A toll meséje

A toll meséje szerző: Balázs Ferenc

        Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala s az íróasztalon egy tolla. ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében.
       A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat.
       Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett.
       Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik.
─ Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret ─ barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek.
─ Meghalnék, ha nem szeretne ─ feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami.
       Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat.
       A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a tollszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel.