e piszkos konkurrenciában dolgozni. Megsúgom önnek: drága hazámat sem jókedvemben hagytam el, s Homérosz gyönyörű kék ege alá azért jöttem, hogy Capodistriának fölajánljam szolgálataimat. Ősi ellenségeim, az osztrákok, e brutális és ostoba zsarnokok keze remélhetőleg nem ér idáig, és én végre lélegzethez jutottam volna, ha a görögök meg nem bolondulnak, és egymás közt nem folytatják a háborút. Ám, e boldogtalan nép megtébolyodott a puskapor és vér szagától, s nekem itt sincs maradásom... Megyek és számítok az ön lovagiasságára.

Így beszélt a kitűnő bolognai, de Farkas alig hallott valamit a szónoklatból. Nem tudott egyébre gondolni, mint hogy Friderika ereiben orléans-i vér folyik.


Aznap este Friderika a Hotel Byron széles teraszán üldögélt, és elnézett a tenger kék foltokkal tarkázott mély sötétje felett. A víz néha meg-megloccsant, mintha kis csónakot eresztettek volna el. Halk zúgás, gyenge esti szellő, szép, szomorú, acélszínű görög ég... Friderika könnyű köpenybe burkolva bámulta a felhős eget, és szórakozottan hallgatta a Nobile udvarlását.

- Marquise - fuvolázta az olasz -, úgy érzem, hogy eleget éltem. Nem mintha öreg volnék, de mivel nincsenek illúzióim, és nincs célja a létezésemnek. Egyet azonban szeretnék, mielőtt meghalok.

A marquise szinte gépiesen kérdezte:

- Szerelem?

- Igen, marquise, szeretnék egy csókot.

- Nos, nincs elég szép asszony a szigeteken?

- Ah, marquise, ha valaki szerelmes, akkor nem az asszony, hanem egy asszony csókját kívánja. Tudja-e, asszonyom, hogy a férfi érzékiségét csak egy még nagyobb hatalom, a szerelem képes megfékezni?

- Ez szép, kedves Nobile, tehát ön...

- Igen, marquise, én vigasztalhatatlanul szerelmes vagyok. Önbe vagyok szerelmes, marquise.

Friderika hátrakapta a fejét, s valami jó ötletet keresett, amivel ezt a szituációt kettévághassa. De a Nobile szerényen, csendesen, szinte zokogva, megelőzte őt:

- Marquise, ha egy csókot adna... esküszöm, hogy holnap meghalok.

És a szegény Nobile oly kérően, oly rendkívülien nézett könnyes fekete szemével Friderikára, hogy a marquise is majdnem sírva fakadt.

- Meghalok, hogy ne legyen, aki önt e parányi hűtlenségre emlékeztesse, ne legyen, aki visszaéljen egy csók emlékével, és kizsaroljon egy másodikat... Marquise, esküszöm a Madonnára, hogy az éjjel meghalok.

Friderika idegei borzasztó izgalomban voltak. A tenger, a sejtelmes zúgás... mint egy messziről érkező hajó evezőcsapásai... az éjszaka... a hold... a szegény Nobile lihegő beszéde, a helyzet furcsa regényessége - ki ismeri eléggé a női lélek berendezését? -, Byron, Brudern... a kis Trianon, a saját, dús, erős, melegvérű teste... Friderika hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és halkan susogta:

- Csókoljon meg.

Egyetlen, gyengéd, de nagyon meleg csók, s aztán a Nobile mélyen meghajolt, és leballagott a lépcsőn...

A Nobile hajnal felé egy magányos ciprusfa alatt, kis kőpadon, főbe lőtte magát, miután pharoszi bort szürcsölgetett, és kiszívott néhány pipa dohányt.

Ez volt életében az első ígéret, amelyet beváltott; mert szegény Nobile csak élni nem tudott becsületesen, de most eszébe jutott hercegi őse, és remekelt, amikor eldobta az életét.

 

9
Az életen túl

Lange Henrik professzor, miután az 1819-iki határozatok ellen és a józanész szabályai mellett Göttingában feltűnő módon állást foglalt, két évig Spandau várában ült - böjttel súlyosbított bilincsben -, majd börtönéből megszökvén, Magyarországba került, és itt Egerben tanároskodott. Ennyit tudunk a derék öreg, sovány kis professzorról, aki ezelőtt húsz esztendővel egyetlen leánykáját, Lisette-et oly tragikusan elvesztette.

Lange Lisette Pesten, a "Magyar Király" szállóban egy kis Domoszlaynak adott életet, s miközben a franciskánusok templomában éppen éjfélre kongattak, sokat szenvedett testéből szerényen, halkan és bocsánatot kérően kiröppent a lelke.

Több mint húsz esztendeje, hogy Domoszlay Farkas özvegyen maradt, mielőtt még férje lett volna Lisette-kének. Húsz éve ennek, de a kis Lisette lelke ma is él, s ott röpköd szelíd, aggódó, halk suhogással három imádott ember feje körül. A harmadik egy húszéves ifjú, aki most német egyetemeken jár, s onnan ír szép, finom költői leveleket apjának, Domoszlay Farkas kvietált huszárkapitánynak, és öregapjának, Lange Henrik professzornak. Éjfélkor, mikor valamelyik templomban megkondul a harang, a világ három egymástól távol eső pontján, egyazon szent pillanatban, ez a három férfiú gyakran érzi a kis Lisette angyali lelkének szárnyalását.

És ők hárman, meghalt drága és fehér védőszentjük kultuszában, meleg szeretettel csüngtek egymáson. Különös végzete volt a sorsuknak, hogy távol egymástól, sokáig kemény, borús, csendes magánosságban éltek, s bár legutóbb, alig egy esztendeje Farkas szembeszállott a végzettel, és egy ragyogó asszonyi életet kapcsolt a magáéba, de ki tudja, jól tette-e?

Az öreg Lange évek óta visszavonultan éldegélt egy szép, öreg budai házban, a vár alatt. Farkas vette neki hatvanesztendős születése napjára, amikor Lange Henrik nyugalomba vonult, és otthagyta az egri minoritákat.

Az öreg ház dolgozószobája ablakából majdnem egész Pestet látni lehetett.

Szemben, a hajóhíd alatt, a Leopoldstadt rakodópartjai égtek az erős napsütésben. Mintha csak a Szaharából hozták volna hozzá a sárga, csillogó, szemcsés homokot, délutánonkint olyan tüzesnek és szomorúnak látszott a Duna fövenypartja. A Schiff-Amt, a katonai raktár és a Neugebäude mint sziklaszigetek emelkednek ki a homoktengerből, amelyet a Dunától egy hosszú, fűzfával és náddal benőtt zsombékos mocsár választ el. Azután a hosszú Ausladungs-Platz, majd a "Magyar Király" szálloda s tovább a német színház, a hajóhíd és a belváros a maga szűk, kétemeletes sárga, sivár házaival.

Nem lehet valami vigasztalanabbat elképzelni, mint a pesti partot a hajóhivataltól a nagyhídig. Lange tanárnak mindig elszorult a szíve, ha az ócska és elrothadt tutajok, javítás alatt álló csónakok, hajók és ácsfák szemétdombjára esett a tekintete, ahol kóbor kutyák barangoltak, s rongyos koldusok szedték az ócskavasat és házi hulladékokat. A parti mocsárban néha felvillant egy-egy műkedvelő vadász puskája, s esténkint cselédleányok élénk sikongása jelezte, hogy a zsombékok között gránátos katonák járnak pásztorórára. Alább hajót vontatnak öreg, csontos gebékkel, és hangos kocsislegények német szóval nógatják a fáradt állatokat. A hajóhidat két órára kinyitották, hogy a hajók áthaladhassanak. A hídfőn felül régi török épület vakolatlan falairól sötét uralom emléke ásít, kör alakú alapján hegyeskúpos tető... ez a Rondella, amelyben időnkint, nagy vásárok alkalmával a magyar színészet is meghúzódott.

Ezt látta Lange Henrik az ablakából, s a szíve nagyon fájt a nyugati kultúra és városiasság után, amiből őt az emberek ostobasága és a kormányok gonoszsága száműzte. A Duna mindig eszébe juttatta a Rajnát... a Rajnát, amelynek hátán régi regéket suttogtak a habok egy szerelmes, lángoló szellemű ifjú fülébe esti csónakpartik alatt. Az ifjú, akit Lange Henriknek hívtak, akkoriban sokat csónakázott egy ábrándos, kék szemű és lenhajú leánykával... Haj, haj... a Rajna... Azóta sok víz folyt le a Rajnán, és Lange Henrik sohasem tudott a magyar kisvárosi viszonyokhoz hozzásimulni; pedig szerette Pestet, és különösen szerette nagyvásárok alkalmával, amikor egyenesen Leipzig, Frankfurt, Marseille vagy Hamburg terein képzelte magát, és egész Németországgal találkozott. Ilyenkor boldog volt, és napokon át ott kóborolt a kirakodók, vásárosok, lacikonyhák, pecsenyés, kalácsos, mézessátrak között, s kikérdezte földieit a világ eseményeiről.

Ilyenkor impressziókkal megrakodva, dobogó szívvel, kigyulladt fantáziával élte át újra a Rajna partján hagyott fiatalságát, és az öreg professzorra ezeken a napokon alig lehetett ráismerni. Elment a német színházba, ahol az opera buffa élte virágkorát. Bécset utánoztuk ebben is, mint mindenben, és Goethét, Schillert igen ritkán lehetett hallani, de "karikatur-darabokat, lokáltréfákat" annál többet. Ez az öregurat nagyon bosszantotta, és mindig kiábrándította az új divatból. Catalani, Fodor, Kainz és Dávid hallatára még ő is érezte egy gyenge és öreges hangulatfellobbanását annak a színpadimádatnak és színészkultusznak, ami az ő férfikorát oly kedvesen és színesen jellemezte... de a bécsi népénekesek ízetlen és frivol versei tiszta és finom lelkét bántották.

A nagyvásárok mindig kiábrándulással végződtek, a Lange Henrik fájdalmas érzéssel menekült vissza az ő magányába. Aztán megint csendesen éldegélt abban a neki kissé túlságosan tágas és előkelő villában, amelynek szép, kovácsoltvas kopogtatóját nagyon ritkán fogta meg egy-egy öreg kartárs vagy vándor német diák, mesterlegény, művész, vagy hannoveri kereskedő. Pesten alig érintkezett valakivel, csak Grónay Lajos, az öreg nyelvmester szokta őt minden második vasárnap korai estebédjére meglátogatni. Grónay Pestről, a Müllnergasséból a Halpiacon, a Duna-parton, a hajóhídon át kétórai séta után ziháló mellel, izzadó homlokkal, de mindig tréfás jókedvvel állított be, és mindig megdicsérte két öreg szürkéjét - hosszú, vékony, köszvényes lábaival gúnyolódott így a nyelvmester -, hogy a fáradságos utazást minden baj nélkül megtették. A közbeeső vasárnapokon - hacsak nem volt szakadó eső, hófúvás, jégzajlás vagy más efféle vis major - Lange Henrik szállt alá budai várából, hogy a Molnár utca egy öreg bérpalotájában meglátogassa honfitársát, sorsban, szenvedésben, az élettel való örökös birkózásban alteregóját, Grónay Lajos filológus nyelvtanárt.

Ilyenkor mindig azon törte a fejét, hogy szegény Grónayn, akinek még öreg napjaiban is kenyeret kell keresni, valahogy segíteni kellene. Legforróbb vágya volt, hogy bárcsak valami formában megkínálhatná őt budai házának, ebédjének, vacsorájának és csibukba való dohányának felével... Milyen jó lett volna az mind a kettőjüknek... de a formától, a bevezetéstől, az indokolástól... hogy meg ne sértse, hogy ne legyen a dolognak könyöradomány színezete... ettől a félelmetes dialektikai feladattól az öreg matematikus halálosan irtózott.

Grónay Lajos tehát maradt a Molnár utcában, s tovább tanította gazdag pesti kereskedők, császári hivatalnokok és városi tanácsosok fiait Shakespeare és Racine nyelvére.

Vasárnaponkint azonban kedvükre kipanaszkodták magukat. Lange Henrik nagyon befejezettnek érezte az életét, Grónaynak ellenben még mindig voltak tervei a jövőre. Ezt irigyelte tőle barátja.

- A nyugalomba vonult ember sorsa sajnálatosabb a gyógyíthatatlan beteg állapotánál. A magamfajta nyugdíjas túl van az életen, s a koporsója készen áll az asztalosnál, és várja lakóját.

Grónay Lajos szelíden ingatta a fejét. Neki más volt a nézete, mert csak a maga baját ismerte.

- Nagy baj az, hogy az embernek vén fejére még mindig küzdeni kell. Mikor fiatal voltam, örültem a küzdelemnek, de ma már az élet csak mint nyugodalmas és viruló létezés, pihenés és szemlélődés, az eredmények derűs átgondolása - így érne valamit, kedves kolléga.

- Az is szép volna - hagyta jóvá Lange Henrik -, bár az élet csak mint impresszió ér valamit, s azért jobb a dolgokon innen lenni, kedves kolléga.

- Vagy innen, vagy túl - folytatta Grónay -, de benne, érte vagy ellene élni és küzdeni, ehhez már egy kissé megöregedtem. Néha ugyan egészen jól érzem magamat, ha jól aludtam az éjszaka, ha szépen süt a nap, ha eláll a szél a Duna-parton, akkor kellemes és meleg érzések futnak át a testemen. Akkor mindent olyannak látok, aminőnek szeretném látni. A város a maga külső-belső életével, nappali zűrzavarával és éjjeli csendjével, apró szenzációival és nagy rázkódtatásaival... az utcák, a házak, amelyekben regények játszódnak le, tragédiák alakulnak ki, halk, visszafojtott szenvedélyek és túláradó indulatok, nagy kéjek, bűnök, szerelmek, megbánások, sóhajok fonódnak egymásba... a Duna-part homokja, a teherhordók, hajósok, cserzővargák, kékfestők, cselédleányok nyüzsgő, gomolygó, szétváló, összekeveredő alakjai... a Gellérthegy sziklái, a Sváb-hegy zöld lejtői, amelyből a naplementi félhomályban fehér ruhás leánykák sziluettjei bontakoznak ki... ez mind felolvad az én hangulatom lágy tónusában, leszűrődik a lelkem meleg, színes gőzében, mint ahogy a teából forró vízzel kiszívatjuk, lepároljuk az aromát: az ízt és az illatot... És aztán tízet üt az óra, és rohanok Fleischhacker Ferdinánd gyermekeit angolra tanítani. Ez a borzasztó.

Lange Henrik alkalmasnak találta a pillanatot, hogy budai várának felét felajánlja barátjának, de az minden bátorságát elvette a következő megjegyzéssel:

- Mindegy. Úgy van jól, ahogyan van. Én a magam független kemény életét nem adom oda semmiféle megcenzúrázott császári egyetemi tanár kegyelemkenyeréért.

Grónay Lajos olyan hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a tüdejéből, hogy az egész szoba szürkéskék illatos ködbe borult.

Grónay Lajos mindig erősen és nagy szuszogással szívta a pipáját, amikor haragudott.

...Így éldegélt a két öreg professzor, az egyik Pesten, a Müllnergasse egy bérházában, mint öreg bohém, hosszú, csontos, tar fejű, fehér bajuszú vén magántanár, esti vendége a kávéházaknak... a Kemnitzernek, ahol külön asztala volt, és széke mellett már várta kedvenc újságjainak gondosan odarakott tömege... A másik Budán élt jómódban, kis sárga emeletes házban, amelynek teraszára egy hatalmas diófa dugta be friss hajtású ágait. Túl a vágyakon, a harcon, az illúziókon, már-már túl az életen...


Lange Henrik udvara csupa virág, szőlőlugas, gyümölcsfa volt, s az öreg professzor itt kertészkedett, olvasgatott és esténkint néhány korty egri bor mellett itt merengett el változatos életének eseményei fölött.

Öreg gazdasszonya, Hortenzia néni, nyáron néha tíz óráig is megengedte, hogy az öregúr a diófa alatt, pipaszó mellett szemlélődjék. Tíz órakor azonban, széles csípőit nehezen emelgetve, a konyha mellett levő fülkéjéből fájós lábaival maga is kibicegett az udvarra, és rászólt a gazdájára:

- Herr Professor, hűvös van... későre jár!

Nap nap után korábban jelent meg a diófa alatt Hortenzia néni - maga is valami szegény emigráns tanítónak vagy minek az özvegye -, s mindig nehezebben szuszogva az asztmájától, egyre türelmetlenebbül küldte öreg gazdáját nyugovóra.

Lassan-lassan rövidültek a napok, és a diófa alatt mind hűvösebben fújdogált a budai szél. A tanár úr a könyvtárszobába tette át esti szincerizálásai színhelyét. Ilyenkor megbeszélte a dolgokat Hortenziával, akinek örömmel újságolta:

- Levél jött a fiútól.

- Szent isten! - kiáltott Hortenzia néni ijedten -, csak nem beteg az úrfi?

Hortenzia néni úgy tapasztalta, hogy a fiatalok csak akkor írnak, ha valami baj van.

- Nem, nem, Hortenzia, jól van a fiú. Karácsonyra haza is jön.

- Hála isten - sóhajtott az öreg -, megyek és rendbehozom a szobáját.

- Ráér még, anyóka - nevetett a professzor -, még csak novemberben vagyunk.

Hortenzia nénit azonban nem lehetett visszacsalogatni. Eszébe jutott neki a maga két fia, akiket a napóleoni háborúban vesztett el: Wagramnál és Waterloonál. Az egyik Napóleon hadseregében, a másik Ferenc császár egyik ezredében esett el. (Hortenzia néni azóta nem érti a külpolitikát.)

A derék asszony visszavonult hálókamrájába, jól kisírta magát, s a Szűz Mária képe alatt elmondott egy fél rózsafüzért. A másik fele reggelre jut.

A tanár úr még sokáig pipázgatott virágos szövettel behúzott puha, nagy karosszékében.

Azután írásait rendezgette. Közben hosszan és szeretettel nézegette bútorait, amelyeknek nemes és egyszerű formái Sachser Péter asztalos gyaluja alól kerültek ki. Minden szép magyar jávorfából való volt. Egy nagy, sok fiókos, emeletes íróasztal, furfangos szerkezettel, egyetlen kulccsal le lehetett zárni az összes fiókokat. Széles, egyszerű, tompított sarkú komód, rajta apró márvány torzók, bronzszobrocskák, kámeák, régi burnótszelencék, két ezüst gyertyatartó, egy oszlopos zenélőóra - a nagy császárra emlékeztetően -, aranysas az ormán. A szoba tele volt öreg könyvekkel és - fizikus tanárhoz illendően - itt-ott lombikok, üveggörbék, apró tégelyek, mindenféle folyadékok színes üvegekben. Egy secrétaire tetején emberi koponya, feszület, egy Buddha-bálvány és római hamvveder, szárított füvek, geometriai ábrák, kristályok... hihetetlen összevisszaságban és mégis barátságos rendben, tisztán, ragyogóan, öregesen, finoman, jó illatot árasztva magukból.

Lange Henrik rajongott az emberi kéz művészi alkotásaiért, egy régi kis-ázsiai bronzot vagy rokokó miniatűrt, a római kisplasztika egy törött emlékét, vagy egy falernumi cinkkancsót oly szerelmesen simogatott öreg, csontos, fehér kezével, mint egy vén kéjenc a fiatal és rózsás asszonyi húst. Minden kis bronzkannának megvolt a maga története, gondosan feljegyezve régi spanyolbőrbe kötött könyv erős lapjaira. Ez volt az öreg professzor emlékkönyve, féltékenyen őrzött titkos evangéliuma. Régi görög, asszíriai, egyiptomi istennők, középkori szent asszonyok, fekete mágiával foglalkozó boszorkányok, cinquecento kurtizánok, kurta hajú, leszorított mellű szűz apácanövendékek iránt érzett szerelmeinek naplója...

Ezeket nézegette, bírálgatta, rakosgatta egy hideg november végi estén, amikor egyszerre, mintha messziről jött hírnök - holló vagy öreg csóka az egri érseki kertből - megkoppantotta volna az ablakot.

Csakugyan kopogtatnak.

Sachser Péter, az asztalos, aki vénségére a tanár úr mellett éldegélt házmesteri sorban, egy pillanat alatt talpon volt, és a nagy tölgyfakapu kis kerek kémlelőjén - mint egykor régen a Rajna völgyi várbörtönök rácsain - kikandikált az utcára.

Tíz óra után vendég, Budán, Lange Henrik házában, a vár alatt: ez több volt, mint meglepetés. Ez baljóslatú esemény, és nagy szerencse, hogy Hortenzia néni már mélyen aludt, mert halálra ijedte volna magát.

Sachser Péter vizslaszemével hamar áthatolt a sötétségen és tiszteletteljesen lekapta a fövegét.

Dompszlay Farkas volt... egyedül... gyalog... kerek karbonáro köpenyébe burkolózva.

 

10
Léda leánya

A nagy fiókos, letompított sarkú komódon éjfélt ütött az oszlopos óra, amelynek ormán a nagy császár emlékére büszkén és kecsesen állott az aranyozott saskeselyű.

Lange Henrik és Domoszlay Farkas még mindig beszélgettek.

Csodálatosan szép, meleg, magasztos barátság volt a két ember között. Az öreg professzor úgy tekintette Farkast, mint a legtisztább emberi erkölcs szerint való vejét.

- Az unokám a te fiad.

Ebben foglalta össze jellemzését annak a köteléknek, amely őket összefűzte.

Farkas a saját famíliájában senkivel sem tudta magát megértetni, és boldog volt, hogy az öregúr keblén elsirathatta drága halottját. Valakire szükségünk van, akinek a lelkével összeölelkezzünk.

Ezt a ragaszkodó, meleg érzést még Farkas házassága sem gyengítette, habár azt az öregúr nem is helyeselte. Nem helyeselte, de megértette. Úgy magyarázta, hogy az élet nagy ajándékait okos és elfogulatlan ember nem utasítja vissza.

Farkas elmondta, hogy Bécsben és Pozsonyban, ahol legutóbb a diétán megfordult, teljességgel tűrhetetlen lett a helyzete. Amióta görögországi útjáról Friderikával visszatért Bécsbe, ott még erősebb gyanakvással fogadták. A júliusi forradalom teljesen megzavarta az osztrák udvar és a kancellária fejét. Az emberek mindenkiben a fennálló rend ellenségét látják, és hisztérikus reszketés fogja el a rendőrigazgatóságot, ha egy liberális hírben álló külföldit Bécsben megpillantanak.

Ez volt az egyik baj. A másik Friderika körül támadt.

- Nevetnem kellene - jegyezte meg Farkas -, ha elgondolom, hogy az én magánéletemet mennyire alterálja Lajos Fülöp trónra jutása. Belekerültem abba az ostoba szerepbe, hogy a francia királyi ház balkézről való sógora vagyok. Feleségem, aki minden bámulatra méltó és rendkívüli tulajdonsága mellett sem tudja levetkőzni asszonyi hiúságát és nagyravágyását, mindenáron Párizsba akar menni, vissza akarja követelni atyai birtokait, s ragyogni akar az orléans-i udvar fényében, miután a bécsi udvarból kettős okon kicseppentünk.

- Kettős okon?

- Igen. Az egyik ok én vagyok. A másik ok Anton főherceg. Elmondom a dolgot röviden. Unom és utálom, de elmondom, hogy a maga bölcs és jóságos eszétől tanácsot kérjek.

Farkas egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha azon gondolkodnék: vajon érdemes-e éjfélkor, itt, az öregúr csendes archeológiai szentélyében ilyen hiú és bántó semmiségekkel két komoly ember lelkét elfoglalni. Csak egy pillanatig gondolkodott, s aztán kezének egy jellemző gesztusával, amiben némi kicsinylés, lemondás, megalkuvás és elszántság fejeződött ki, így folytatta:

- Tehát ahogy visszatértünk Bécsbe, Friderika orléans-i származása, a mi egész ostobán felfújt, megnagyított és eltorzított helyzetünk, a szép Frici asszony volta, a róla keringő fantasztikus legendák újra felizgatták Anton főherceg régi szenvedélyét. Nos - hogy rövid legyek -, valami vén kerítő megvesztegette a kis Trianon cselédségét, s a félkegyelmű főherceget bebocsátották Friderika hálószobájába.

Lange Henrik arca meg sem rándult. Szigorú, vékony, finom öreges ajkain mintha egy kis enyhe mosolygás villant volna át.

- ...Éjjel volt. Friderika szobája alatt egy kőpadon ültem, hogy kigondoljak valami okos megoldást: miképpen rendezhetném helyzetemet Béccsel... Friderikával... és legfőképpen önmagammal. Közben önfeledten bámultam a szökőkút isteneit, akik sápadtan, misztikusan, tejfehér ködben fürödve ölelkeztek a meztelen márványmodellekkel, és eszembe jutott, hogy nekem meg kellett volna maradni márványból való szeretőim mellett. Egyszerre egy furcsa, heves érzéstől megkapva, elhatároztam, hogy felmegyek Friderikához... Felnéztem az ablakára. Világos volt. Szinte futottam a lépcsőn. A hálószoba előtt egy komorna bóbiskolt. Felriadt.

- A marquise alszik - hebegte ijedten.

Kopogtattam. Semmi válasz. Megnyomtam a kilincset.

Az ajtó zárva volt. Elszégyelltem magamat. Megfordultam, hogy aludni menjek. Ekkor eszembe jutott, hogy Friderika ablakából világosság áradt.

- A marquise gyengélkedik - dadogta újra a komorna.

...Ez gyanút ébresztett. Agyamban hirtelen undok képek kergetőztek. Majdnem elájultam. Újra kopogtattam. Erősen. Valószínűleg nem is kopogtatás volt, hanem döngetés. Aztán betörtem az ajtót, berontottam, mint egy haramia, és látván, hogy az ablak nyitva van, ki akartam ugrani... a szeretője után. Egy pillantást vetettem Friderikára. Fel volt öltözve. Azaz pongyolában volt... illetőleg, tudom is én... annyi bizonyos, hogy nem volt levetkőzve. Kissé sápadtan, de nyugodtan, szomorúan, sőt bizonyos részvéttel nézett rám. Láttam, hogy sajnál engem. Lábaim felmondták a szolgálatot. A testem csodálatosan megmerevedett. Ijedten, szinte eszméletlenül bámultam Friderikára, s még akkor sem tudtam megmoccanni, amikor lábdobogást, aztán egy hintónak puha, mély dübörgését hallottam, amilyen dübörgése csak az udvari hintóknak van. A többit képzelheti.

Farkas hátra vetette a fejét a puha, virágos szövettel behúzott karosszékben, lehunyta a szemét, hogy még egyszer tisztán és világosan lássa az egész jelenetet. Némely apró részlet csak most jutott eszébe.

- Friderika egyszerre csak térdre vetette magát, megragadta a lábamat, és keservesen sírt. A kezemet arcára szorította, és úgy csókolgatta, mint egy bűnbánó, meghatott szívű ijedt kisgyermek. A szomszéd szobára mutatott. Az ajtó nyitva volt, ott ült teljesen felöltözve dajkája, a vén Barbara. Arcán nyoma sem volt az álomnak. Bizonyos, hogy asszonyát őrizte a főherceg látogatása alatt. Az öreg duenna felemelkedett, sovány, szikár alakja szinte sugározta az elszántságot és a meggyőződést, az aggodalmat és reménykedést. Felemelte mutatóujját, és bármint erőlködött, csak suttogva jött ki torkából a szó:

- Egy őrült ember... esküszöm... hozzá sem nyúlt a marquise-hoz... őrült volt... nem lehetett megakadályozni.

Éreztem, hogy Friderika ártatlan. Igaz, hogy gyengéd, meggondolt, jólelkű asszonynak nem volna szabad ilyen szituációba hozni az urát, de éreztem, hogy Friderika szubjektíve ártatlan. Lehetetlen, hogy Friderika megcsalt, mert ő igazán és kizárólag engem szeret. De nem lett volna szabad beleegyeznie ebbe az őrült és szégyenletes kalandba. Friderika nem csalt meg engem a testével, de borzasztóan vétkezett ellenem a lelkével. Egy pillanatra azt hittem, legokosabb volna otthagyni Friderikát. Szó nélkül, hidegen, harag és megtorlás nélkül. De meggondoltam. Először féltem, hogy ezáltal igazságtalan leszek, s a kelleténél nagyobb büntetéssel sújtom - magamat. Mert rögtön, egy borzasztóan fájdalmas pillanat alatt konstatáltam, hogy ez idő szerint még mindig szeretem Friderikát, s a lelkem, minden szenvedései dacára, még nem keményedett meg annyira, hogy örökre el tudnám hagyni. Pedig őt elhagyni büntetésből vagy kísérletképpen, vagy hangulatból: ez férfiatlan és méltatlan volna ahhoz a magasztos szerelemhez, amely bennünket egymás karjába hajszolt. Elhatároztam, hogy az esetből nem csinálok tragédiát, s Friderikát, mint egy csínytevő gyermeket, megleckéztetem. Szobaáristomra ítéltem, durván visszautasítottam, valahányszor közeledni akart. Éreztem, hogy egész jövendő sorsom attól függ: hogyan intézem el ezt az első esetet. Jól teszem-e, nem tudtam, de föltettem magamban, hogy nem őt és nem magamat, hanem a főherceget fogom megbüntetni.

- Ez hiba volt, édes fiam.

- Csakugyan. De már késő.

- Csak nem tettél valami őrültséget?

- Nem. Csak ostobaságot. A főherceget provokáltattam.

- Persze hiába.

- Kinevettek. Ez a borzasztó. Én még akkor sem hagytam magamat. Audenciát kértem a felségtől. Nem fogadott. Felvettem violaszínű dolmányomat, megjelentem Reviczkynél, és kardomra ütve követeltem tőle, hogy eszközölje ki kihallgatásomat. Reviczky atyai tanácsokkal látott el, és figyelmeztetett a császári és királyi ház törvényeire. Aztán kitiltással fenyegetett. Végül megölelt, kedves fiának szólított, majdnem sírt, és apámra, meg szegény édes jó magyar hazánkra hivatkozott. Beláttam, hogy igaza van neki. De következetes akartam lenni önmagamhoz. A házastársi jövőm függ ettől - mondogattam magamban -, a férji boldogságom, a szerelmem, a becsületem, a lelki üdvösségem, amit mind, mind arra az egy lapra tettem... hogy milyen erősnek, milyen férfiasnak és fensőbbségesnek mutatkozom Friderika előtt. Megvallom önnek, kedves, jó apám, ez volt a legfőbb rugója tetteimnek, habár talán mondanom sem kell, hogy megsértett férfiúi büszkeségem is elégtétel után kiáltott.

- Értem.

- Láttam, hogy botrány nélkül semmire sem megyek. Elhatároztam tehát, hogy botrányt csinálok. Legközelebb, amikor a császár a Práter felé kocsizott, eléje állottam. A lovak kezem egy rántására megtorpantak. Ne gondolja, apám, nem volt ám semmi huzavona, kantárba csimpaszkodás, birkózás, dulakodás vagy földön való hempergés. Én jó előre megállottam, álltam egyenesen, nyugodtan, rendületlenül; éreztem, hogy most a villámcsapás sem tudna megmozdítani. És mikor a kocsi odaért, kinyújtott karommal megragadtam a zablyát, s a derék Orlowok, mintha csak cirkuszban tanulták volna, egyet horkantva, szügyükbe vágott fővel megállottak. A Wasa-huszárok kapitányi uniformisát viseltem, lehet, hogy az imponált a lojális udvari méneknek.

- És a császár?

- A császár megkérdezte, mit kívánok? Jóságos arca szinte szürke volt a rémülettől, és ijedtében nem tudott más lenni, mint csak nagylelkű és fenséges. Én jelentettem, hogy legbensőbb családi becsületemben a Ház egy tagja által sértve érzem magamat, és a kihallgatást minden oldalról megtagadták. Az öreg császár erősebb, jobb és bölcsebb volt minden alattvalójánál. Másnap fogadott, igazat adott nekem, büntetlenségemet biztosította - persze a párbajt megtiltotta.

- És ezzel rendben van a dolog?

- Rendben. Pfuj, milyen rendben. Bécsben először meghökkenéssel vették tudomásul a dolgot, de aztán rovásomra változott a helyzet. Nevetséges figura vagyok. Negyvenéves koromra mint egy kóbor lovag, ostoba kalandok hőse, hősi pózok groteszk Don Quijote-ja, felszarvazott férj, bornírt magyar... karikatúra... apám, az undor megöl.

Látszott, hogy Farkas szeretett volna sírni, mint egy gyermek...

Az öreg professzor, aki gyermekkora óta erősnek, finomnak és bölcsen cinikusnak ismerte Farkast, mélyen megszomorodva nézte, hogy az most hogy vergődik tehetetlen dühében és mélységes megaláztatásában.

...Az óra, amelynek ormán egykedvűen és kihívóan nézett fölfelé az aranyozott sasmadár, mélyen zengő hangján egyet ütött. Éjfél után egy óra...

Semmi nesz... A budai oldalon olyan csend volt, mintha az egész városban csak ők ketten volnának ébren a szomorúságukkal. Még az éjjeliőr se mukkant; valahol egy parti csárdában sokat ihatott szegény, és elszundikált.

Lange megkérdezte:

- A marquise?

- A szállodában alszik.

- Itt van Pesten?

- Itt, Pesten. Persze hogy Pesten.

Farkas egy pillanatra elgondolkodott, jellegzetes gesztusával legyintett egyet, és vállat vont.

- Nem tágít mellőlem. Igaz, hogy Bécsben nem is maradhattunk tovább. Jött velem Pozsonyba, de most ott van egész Magyarország. A diétán megmutattam magamat. Mintha csodálkozva néztek volna rám: mit keres ez az úr közöttünk; mi most komoly dolgokkal foglalkozunk. Érezem, hogy nem való vagyok közéjük. Azt hiszem, kissé gúnyosan is néztek reám.

- Képzelődés.

- Lehet. De ha úgy volna, igazuk volna. Én ugyan nem rajongok a nemzetboldogító szónoklatokért, a népről is megvan a magam véleménye, s gyűlölöm a demagógoskodást... de tisztelem a barátaim egészséges, erős illúzióit, jóravaló készségét és becsületes aktivitását. Én ugyan rendszert csináltam a szemlélődő és félrevonult ember szemérmes és érzékeny elszigeteltségéből, a magányosan élő ember művészi önzéséből, a senkinek útjában nem álló, de senkivel nem is törődő egyéniség önkultuszából - de szégyenlem magamat, hogy a feleségem hálószobáját lesem, míg a világ képe - dolgos, okos, önzetlen és bátor kezek derekas munkája alatt - lassan átváltozik, s míg az ország népe éhhalállal küzd, én, mint egy hitvány cicisbeo, marquise-ok szoknyája alá menekülök férfias kötelességeim elől.

- Te jól tudod, hogy nem így van, édes fiam - szólt közbe a professzor -, de értem a hangulatodat.

- Csakugyan nagy az ínség? - kérdezte Farkas, akinek csak úgy átvillant az agyán a rossz termés és az élelemhiány gonosz híre, de aztán, mintha a lelkiismerete belekapaszkodott volna ebbe a gondolatba, egyszerre kínzó nyugtalanság vett rajta erőt.

- A Felföldön bicskára mennek az emberek egy darab kenyérért. A tót vidékek, mintha egy új népvándorlásba fognának, szekérrel, gyalog, lóháton levonultak az alföldre, venni, koldulni vagy rabolni egy kis gabonát.

- Úristen, mi van Domoszlóval? - kérdezte egyszerre mindenről megfeledkezve Farkas. - Szegény cselédeimet sajnálnám.

Eszébe jutott, hogy innen-onnan egy esztendeje nem látta a birtokait. És ijedten fölkiáltott:

- Csak nem mentem tönkre?

Izgatottan és félelemmel nézett az apósa szemébe. Az öreg professzor megvigasztalta:

- Hevesben még volt egy kis termés.

Farkasnak keserű emlék nyilallt át a szívén. A nászéjszaka, amikor az utazástól, a szerelemtől és a boldogságtól kimerült Friderika felett virrasztott a "Hét Választófejedelem" szobájában. Mivé foszlott szét az ő délibábja!

- Ezt nem úgy képzeltem... akkor.

És finom fehér kezével legyintett egyet.

Aztán kiegyenesedett. Gyorsan végiggondolta a helyzetet. Anyagi ügyei megrendültek, még egy rossz termés, és adóssággal kell megterhelni az ősi birtokot. A házassága csaknem minden mobilis vagyonát felemésztette. Kénytelen lesz Friderika pénzéhez hozzányúlni. És úgy érezte, hogy az nem az ő pénze... az idegen, nagyon idegen pénz. Egy idegen asszony pénze... Jó hírnevét kompromittálták, lojális érzéseit kétségbe vonták, állandó rendőri megfigyelés alatt áll. Bécsben aligha látják többet szívesen... Egész élete felfordult, ősi kúriáját megunta, mintha lassan süllyedne alatta a föld, le... le... egészen az elszegényedett férjek... a megcsalt férjek... a kitartott férjek mélységéig... Ekkor eszébe jutott a fia. Az most húszéves. Egy pillanat alatt elhatározta, hogy nagykorúsíttatja, és nevére íratja kisebbik birtokát, Felsőnánát. Boldog volt, hogy ez eszébe jutott. Mindjárt közölte is az apósával.

- Örökbe fogadom, emberré teszem. Míg nem késő.

Most már visszatért a nyugalma. Érezte, hogy jót, okosat, komoly dolgot cselekedett.

- Mit gondol, apám - kérdezte egész könnyedén -, hová vigyem Friderikát?

- Párizsba - válaszolt az öregúr minden gondolkodás nélkül.

Farkas meglepődve nézett reá. Eszébe jutott az orléans-i vércsepp, ami Friderika ereiben kering.

- Párizsba?

- Igen. Lajos Fülöpöt meglátogatni. Az apai birtokot visszakövetelni. Az udvarnál bemutatkozni. Igen, igen, bármily fantasztikus és veszedelmes is a kaland, de a dolgokat mindig végig kell csinálni az utolsó konzekvenciáig. Egész az abszurdumig. Ha nem viszed Párizsba a feleségedet, akkor egy sóvár, égő, halálos vágyat hagytál a lelkében, és magadat meggyűlölteted. Ha az illúziót szét akarod tépni: teljesítsd azokat. A vágyak egyetlen ellenszere a kielégülés. Menjetek Párizsba.

- De ha baj lesz? - kérdezte Farkas, összeborzongva a gondolatra.

- Akkor vége lesz az illúzióknak. A tieidnek is. Egyéb semmi nem történik. Végre is, édes fiam, nemcsak illúziókból él az ember, s a szerelmen kívül van még egyéb dolog is a világon.

Farkas ijedten nézett az öregemberre... A szerelmen kívül van még egyéb dolog is a világon... milyen egyszerű gondolat... Úgy érezte, hogy nagyon szégyellnie kell magát.

- Igaza van - mondta majdnem nyersen -, megyünk Párizsba. De előbb elintézzük a fiú dolgát. Rendbe hozom magamat.

És - csak úgy magában - újra elmondta:

- ...Egyéb dolog is van a világon.

Az öregúr látta, hogy Farkas kimerült. Figyelmeztette:

- Késő van, fiam, jól tennéd, ha mennél. Feleséged talán aggódik érted. Éjjel amúgy sem jó tanácskozni. Az ébren töltött éjszaka rossz tanácsadó.

Az ajtóból azonban még egyszer visszahívta fiatal barátját. Egy finom kis márvány domborművet vett ki a szekrényből. A lámpa mögé tartotta:

- Az ősszel vettem. Winckelmann részletesen leírja a könyvében ezt a márvány darabkát, de sehogy sem tudja megfejteni.

A professzor elragadtatva mutatta a relief egyes részleteit, és felszólította Farkast, nem tudná-e megmondani, mit ábrázol. Farkas nem tudta.

Az öregúr arca felragyogott, a szeme mámorosan és büszkén csillogott, s odasúgta Farkas fülébe:

- Én tudom. Én megfejtettem. Nem egyéb, mint egy jelenet az Iliász III. énekéből. Emlékszel? Priamosz és a város vénei nézik a toronyról a csatát. Heléna, Tündareosz és Léda leánya, Menelaosz felesége jön eléjük. A ragyogó jelenség láttára a háborúval már csordultig betelt vitézek szíve felenged, és lelkendezve mondják egymásnak: ilyen szép asszonyért mégis csak érdemes megküzdeni.


Sachser Péter kinyitotta a cifra vasalásos tölgyfa ajtót, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt a gazdájának. Farkas lassan kilépett a kapun, és elindult a magas kőkerítés mellett, amelynek falát minden ötlépésnyire egy kis bástyaoromzatban végződő lépcsős pillér szakította meg. Néhány rongyos felhő mögül félénken nézegetett ki a hold, a szél hűvösen és halk suhogással simogatta a Duna hullámait.

Hideg novemberi éjszaka volt.

A kőfal mentén éles, apró kövek el-elgurultak Farkas lábai alatt. Egyszerre az egyik pillérről egy női alak emelkedett fel, és Farkas karjára tette a kezét.

Friderika volt.

Farkas halkan felhördült. A meglepetés szinte fejbe vágta.

- Hogy kerül ide, az isten szerelmére?

- Bocsásson meg, Farkas, maga olyan rosszkedvű volt. Aggódtam magáért.

Friderika szép fehér arca kivilágított a tüllök, prémek és sálok puha sötétjéből. A szeme csillogott, a szája remegett az izgalomtól, a félelemtől és a szerelemtől.

- Bocsáss meg, Farkas, utánad lopództam, és követtelek. Senki sem látott! Szeretsz?

Odadobta magát Farkas vállára. A rác templom órája kettőt ütött. Éjfél után két óra...

Farkasnak eszébe jutott Tündareosz és Léda leánya.

...Ezért az asszonyért mégis csak érdemes megküzdeni.

 

11
Intermezzo

- december 10.

...Néha nincs nagyobb szórakozás az unatkozásnál. Budán nagyszerűen lehet unatkozni.

Farkas megbocsátott.

Nagyon bánom, hogy abba az ostoba kalandba belekeveredtem. De a főherceg, szegény, olyan szerelmes volt... Oly félénk, oly szelíd, oly szemérmes... Meg sem mert ölelni, csak a kezemet csókolgatta, és hebegett, mint egykor a szőke Bonaparte. Örülök, hogy nem történt semmi. Tiszta maradtam, s azt hiszem, ez a lényeg, bár sokért nem adnám, ha nem bántottam volna meg Farkast.

Farkas szeret. Itt tudnék élni életem végéig, csak Farkas szeressen.

Különben érdekes emberek között élek. Hogy Farkasnak hízelegjek, magam kértem: költözzünk be az ő várbeli házába. Lange tanár, aki nagyon okos, és fekete selyemcsatos lakkcipőjében rendkívül gusztusos öregúr, a földszintre került. Grónay bácsinak mód nélkül megörültem: végre valaki, akivel angolul lehet beszélni. Vajon mi van a kis Trianonnal?


- december 16.

Tegnap óta új lakója van a bagolyvárnak. Lange Frigyes, Farkas törvénytelen fia. Brrr, de borzasztó egy szó ez: törvénytelen. Nem tudom letagadni: fáj, hogy Farkasnak fia van. Ma úgy éreztem, mintha féltékeny volnék Farkasra. Igaz, húsz esztendővel ezelőtt, de kétségtelen, hogy megcsalt engem. Szeretném, ha már akkor is hű lett volna hozzám... Fáj az a gondolat, hogy vajon Lange Lisette-et szerette-e úgy, mint engem.


- december 21.

Borzasztó, hogy milyen idegessé tesz az új vendég. Néha valósággal gyűlölöm Farkast, és gyűlölöm azt a társadalmi rendet, amely a férfiaknak megengedi, hogy egy nagy és vétkes szerelmi múlttal lépjenek a házasságba. Ha kedvem és elég képzettségem volna hozzá, írnék egy új társadalmi erkölcstant... vagy igaz, Saint Simon herceg már meg is írta helyettem, és igaza van neki, hogy vagy maradjanak a férfiak is tisztán, vagy a nőnek is szabad legyen rendelkeznie önmagával.

Farkas fia... erre a húszéves kamaszra féltékeny vagyok, s ha nem volna olyan derék, szerény és okos fiú, ha nem hasonlítana oly nagyon az apjára, nem tűrném meg a házban. Őszintén szólva, valami erkölcsi tisztátalanságot érzek magam körül, amikor fiút, apát és nagyapát együtt látom.

Frigyes hasonlatossága az apjához - ez egyenesen félelmetes. Egy ember két kiadásban. Sohasem szerettem anyát és leányát, vagy két nővért együtt látni, ha azok nagyon hasonlítottak egymáshoz. A sablon látása mindig kiábrándító dolog: hogyan, hát van belöle több is? Ezt egyszer megmondtam Farkasnak, s ő megfenyegetett, hogy szakállt és bajuszt növeszt. Isten ments!

A hasonlatosság annyira frappáns, hogy sokszor ők is nevetnek egymáson. Ami a fiúnak szépségéből és rózsás, fiatal bájából az apjában hiányzik, azt Farkas bölcs és érett fölényessége ellensúlyozza. Azt hiszem, Farkas a legkülönb férfi összes kortársai között. Goethe lehetett ilyen fiatal korában.


- december 26.

Gyönyörű karácsonyestém volt. Elárasztottak ajándékokkal. Farkas egy XV. századbeli arany karcsatot adott; állítólag Farnese Júliáé volt. Az Esté-k múzeumában sincs nemesebb és stílusosabb remekmű. Mostohafiam egy eredeti Dürer-lapot, az öreg Lange egy legyezőt tett az asztalomra. Watteau festette rá a miniatűröket.

Megható, hogy ez a család milyen vallásos áhítattal csüng mindenen, ami régi és művészi. Az öreg Lange azt mondja, hogy az ő művészetkultusza: az ő megfagyott érzékisége. És sajátságos, amióta a testemmel is szerelmes vagyok, magam is folyton szép képek, szobrok, bútorok, selymek, szőnyegek, ékszerek után sóvárgok. Roppant vágyat érzek a pogány szépségkultusz utánzására. Nem csodálom, hogy a legszebb, legelőkelőbb firenzei és milánói családok leányai meztelenül álltak szobrot a Sforzák vagy Borgiák díszfelvonulásain. Szinte magam is meg tudnám tenni, amit a szép és bátor Miss Chudleigh - aki egy követségi bálon mint Iphigénia egyetlen átlátszó selyemfátyolban jelent meg. Most értem Rembrandt, Rubens vagy Tizian brokát-, bársony- és selyemkultuszát: íme, a vonalba, színbe, formába, tónusba finomult kéj... Mióta asszonyosan szerelmes vagyok, azóta magamat is szeretem, és sokszor szinte szerelmesen nézem testemet a tükörben. Ilyenkor nem bánnám, ha Farkas művész volna, és én modellt állhatnék neki, mint Fourment Helén Rubensnek, vagy Rembrandtnak Saskia. Én szebb lennék, mint az Ermitázs Danaéja, vagy az ágyán fekvő Candaule...


- január 1.

Kár, hogy itt Pesten nyoma sincs semmi művészetnek. Én nem tudom, micsoda népség lakik itt; csak isznak, kártyáznak, politizálnak és verekszenek. Minden héten egy-egy párbaj és egy-egy botrány, durva, erőszakos hecc, minden elegancia és kecsesség nélkül. Nincs egy jóravaló színház, nincs egyetlen park, nincs sem gyaloglásra, sem lovaglásra való sétahely, nincs filharmonikus zenekar, a szobában faggyúgyertyával világítanak, az utcákon olajmécses pislog, nincs orvos, akire egy fájós fogát rábízná az ember, az üzletek üresek, szegények, piszkosak... igazán nagy szerelem és a vezeklés elszántsága kell ahhoz, hogy valaki ebben a szerencsétlen fészekben két hónapot kibírjon.

Farkas a birtokára utazott, hogy kissé szétnézzen, azalatt én előkészítettem számára egy kis meglepetést. Nagykorú lettem. Megkaptam vagyonom felett a rendelkezési jogot. Gróf Geiser mindent átadott nekem, és én mindent úgy, ahogy kaptam, átadok Farkasnak. Csak az osztrák törvények ne akadékoskodjanak. Mindenem legyen Farkasé. Ha a nevére nem írathatom, legyen az övé a haszonélvezet. Tegyen vele, amit akar. Boldog vagyok, mert valamivel kimutathatom, hogy kizárólag az ő tulajdona vagyok én is meg minden, amim van. Előre reszketek a boldogságtól, hogy végre valamivel én is méltónak mutatkozhatom hozzá.

Igaz, karácsonyi ajándékaim közül fel kell egyet jegyeznem. Báró Brudern Olaszországból küldött egy láda rózsát... Hogy jutottam az eszébe? Ez a karácsonyi rózsa nagyon szép gondolat volt.


- február 5.

Frigyes, az én kis mostohafiam, csak nem akar visszamenni Jénába. Húzza-halasztja az elutazást, napról napra sápadtabb, Werther-t olvassa, sokat sóhajt, és néha egész komikusan rajtam felejti a szemét. Sok regényben olvastam már, hogy mostohafiúk beleszerettek az apjuk fiatal feleségébe.


- február 6.

Nagyon szeretek az öreg Lange könyvtárában turkálni. Ma Winckelmann-nak a görög szobrászatról írott könyve került a kezembe. Istenem, hová süllyedt az emberiség. Milyen szürke, kicsinyes és szemforgató életet élünk most, milyen éretlenek, gyávák és titkolódzók az asszonyok, milyen kínos gyötrelemmel nehezedik ránk e nyárspolgári korszak hipokritasága. Ilyenek lehettek a középkor sápadt hisztérikái és a férfiklastromoknak fantáziájuk buja terhe alatt vergődő suhancai. Egy idő óta nagyon furcsa gondolatok bántanak. Megfélemlít és izgat a magányosság, nagyon vágyakozom Farkas után, és nagyon szomorít az, hogy nincs gyermekem. Vajon mi lehet az oka? A magtalan asszonyok rossz asszonyok. Vajon azért magtalanok, mert rosszak? Sokat álmodom arról, hogy szép kis fiam van, egy harmadik Domoszlay, aki nagyon hasonlít a másik kettőhöz. És álmomban azon sírdogálok, hogy három egyforma arc van egy családban, három egyforma arc körülöttem, ez borzasztó...


- február 7.

Ma délután egy kis miniatűrt festegettem, s ezalatt Frigyes Heine verseit olvasta nekem. Elragadó ember lehet ez a Heine. Nagyon szeretném ismerni. Frigyes szép, zengő hangon olvasta a verseket, s ha a szememet behunyom, azt hiszem, a Farkas hangját hallom. A kissé monoton deklamáció halk, lágy zenéje egészen elbágyasztott. Abbahagytam a festést, hátradőltem a székben, s a fiú szép, göndör fürtjeit néztem. Frigyes nagyon szép fiú, sokkal szebb, semhogy észre ne kelljen venni. Ha Winckelmann, a férfiszépség fanatikus rajongója, ismerte volna az én kis mostohafiamat! Narcissus, Hyacintus, Adonis vagy éppen maga Apolló lehetett ilyen. Valószínű, hogy szerelmes belém. Tulajdonképpen bosszankodnom kellene ezen a szomorú és erkölcstelen helyzeten. Nagyapa, törvénytelen fiú, férj és feleség, akibe a férj balkézről való fia szerelmes - nagyon fertői csoport lehetünk egy regényben, de kissé zilált és kényes állapot a valóságban.

Egyszer csak látom, hogy Frici szeméből egy nagy, ragyogó csepp gördül ki, és lassan lefolyik halvány, finom arcán. Ez a gyermek sír. A válás előérzete, Heine verse és a saját maga hangja elérzékenyítette. Vajon mi mehet most végbe az ő húszesztendős idegzetének forró szövevényében?

Mind a ketten megzavarodtunk a csendtől. Nehéz, fullasztó, ijedt hangulat feküdt a lelkemre, de a testemen édes, bágyasztó érzés futott végig. Éreztem magamon a húszéves gyermek naiv és ösztönös szerelmét, a most kibontakozó férfiú elfojtott, megszégyellt, önmaga előtt is takargatott, de mindenen túláradó szenvedélyét, és ezer apró ördög suttogott a fülembe.

Hátradőltem a széken, behunytam a szememet, s egymásra tettem a lábamat. Éreztem, hogy a selyemharisnyámon keresztül majdnem a térdemig szabadon áramlik a levegő... a fiú látja a lábamat... és én úgy maradtam lustaságból... nem... szándékos, gonosz, szemérmetlen, buja számításból, rút örömet találva abban, hogy bámultatom magamat, hogy egy fiatal szervezetben felforralom a vért, hogy egy titkos, mind a kettőnk által letagadható, gyáván kieszelt szimultán kéjelgés folyik most le közöttünk...

Felnyitottam a szememet. Frici mereven, szinte betegen, fájdalmas mozdulatlansággal nézett rám, kissé széthúzott alsó ajakát a fogaival rágta, és bámulta a lábamat.

Elpirulok, ha rágondolok.

Holnap magam figyelmeztetem Farkast, hogy Frici elkésik a szemeszterről.


- február 10.

Csakugyan, Magyarországon nem lehet egy telet végigélni. Itt mindenki a hazát félti, s mindenki az országgyűlésről, a lótenyésztési egyesületről, Széchenyi Stefiről, a lengyel forradalomról, a magyar nyelv jogairól, a Duna-gőzhajózási Társaságról és az Akadémiáról beszél. A mi kis bagolyvárunkat eléggé megvédjük ugyan minden piaci áradat inváziójától, de még itt is minduntalan majd meghal az ember a hazájáért. Én - ha Metternichnek volnék - ezeknek az ábrándozó magyaroknak mindent megadnék a világon. Legyenek boldogok az agarászó versenyeikkel és nemesi előjogaikkal. Mint a gyerekek, vagy mint az asszonyok, akkor esnének igazán kétségbe, ha nem maradna semmi kívánnivalójuk. Úgy járnának, mint a román bojárok, akiket az oroszok felszabadítottak a török iga alól. Az oláh arisztokrácia most visszasírja a régi jó időket, amikor még nem volt muszáj cilinderben és feszes bugyogóban járni, széken ülni, késsel és villával enni, és románul beszélni. Nagyszerű tréfa volna, ha drága jó császárunk egyszer elrendelné, hogy Magyarországon mindenkinek magyarul kell beszélni. Senki sem értené meg felebarátját. A mi bagolyvárunkban például Lange tanár, Frau Hortenzia és én tudunk legjobban magyarul. Mi is a papagájtól tanultuk.

Különben most a lengyel ügy fáj minden hazafinak. Még szegény Farkast is beleugratták valami memorandumba, amelyben erővel háborút akarnak a lengyelek miatt. Én csak egy lengyelt ismerek, akiért érdemes volna verekedni: a kis Chopint. Ezt a kedves fiút tavaly megzongoráztattuk a kis Trianonban. Milyen szép volt a kis lengyel, valamit hasonlított a mostohafiamhoz, csakhogy Chopin sokkal csúnyább. Geiser papa az asperni csata évfordulóján adott egy kis bált, Wasa Gusztáv herceg tiszteletére, aki egyike a legnagyobb hadvezéreknek az asszonyok hálószobájában. Itt a fiatal herceg mindenkit legyőzött, de nálam nem asperni, hanem wagrami napja volt. Nem vagyok nagyon büszke erre a Wagramra, mert akkor már szerelmes voltam egy Domoszlayba, igaz, hogy csak Gyuriba. Első tiszta, szép, ostoba kis szerelmünk akkor kezdődött, és szegény Gyuri azóta sem jutott az eszembe. Wasa herceg tehát megbukott nálam... de Chopin, a kis sovány, sápadt lengyel, alkonyati napsugárra emlékeztető tekintetével, úgy ült a zongoránál, mint a szerelem, a bánat és a melódiák vértanúja - és majdnem elcsavarta a fejemet. Hátha még rám mert volna pillantani!

Chopin azonban Párizsban van, az élete nem forog veszedelemben, és én nem értem, a magyarok mit akarnak a lengyel forradalommal. Ha mégis valahogy európai konflagráció kerekednék a dologból, képzelem, Geiser papa hogy örülne a viaskodásnak. Geiser papa nagyon gyűlöli a cárt, talán még jobban, mint gyűlölte Napóleont. Legközelebb megkérdem az öregtől, hogy úristen, miért kapta meg az aranygyapjút.


- február 15.

Frigyes elutazott. Amikor elbúcsúzott, a fejét kezembe véve, többször megcsókoltam. Kétszer az arcát, aztán a száját. Szegény fiú majdnem elájult. Képzelem, milyen rettenetes lelkiismereti furdalása volt... az édesapjával szemben.

Sajnálom ezt a gyermeket, mert hogy egy időre elvettem a szája ízét az ő kis diákos szerelmeitől; a jénai alma mater környékének múzsái, a sörmérések Hébéi és Dianái, a hónapos szobák Kalliopéi és Vestái, akik szüntelenül szítják a diákszívek tüzét - egy ideig hiába néznek majd az ő szomorú, kék szemébe.

Pedig de irigylem a férfiakat az ő fiatalságukért. Irigylem az apró, ártatlan, bolondos kis szerelmeiket, a bohémek huszonnégy órás enyhe kis tragédiáit, a könnyeket, amikkel a tegnapi szeretőt gyászolják és a holnap királynőjét köszöntik. Amiből nekünk, a jólneveltség, a fényes és okos házasságra való spekulálás áldozatainak sohasem volt semmi részünk. Ezt mindig fájó szívvel irigyeltem a komornáimtól, akiknek minden sebtiben elcsattant csókját halálos féltékenységgel olvastam le boldogan kipirult arcukról.

Sokszor meglestem őket, s e röpke szerelmi kémkedések sok álmatlan éjszakát okoztak nekem. Amihez, valószínűleg, hozzájárult az a sok erotikus regény is - Crébillon, Lewis, Maturin, Marlowe, amiket egy öreg komorna csempészett a hálószobámba. A jámbor lélek mindig megfogadtatta velem, hogy az istentelen könyvek után legalább egy tizedet nyomban elmondok a rózsafüzérből. Én hűségesen meg is fogadtam, de - a jó Isten bizonyára megbocsátja - lüktető homlokom mögött a kéjes szerelmi jelenetek és a fájdalmas Szűzanya szenvedései összekeveredtek egy keresztre feszített leányfantázia buja álmában.

Ha én akkor találkoztam volna a kis Narcissusommal...


- március 1.

...Nincs nagyobb gyötrelem az unatkozásnál.

A helyzet kezd tűrhetetlen lenni, Széchenyi - aki Bécsben a Wasa- és Chopin-est alkalmával nagyon kedves és mulatságos fiúnak mutatkozott - kezd unalmassá válni az ő nagyképűsködéseivel. Farkasból erővel patriótát és közgazdászt akar faragni, ezer szerencse, hogy ő mindent udvariasan elhárít magától. Pénzt szívesen ad, de egyelőre csak az archeológiának él.

Egyébként csakugyan szomorú egy ország ez. Azt mondják, az egész Felföld éhezik. Az Alföldön borzasztóan elszaporodtak a szegénylegények. Senki sem akar katona lenni. A császárt sehol sem tisztelik. Valami revolúcióféle készül. Örülök, hogy Farkas ilyesmivel nem törődik. Míg a többiek politizálnak, agitálnak, ő képzeletével rég ledőlt világok romjain barangol, rengeteget olvas, archeológiai jegyzeteket készít, Buda környékén ásatásokba fogott bele. Azt mondja, hogy négyszáz esztendősnél fiatalabb emberekkel nem érdemes foglalkozni.

- Hát asszonyokkal? - kérdeztem tőle tréfásan.

- Aki szereti az életveszedelmet...

Homlokán mintha valami árnyék suhant volna végig.


- március 4.

Farkas sürgeti az utazást. Hála isten. Nekifogtam a csomagolásnak. Farkas felhozatta három négyesét; mindenáron a saját fogatán akar menni. Titokban végrendeletet csináltam: ő az általános örökösöm. Farkasnak nagy tervei lehetnek, mert hihetetlen felszereléssel megyünk; mintha sohasem akarnánk visszajönni. De istenem, hova is jövünk vissza, ha egyszer Párizzsal is betellett a kedvünk. Hiszen tulajdonképpen nincs is otthonunk. Itt valóságos számkivetésben élünk. Hetek óta nem lehet a jégzajlás miatt Pesttel közlekedni. A napokban egy gazdag gyapjúkereskedő leánya egy elszabadult jégtáblára került, és kilódult a víz közepére. Roppant néptömeg, borzasztó sírás, jajgatás, káromkodás... egy asztaloslegény utána vetette magát, s a kislányt kimentette a halál torkából. Szegény német vándorlegény Sziléziából jött Budára, megmentette a királykisasszony életét, és a gyapjúkereskedő száz forintot adott a vándorló asztaloslegénynek. Most erről beszél az egész város s a Theater und Gesellschaft című lap regényt ír a megható történetről. Ilyen izgalmak között nem csoda, ha az ember megbetegszik az unalomtól.


- március 10.

Teljesen készen vagyok az útra. Annyira készen vagyok, hogy már előre kiélem az utazás minden fáradalmát. Itthon már nem találom magamat, úton még nem vagyok, ez az állapot egyenesen tűrhetetlen. Indulnánk, de hideg, havas, szeles idő van. Az éjszakák dermesztők. Így nem lehet utazni. Közben azon tűnődöm, mi lesz a kis Trianonnal. Legjobb volna eladni mindent, ami Ausztriához és Magyarországhoz fűz bennünket. Nekünk végképpen Párizsban kellene megtelepednünk, de vajon mi vár ránk amott? Visszakapom-e apai birtokaimat? Hogy fogadnak az udvarnál? Különben mindegy. Csak el, el innen. Úristen, szabadíts meg már ebből a börtönből.


- március 20.

Olyan fáradt vagyok. Valami kimondhatatlan gyönyörűséget, de aggodalmat és kishitűséget is tapasztalok magamon. Néha szeretnék lemondani az egészről. Lámpalázam van. Csodálatos, minél közelebb érzem magamhoz Párizst, a nagy életet, őseimet, a Sainte-Geneviève-i uradalmakat, a Louvre-t, Fontainebleau-t, Versailles-t, a Renaissance-ot, a Nagyoperát, annál messzebb érzem magamtól Farkast.

Istenem, ha csakugyan tudsz az embereken segíteni, ne engedd, hogy Farkas és én valaha elfeledjük egymást! Úgy sajnálnám az idillemet.


- március 30.

Holnap indulunk.

 

12
Jó éjszakát, Párizs!

Farkas a saját négyesén vonult be Párizsba, ami az egzotikus idegenek e bábeli találkozóhelyén sem maradt észrevétlenül. A domoszlói ménes legszebb négy sárgája röpítette őket a Hotel Holland bejárata elé, s a Vendôme tér kíváncsi és bámész lorette-jei aznap éjjel sokat beszéltek egy ázsiai tatár herceg ragyogó négyeséről, feleségének prémjeiről, kocsisának aranysujtásos cifra ruhájáról. E paradicsomi ártatlanságú lelkek közül nem egynek eszébe jutott - szerelem, pénz, finom kis fehérneműk és ízletes libamájpástétom kísértő vágyában -, hogy de jó volna egyszer egy ilyen barbárnak az erszényében gazdálkodni.

Némi szenzációt keltett magában a Hotel Hollandban is, hogy egy magyar úr - cselédséggel, három fogattal - április végén, szezon után, Párizsba toppan, és útitársnak éppen a saját feleségét hozza magával.

- Ezek a hunok kiszámíthatatlanok - jegyezte meg a szálloda portása, aki a feltűnő eseményt a Carricature, Corsaire, Tribune és egyéb bulvárlapok firkászainak elreferálta.

Farkas és Friderika érkezése tehát nem maradt észrevétlen a Hotel Holland környékén, pedig ott mostanában ugyancsak tele voltak szenzációval. Ott szállott meg a szép és jó Hortense királyné, fiával, Napóleon Lajos herceggel, s látogatásukat ott adta vissza Lajos Fülöp, a király. Királyok, hercegek, egzotikus nábobok jöttek-mentek az előkelő, csendes hotelban, s a portás, aki a hírlapokat, valamint a klubok aranyifjúságát, a Saint George utca uzsorásait, a divatárusnőket, a Comédie színésznőit és azok kitartottjait a vendégekről informálta, joggal hihette, hogy az ő szállodája a civilizált világ középpontja.

Farkas frissen és vidáman járta Párizs utcáit, és ifjúságának nem egy felejthetetlen emléke újult fel lelkében. Szíve, esze, kedélye ismét a helyén volt, Friderika szerelméről és hűségéről szilárdan meg volt győződve, s azokért a fájdalmakért, amik hiúságán - minden férfiúi léleknek ezen a legérzékenyebb pontján - érték, bőven kárpótolta Friderika egyéniségének rendkívüli és elragadó volta.

- Hiszen éppen azért szeretem - ismételgette magában -, amiért olyan szeszélyes, olyan kiszámíthatatlan, olyan rendkívüli, olyan csodálatos. Egyszerű, csendes, komoly és hívséges nőket, akiknek a lelkük egyhúrú hangszer, ilyeneket kaphattam volna Hevesben is. Pásztorsíp, tilinkó, furulya a domoszlói réten is akad, de nekem Beethoven szimfóniája kellett, Friderika lelkének viharzó orkesztere, amely néha megrendít hatalmas és lesújtó hangszerelésével.

Persze nagy nyugalom, testi-lelki egészség, sok lemondás és gyötrelem leszűrődött sztoicizmusa kell ahhoz, hogy az ember így kívülről tudjon belenézni önmagába. Farkas vidáman fütyörészve sétált a Szajna-parti régiségkereskedők vonzó kirakatai előtt, és rezignált hangulatában egészen boldognak és megelégedettnek érezte magát.

Április vége felé járt, a párizsi fák - akárcsak a párizsi leányok - korán és engedékenyen nyitják ki bimbóikat. A nap melegen és nyájasan sütött, mintha egy hónappal előre elsiette volna az időszámítást. Nem volna csoda, olyan rendkívül gyors iramban rohan az élet...

Friderika is örült, de most, hogy itt volt Lajos Fülöp székhelyén, mámoros álmai, a dicsőség, ragyogás, udvari fény után való vágyai mintha meghiggadtak volna. Most, hogy az orléans-i háztól csak néhány keskeny utca, néhány nemzetőr és néhány udvari méltóság választotta el, az egész dolgot roppant egyszerűnek, hidegnek és érdektelennek találta. Sőt, mi több, nem is sietett az udvarnál való bemutatkozással; kezdte az egészet nagyon terhes kötelezettségnek nézni, s néha azt kívánta, bárcsak túl lenne már rajta. Természetesen csak hangulat volt ez is. Néha így vagyunk a szerelemmel, amely fantáziánkat egész az őrjöngésig csiklandozza, valameddig az imádott nő a lakásunkra nem jön; amint ajtónkat megkopogtatja, lehűl a vérünk, s szeretnénk magunktól asszonyt, csókot, szerelmet elhárítani.

Első látogatásuk az osztrák nagykövetnek, Apponyi Antaléknak szólt. Ott találkoztak Brudern báróval, aki kissé megrokkant vagyoni viszonyai dacára, még mindig mintaképe volt a pazarul, de okosan élni tudó epikureistának. Most a nagykövet környezetében van, mint az elegancia, az okosság és a gavalléria eleven szobra, aki bármely fejedelmi udvarnak dísze és érdekessége lehetett volna.

Báró Brudern tulajdonképpen csak most fedezte fel Friderika igazi értékét. A párizsi keret a marquise egyéniségének nagyszerű voltát pompásan kidomborította. Az öreg báró, aki sok mindennel leszámolt már, és az élet sok szép ajándékától elbúcsúzott, Friderika láttára csodálatos megifjodást érzett, testében, lelkében egyformán. Ő, aki azt hitte, hogy az élete már csak a világ derűs és nyugalmas nézegetéséből áll, aki mint egy régen teleírt könyvben, úgy lapozgatott élete emlékei között, most rájött, hogy e könyvbe még jó volna egy rövid utóiratot, egy röpke appendixet hozzáírogatni.

Friderika egyébként mindenkit elbűvölt, szinte megdöbbentett szépségével, szellemének szabad és bizarr szárnyalásával, egész egyéniségének impozáns, de asszonyi érzékiséget lehelő varázsával. A bulvárok népe öt nap alatt éppen úgy ismerte a marquise-t, mint akár a nagyköveteket; igaz, hogy Friderika joggal mondhatta volna magát a szellem és a szépség nagykövetének. A Variétés szépei, az Opera patkányai, a Quartier Latin grisette-jei épp olyan à la Giraffe-hajdíszt kezdtek viselni, mint aminőt a szép La Bouche marquise; az érdekes idegen, egy szeszélyes pillanatában kitalált. És amikor a négy domoszlói sárga a fontainebleau-i erdő felé röpítette hófehér kasmírfátyolát, a hosszú és szűk redingotos urak, a zöld frakkos, sárga gombos, szürke nadrágos rentier-k, de még a borzas, széles kalapos republikánus ifjak is kéjesen csettintettek a nyelvükkel.

Különösen Párizs új milliomosai nézték Friderikát a zsarnok és éhes gyermek mohó vágyával. Széles karimájú selyemkalapjuk alatt izgága gondolatok kergetőztek; hej, ha egy ilyen asszony egyszer... ám e ponton a fűszer- és illatszer-, gyertya- és gyapjúkonjunktúrákon meggazdagodott tökfilkók fantáziája meghökkent és visszahúzódott, mint a csiga a házába. Mert a polgári önérzet mérhetetlenül megdagadt ugyan, de a szépség és előkelőség előtt dadogó gyermekké vált a leggőgösebb nemzetőr és a legtekintélyesebb községtanácsos is. A párizsi bourgeois már nem volt olyan fiatal és még nem volt olyan öreg, hogy mindent mert volna. Egyelőre szépen korlátok közé vonta igényeit, s azokat egy tisztviselő, orvos vagy hajóskapitány kacér kis feleségének csókjaira redukálta.

Úriasszony szerető: - ez volt a mennyek mennyországa a Chaussée d'Antin milliomosainak ábrándjaiban. Crevel apó - Balzac híres illatszerkereskedője - az életét, sőt mi több, kétszázezer frankot volt hajlandó adni egy tisztességes asszony öleléséért. Belföldi, afrikai és amerikai részvényeken - hogy a napóleoni háborúkról ne is beszéljünk - rengeteg ember gazdagodott meg, s ez a minden tradíció és életiskola nélkül való első generáció alig tudta hol és miben kitombolni magát. Az új rezsim kissé merev volt még, és képmutató. Erkölcs, polgári tisztesség, a házasság tisztasága: ezeket a szavakat teljes névértékben fogadták el a nyárspolgári prüdéria börzéjén, a társaságok fellengős disputáiban, a szószéken és a hírlapok vezércikkeiben. A vonal alatt azonban - s ez volt az olvasottabb rovat - a regények titkos szerelmeket írtak le, a hús és vér jogait suttogták a budoárok voltairiánus gondolkozású dámái, a saint-simonisták titkos páholya felé lázas sóvárgással kacsingattak az új arisztokrácia unatkozó szépei, és régi emlékek csiklandós impressziói mind hevesebben támadtak fel a Faubourg klematisszal befuttatott, márványoszlopos, előkertes palotáiban. A Chaussée d'Antin új milliomosai sóvárgó vágyakozással bámultak be ez ódon és fenséges bájú paloták rácskerítésén, és álmaik netovábbja egy ilyen kis szerelmi templom megszerzése volt, egy bele való Vesta-szűzzel, vagy legalábbis egy tanár vagy tisztviselő csinos és romlott kis feleségével, "aki a világ előtt elbájoló egyesülését mutatja a szemérmes és álmodozó ártatlanságnak, négyszemközt azonban túltesz a hivatásos kurtizánokon, annyira bohó, mulatságos és ötletes".

Bizony isten, e derék nyárspolgárok egy cseppet sem törődtek sem a belga-holland problémával, sem az olasz-német forrongásokkal, sem a lengyel szabadságharccal. Még a kolera sem imponált nekik, oly biztosak voltak értékpapírjaik szilárd árfolyama és életjáradékaiknak biztonsága felől. Ez volt a legújabb párizsi nemesség, a pénz, a hivatal, a börze arisztokráciája, a multimilliomos bankár, a kereskedelmi nábob, a részvénynagybirtokos, aki az életet kizárólag mint a maga jólétére és mulattatására szolgáló színielőadást nézte, a belépődíjat megfizette, egy-egy primadonnát néha ki is bérelt, de különben a színészek bújával-gondjával semmi szolidaritást nem vállalt.

Úriasszony szeretőt szerezni - ez volt most minden gazdag kereskedő vágya, éppen úgy, mint ahogy a bohémeké az őzikebokájú, ruganyos keblű kis midinettek, a divatárus boltok és nagy áruházak apró nereidái, akik nappal a bulvárok pompás kirakataiban, éjjel azonban - mint őseik, Néreusz és Dorisz leányai az Égei-tenger fenekén - a Quartier Latin zugkorcsmáinak, diákszállóinak és hónaposszobáinak mélyén játszadoznak a művész-tritonokkal és költődelfinekkel. Mindenki megtalálta a magáét - az idegeneké voltak a Comédie, a Renaissance és a Variétés múzsái: Melpomené, Thalia, Euterpé és legkivált Terpszikhoré, akiknek leányai oly szép számban lótottak-futottak Párizsban, mint egykor az Olümposzon az istenasszonyok. Így osztozott meg az asszonyi testen Párizs fiatalsága, beleértve az aggastyánokat is, eléggé diszkréten, finoman, kissé szégyenlősen folytatva azt, amit az ancien régime a nagy forradalom alatt abbahagyott, s amit azelőtt is, azóta is, éppen a világ teremtésétől kezdve a mai napig, az emberiség oly nagy buzgalommal és leleményességgel variál.

Nem maradt el az uralkodó osztályok mögött a negyedik rend, a dolgozó nép, a technikusok, órakészítők, ácsok, kőfaragók és asztalosok társadalma sem, amelynek nincs egyéb vágya, mint nyugalmas nappalt és izgalmas éjszakát szerezni magának. És nincs nagyobb gyönyörűsége, mint ha a Voltaire-rakparton a mozgó könyvárusok állványain megpillant egy könyvet ilyen címmel: Egy marquis rendkívül erkölcstelen beszélgetése egy pap szeretőjével. És kábult gyönyörűséggel olvassa Marais rendőrfelügyelő memoárjait, amelyben Waxheim és Bourman bárónőknek a nyilvánosházakban történt mulatozásairól számol be hátgerincsorvasztó részletességgel. Aztán nyugodtan megy az ő kis korcsmájába vagy a pecsenyesütőhöz beszélgetni, mialatt felesége vidám fiatalurak fehérneműit mossa, leányai pedig, a citoyenne-grisettek táncolni járnak a Grand-Chaumière-be.

Egyetlen társadalmi osztály volt, amely az új rendben - örömök, kéjek, asszonyok dolgában - egyhamar nem tudott elhelyezkedni: a régi rezsimből recipiált, újra tekintélyhez, fényhez és gazdagsághoz jutott főnemesség.

Az arisztokrácia, amely a Bourbonok alatt a szépség, vagyon, hatalom, szellem és romlottság külön olümposzi világát alkotta meg magának - most révetegen és unatkozva botorkált az üzletszagú és nyárspolgár stílusú Párizsban. Háború nem volt régóta, nem lehetett ragyogni a tábori élet hősi pózaiban, a népek bámulatának, a leigázottak átkainak, a megvásároltak ujjongásainak és a hízelgők tapsainak középpontjában, napóleoni attitűdökben és a nemzeti glória reflexében. Az arisztokrata unta az udvar száraz és hivatalszagú légkörét, a politika kicsinyes és terméketlen problémáit, a társadalmi élet nagyképű és ízléstelen parvenü szokásait. Unta a tisztességes asszony szerelmét, amellyel jóllakott, unta a színház és varieté vásári csókjait, amelyek nem elégítették ki - csudák csudája: az új kor Párizsában minden rétegek között az arisztokrácia lett a legerkölcsösebb. Ez a reakció természetesen csak látszat volt, nem valóság, egy új szeszély, egy új hangulat amely inkább játszotta, mint kultiválta az erényt. A tisztes életformák, a pedáns igyekezet: feddhetetlennek és jámbornak mutatkozni, mindez nem volt egyéb az arisztokratikus gőg egy újabb ötleténél és a megkülönböztetettség disztingvált öröménél.

A lelkek mélyén most is sárga és részeg álmok nyíltak, mint csendes kápolnák oltárán buja illatú tubarózsák... És sokat suttogtak A-g hercegnőről és B... baroneszről, akik piszkos sikátorokban, a Caroussel-híd mellett, a Múzeum utcában és a Montmartre-on petité maisonokat tartottak maguknak, mint a Bourbonok korában a bíbornokok, miniszterek és hadvezérek. A főrangú világ asszonyai titokban kezdték megvalósítani Saint Simon hercegnek a nő emancipálásáról hirdetett elveit: felszabadított vágyaikat, mint lobogó sörényű vad méneket, jól megvesszőzve szélnek eresztették. Titkos találkahelyeket tartottak fenn, s ott fogadtak sápadt költőket, izzó fantáziájú utcai filozófusokat, ismeretlen, buja okkultista szekták papjait, az alkohol és morfium hőseit, színészeket, akik a kéj játékaiban nagyobb mesterek voltak, mint a Comédie színpadán.

A párizsi rendőrség, amely politikai szempontból nagyon szemmel tartotta a szerelemnek két osztrák papnőjét, nagyszerű adatokat ásott ki a petite maisonok, a lefüggönyözött és eltakart varieté-páholyok titkos mélyéből. Azt is a titkosrendőrség tudná megmondani, a két osztrák dáma példája milyen széles körű és népszerű iskolát csinált, s a párizsi grande cocotte-ok, a szerelem bús papnői, a pénz és a kéj tragikus leányai, a színházak és alkóvok hetérái sírva panaszkodtak, hogy a marquise-ok és grófnők elveszik a kenyerüket, ingyen adván mindent a kéjenceknek, amiért ők aranyat, selymet, fogatot és öregségükre évjáradékot kaptak.

Párizs látható életén, a társadalom felületén azonban mindebből semmi sem volt észrevehető; az arisztokrácia hideg volt és tisztes, de erkölcseiben kemény, mint a Notre-Dame templom kőcsipkés pillérei.


Ez a Párizs tíz nap alatt adoptálta Farkas - feleségét. Magát a férjet barátságos elnézéssel kezelte, mint egy egyiptomi szultána eunuchját, vagy az indiai mágia egy papnőjének impresszárióját.

- A marquise férje - így mutogattak rá a Hotel Holland előtt, amikor Farkas a négyes gyeplőjét kezébe vette és egy könnyed ostorsuhintással megindította a sárgákat.

Nem szabad azonban azt gondolni, mintha a marquise férjének Párizs hölgyei között ne lett volna megfelelő számú hódolója. Naponta két-három levélke jelezte, hogy Párizsban méltányolni tudják a negyvenéves ember komoly szőke szépségét, a kissé ráncba vont magas homlokot, a gyengén pirosló férfias arcszínt, a dús, ezüstös szálakkal átszőtt szőke főt, amelynek nemes domborulata görög szoborportrék vonalait juttatja az ember eszébe. A párizsi nők megbecsülték a szép férfiút, mint egykor Hellasz polgárai, s ha rajtuk áll, éppen úgy szobrot emelnek vala a szép férfiaknak, mint Agezidamosznak, a Lokriból való ifjúnak a görögök.

Egyébként minden úgy történt, mint egy álomban. Olyan valószínűtlen, olyan ugráló ütemű, olyan megfoghatatlan volt az egész. A budai bagolyvár öreges csendje után Párizs, a szállodai élet, a nagykövet szalonja, a sok szerelemre, szenzációra, idegizgalomra éhes férfi és asszony, az utca különös, nyugtalan, vajúdó élete, amely az új éra kezdetén még mindig valami elhelyezkedési állapotban volt, a bulvárok harsogó mozgalmassága, az emberek szilaj és gunyoros tekintete, a minden mértéket meghaladó bőség és alkotásvágy, a kereskedelmi élet zűrzavara, a kirakatok színes és festői panorámája, a lapok indiszkrét és ízléstelen közlései a társadalmi életről és a szalonok új csillagáról, a magyar nemes feleségéről... a buja képek, kőmetszetek, plakátok, amelyek a házak faláról ordítottak le a járókelőkre, a Notre-Dame előcsarnokában kolduló barátok, akik türelmetlenül és erőszakosan csörgetve alamizsnás zacskóikat, a szerencsétlen papok táplálékára kéregetnek, a Chaussée d'Antin vakító fényűzése, a nyárspolgárok ízetlen és nagyképű anglomániája - a Charivari és Daumier modelljei -, az asszonyok mindenütt való jelenléte, politikában, társaságban és irodalomban való őrült kultusza, az élet vidám, hiú, könnyelmű és léha bája Friderikát is, Farkast is szinte hipnotikus transzba, egy földfeletti élet új szférájába emelte.

A budai bagolyvár után a Hotel Holland, a Duna-part homokja után a Szajna partja: a Faubourg St. Germain... Oh gyönyörű, vakító és hangos párizsi éjszakák - de furcsa rágondolni, hogy Pest utcáin éjfélkor mily álmos, mély és sötét csendesség fekszik - fekete szőrű juhászkutya módjára - az utcák sáros kövezetén!

Csak a "Csigá"-ban, vagy a "Magyar Király" extraszobájában töpreng néhány bús magyar: vajon Vörösmarty kap-e engedélyt a cenzortól új drámája előadására, és Kisfaludyék hány előfizetőt koldultak össze az Aurórá-ra? Egy kávéházból éhes színészek vitatkozása hallik, a toronyőr rekedt hangon mondja az órákat, a Váci utcában vén cigány olvassa a pénzét: telik-e még egy feketére? A domoszlói tótok buta boldogsággal alusznak az eresz alatt, egy borjas tehén nagyot bőg az ólban - a kakas elsőt köszön a hideg hajnali szürkületnek... Mikor a Rue de Rivoli sarkán kezdik eloltogatni a kávéház gázlámpáját, a béres felkel, oldalba rúgja a kutyáját, és szénát dob a jármos ökörnek...

A Montmartre aludni készül, a varietékben utolsót deklamál a dizőz, Párizs kimerült a kéjtől - Budán egy öreg német asszony átadja Frau Hortenziának a tejeskannát...

Jó reggelt, Frau Hortenzia... jó éjszakát, Párizs!...

 

13
Két lépés

Lajos Fülöp, a polgár király május elsején neve napját tartotta. Másnap nagy katonai parádé és népünnepély a Mars-mezőn. Republikánusok beszélték, hogy május ötödikén a király a Vendôme-oszlopra visszaállítja Napóleon szobrát. A köztársaságiak ugyanerre a napra nagy lakomát hirdettek, a párizsi érsek - a legitimista karlisták feje - Bourbon-tüntetéseket tervezett. Az impressziók ilyen egymásra toluló zűrzavaros tömege várta Farkast és feleségét Párizsban tartózkodásuknak mindjárt az elején. A legérdekesebb és legnagyobb esemény az ötödike után való napokra ígérkezett; Lajos Fülöp meghívta Monsieur et Madame Domoszlayt Fontainebleau-ba szűkebb körű családi ünnepélyekre.

Nagy tévedés volna azt gondolni, hogy Friderika talán leereszkedésnek és kitüntetésnek vette a király meghívását. La Bouche marquise ezt olyan neki kijáró dolognak tartotta, mint ahogy otthon volt a bécsi udvar légkörében, és kezet fogott a császárral. Ő magát az Orléans-ok véréből valónak tartotta, aminthogy kétségtelen is volt II. Lajos hercegtől, II. Fülöp fiától való származása.


Lajos herceg, II. Fülöp ábrándos és szép szemű fia jó volt, mint egy gyermek, szép, mint egy fiatal pap, és szerelmes, mint egy galamb. Auguszta Mária badeni hercegnőt 1724-ben vette feleségül, s ekkor még csak huszonegy éves volt a férj. Mindössze két évig tartott a házasság, akkor meghalt a badeni hercegnő, aki nagyon szerette vala az ő férjét, a népszerű és ábrándos herceget. Özvegységében a herceg, aki haláláig könnyezve emlékezett meg áldott hitveséről, visszavonult gyászolni és feledni a Sainte-Geneviève apátságba. Itt ifjú novíciusok és agg páterek társaságában Szent Tamás, Szent Ágoston, egyházi atyák és doktorok írásait lapozgatta, majd az apátság erdejében magános sétákon elmélkedett az elvesztett paradicsom gyönyöreiről... Így kezdte a La Bouche-ok történetét a családi krónika...

Vala pedig a Sainte-Geneviève apátság szomszédságában egy majorság, La Bouche báró gazdasága. (La-Bouche, ez a név bizonyára egy officier de Bouche - élelmezési tiszt vagy intendáns után ragadt a földesúrra, aki ilyenformán hadviselő katonák szájából elvett falatokon igen gazdagra hizlalta magát. Ez az adat egyébként nincs benne a családi krónikában, de tény, hogy La Bouche báró és az apátság birtokai szomszédosak voltak, és a báró ifjú és tüzes szemű leánya sokszor megfordult az említett majorban.)

A herceg huszonhárom éves volt, szép volt és szomorú volt. Azon kívül szőke, jóságos és alapjában véve is szerelmes természetű. A baronesz húszéves, sűrű szemöldökű, fekete hajú és sötétpiros vérű szűz. És a gyermek neve Henrik Fülöp Ignác Mária Lajos lett, de közönségesen csak Henriknek neveztetett.

La Bouche Henrik ilyenformán törvénytelen származású volt, de mindenki tudta róla, hogy vérében éppen annyi az orléans-i csepp, mint a hajdan való élelmezési biztosé. És egy csepp a Bourbonok véréből elegendő, hogy általa bármely halandó ember fia a félistenek sorába emeltessék, és méltó legyen arra, hogy vele bármily nagyszerű, híres, régi arisztokrata család összetegye a címerét. La Bouche Henrik fényes házasságot csinált, idővel grófi rangra emelkedett, fiát már marquis-nak szólították, s unokáját XVI. Lajos a maga leghívebb emberei közé számította. Ez a La Bouche Fülöp marquis, aki a forradalom alatt mártírhalált halt, nagyapja volt Friderikának. Friderika apja száműzetésben hunyt el, édesanyja pedig, mint ismeretes, másodszor gróf Geiserhez ment feleségül. A restauráció Friderika számára némi kártalanítást hozott, de rengeteg birtokait nem adta vissza, ami a Bourbonok, XVIII. Lajos, X. Károly és az orléans-i ház között fennálló feszült viszonynak tulajdonítható, és alapjában véve nincs is mit rajta csodálkozni. Meglepőbb volt azonban, hogy magának az orléans-i ház fejének, Lajos Fülöpnek trónra jutása alkalmából sem jutott senkinek eszébe, hogy a La Bouche-birtokokat emigrált ősi tulajdonosának visszaadják. Sőt, rövid egy esztendő alatt, a birtokoknak legnagyobb része éppen Lajos Fülöpnek a kezébe csúszott azon a címen, hogy azok valamikor, a XVIII. század elején, a gyenge, szomorú és özvegy Lajos hercegtől származtak. Így lettek Friderika marquise birtokai Lajos Fülöp király magánbirtokaivá, amely sajnálatos esetből, tekintettel az orléans-i ház fejének kapzsi és önző eljárására, mindenesetre az következtethető, hogy a királyok is csak emberek.

Így állottak a dolgok Friderika születése, családja és családi birtokai körül, és Domoszlay Farkas felesége most semmit sem talált természetesebbnek, mint hogy Lajos Fülöp újra felveszi vele a rokoni összeköttetések fonalát, és visszakínálja neki ősi birtokait. A Sainte-Geneviève apátság kétszázados platánjai mindenesetre helyeslőleg vették volna tudomásul, ha valamelyik szép napon újra megjelenik árnyékuk alatt egy sűrű szemöldökű, fekete hajú és sötétpiros vérű ifjú hölgy - késői hasonmása rég porladt királyi szeretőnek -, s az erdő őzikéi, valamint Sainte-Geneviève tavának hattyúi felett átveszi a kormányzatot. Szép, fekete szemű marquise, őzike, hattyú, öreg platánfák és májusi virágszag - bizonyos, hogy ebből új bonyodalmak és vérkeveredések állanának elő.

Friderika azonban - igazat szólva - most aligha gondolt a Sainte-Geneviève erdejére, de annál jobban izgatta fantáziáját a fontainebleau-i erdő, s benne a csodálatos kastély, amelynek termeiben újra visszaállítja családja porba dőlt nagyságát.

Hát Farkas?

Az ő okos, szép férjéről - akinél különb egyéniséget sohasem látott, s akinek drága és boldogító szerelméért a szép Frici bármely pillanatban meg tudna halni - a marquise egyelőre megfeledkezett. Orléans, a polgárkirály, a Dunois-k, a Longueville-ek, a Montpensier-k és Beaujolais-k és az újra éledt francia főnemesek egyénenkint, személy szerint Farkasnak a sarui kötelékét sem voltak méltóak megoldani - de együtt, a maguk helyén és rangján... Istenem... Friderika szíve elszorult, és megvallotta magának, hogy most jobban szeretné, ha Farkas nem a férje, hanem a titkos szeretője volna.

Farkas pedig - aki a Szajna-parti antikváriusok apró boltjaiban önfeledt örömmel turkált régi könyvek, gyűrűk, kövek, porcelánok, metszetek és festmények özönében, elhatározta, hogy ő a legutolsó lehetséges szituációig - boldog lesz. Akarta a boldogságot, s mintha markába tudná szorítani a sorsát, feltette magában, hogy boldog lesz, és egyelőre boldog is volt.


Friderika volt a legszebb asszony Párizsban.


A májusi ünnepek leírhatatlanul nagyszerűek voltak. Lajos Fülöp, aki a bulvárokon, vagy az élysées-i mezőkön egyik karja alá feleségét, a másik alá piros esernyőjét fogta, maga volt a nyárspolgári szürkeség és jelentéktelenség - e napokon szép, körte alakú arcát fennen hordozta, s ragyogó egyenruhájában, élén húsz gyalog- és nyolc lovasezrednek, amelyek rézvértje, világoskék kabátja és vörös forgója a Mars-mezőnek régi napóleoni képét varázsolta vissza - Dumouriez egykori segédtisztje, a jemappes-i hős, majdnem úgy nézett ki, mint egy király.

A nép is jól mulatott, a vörös sipkások is nyugodtan elfogyasztották lakomájukat, Lajos Fülöpöt katonák, nemzetőrök és polgárok erőteljesen és többször megéljenezték, a papok a párizsi érsek beleegyezése nélkül is imádkoztak érette, a királyi család minden tagja elevenen került ki az ünnepségből - istenem, mit kívánhat egyebet egy uralkodó Franciaországban?

Az udvar pompásan töltötte el a szép napokat, a nagykövetek együtt ünnepeltek a néppel, a színházak és a varieték zsúfolva voltak, a gazdag tőzsérek e napokon új nyakéket vettek szeretőiknek, a hivatalnokok rendjeleket kaptak, a bulvárlapok rengeteg példányszámot adtak el, a pincérek, kávéházi énekesek, kokottok töméntelen pénzt kerestek, a Quartier Latin diákjai és lorette-jei a rendesnél is többet csókolóztak - ugyan mit kívánhat egyebet a nép Franciaországban?

Az udvari társaság pedig, az Orléans-ok legszűkebb köre, kirándult Fontainebleau-ba, amely kissé elhagyatottan, a nagy császár lemondása óta fájdalmas hírnevével sokszoros érdekességben - mint egy szép, gyászoló öreg dáma - várta új lovagját: a királyt.

...Farkas és Friderika mint a király vendégei Apponyi Antal gróf nagykövet családja társaságában vettek részt az ünnepségen. Lajos Fülöp olyan finom, okos és tapintatos volt, hogy a meghívóban Domoszlay Farkas kapitányt hangsúlyozta, mintha La Bouche Friderika marquise is csak a királyválasztó magyar nemes gárdistának és lovaskapitánynak köszönhetné, hogy a francia király elé kerülhet.

Domoszlay Farkas egy akó tokaji aszút küldött a királynak ajándékba, Lajos Fülöp ordóval köszönte meg a magyar nemes figyelmét. Vive le roi!


A király és Friderika a Galerie de Dane-ban találkoztak. Lajos Fülöp letette koronáját, jogarát, marsallbotját, fölvett egy öreg redingote-ot, amelyben a reichenaui egyetemen prelegált a diákoknak, megfogta Friderika kezét, és egy S alakú causeuse görbületébe leereszkedvén, oda ültette maga mellé a marquise-t.

- Madame - szólt hozzá nyájas hangon -, remélem, kellemesnek találja ezt a helyet, és egy unalmas öregember társaságát elviselhetővé teszi talán a Galerie történelmi szépsége. Bizonyára igazat ad nekem abban, hogy Blondel és Pujol festményei elragadóak.

Friderika kissé elfogódott volt, s egyáltalában nem tudta élvezni a ragyogó meztelenségű mitológiai alakok szépségét. A király észrevette zavarát, s mint egy öreg professzor, aki a vizsgán át akarja segíteni a diákját, nyájasan folytatta:

- Hadsegédem, Houdetot már jelentette nekem Madame kívánságát.

- Oly csekélység - felelte Friderika zavartan, de lelkében remegett az izgalomtól, és Sainte-Geneviève-et már a magáénak érezte.

- Madame, barátaink rajongással beszélnek az ön jártasságáról és tehetségéről minden politikai és kormányzati dologban.

- Sire...

- Nem, nem Madame... Önt egészen be kell avatnom a kormányzati titkok legbensőbb misztériumaiba.

És Lajos Fülöp felhúzta szemöldökét, tekintetét merően Friderika arcára szegezte, és kissé közelebb hajolt a marquise-hoz. E pillanatban csakugyan olyannak látszott, mint aki nagy államtitkokról rántja le a leplet.

- Sire, én nem értek a politikához - védekezett a marquise, mert bécsi tapasztalatai óta minden megdöbbentette, ami a legtávolabbról is összefüggésben volt a kormányzás művészetével.

De a király folytatta:

- Ó, a politikában legfőbb fórum nálunk a hölgyek tanácsa. Én különben sem vagyok autokrata... nem, nem, Madame... a kormány, Casimir Périer, az oppozíció, a charlisták... oh... ah... kedves leányom, ön nem is képzeli, mennyi bosszúságot okoznak nekem Henrik ágensei és az esküdtszékek. Sokszor szinte bánom, hogy oly túlzottan nagy szabadságot engedtem az utcának, a sajtónak, a közvéleménynek. Ön nem is képzeli, Madame, mily arrogáns ember ez a Cavaignac, s mily ostoba a párizsi nép, hogy Raspail igájába hajtotta a fejét. Ki hitte volna, hogy Trélat, a kofák királya - egy ilyen jelentéktelen kis bohóc - zsenírozni fog engem tervem kivitelében... valóban, bosszankodnom kell, hogy e jelentéktelenségekből összehalmozódott nagyságok oly szabadon garázdálkodhatnak drága Párizsunk békessége és nyugalma körül.

- Ó, Sire!...

- Nem, nem - folytatta a király aggodalmas arccal -, egy cseppet sem tetszik nekem e Dumas Sándor, Garnier-Pagès, Valerius, Duchére-féle demagógok orcátlansága... s azt hiszem, a sajtószabadságot egy kissé meg kell szorítani a francia nép érdekében. Vagy ön, Madame, helyesnek találja, hogy Daumier a Charivari minden számában köznevetség tárgyává tesz engem, akár egy pecsenyesütőt vagy borügynököt?

Lajos Fülöp e pillanatban, ha lehetséges, még kevésbé volt király, mint a találkozás elején. Sőt most egészen Chabaud-Latour lett, a reichenaui kollégium professzora, aki tanári konferenciát hív össze szamárfüleket mutató diákjai ellen.

- Madame, jegyezze meg magának, hogy a franciák királyának lenni, ez nagyon fényes, de távolról sem valami kényelmes hivatal. Ég és föld, Napóleon Lajos és Károly között lebegni, mint Mahomed koporsója, az európai uralkodók legitimista örvényei között hajókázni egy ilyen öreg és kövér argonautának... Istenemre mondom, nem gyerekjáték.

- Sire...

- Nem, nem, Madame, önnek fogalma sincs arról, hogy a francia nép milyen ingatag és könnyelmű, milyen impresszionista és hiú. Ön nem tudja, hogy mennyi ellensége van trónomnak, házamnak és kormányomnak. Ön nem tudja, hogy a déli megyék nyílt lázadásban voltak, Vaucluse-ban Károly hívei megkísérelték a forradalmat. Vendée-ban nem bírtunk a zavargásokkal, Ille és Vilaine megyében botokkal és pisztolyokkal felfegyverzett bandák éltették Károlyt, és a kormány ezekkel szemben - sajnos - egészen tehetetlen. Madame, mondhatom önnek, Reichenauban nagy áldozatra ragadtattam magamat a francia nép érdekében...

Lajos Fülöp úgy panaszkodott, mint egy vezércikk a Figaró-ban, vagy mint a reichenaui kollégium egy segédtanára fizetésrendezés alkalmával.

- Madame, ön a Hotel Holland-ban lakik?

- Még most igen, Sire.

- Nos, akkor egy házban él ön Hortenziával, a Napóleonidák anyjával. Mit gondol, kellemes vendégek ők egy Bourbon-házból való uralkodó szempontjából?

A király szomorúan ingatta fejét, és Friderika ennyi bú és bánat láttára majdnem sírva fakadt.

- Sire...

- Ne szóljon semmit, gyermekem. Ön már mindent tud, és bizonyára érzi a felelősség rám nehezedő súlyát. Bizonyára érzi, hogy mi a nép önzésének áldozatai vagyunk, és nem tehetünk egyebet, mint hogy megadással tűrjük sorsunkat, és kitartóan, bizalommal várjunk egy ránk nézve kedvezőbb hangulathullám felbukkanására. Mondja meg, édes gyermekem, nincs-e igazam, ha most lehetetlennek tartom atyai birtokaiba való visszahelyezését? Egyebekben, Madame, örültem önnek, s meggyőződtem, hogy ön szebb, elragadóbb, csábítóbb még magánál a hírénél is. Ön az utolsó Grande Dame, és én szívből gratulálok Monsieur Domoszlaynak.

...A marquise szinte szédült a királyi szavak áradatától, s valószínűleg az ő fejében is megfordult, hogy az ilyen beszédek igen alkalmasok annak a gyanúnak a megerősítésére, mintha a királyok maguk is csak emberek volnának.


Négy napig tartott a vendégeskedés Fontainebleau-ban, s ezalatt Friderika alig találkozott néhányszor az urával. Csak éjjel, kifáradva az ünnepeltetéstől, a vadászattól, a lovaglástól és a feléje áradó férfivágyak okozta izgalmaktól... Csak éjjel, későn, pihenés előtt néhány pillanatra, érezte a lelkiismeretén Farkas nyugodt, barátságos, tiszta és majdnem atyai tekintetét.

Milyen más volt ez a négy nap, mennyire mást jelentett ez a királyi vendéglátás Domoszlay számára!

Ő az egészet úgy tekintette, mint egy művészi élményt, mint egy adatot az ő elméletéhez az életről, szépségről, a művészetről és örömről. Elmerült a csodálatos reneszánsz épület szépségeiben, és mélyen belenézett egy előtte új élet, új világ titkaiba.

Mindent a végső konzekvenciáig! Lange professzornak ezek a szavai sokszor eszébe jutottak, amikor Friderikát kezdte félteni az udvari légkör szuggesztiójától. És elűzte magától a kicsinyes és egyébiránt oly természetes félelmeket, s a körülötte lévő életet általában egy isteni színjátéknak nézte, amellyel szemben neki egyetlen kötelessége van csak: minél több művészi gyönyörűséget és minél több intellektuális örömet kipréselni. Csakugyan, néha egyenesen boldog elragadtatást érzett afölött, hogy él, s hogy az ő lelkén átszűrheti mindazokat a szépségeket, amelyeket egy régi és ragyogó kultúra az emberiség örök energiájából, művészi ihletéből, könnyeiből és verejtékéből királyok és ragyogó nők számára teremtett.

Így élt Farkas Fontainebleau-ban, esténkint csendes boldogsággal bolyongva a park rejtett utain, a holdnak nyájas és minden embert egyforma fénybe fürösztő világában. A harmadik napon, éjfél felé, közel a halottak és szerelmesek órájához, egy ilyen erdei séta alkalmával sokáig álldogált egy elrejtett kis kerti pavilon előtt, egyike előtt azoknak a csodálatos petite maisonoknak, amelyeket a Lajosok titkos szerelmi búvóhelyekül a sűrű park mélyén felállítottak. És majdnem bement abba a kis filegloriettába, amelynek arabeszkes falai között, sötétkék kristályüveg-ámpolnától megvilágított kis budoárban, Brudern báró és La Bouche Friderika marquise csókolóztak.

Milyen jó az Isten, hogy néha két lépéssel jobbra vagy balra irányítja andalgó lépéseinket a tragédia színhelyétől!

Két lépéssel...


Aznap éjjel két óra felé Farkas felkereste feleségét a palota keleti szárnyában lévő hálószobájában. Valaha XIII. Lajos lakosztálya volt ez, a róla elnevezett szalon folytatása. Barokk hálószoba világoskék függönyökkel, dobogón álló magas, oszlopos ággyal, amelyet mint valami királyi trónust, selymek és brokátok nehéz és dús drapériái borítottak el. Egy hatalmas, kéjes oltára a szeretkező, kifáradt, elalvó asszonyi testnek.

Farkas félrehúzta a függönyt.

Az asszony csodálatosan szép volt, s mintha megérezte volna az urát, lassan kinyitotta a szemét, és olyan imádattal nézett Farkasra, mint az egyetlen és örökkévaló Úristenre.

- Jó éjszakát, Frici.

Az asszony bíborpiros ajkain keresztül szerelmesen lehelte:

- Farkas, ne menj el! Szeretlek!

...És mielőtt Farkas tudta volna, mi történik vele, a kezén érezte Friderika forró, puha, húsos száját, rátapadva egy alázatos, szerelmes csókban.

 

14
A láthatatlan kvadrigán

Friderika azt a kívánságát fejezte ki, hogy valahol a jó társaság, a csend és tisztaság környékében egy kis palotát béreljenek maguknak. Farkas bérbe vette a Villa Saint Hubert-t, egy szép kis barokk vadászkastélyt a neuilly-i úton. A palota tiszta, világos, egyszerű és logikus elrendezésű volt, valamelyik Gondé herceg építette egykor valamelyik szeretőjének. De ó, az utolsó Gondé tavaly Chantillyben, a természet édes anyai ölén véget vetett életének, s azóta a kastély árván és búsan várta az új gazdát és az új szerelmet. A lépcsőház komoly, középkori üvegfestésű ablakain - ki tudja, milyen ősi, bretagne-i templomból vagy zárdából rabolták el művészetszerető, régi banditák? - enyhén és ünnepélyesen szűrődött át a tarkára bomlott fényesség, s mintegy kivilágította a komoly egyházatyákat, lelógó fejű, kopasz, szikár öregeket, akik bizonyára azon töprengenek, hogy miképpen kerültek ide, a pogány istenfiúk és mezítelen kurtizánok sgraffitói közé. A szobák selyemtapétái, XIII. és XIV. Lajos-korabeli bútorai, a hálószoba fejedelmi pompája, a könyvtárnak és a szalonnak régi portól és múló évek patinájától tónust nyert enteriőrje annyira elragadták Farkast, hogy nem bánta volna, ha egész életét ebben a meleg és puha fészekben kell eltöltenie.

Itt laktak ők a nyár folyamán, és ez az idő arra való volt, hogy telivér párizsiakká váljanak - mégpedig nemcsak tájékozódás és ismeretségek szempontjából, hanem egész életrendjük, sőt kedvtelésük és hajlamaik szerint is. Férj és feleség néhány hónap alatt teljesen átalakult. Új palotájukban aránylag ritkán és rövid időre találkoztak. Farkas észrevette, hogy felesége önálló és sajátos egyénisége nem tud a családi élet fogalmának polgári keretei közé beleilleszkedni. A budai önkéntes számkivetés valószínűleg az anachoréták fájdalmas és hisztérikus gyönyörei voltak Friderika számára: az első nagy megbánás szomorú emlékét ott vezekelte le, és e vezeklésnek sok érzéki vonása Farkas előtt nem maradt titok. A neuilly-i palota, az más. Itt Friderika nagyvilági szenvedélyei napról napra zabolátlanabb mértékben jelentkeztek. Vadászott, lovagolt, kocsizott, versenylovakat idomított, angol zsokékkal barátkozott, családjának régi rokonságával pompa és arisztokratikus szenvedélyek dolgában felvette a versenyt, estélyekre járt, estélyeket adott, vagyonát ijesztő mértékben pocsékolta - s Farkas, aki napról napra több rezignációval nézte maga körül az élet hullámzását, felesége mulatozásainak csak néma szemlélője maradt.

- Itt egész életünkben csak nézőközönség leszünk - ez a gondolata most is többször eszébe jutott, de már minden keserűség, aggodalom és megbánás nélkül. Szerette és bámulta Friderikát, és ez hiúságát - amit egy pillanatra sem kívánt még önmaga előtt sem letagadni - teljes mértékben kielégítette. Farkas, aki a kisázsiai és itáliai ásatásokból napvilágra kerülő klasszikus szobrokat imádattal nézte, határtalanul gyönyörködött és rajongott azért az eleven és nem kevésbé tökéletes istenasszonyért is, akit minden egyebeknek dacára, mégiscsak a magáénak mondhatott.

Emberek, dolgok, eszmék és érzések - gondolta - mindig olyanok, aminőknek látjuk őket. Asszony, házasság, szerelem szépsége mindig a férfiban van, annyi és olyan, amennyi és amilyen belőlünk rávetítődik.

Egyébként azt az éles kontrasztot, amely Friderika rakoncátlan és kiapadhatatlan ifjúsága, meg a maga fáradt és tartózkodó komolysága között jelentkezett, Farkas látta a legvilágosabban. Ennél fogva feltette magában, hogy nem rabszolgatartója és börtönőre, de gyengéd és engedékeny mentora lesz a feleségének.

- Nincs jogom egy lángoló vérű, huszonkét esztendős asszonyt a magam sztoikus, igénytelen és fáradt szokásaimnak utánzására kényszeríteni.

És sokszor megtörtént, hogy Farkas el sem ment Friderikával, vagy éjfélkor otthagyta azt az estélyt, amelyről a marquise Brudern báró vagy más szeretetre méltó, léha és örökifjú barátja társaságában csak másnap reggel vetődött haza. Eközben Farkas szép csendben intézkedett saját dolgai körül. Gondosan elkülönítette a maga és felesége anyagi ügyeit. Friderika minden jövedelmező jószágát, éppen úgy, mint a magáét, haszonbérbe adta, és kezelését egy teljhatalmú jószágigazgatóra bízta. Fiáról régi tervei értelmében gondoskodott. Domoszlói kúriáját a belsőségekkel és egész excentrikus berendezésével együtt eladta gazdag és hasonlóan excentrikus Holländer barátjának. A domoszlói temetőben, vasvértes és párduckacagányos őseinek sírboltjából, bizonyára szomorú sóhajtások és panaszok hallatszottak éjjelente a zsidó földesúr miatt, de Domoszlay Farkas mindezzel semmit sem törődött. Egy kis mauzóleumot azonban, egy rózsaszínű attikai márványtemplomocskát, amely alatt egy halvány szőke leányka régen porladozó hamvai pihennek, mégis megtartott a maga számára, és majdnem ez volt összes mindene, amit a szegény, bús magyar földből a magáénak mondhatott. Egy sír, a kis Lange Lisette emléke, néhány attikai márványdarab, amelynek repedései közé komoly és puritán borostyánindák kapaszkodnak...

A domoszlói tótok pedig éppen olyan buta és érzéketlen hűséggel adták a tizedet Holländernek, mint évszázadokon át a Domoszlayaknak. Sőt a kis barokk templom harangjai is éppoly vígan csengtek-bongtak az úrnapi körmeneten, mint János nagyságos úr idejében. A harangoknak és a tótoknak minden mindegy.

Farkasnak éppen annyija maradt - az örök bérlet és vételár fejében -, amennyiből, ha netalántán baj történnék, az egyiptomi múmiák, a Buddha-bálvány, a régi burnótszelencék és a Napóleon-sasos óra társaságában, a budai bagolyvárban, szép csendesen holtig elélhet az ember.

Ez idő szerint azonban még vígan úszott Friderika vagyona és az isteni marquise havonta éppen kétszer annyit költött, mint amennyit a pénze kamatozott. Néhányszor figyelmeztette is az ura, de ő leírhatatlanul bájos komolykodással magyarázta a dolgot:

- Ez csak eleinte van így, édes Farkasom. Majd ha elhelyezkedtünk és rendes kerékvágásba jövünk...

A rendes kerékvágást azonban hiába kereste Farkas a ragyogó társaság életmódjában, s így legfeljebb abban reménykedett, hogy a holtszezonban Friderika megunja Párizst, és hazakívánkozik.

Ebben az esztendőben azonban holtszezonról nem lehetett beszélni sem Párizsban, sem akárhol másutt Európában. A nyári unalom és pihenés hallgatag hangulatát ez évben egy rettenetesen nagy hatalom, egy vérfagyasztóan szenzációs újdonság bontotta meg: a kolera. A veszedelem Oroszországból jött, és első stációja Magyarország volt. Farkas Lange professzortól értesült a jövevényről.

...Kedves fiam, ne jöjjetek haza, a Felvidéken rakásra halnak az emberek. A tótok őrült tudatlanságukban fosztogatják a kastélyokat, és ölik az urakat, mert azokat tartják az epidémia okának. A domoszlóiak megrészegedtek a halál közelségétől, a félelem elvette az eszüket, és vadállatok módjára feldúlták régi kastélyodat. Azt mondták, hogy az előcsarnokban elhelyezett egyiptomi múmiák járnak éjjelente a faluba és megmérgezik az elsőszülötteket. Szép antik szobraidat, reliefjeidet varázslat és rontás eszközeinek tartották, halomra hordták és ízzé-porrá törték. Ilyen lehetett a Savonarola által feldühösített nép vandalizmusa... Szegény Holländer bánatában és rémületében megbetegedett. Az egész ország dermedt a félelemtől, aki teheti, menekül Pestre, Pestről Bécsbe és onnan tovább, nyugatra. De a félelem utánuk üget, és utoléri őket. Én itt maradok Frau Hortenziával, nekünk már mindegy. Ha elragadna bennünket a halál, végrendeletem iránt fordulj Platthy perszonálishoz.

Isten legyen velünk - így fejezi be levelét Lange Henrik, s nagy bajnak kell lenni, hogy a voltairiánus vén professzor a nagy ismeretlen nevéhez folyamodott.

Farkas és Friderika elől ekképpen zárta el a visszautazást a kolera, amely egyszerre hazaugrasztotta a Karlsbadban, Badenben, Svájcban vagy az olasz tengerparton nyaraló francia arisztokratákat is. Ilyenformán júliusban, forró nyárban éppen olyan duzzadt, élénk és színültig teli volt a párizsi társaság, mint máskor decemberben. A kolera farsangja volt ez, és az emberek, mint a trecento pestisjárványai alatt, kicsapongásokban, az Opera, a Variétés gyönyörűségeiben, valamint a szalonok és a petite maisonok puha és exkluzív rejtekeiben kerestek felejtést és reményt.

- Nem rabszolgája, de királynője akarok lenni az életnek - mondta Friderika, mikor báró Brudern karjaiba vetette magát.

A szerelem, amely láthatatlan kvadrigáján éjjelente végigsuhant Párizson, a Friderika-féle asszonyokat magával ragadta rohanó szekerén...

Ez a szekér irgalmatlanul elgázol mindent, ami útjába kerül. Hej! míg fiatalok vagyunk, hetykén és gőgösen ülünk a bakján, vígan fütyörészve a gondtalanság, az erő és a boldogság dalát. Később lehanyatlunk a hátsó ülésbe, fáradtan, sóváran és reménytelenül... de öreg kezünk reszketve kapaszkodik a küllőkbe, hogy még egy utolsó túrát kierőszakoljunk a sorstól... Végül kimerülünk, kezünkről lefoszlik a hús, ájultan elengedjük a szekeret, és élettelenül elterülünk a kerekek alatt...

 

15
Farnese Júlia

Augusztus végén, egy szerdai napon - úristen, ki tudná elfelejteni ezt a szerdát! - Domoszlayék báró Brudern párizsi lakására voltak hivatalosak. Friderika egy idő óta idegesnek és feltűnően elgondolkodónak látszott. Az urával napok óta éppen csak a reggelinél találkozott. Friderika kedélye az utóbbi időben észrevehetően megkeseredett, s valami melankólia itatta át az érzéseit. Brudernnel való barátkozása nem sokáig tartott. Köztük a szerelem felbomlott, minden nagyobb lelki megrendülés nélkül, lassan-lassan szétmállva, mielőtt tragikussá vált volna. És megtörtént, ami szerelmi bűntársak között a lehető legritkább esetben történik meg: hogy azért jó barátok maradtak. Mind a ketten belátták, hogy a további viszonytól maguk sem várhatnak egyebet, mint keserűséget.

Friderika a szakítással hitvesi hűségében is teljesen feloldozottnak érezte magát. Azzal vigasztalta lelkiismeretét, hogy Farkast soha egy pillanatig sem szűnt meg szeretni, és a szerelme most még nagyobb és tisztább, mint bármikor.

És vidám szívvel, szinte ujjongó örömmel - mint egy boldog, ártatlan gyermek - új izgalmak felé rohant...

Báró Brudern szalonjában a szellemi és pénzarisztokrácia, művészek és mecénások érdekes alakjai találkoztak. Apponyiék, a követek, az arisztokraták egy idő óta kissé elhúzódtak a báró nemzetközi társasága mellől, és úgy emlegették a Brudern-szalon vendégeit: a bohémek.

Brudern termeiben, amelyek egy kis kertes Szajna-parti palota első emeletén voltak, éjféltájban a világ legérdekesebb társasága szokott találkozni. Azon az emlékezetes szerdán komoly, tudós és előkelő vendégei voltak a bárónak...

Az ancien régime hangszerei ismét divatba jöttek, és finoman szenzitív lelkek számára nem lehet bajosabb és hangulatosabb zenét elképzelni, mint amilyen a violon d'amour melankolikus sóhajtása, vagy a mélyhegedű szenvedélyes bugása volt. Legutolsó számnak Rossi XVII. századbeli Varie Sonate-jét hallottuk, amelyben két hegedű és egy kithara beszélgettek egymással az égi szerelem szépségeiről.

- Imádom a kitharát. Hófehér akkordjainak olyan szaga van, mint a lothos leheletének - jegyezte meg egy hosszú német hölgy, akinek apró, hegyes kontya és világoszöld szeme Hegel spiritualizmusát juttatta az ember eszébe. A kis zeneteremből a Chaussée d'Antin hősei lassan kisurrantak egy kis szerencsejátékra. Az irodalom felkent papjai azonban együtt maradtak a clavecin körül - valamint néhány ifjú hölgy, akik reménytelenül szerették az irodalmat, s akiket a legteljesebb sikerrel szerettek az írók. Égi és földi szerelem, plátói és érzéki szenvedélyek így találkoztak egyetlen széplélek porhüvelyében. Valahogy ott maradt közöttük Farkas is, aki unta a szerencsejátékot, és szeretett szótlanul ülni, és a beszélgetést győzte hallgatással.

A társaság központja Mr. Brewster, az Edinburgh Encyclopedia kiadója volt, tagjai pedig doktor Lardner, a Cabinet Library szerkesztője, Bomer stuttgarti professzor, Latouche, a Figaro szerkesztője, valamint Andrieux Ferenc, a Collège de France-on az irodalom tanára. Hallgatónak Farkas mellé telepedett Guerin, a festő, egy nehéz beszédű kövér úr, aki szép Phaedrákat és Klütaimnésztrákat festett csinos aranykeretbe foglalt vásznakra.

- Ma nagyon előkelő és konzervatív napunk van - súgta Brudern báró tréfásan Friderika fülébe. - Marquise persze jobb szeretné, ha a Múzeum utcából is hoztunk volna néhány bohémet.

- Rossz kedvem van - válaszolt Friderika, és hófehér homlokán, az à la Giraffe frizura alatt, mintha aggodalmas és szomorú felhő suhant volna végig. Báró Brudern megdöbbenve nézte, hogy Friderika néha-néha egészen magába roskad, és homlokát összeráncolva, meggörnyedt háttal maga elé bámul.

A német hölgy a kithara hangjaiból már a keresztény skolasztika hófehér bárányainak bégetését hallucinálta, és egy bárány ártatlanságával nézett szeme közé Bomer stuttgarti professzornak, aki arról volt híres, hogy teljesen csupasz volt a koponyája, csak a tarkójáról előrefésült néhány ijesztően hosszú hajszál vont vékony barázdákat fejének sima ugarjára. Egyébről nem volt nevezetes.

Egy ifjú grófnő, akiről némelyek azt beszélték, hogy Robert Clementina név alatt erotikus regényeket ad ki, és a galliai nagy prímás szektájának követője, haragosan megszólalt:

- Őszintén szólva, ennek a régieskedő zenének a maga hamis és émelygős romantikájával, nem vagyok nagy barátja. Semmi igazság, semmi élet.

- Vive le verisme! - nevetett gúnyosan a Collège de France irodalomtanára.

De Claux grófnő nem sértődött meg, és tovább pattogott az irodalmi és művészeti szentimentalizmus ellen. Mr. Brewster azonban hidegen és közömbösen így szólt.

- Nagyon csodálom, hogy a grófnő nincs megelégedve a mai francia irodalommal, amelynek kilenctized része házasságtörésből és öngyilkosságból áll. És a körítés? Tolvajlás, gyújtogatás, erőszak, vérpad, pokol, a római kultusz perverz szokásai, vérfertőzés, varázslás és a nyilvánosházak tréfái. Hogy is hívják a mi modernjeinket? Balzac, Victor Hugo, Dumas, Sue, Musset meg mit tudom én, de annyi bizonyos, hogy több ízléstelenséget, tudatlanságot és erkölcstelenséget tisztára lehetetlen elképzelni, mint amennyit e borzas fiatal fickók könyveikben összehalmoznak. A modern irodalom, úgy látszik, azt tűzte ki célul, hogy minden undok vétket divatba hozzon, amely a XVIII. század végét meggyalázta.[1]

Mr. Brewster vérfagyasztó nyugalommal mondotta ezt, mint ultimátumot az összes szárazföldi íróknak, kritikusoknak és társadalombölcselőknek, akiknek az egyesült brit királyságok nevében - ha tetszik - minden pillanatban kész megüzenni a háborút.

A társaság tiszteletteljesen hallgatta az angolt, harmincegy kötetnyi enciklopédia tudós szerkesztőjét. Csak jó sokára szólt közbe Bomer professzor, miközben haját hátulról előre kétszer megtépázta, mint mikor a megkábult lovat üstökénél fogva életre ráncigálják.

- Ez mind semmi. A verizmus Franciaországban finom és elegáns játéka a szellemnek, de nálunk durva és erőszakos agitációvá lesz.

- Ön is haragszik a Jeune Allemagne-ra? - kérdezte ironikus mosollyal De Claux grófnő.

- Nem. Csak undorodom tőlük. Vagy nem kell-e nekem mint németnek elpirulni, ha látom, hogy literatúránk éppen akkor válik aljas blaszfémiává, amikor Mme Staël korunkat a génie allemand századának kiáltotta ki?

- Heine a napokban Párizsba érkezett.

Bomer tanár minden hajfürtje felemelkedett, mint egy paróka, amelyet titkos rugókon madzaggal lehet rángatni.

- Heine - sziszegte dühösen - közönséges szélhámos és hazaáruló. Sőt, mi több, istenkáromló. Börne mondja, hogy Heine Antikrisztust játszik, akinek Voltaire volt a Keresztelő Szent Jánosa. Heine prédikálta, hogy az öreg Isten már vérében fekszik.

- Ez még nem zárja ki, hogy lángelme legyen - szólt közbe Friderika, és Bomer felé fordult:

- Monsieur Bomer, ne haragudjék, én imádom Heinét.

- Marquise, ön nem ismeri a Jeune Allemagne-t. Ön nem ismeri Gutzkow és Wienbarg új világelméletét, amely a szép cselekedetben, vagyis a zabolátlan állati kéjben, az intézményes bujálkodásban, a hetéra-respublikában, egy általános és véget nem érő földi orgiában képzeli az emberiség boldogságát. Amely minden emberi életcélt "a kéjbe merítő pillanat" elérésében lát.

Bomer tanár úr hosszú fekete hajsávjai a megbotránkozástól, a fájdalomtól és a rémülettől kétfelé hanyatlottak, és vigasztalan bánattal csüngtek alá.

- Az ifjú németek tudtommal Goethe követői.

- Ők úgy mondják, a maguk igazolására. Goethében nem a szépet, hanem az erkölcstelenséget keresik, s erről az oldaláról akarják Goethe tekintélyét kirabolni.[2]

Bomer professzor a homlokán összetapadt néhány hajtincset alig tudta izgalmában szétválasztani. Ez okból a derék ember olyan volt, mint egy tatár kán, aki, egyetlen tincs kivételével, a fején is borotválkozik.

Friderika fegyvereit De Claux grófnő sietett megragadni.

- Ne túlozzunk, uraim! Valljuk be, hogy az új irodalomnak sokat köszönhetünk a haladás és a felvilágosodottság terén. A nőkérdés például...

- A nőkérdést például - vágott közbe Mr. Brewster - egészen jól megoldották a saint-simonisták.

- Nono, az csak elmélet.

- Elmélet, grófnő? Ön tehát még nem hallott Bazard és Enfentin urakról és a Politechnikum növendékeiből alakult hitközségről közös háztartással, közös feleséggel és hímekkel? Írók, művészek, szép, fiatal, romlott nők élnek így - mint ők mondják - a gyönyör egyetemes és demokratikus kultuszában. Ezt persze még kevesen tudják, mert a herceg hívei nagy titokban szervezkednek. De nincs a világon olyan kicsiny szervezet, hogy ne telnék belőle árulókra.

A grófnő egy cseppet sem ájult el a felháborodástól, mint ahogyan gondolni lehetett volna. Sőt bizonyos részvéttel sóhajtott.

- Szegény herceg. Mily vigasztalanul és tragikusan pusztult el ő, akinek - túlzásaitól eltekintve - alapjában véve igaza volt. A szépség kultusza, a hús és vér szabadsága szent dolog, ami sokkal előbb volt, mint az aszketizmus és a szüzességi fogadalom. Tudja, Mr. Brewster, én azt gondolom: az erkölcsi életben éppen úgy fedik a tények az igazságot, mint a fizikai világban. Az igazságot és a tényeket szembeállítani: haszontalan, fölösleges, sőt kártékony erőlködés. A természet nem hazudik, nem ravaszkodik, nem szimulál. Ha az emberiség érzéki vagy kéjenc (hiába mondjuk azt romlottságnak), a kéjelgés hozzátartozik az ember természetrajzához. Hogyha hatvan százalék asszony megcsalja az urát, akkor nem az asszonyokban, hanem a házasságban keresd a hibát.

- Vagy a férjekben - szólt közbe Guerin, a festő, aki miután ezáltal bebizonyította, hogy sem nem aludt, sem nem néma, szép lassan kiballagott a szalonból.

Mr. Brewster azonban nem tágított.

- Máshol van a baj, Madame. Ott, hogy a bűn tökéletesen organizálva van, s ha a Palais Royalt nem is fertőzik meg többé az asszonyi demagógok, Párizs ma is a legkedveltebb találkozóhelye a pénznek és a női testnek - Párizs ma is a legfinomabb, a legartisztikusabb és legnagyobbszerű bordélyháza a világnak. A régi rezsimben csak a főurak, az előkelő semmittevők, az udvar és az ezekből élő művészet volt erkölcstelen, ma a hivatalnok, a kereskedő, az iparos felesége árulja magát öreg, kiélt milliomos tőkepénzesnek, nyugalomba vonult üzletembernek, a császár háborúi alatt meggazdagodott hadiszállítóknak és a faluból fölrándult rentier-knak. Ez Párizs.

- Ugyan! - kiáltott közbe Latouche, a Figaro szerkesztője. - Mit nyertünk a júliusi forradalom által? A Saint-Germain helyébe a Chaussée d'Antin lépett, amely a régi világ erkölcstelenségét majmolja, éppúgy prédára csapva le a comptoire-ból, mint egykor grófjaink a hűbéri várakból. És megrabolja a polgárt pénzétől, feleségétől és leányától.

De Claux grófnő nem bírta tovább:

- Ahány szó, annyi túlzás; ahány gondolat, annyi előítélet. Hogy a Szajna-parti tőzsérek úriasszonyok köréből szedik-e szeretőiket, vagy M. Véron operájából, az egyre megy. Vagy ön azt hiszi, M. Latouche, hogy a nőnek csak a szenvedéshez és a gyermekszüléshez van joga?

- Szent isten, grófnő, ön a szabad szerelmet hirdeti!

- Ahogy vesszük. Ha a szabad szerelem annyi, mint az asszony védekezése a férfiúi hűtlenség, brutalitás és meg nem értés ellen, akkor, igen, a szabad szerelmet prédikálom. De ha a szabad szerelmet úgy értik, hogy a házasságban élő férfinak szabad ágyasokat tartani, s ágyasai oltárán a feleséget, mint valami húsvéti bárányt föláldozni - akkor tiltakozom a szabad szerelem ellen.

- Madame, a házasság az isteni és emberi erkölcs legerősebb fundamentuma...

- ...Annak az erkölcsnek, amelyről éppen most mutatta ki oly meggyőzően Mr. Brewster és M. Andrieux, hogy sem Párizsban, sem a jámbor Németországban se híre, se hamva: ennek az erkölcsnek csakugyan a házasság az alapja. Egy lelkes orvostól hallottam, hogy húszéves gyakorlatában csak két jó házasságot talált; az is érdekházasság volt mind a kettő. Uram, ha ön azt állítja, hogy a mai erkölcsi életnek a házasság az alapja, akkor ön nagyon lesújtó kritikát mondott a házasságról.

Farkas megijedt, hogy a szenvedélyek túlságosan elragadják e szép és tudós társaságot. Gondolta, nem árt, ha kibékíti az ellenfeleket.

- Én azt hiszem, az emberiség nagyban és egészben mindig egyforma. Az emberiség mindig imádja önmagát. A római császárok, Farnese Júliák és Borgiák édes testvérei a mi nagyon szeretett Lajosainknak, és erkölcseik miben sem különböznek a sansculotte-ok és az Ész istennőinek bacchanáliáitól, vagy a szaturnáliáktól és a huszita adamiták meztelenségkultuszától. Az emberek nagyobbára mindig egyformák, csak a hírük változik. Azt hiszem, nem volna lehetetlen az ókeresztény századok vagy a keresztes hadjáratok idejéről bebizonyítani, hogy legalább annyi fájdalmas és perverz bujaság volt bennük, mint a zsidó ebioniták vagy az indus fakírok életében. Minden korról be lehet bizonyítani, hogy az volt a legállatibb, de azt is valószínűvé lehet tenni, hogy az volt a legangyalibb korszaka a világtörténelemnek. Dialektika dolga. Beállítás és megvilágítás, bizonyos vonások kiszedegetése és csoportosítása, semmi más. A világtörténet is csak hangulat, az én vérmérsékletem és kritikai kedvem szubjektív reflexe... Az emberiség sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen... az ember sem nem angyal, sem nem ördög... az ember - ember.

De Claux grófnő bársonyos pillantásával végigsimította Farkas arcát, mintha gyengéd előleget kínálna elkövetkezendő hálás és odaadó órák rajongásából. A társaság többi tagjai azonban összesúgtak:

- Mily barbár cinizmus.

Mr. Brewster arca kivörösödött, agyát elöntötte a vér, és brit gőgjében mérhetetlenül megsértve érezte magát. Lihegve kapkodott zsebeihez, és frakkjának mélységeiből kirántotta a Tribune egy példányát.

- Ha ön hajlandó amellett kardoskodni, hogy erkölcsi állapotaink nem gonoszabbak a normálisnál, olvassa el a Tribune mai számát... Egy rövid kis riport van benne, a Múzeum utca rejtelmes Farnese Júliájáról.

E pillanatban De Claux grófnő megragadta Farkas karját, és szinte ellenállhatatlan erővel vonszolta magával.

- Monsieur Domoszlay, jöjjön a játékterembe... rosszul vagyok.

A többiek ezalatt a boldogtalan angolt vonszolták el az ellenkező irányba...

Mr. Brewsteren, az Edinburgh Encyclopedia harminchét kötetének szerkesztőjén kívül mindenki tudta, hogy a szerdai Tribune ocsmány krokijának hősnője, Farnese Júlia: Friderika volt.

A büszke és a világtól fényesen elszigetelt angol tory után a zeneteremben csak egy öreg generális maradt, aki a heves disputa alatt, akárcsak egy szörnyű tüzérségi párbaj közben Austerlitznél, szép csendesen elaludt. Ez volt az egyetlen ember, aki Brudern báró reuniójáról kellemes emlékkel távozott.

Farkas kiment a foyer-ba, egy lakáj zsebéből kivette a szerdai Tribune-t, a cikket elolvasta, De Claux grófnőtől néhány lovagias szóval elbúcsúzott, előhívatta a kocsiját, Friderikát maga mellé ültette a bakra, kezébe kapta a gyeplőt, s egy keményet pattantott az ostorral.

A négy sárga, mint egy modern kvadrigának négy modern táltosa, kecses és daliás ugrással eliramodott a Neuilly út felé.

 

16
Szeretlek

...A Charoussel-híd közelében, a Múzeum utca 13. számú ház negyedik emeletén, egy nagy műteremablak mellett sorakozó apró, kerek, színes üvegtáblákon minden éjjel erős fény szűrődött át a Louvre háta mögött uralkodó baljóslatú sötétségbe. A műterem bérlője Barbeille szobrász Marseille-ból, egy húszéves, tehetséges, hegyesre nyírt szakállú szőke ifjú. A műtermében szép szobrok készülnek Marseille városának, amely fiatal és tehetséges fiát nagyon szereti, és a városházát az ő műveivel akarja díszíteni. Barbeille szobrász szép volt és fiatal, mint a faunok és szatírok, amelyek vésője alól kikerültek.

...Így kezdődött a Tribune szerdai számának riportja, amely apró betűs fejezetekben, mint egy rémregény, a következőképpen folytatta:

...Ki hitte volna, hogy a csendes műteremablak mögött az új rezsim egyik leggyalázatosabb botránya lappang? E botrányt már néhány napja leleplezte a rendőrség, áldozatát, a szegény fiatal szobrászt eltemette (hogy sírtak a Múzeum utca 13. számú ház dohánygyári munkásnői és a Rue de Rivoli áruházainak midinette-jei!), de a bűnök forrása felé egy magas és sérthetetlen nemtő palládiuma borul... csitt... Monseigneur még meg talál haragudni, és megvonatja lapunktól a kiadás jogát... A botrány ezelőtt egy hete pattant ki. A fiatal szobrász, aki Marseille városházára szép allegóriákat tervezett, levetette magát a negyedik emeletről. Csodák csodája, még vagy huszonnégy óráig élt. Micsoda huszonnégy óra volt az! Fájdalmában, dühében és halálfélelmében - halkan, mint ahogyan a haldokló hörög - a nyomorult ördög megvallott egyet-mást a tragédiájából... Hogy ezelőtt három hónapja megismerkedett L. Fr. marquise-zal, egy keleti oligarcha feleségével. A-g hercegnő barátnőjével, egy osztrák generális mostohaleányával, a világ egyik legszebb, legeszesebb és legromlottabb teremtésével. A társaság kibérelte a Múzeum utca 13. számú ház negyedik emeletét, csodálatos bizarr fénnyel berendezte, úgy, hogy ha az ember a pókhálóval bevont hátsó lépcsőn moslékosdézsák, meszelők és szemetesládák között a legfelső emeletre felballagott, s a műterem egy vászonajtaján a kerek ablakos padlásszobákba lépett, egy elvarázsolt paradicsom közepében képzelte magát. Óh, mily poétikus kis szerelmi fészek volt ez, fenn a magasban, közel a szemérmesen pislogó csillagokhoz, Párizs háztetőinek, kéményeinek és füstjének ködbe vesző régióiban. Kis gyermekeink ilyen magasan képzelik a mennyországot és az Istent, akihez lefekvés előtt imádkoznak... Sajnos, e mennyországban nemcsak szerelmesek turbékoltak, de a padlásszobák brokátos, bársonyos, selymes enteriőrje a legelőkelőbb társaság kártyabarlangja volt, amelyben egy B... herceg, aki általános hódolat közepette játszotta a legfelsőbb háziúr szerepét, a szerencsétlen szobrász vallomása szerint, egyetlen este félmillió franc-t veszített. B... hercegnek nem ez volt az első kártyavesztesége, valamint L. Fr. marquise-nak sem Barbeille szobrász volt az első szeretője. Ők hárman szerelemben és föld feletti vagy föld alatti kártyabarlangok berendezésében egyképpen utolérhetetlen művészek voltak, bár az igazsághoz híven meg kell állapítani, hogy Fr. marquise csak úgy, utólagosan, mint a Louis Quatorze grande dame-jainak egy utolsó példánya, került a Múzeum utca 13. számú ház függőkertjei és aranyhegyei közepébe. A lakosztály névleges tulajdonosa Barbeille szobrász volt, aki a világ legkülönösebb társaságát gyűjtötte maga és marquis-nője köré. Kóbor német filozófusok, dél-oroszországi hercegek és ikonfestők, olasz szemfényvesztők, a dendizmus kalandor képviselői, angol zsokék és amerikai nábobok találkoztak itt Monseigneurrel, az egész társaság legfőbb patrónusával, akinek nevét nem szabad még csak kiejteni sem. A marquise azonkívül szerette az ifjú szobrászt, és valószínűleg szereti a férjét is, akivel, úgy hisszük, csak vasárnap délelőttönkint találkozik, miután a kapucinusok szentelt vizével meghintvén homlokát, minden földi bűnt és gyarlóságot lemosott a lelkéről. Így hentergett a marquise három hónapon át, tökéletes dendik és fiatal eszelős zsenik, szélhámosok és nimfomániás arisztokratanők zsúrjain... amikor a fiatal szobrász egy túlságosan bő lakoma után eszét vesztve a szerelemtől, féltékenységtől és a reimsi boroktól, hűtlen marquis-nőjével való civódása közben, leugrott a negyedik emeletről...

Öt év óta Párizsban minden napra egy öngyilkosság esik, s ezek a véres tragédiák kilencven százalékban az érzékek gyönyöreinek és a játékdühnek a számlájára írandók. Játékdüh tartja hatalmában a mai Franciaországot és a polícia titkos társ a játékbarlangok üzletében. Barbeille szobrász borzalmas adatokat közölt a fajtalanság és a nyerészkedési szenvedély orgiáiról. VI. Sándor pápa lakomái voltak ezek - ők maguk is így nevezték a Múzeum utca 13. számú házban rendezett vacsorákat, aminthogy maguk között e bizarr társaság tolvajnyelvén Monseigneurt VI. Sándor, a marquise-t pedig Farnese Júlia néven emlegették. Az erkölcstelenség a Szajna bal partjáról átköltözött a Louvre környékére, s a bűn most rejtekajtók mögött garázdálkodik, míg a nagyon szeretett Lajos alatt kiült a kirakatba, vagy díszhintóban vonatta magát.

Egy föld alatti és egy manzárdváros alakult ki, az igazi tisztes, erkölcsös és dolgozó Párizs alatt és felett. És ennek a titkos szektának három osztrák arisztokrata asszony a papnője; három démon, akiket a kormány, a diplomácia, sőt még magasabb hatalmak védnek. L. Fr. marquise szent és sérthetetlen, mint egykor Dubarry vagy Pompadour asszonyok voltak. Barbeille szobrász, miután elmondta életének szomorú történetét, a gyűjtőkórházban elvérzett. Holttestét sebes ügetésben kivitték a szegények temetőjébe, amelynek mélyéből néhány év múlva bizonyára kimossák a Szajna alattomos hajszálcsövei. A három démon közül pedig tudtunkkal még egyetlenegyet sem tartóztattak le...

Ezt írta és még sok egyebet a Tribune, és Mr. Brewster majdnem felolvasta a cikket, hogy meggyőzze Domoszlayt a társadalom roppant elerkölcstelenedéséről.


A neuilly-i úton, hűvös nyárutóján, éjféli egy órakor magas angol coach-t röpít a négy sárga sárkány. Domoszlay Farkas viszi haza a feleségét báró Brudern estélyéről. A lovak patáinak ütemes csattogása monoton ritmusba szedi a lágyan gördülő kerekek zörgését. Az ég kék és csillagos, a levegő hideg, az éjszaka bámész, mozdulatlan és minden barátság nélkül való. A fák lombja mégis - isten tudja, mitől - folyton reszket, zúg-zörög, mint babonás boszorkányzümmögés valamely átkos hegytaréjon.

Farkas komolyan ül jobbról a bakon a prémbe és tollba burkolt Friderika mellett. Komor nyugalommal, kissé előrehajolt testtel, nézi a lovakat, izmos kezében keményen összefogva a gyeplő szárait. A négy sárga ló büszkén, délcegen, majdnem kihívó hetykeséggel szalad a kocsi előtt sebes trappolásban.

- Nincs ilyen négy ló több az egész magyar futta földön.

Ezt gondolta magában régi nomád magyar gondolattal István, a hátul ülő parádés kocsis, aki Párizsból egyebet sem látott, az egész körülötte rohanó tarkabarka életből egyebet sem vett észre, mint azt, hogy a négy sárgának nincsen párja széles e világon.

Tripp-trapp... sötétkékesbe játszó bokrok és fák sebesen tűntek el hátrafelé. Barátságtalanul és hidegen ingatták fejüket öreg jegenyefák, s fejük mintha beleütődnék az égen lassan ballagó szürke fellegekbe. Alant néhány szentjánosbogár fénye villant.

Finom por támad a kocsi mögött, s mint egy lenge uszály, kúszik mögötte szakadatlanul.

Farkas keze erősen tartja a négy ló száját, és óvatosan, de ösztönszerűen kerüli ki a süppedéseket. Esze a Tribune cikkén jár, amelynek apró, de becstelen betűit mintha belenyomtatták volna az ő agyába is. Szóról szóra emlékszik az egészre.

...Egy osztrák generális mostohaleánya... A-g hercegnő barátnője, a fajtalanság és nyerészkedési szenvedély orgiái...

A gyalázat, a düh, a kétségbeesés gyötrelme egyelőre megdermedt a lelkében. Csak a szája széle volt halavány és keskeny, mintha egészen felszívódott volna a fogai közé. Rettenetesen félt valamitől. Tulajdonképpen nem is maga a tény forgott a fejében. Azzal, hogy Friderika egyszer majd megcsalja, leszámolt, mint a mártír a kínhalállal. Idegrendszerét hónapok óta preparálta, a lelkét erősítette, roppant lelki és testi előkészületeket tett, hogy méltóképpen fogadja az elkövetkezendő nagy összeomlást. Hónapokon át élt egy kimondhatatlan nagy baj előérzetében, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy azt sem elhárítani nem lehet, sem megszökni előle nem szabad. Most, egy kis perverzitással, szinte örömnek tudná nevezni azt az érzést, hogy túl van az egészen.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy a szobrász öngyilkossága ezelőtt egy héttel történt... Egy hete... Istenem, azóta hányszor látta Friderikát, és hányszor csodálta, hogy az arca milyen üde, a szemei milyen tüzesek és sóvárgók, a szája milyen piros, az egész lénye milyen vidám, egyszerű, természetes... mint egy gyermeké. Milyen nyugalommal, milyen lebilincselő bűbájjal, milyen egészséges és üdítő vidámsággal csevegett, kacérkodott, hódított azóta is... ez az asszony vagy ártatlan, vagy valami hibának kell lenni vagy a tényekben, vagy az emberi észben, vagy Friderika agyában...

...A marquise szent és sérthetetlen, mint egykor Dubarry, VI. Sándor és Farnese Júlia... Ó, istenem, ő tavaly karácsonykor Farnese Júlia karcsatját adta neki ajándékba.

Tripp-trapp... a négy sárga meghorkant és félreugrott. A lovak egy túlságosan sűrű és kinyúló bokor árnyékától ijedtek meg. Vagy álmából felriasztott nyúl szaladt át az úton? Friderika felsikoltott, és belekapaszkodott az ura karjába. A közelben egy vándorlegény kárörvendve felkacagott az árokból. Aztán tüzet csiholt, és bosszankodott, hogy Monsieur-nek és Madame-nak nem történt semmi baja.

Farkasnak eszébe jutott, hogy milyen boldogság lehet szabad, gondtalan, egyszerű vándorlegénynek lenni, asztalosnak vagy kocsigyártónak, vagy gombkötőnek. Munkát keresni, városokat látni, szép leányok reszkető keblén megpihenni, sokat nem okoskodni, hanem ha unja a dolgot, csendesen odábbállani.

Milyen nehéz és fájdalmas dolog regényhősnek szegődni, szerelmi botrányokban szomorú és mulatságos harmadiknak lenni, egy vad, buja, gonosz, de isteni arányokban nagyszabású nőt az életen végigkísérni: Domoszlay Farkasnak lenni és La Bouche Friderikát szeretni... Hej, a budai bagolyvár csendjében, vagy a domoszlói kúria öreg fehér falai között a pipázóban kandalló mellett üldögélni, legyeket nagy bőrcsapóval üldözni, agárkutyát idomítani, római leletek értelmét megfejteni mennyivel boldogabb állapot volt a mostaninál! Ez a gondolat egy pillanat alatt suhant át az agyán, s nem tartott tovább, mint a vándorlegény szerszámából kipattanó szikra villanása.

Tripp-trapp... a lovak patája egyforma ritmussal csattogott a márványkeményre hengerelt úton, és Friderika a belső sejtelem dermesztő lázában reszketve, szinte hideglelősen idegessé lett. Félt, hogy a rohanó kocsi fölborul. Félt, hogy a lovak elragadják. Félt, hogy leszédül magas üléséről, s a lovak közé hullik. Félt valami éjjeli rablótámadástól, St.-Antoine-beli csavargók késétől... Félt... Egy nagy zökkenésnél úgy érezte, hogy a kerekek valami élőlényen mentek át... Csak nem egy ember testén?

Farkas a Tribune cikkét mondogatta magában, befelé, a torkába nyomkodva az egyes szavakat: orgia... játékbarlang... Farnese Júlia...

A démon itt ült mellette. Mit, démon? Egy huszonkét esztendős asszony, egy még majdnem gyermek, akinek még nem volt ideje sem jónak, sem rossznak lenni, aki még sohasem csalódott és sohasem szenvedett, aki a gyermekkor féktelen szeszélyeit űzi most is... mit tegyen egy gyermekkel, akinek fogalma sincs a jó és rossz között való különbségről? Huszonkét esztendős asszony, ebből huszonegyet pajkos gyermeki csintalanságok között töltött, a huszonkettedik alatt pedig az életviszonyoknak, az impresszióknak, a hangulatoknak, az eseményeknek és érzelmeknek olyan viharain ment át, amelyek egy öreg bölcs lelkének egyensúlyát is megzavarhatnák.

Kétségtelen, hogy Friderika ártatlan... de ő azért sokszorosan és gyalázatosan megcsalt ember, nyilvánosan, síppal-dobbal, szinte kivilágítva megbecstelenített férj... a helyzete durván, primitíven és undorítóan gyalázatos. Friderika ártatlan. De azért meg kellene ölni ezt az asszonyt és mindenkit, aki neki a gyalázatban társa, sugalmazója, tanítója és mentora volt. Késsel kellene nekirohanni, vagy bunkósbottal, mint a veszett kutyának... de haj, egyelőre inkább sírni tudna, és kérdőre szeretné vonni az Istent, hogy miért enged meg ilyen iszonyú igaztalanságot. Sírni tudna, megsiratni Friderikát, akit kimondhatatlanul, szíve mélyéből sajnál. Azt érezte, amit az apa vagy az anya érez, mikor egyetlen, becézett szép kis leányáról megtudja, hogy valami utálatos fickónak könnyelműen odaadta a becsületét.

Farkas oly erősen fogta a gyeplőt, hogy a lovak... tripp-trapp... tisztára szájukkal vitték a kocsit.

Friderika didergett...

Szemei előtt véres víziók rohantak tovább. A Caffè Greco... a német szobrász, aki átvágta az ereit... a Nobile... szentséges isten, szegény derék Nobile, milyen irtózatos voltál a ciprusfa alatt, kékre dagadt arccal, végignyúlva a kőpadon! Látta Barbeille-t a véres tagjaival, habzó szájával, kifolyt szemeivel... Istenem, miért kellett ennek mind így történnie.

Miért kellett megismernie Brudernt, a király unokaöccsét, Fontainebleau-t, a Múzeum utcát... szegény Friderika olyan bűnösnek, olyan elhagyatottnak, olyan halálraítéltnek érezte magát. Lopva, egy szempillantásra, felnézett Farkasra, hogy irgalmasságot olvasson le az arcáról. Farkas azonban mereven ült a helyén, és erősen tartotta a gyeplőt, és olyan volt, mint a halálos nyugalom, a gyilkos egykedvűség, a Sors, a Végzet, a bosszúálló Isten. Friderika fázott és verejtékezett. Bizonyos volt benne, hogy Farkas mindent tud. Érezte, minden elveszett.

Ő, aki soha az életben senkitől és semmitől sem félt, most kezdte félteni az életét. Szinte eszelősen kapaszkodott egy hirtelen fölvillant gondolatba: leugrik a rohanó kocsiról, és beszalad az erdőbe... Szeretett volna segítségért kiáltani, és magában meghalt édesanyja nevét mondogatta. Ájulást érzett. A gyomrában valami borzasztó émelygés kezdődött, a vérét szaladgálni érezte az ereiben, s az agyában mintha valami sisteregne.

A csillagos párizsi ég majdnem olyan világos lett, mint nappal. Az éjszakának különös üde és egészséges illata párázott, s a neuilly-i árnyas út jól megépített talaján szinte repült a négy sárga.

Farkas a hevesi rétek szagát érezte. Szerette volna megállítani a pillanatot, hogy ne tudjon semmit, ne érezzen semmit, csak azt a hevesi földszagot, a hevesi éjszakának, hevesi fáknak, az egyszerű, tiszta, hűséges és becsületes erkölcsű hevesi életnek illatát. Hej, ha nem kellene semmit sem kérdezni, nem kellene semmit sem megtudni, vissza lehetne fordítani az idő kerekét két esztendővel, vagy... vagy ha nem, hát valahogy ki lehetne könyörögni Istentől, világok, poklok és mennyek hatalmától, hogy ez a szép, tarka, fehér foltos, szürkéskék csillagos ég leszakadjon rájuk, és temesse el az ő fájdalmukat.

- Friderika! - ordított fel olyan fájdalmasan, olyan kétségbeesett férfijajjal, olyan borzalmas és erős kiáltással, hogy a lovak ijedtükben megállottak.

Friderika úgy érezte, hogy meghasad alatta a föld. És egyszerre nagy megnyugvás szállt a lelkébe. Mint egy beteg fehér madár, összehúzta magát, lehajtotta a fejét, féloldalra dőlt, s Farkas alig tudta estében visszatartani. Sápadtan és hang nélkül összerogyott, végignyúlt Farkas karjában. Teljes testi-lelki jóérzés szállotta meg az öntudatát. Hála isten, hogy vége van a kétségnek, a szorongattatásnak, a félelemnek.

Friderika mosolygott. Szemei nyitva maradtak. Ajkai megkeskenyedtek, a vér kiszaladt belőlük, de reszketősen suttogtak valamit.

Farkas lehajolt hozzá. Kezét az asszony szívére szorította. A szíve nem dobogott, csak a szája reszketésén látszott, hogy még van benne élet. Iszonyúan erőlködik, hogy mondjon valamit.

- Farkas... szeretlek...

Mire hazaértek, La Bouche Friderika marquise meghalt.

1831. október huszonötödike volt aznap.