A torkos fiú
szerző: Mikszáth Kálmán
(Eredeti népmese)
Volt egyszer egy szegény asszony s annak igen együgyű és torkos fia. A szegény asszonynak volt egy kecskéje is, melyet fejt, de annak a tejét mindig megitta a torkos kamasz, mert már nem volt mai gyerek, jóformán katona sorban állott.
Anyja eleget korholta, pirongatta, de csak nem használt semmit. Ő folyton megitta anyja elől a tejet, annak szegénynek nem jutott sem reggelire, sem uzsonnára. S valahányszor nagyokat húzott a köcsögből, mindig megbosszantotta az édesanyját.
- Ez a mi kecskénk olyan kevés tejet ad. Mért nem vesz édesanyám még egy kecskét?
Nem volt neki elég a tej, mert aki torkos, annak semmi sem elég.
Hanem egyszer csúfosan megjárta. Anyja éppen nem volt otthon, átsuhant a szomszédék kecskéjéhez, kifejte a tejet és megitta, azután az itthoni tejet is felhörpintette. Szörnyen megfájdult a gyomra. Mintha az ördög kaparta volna a tíz körmével belülről.
Lefeküdt az eperfa alá a ház előtt, és ott jajgatott siralmasan.
Arra megy a falu bábája, kérdi tőle:
- Mi bajod van, te pákosztás Jancsi?
- Jaj jaj jaj! Sok kecsketejet ittam, nénémasszony, fájdalmakat érzek tőle.
- Az bizony nagy baj - mondá a falu bábája. - A múltkor is az történt innen a hetedik faluban, egy ember annyi kecsketejet ivott, hogy egy gödölyét szült tőle.
Megijedt erre a mi Jánosunk, hol elsápadt, hol elpirult erre a gondolatra. Oh, ez a rettenetes nagy szégyen! Ő azt nem élné túl, ha megtörténnék. Ő bizony inkább elbujdosik a világba. Legalább idegen emberek közt érje a szörnyű csúfság!
El is bujdosott legott, s ment, mendegélt réteken erdőkön körösztül. A hó csikorgott a lábai alatt, a zúzmara megfogta haját, szemöldjeit, de ő ezt mind nem érezte, mert a hideg nem csípte olyan nagyon, mint a gyomra.
Az egyik erdő szélén egy csizmát talált. Már homályosodni kezdett. Szürke felhők leültek a hegyekre. Az esti félvilágosságban nem vette észre, hogy a talált kordován csizmákban benne vannak a lábak is, úgy, ahogy valamelyik torkos farkas bennhagyta, mikor az embert megette belőlük. Vállára vette a csizmákat s valamivel vígabban ügetett, mert gyertyafényt is látott nem messze: ott legalább szállást kérhet éjszakára.
Egyenesen a fénynek tartott, és egy házikóhoz ért. Egy galambősz öreg ember lakott ott egy szelíd képű anyókával.
- Fáradt utas vagyok - köszöntött be az öregekhez -, nem adnának szállást reggelig.
Az ősz gazda a kezén fogta nyájasan, a vén anyóka pedig ráncos kezeit dörzsölte örömében, s mind a ketten rámosolyogtak.
- Szívesen, édes fiam. Gyere be, pihenj meg, kedved szerint. Éppen kenyeret sütöttünk, meleg az első szoba.
A szegény fáradt fiú alig bírt már bevánszorogni, mert a gyomorfájás is bántotta, egészen odavolt. Megköszönte szépen a kínált vacsorát. »Ne is fáradjanak kigyelmetek. Én nem ehetném. Nagyobb szükségem van nekem most egy kis üdítő álomra.«
- No, hát akkor aludj édes fiam - mondták a szíves öregek, s lábujjhegyen tipegve jártak a szobában, hogy ne zavarják.
Jancsi kikereste magának a legjobb helyet a meleg kemence előtt. Csak egy kis pokrócot kért. A talált csizmákat pedig letette a feje alá párnának, s olyan édesdeden elaludt rajtuk, hogy azt ugyan fel nem költötte volna az ágyúdörgés sem.
Annál kevésbé az öreg gazda, ki egyszer éjjel bement hozzá egy lámpással. Mert az történt az éjjel, hogy az öregeknek egy kecskéje megellett ott künn a szinkében, de a kis gödölye nagyon didergett. A szinke hasadékán át besivított a szél, mintha a gödölyének dalolna, de az annak nem tetszett.
Az anyóka, aki szinte felkelt megnézni az új gödölyét, azt mondta a férjének gondolkozva, rángatva jobbra-balra szép, bodros főkötőjét.
- Kedves öregecském, megfagy ez a kis állat itt reggelig. Vidd be az első szobába, ahol a vendégünk alszik, a melegre. Ott majd megelevenedik szegényke!
Azért ment hát be az öreg apó éjfélkor, hogy a gödölyét oda tegye a vendég mellé, a pokróc egyik csücskére.
Hajnalban ébredett fel a mi Jánosunk könnyedén, egészségesen; minden fájdalmát elvette az édes álom, hanem elrémülve kiáltott fel, amint megpillantotta maga mellett a kis gödölyét, mely mekegett és nyájasan mereszté reá szemeit.
- Megtörtént! Hát megtörtént!
Nosza, be se várta a reggelt, kiosont a szobából, s futott tüskön-bokron keresztül az iszonyú szégyen elől.
Reggel, mikor az atyus és az anyóka beléptek, hogy a vendégnek reggelit vigyenek be, összecsapták a kezeiket ijedtökben. A vendég nem volt sehol. Csak a csizmái hevertek ott s azokban a lábaiból egy-egy darab.
- Az átkozott gödölye megette a vendégünket öregecském... - szólt az öregasszony könnyezve.
- Úgy van - bólongatott a fejével szomorúan az atyus. - Ez egy rettenetes gödölye. Teringette, ezt a gödölyét agyon kell ütni.
Az anyóka behozta a szekercét, s a kis gödölyét agyonütötték ártatlanul.
A félkegyelmű Jancsi pedig addig futott, míg egyszer csak megint otthon találta magát az anyjánál. Elmondta, hogy mint járt, s azóta sohasem ivott többé kecsketejet, sem nem volt torkos semmiben.