A tizennégy karátos autó/Nyolcadik fejezet

← VII. fejezet

A tizennégy karátos autó
szerző: Rejtő Jenő

IX. fejezet →

VIII. FEJEZET

1

- Uram! Miért nem kopog az ajtón, ha benyit valahová!

- Ezt a lakosztályt én bérlem!

- De a szekrény az én magánlakom! My house is my castle!

- Vanek úr! Én a mennyekből hullottam alá.

- Mégis én ütöttem meg magamat!

- Önnek jelentkeznie kellett volna Marseille-ben a légiónál. Felvette az ezer frankot, és ennek dacára itt van. Becsapott!

- Hazudik!

Vanek úrnak rendkívüli erőt adott az igazságában hívő, önérzetes polgár fenséges gőgje.

Gorcsev viszont nem bírt ránézni a nevetés ingere nélkül Vanek úr cvikkeres arcára, tömött, fekete bajuszára.

De az eset súlyos volt, és Gorcsev minden igyekezetét megfeszítve komoly, sőt fenyegető maradt.

- Ugyebár - mondta Vanek úr kitörésére -, tisztában van azzal, hogy én most leütöm önt.

- Ebben egy percig sem kételkedtem... De úgy állok itt, mint Galilei. Üssön meg! Törjön össze! Égessen el!... És mégis mozog a föld!

- Önnek nem áll jogában tisztességes csillagászokhoz hasonlítani magát, miután becsapott.

- Ez alantas rágalom.

- Ha nyomban nem magyarázza meg az esetet, akkor begyömöszölöm önt a sámfák közé, és a szekrényhez tolom a nagy tölgyfa asztalt, hogy bennrekedjen!

- Egy Galilei az ilyen eljárást is emelt fővel viselte volna el.

- Magyarázatot követelek!

- Megkért, hogy helyettesítsem egy napra a légióban, és ezért ezer frankot ad. Így van?

- Így.

- Azért intéztem el más módon a helyettesítést, hogy ön ne maradjon titkár nélkül - és a mellére csapott. - Mert talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy úgyszólván nélkülözhetetlenné tettem magam. Odaálltam hát a laktanya elé, és megszólítottam az első szomorú külsejű urat, aki szemmel láthatólag újoncnak akarta felvétetni magát. Könnyen rábírtam, hogy vállalja az ön helyettesítését, és adtam neki 500 frankot. Így körülnézhet veszély nélkül a légióban, és ha meggondolja magát, holnap visszaléphet, amikor ön leváltja őt, Goliczer úr.

Gorcsev nem javította ki.

- Most tehát mi a helyzet, Vanek úr?

- Hogy önnek van a légióban egy helyettese, nem veszítette el a titkárját sem, és nekem maradt ötszáz frankom. Illetve, a titkárját azt elveszítette, mert megsértett, és azonnali hatállyal távozom de - fejezte be emelt fővel - mégis mozog a föld! Ezt jegyezze meg jól, uram!

És kihúzta a szekrényfiókot, hogy magával vigye régi kabátját, fürdőruháját, esernyőjét és egy fényezett borjúszegyet, némi uborkasalátával.

- Szeretném jóvátenni, ha megbántottam - mondta Gorcsev bűnbánóan.

"Talán még nem késő" - tűnődött Vanek úr, és a salátát gyorsan visszatette, mert kiloccsant a cipőjére.

- Én megkövetem önt!

- Hát nem bánom. Még ez egyszer maradok. De jegyezze meg: én még sohasem hazudtam.

- És mégsem mozog a föld - mondta szomorúan Gorcsev -, mert akkor megnyílna most ön alatt.

2

Másnap délelőtt:

- Petrovics úr!

Gorcsev felébredt. Titkára állt az ágya mellett, talpig ágyterítőben.

Ezt pizsama helyett hordta éjszaka a szekrényben, és így, ha átborította jobb derekáról a bal válláig, olyan volt, mint Julius Caesar megszemélyesítője egy amerikai burleszkben.

- Keljen fel - ismételte türelmesen. - Önnek jelentkeznie kell a légióban ama bizonyos Cortot helyett! Felkelni!

- Mondja maga pióca...

- Vanek úr vagyok...

- Mondja, Vanek, maga pióca úr, mit törődik velem?!

- Nem szeretem, ha régi, meghitt barátságunk vége az lenne, hogy csalódom önben, Zwillinger úr!

Gorcsev úgy ugrott fel az ágyból, mintha meggyulladt volna alatta.

- Ember! Mindent megértek, de azonnal magyarázza meg, hogy a Zwillingert honnan vette, mert idegrohamot kapok.

- Nem erről van szó! Én saját személyemben garantáltam önért Cortot úrnak, aki helyettesíti.

- Rendben van. De honnan vette a Zwillingert?

- Tréfa volt, jól tudom, hogy ön alapjában véve Petrovics.

- És ki ez a Cortot? Miért állt a légióba?

- Hazaszeretetből. Örökre kitiltották Franciaországból, bűnözésért. Most titokban visszatért, és beáll a légióba.

- Imponáló!

Gorcsev gyorsan felöltözött. Még elérték a vonatot és a déli harangszó előtt Marseille-ben voltak.

A Fort-St.-Jeanhoz vezető úton Gorcsev kezet nyújtott Vanek úrnak.

- Köszönöm mindazt, amit értem tett.

- Nincs mit. Csak a kötelességemet teljesítettem, Petrovics úr. Ettől függetlenül közölje velem megbízatásait.

- Nem hiszem, hogy a légió szolgálati szabályzata akár csak egy titkárt is engedélyezne a közlegények számára.

- Én azonban polgári személy vagyok, akire a szolgálati szabályzat nem vonatkozik.

- Igazán meghat a ragaszkodása. Most jut eszembe, hogy mégis megkérném valamire, Vanek úr!

- Parancsoljon.

- Hívja fel interurbán Marseille-t.

- Ezt megtehetem - felelte, és elindult.

- Vanek úr! Álljon meg! Hiszen azt sem tudja, hogy mit kell tennie!

- Felhívom interurbán Marseille-t. Nem ezt kérte?

- De miért hívja fel Marseille-t?

- Egy jó titkár nem érdeklődik a gazdája magánügyei után.

- Ön Marseille-ben Laboux lakására telefonál... Könyörgöm, ne induljon el... Megkérdezi, hogy otthon van-e Anette kisasszony, és ha igen, akkor ezt közli velem valahogy. Anette Laboux.

- Mi köze van önnek a hölgyhöz?

- Ez magánügy, Vanek úr.

- Aha! - és hunyorgott. - Biztos egy színésznő! Vigyázni kell a művésznőkkel, mert a szerelem...

- Viszontlátásra!

Gorcsev egyenesen az erődhöz ment. Az őr szó nélkül továbbengedte. Innen csak kijönni nehéz. Végigment az udvaron, a századiroda irányába. Mindenfelé hemzsegtek a katonák. Hol van a helyettes Cortot, aki nem tud élni Franciaország nélkül? Egy óra keresgélés után megtalálta. Alacsony homlokú, rossz arcú, kissé terheltnek látszó egyén. Már egyenruhában volt.

- Maga az az alak, az a Gorcsev? - kérdezte a buta emberek vastag színezetű, vontatott hangján.

- Én vagyok, atyuska. Nagyon köszönöm a szívességedet, és most cseréljünk vissza!

- Nem cserélünk! És ma délután Afrikába utazom.

- Hogy a fenébe? Én vagyok Gorcsev Iván, és adja vissza a személyazonosságomat!

- Kitartás! Én itten találtam egy őrmestert, akivel jobb időkben Párizsban együtt dolgoztunk, a Peugeot-műveknél. Hector Potiou a neve. Véletlenül hozzá kerültem... Ha mostan visszaadom a maga belépését, és újra kell jelentkezni, ki tudja, milyen őrmester osztagába kerülök... Így a cimborám az őrmester. Nagy szó! Nézze!

- De én szolgálni akarok.

- Jelentkezzen maga most újra. Mit törődnek itt avval, hogy hány Gorcsev szolgál egyszerre? - mondta Cortot, a leánykereskedő, aki különben alig állt a lábán, olyan részeg volt.

- Hm... És maga fogja viselni a Gorcsev nevet?

- Ne féljen. Nem használom el.

- Hát jól van, öregem... Akkor én most beállok a légióba, és maga menjen el nyugodtan az őrmesterével.

Újabb egy óra múlva Gorcsev nyugodtan leül a padra, arcát az ég felé fordítja, és amennyire e helyen lehetséges, hevenyészett napkúrát tart. De az események most már nem adtak időt arra, hogy nyugodt dolgokat műveljen.

Később újra látta Cortot-t. Igen részegen támolygott egy őrmester társaságában, akinek vörös bajsza volt. Ez lesz Hector Potiou. Azután sorakozót és névsorolvasást tartottak. Minden újonc Hector Potiou osztagából odaállt a cókmókjával. Cortot egy közepes nagyságú, madzaggal átkötött szivardobozban őrizte a holmiját. A dobozra gyerekes, nagy betűkkel ráírta: Gorcsev Iván. Nem árt, gondolta, ha az ember feljegyzi valahová a nevét, hátha elfelejti.

A dobozt szépen leteszi maga mellé.

Azután trombitaszó hallatszott, a kis csapat elindult az erőd kapuján át, hogy a kikötőben hajóra szálljon. Helyettük egy újabb altiszt jelenik meg az udvar közepén, bizonyos sergeant Verdier, és nagyot kiált:

- Akik ma délelőtt jelentkeztek felvételre, azok sorakozzanak az épület jobb oldali kapuja előtt.

Ez Gorcsevre is vonatkozott. Verdier őrmestert az Oroszlánnak hívták közlegényi körökben, mert a szája és orra körüli ráncok, a szemének furcsa összehúzódása emlékeztettek erre a ragadozóra. De ordításban messze felülmúlta a félelmetes fenevadat. Jobb szemét állandóan összehúzta kissé, ami örök gyanakvást fejezett ki, fogai állítólag két centi hosszúak voltak. Lehet hogy ez túlzás, annyi azonban bizonyos, hogy ekkora négyszögletes fogazat még nem fordult elő emberi állkapocsban.

Pillanatnyilag a jólelkű, nyájas altiszt benyomását szerette volna kelteni. Viszont a pártoló és jóindulatú arckifejezése egy áldozatát megnyugtató hóhér és egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait egyesítette, valami diabolikus derűben.

- Maguk beléptek a légióba - mondotta az újoncoknak. - Ez nagy szerencse és megtiszteltetés, aminek állandóan tudatában legyenek. Csak ezért rimánkodom magukhoz. Ha így lesz, akkor úri életüket biztosították. Kényelmes, gondtalan helyre jöttek. Én vagyok ugyanis a legjobb ember a világon. Egy időben a legénység atyjának neveztek. Csak azt nem szeretem, ha packáznak velem. Aki ilyesmivel próbálkozik, az később megbánja. Sajnos tanúkkal nem igazolhatom állításomat, mert szóbanforgók közül ma már egy sem él. Maguk csak jegyezzék meg, a többi az én dolgom. Elfelejteni nem fogják. De aki nem packázik, az úgy élhet majd a századnál, mint Alizka meseországban, mert én vagyok a világ legjobb embere. Mars, disznók, látni sem akarom magukat. Banda! Banda!

Ezt úgy mondta el hangsúlytalanul és gyorsan, mint egy hivatalos vőfély a betanult felköszöntőt, azután elcsörgött, kardjának, rendjeleinek és sarokvasának vészjósló zenei aláfestésével. Egy álmos hangú, utálkozó arcú káplár lépett a helyére, bizonyos Gent, aki "civilfóbiában" szenvedett. A betegség nevét egy bohém ezredorvos találta ki itt, az erődben.

A gyógyíthatatlan kór fő tünete: heves émelygés, továbbá kínzó dühroham polgári személyek közelségétől.

Enyhe álmosságnak tűnő, rosszkedvű undorral az arcán odaállott eléjük, két hüvelykujját derékszíjába akasztotta, lábait szétterpesztette és köpött.

Uram atyám! Mennyi civil! Mennyi imbolygó felsőtest és bizonytalan fejtartás! Körmöt rágnak, a cipőjüket nézik, unatkozva ácsorognak itt, és olyan görbe a sor arcvonala, mint valami elhajított spárga.

És ezeknek kell majd úgy állni egy közönséges reggeli sorakozónál a Szaharában, mintha díszszemlén lennének!

- Én caporal Gent vagyok - kezdi dallamosan, szinte lágyan. - Maguk a piszok "bleu"-k. - Ez a név onnan származik, hogy Napóleon idején a rávarrott gallérzsinór szorította az újoncok nyakát, amitől kilógott a nyelvük és elkékültek. Azóta minden hülye csordát "les bleus"-nek mondanak. - Jöjjenek utánam, de álljanak valahogy sorba, nem bánom, akárhogy, mert sírógörcsöt kapok, ha magukra nézek.

Követték a káplárt.

- Húgocskám, ez kissé közvetlen stílusú hely - mondta Gorcsev egy ijedt arcú, bazedovos szemű, óriási hentesnek, aki szórakozottságának áldozata volt. Biztosítási csalást akart elkövetni, és ezért felgyújtotta a házát, miután lezárt gondosan minden ajtót. Csak a tűzvész után jutott eszébe, hogy elfeledkezett a feleségéről, aki benn aludt a hálóban, és elfelejtette figyelmeztetni. Ezért menekült a légióba. A szórakozottság átka nem először okozott bajt.

- Boisson vagyok - felelte Gorcsevnek a hentes. - Önt hogy hívják?

Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.

- Nevem Tintoretto - felelte szokás szerint nyomban és ostobán.

- Hm... mintha már hallottam volna magáról.

- Festő vagyok.

- Igen, emlékszem! Honnan is való ön?

- Cinquecentóból.

- Az valahol Savoiában van?

- Kis község. Avignon és Toulon között.

- Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem?

- De igen. Quattrocento.

- Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.

- Aha! Ismerem!! A Petrarca?

- B-vel kezdődik a neve...

- Botticelli.

- Azt hiszem...

- Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?

- Tajtékpipákat...

- Ő az! Jó barátom!

- Pofa be!

Ezt a káplár jegyezte meg mellettük, bágyadtan a "civilofóbiától". Közben elérték a legénységi termet. Nagy tülekedés, ordítozás, lökdösődés kezdődött a félhomályos helyiségben, polcokért, ágyakért... Gent káplár felvett egy szivardobozt az asztalról, amit az udvaron talált egy újonc. Ezt a részeg Cortot veszítette el.

- Gorcsev Iván - kiáltotta a zajongó, tolongó csoportnak a dobozra írt nevet Gent káplár.

Gorcsev valahonnan hátulról kiáltott:

- Itt vagyok, húgocskám!

- Húgocskája a körösztanyja - felelte a káplár, és a távoli sötét sarokban mozgolódó alakok között szerette volna látni a pimaszt. De csak hallotta:

- Tévedés, caporal Gent! Az egyház szabályai szerint a húgom nem lehet a körösztanyám. De fizikailag sem valószínű, miután rendes családokban a húg az később születik az idősebb fivérnél.

- Ezt majd megbeszéljük alkalmilag, kedves Gorcsev! - kiáltotta vészes biztatással a káplár, és szerette volna látni az illetőt, de ez a csürhe úgy tülekszik itt, hogy elkábul. - Ha befejezték ezt a baromi zsibvásárt, akkor menjenek a törzsépület főkapuja mellett a kettes depóhoz, ott kapnak egyenruhát. Öltözzenek át.

És távozott.

Gorcsev odament az asztalhoz, és megnézte a spárgával bekötött fadobozt. Ez persze Cortot-é. Meg kell tudni, hogy merre vitték a bűnöző honfiút.

Elküldi utána. Az alterego holmiját feltette a polcra. Saját jól felszerelt sárga bőröndje már ott volt. A hentes épp mellette szemelte ki fekvőhelyét.

- Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?

- Kázmér.

- Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?

- Szimbolista vagyok.

- Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.

- Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.

- Magával hozta az izét... a szimbolát?

- Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.

- Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?

- Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.

- Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.

- Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.

- Igen? Érdekes, csakugyan így volt.

Egy vörös bajuszú szakaszvezető kihúzta a rohamkését, és odalépett: - Ha nem hagyják abba ezt a beszélgetést, valamelyiküket leszúrom.

- Gorcsev!! - kiabáltak az ajtóban, miközben a roppant helyiségbe újabb emberek özönlöttek.

A fiatalember kisietett.

A másik ágyról most végre felállhatott Würfli, a tánc- és illemtanár, akit az ötórai teák intézményesítése sok tánciskola-tulajdonossal együtt tönkretett, és a mester bánatában ivásra adta a fejét. Utóbb a neje, aki alacsony volt, köpcös, csúnya és kancsal, elhagyta a szegénységük miatt. Ezt a megalázást egy tánc- és illemtanár hiúsága nem viselhette el. Így került a lejtő végén a légióba. Most a henteshez fordult:

- Mondja, tisztelt uram, én az imént nem szólhattam közbe, mert többen is ültek rajtam. Ki volt ez a... Tintoretto, akivel beszélt?

- Egy Gorcsev álnevű közlegény, zenész és szobafestő. Valami rokonom, akit nem ismerek, jól ismeri... Mit jegyez?

- Naplót írok a légióról. Ebből akarok meggazdagodni. Miféle hangszert őriz ebben a fadobozban?

- Szimbolát. Olyan hangszer, mint a bombardó, csak keskeny és hosszú. Önt, hogy hívják?

- Würfli Egon. Az egykori híres Würfli-Ballhaus tulajdonosa Zürichből.

Würfli úr mindent feljegyzett, ahogy szorgalmas naplóíróhoz illik. A hentes inkább Gorcsev bőröndjével kacérkodott... Azon is cédula fityegett. "Gorcsev". Milyen jó ennek. Nem úgy állt be a légióba, mint ő, egy szál ing, egy darab szappan és egy fésű nélkül...

Sóhajtva kiment az udvarra. De csodálkozva megállt nyomban.

Nahát! Ez a Tintoretto egy tábornokkal beszélget.

3

Ugyanis de Bertin tábornok várta Gorcsevet, amikor kilépett. És mellette Laboux. Autón jöttek, és útközben hevesen vitatkoztak.

- Gorcsev jelentkezett az erődben, arra mérget vehetsz. Telefonon érdeklődtem - állította de Bertin.

- Én meg azt mondom, hogy ő manipulált az autóval. Ilyen ronda, fekete keretes monoklija nincs másnak...

- Ő tegnap este jelentkezett Marseille-ben, tehát nem lehetett ugyanakkor Toulonban.

A fekete keretes monokli ott volt Laboux kezében. Egyik oldalán kis repedés látszott, ahol lepattogzott a celluloid.

A tábornok egy intéssel elejét vette az érkezését jelentő trombitaszónak, és hivatta Gorcsevet, aki nyomban megjelent.

- Maga bolond! - kiáltotta Laboux azonnal - maga megőrült!

- Nagyon helyes - mondta Gorcsev, és kigombolta a zubbonyát. - A raktár mellett van egy kis üres pincehelyiség, ott verekedhetünk.

Laboux-nak felcsillant a szeme, és már vette a kabátját, de a tábornok visszahúzta.

- Elsősorban, fiatalember, azért kerestem fel, hogy megköszönjem a múltkori férfias, bátor közbelépését.

- Igazán nincs mit. Én szeretek verekedni.

- Akkor miért nem tanul meg? - szólt közbe gúnyosan Laboux.

- Gustave! - mondta a tábornok.

- Igazad van. Hagyjuk a verekedést későbbre. Előbb beszélgetünk.

- Nem lenne jobb fordítva? Miért ne verekedjünk előbb?

De Bertin türelmetlenül mondta az egykori meghatalmazott miniszternek:

- Ugyan, hallgass... Ide figyeljen, Gorcsev: kinn volt ön az erődből tegnap este?

- Én?... Nem is tudtam, hogy szabad. Ma este kimegyek.

- Várjon - vágott közbe Laboux. - Ezt a monoklit hol vesztette el?

- Ezt? Egy autótolvaj külsejű egyén elkérte ajándékba. - És visszavette. - De magának nem adom.

De Bertin kezet nyújtott Gorcsevnek.

- Még egyszer köszönöm magának, barátom, és most megparancsolom, mint közlegénynek a tábornoka, hogy semmiféle afférba ne keveredjék monsieur Laboux-val.

De Bertin elsietett.

Gorcsev vidám biztatással kacsintott Laboux-ra, amikor egyedül maradtak:

- Hála Istennek, még nem vagyok felesküdve. Nem tartozom engedelmességgel. Jöjjön a raktárba!

- Várjon, Gorcsev. Beszélni szeretnék magával... Ma este 9-kor a Vieux Portnál, a Cannabičre sarkán autó fogja várni.

- Nem mehetek ki innen.

- Egy altiszt jön majd paranccsal, és a városba viszi magát. Az autó reggel Génuában van.

- Anette vezeti ezt az autót, zsebében a szülői beleegyezéssel?

- Maga bolond!

- Erre csak a raktárban felelek.

- Értse meg...

Sikoltásba átmenő üvöltés hasított a levegőbe.

- Bocsánat, de az őrmester sorakozót suttogott - mondta Gorcsev, és elsietett.

Mindenfelől előrohantak az újoncok. Az Oroszlán megállt a sor előtt.

- Emberek! Aki úgy érzi most már, hogy nem szívesen szolgál, annak még egy lehetősége van arra, hogy meggondolja a dolgot. Lépjenek ki az ilyenek.

Vagy tízen kiálltak. Köztük a hentes is, aki szórakozottságának áldozata volt.

- Szóval ti szívesen hazamennétek? Állj elő, te kövér, és felelj. Huszonnégy órán belül a légióban mindenki meggondolhatja a dolgot.

- Igenis, én szívesen visszacsinálnám - szólt őszintén a hentes.

Az Oroszlán a szakaszvezetőhöz fordult.

- Na!... Hát jelölje meg őket egy csillaggal a névsorban. Ezek megbízhatatlanok. A szaharai Agadirba kerülnek a holnapi transzporttal... A többi ma este indul Oranba!

A hentes levegőért kapkodott.

- Mi az, maga dagadt?! Mit hápog? Tán nincs rendben valami?!

- Azt... mondta, őrmester úr, hogy huszonnégy óráig... mindenki meggondolhatja magát...

- Na és? Tán visszavontam? Tudja mit: még holnap is meggondolhatja magát mindenki. De visszalépni nem lehet. Az biztos! Rompez, banda.

Gorcsev gyorsan írni kezdett valamit egy papírra, odaadta az egyik legénynek, azután visszatért Labouxhoz, aki türelmesen várt rá.

- Én csak tréfáltam, amikor a leányom kezét odaígértem - erélyeskedett az atya.

- Ha ezt meri majd mondani, amikor visszatérek néhány esztendei szolgálat után, lelövöm mint a kutyát, és az esküdtszék igen enyhén fogja elbírálni, ha közlöm az előzményeket. A tisztességes úri társadalom pedig felment, és ön egyetlen túlvilági kaszinóban sem lehet tag!

- Bolond tacskó!

- Nagyon helyes! Gyerünk a raktárba! Velem úgysem megy semmire.

- Gyerünk...

A raktárban sok civil volt, tehát senkinek sem tűnt fel, amikor besurrantak az egyik szomszédos, üres helyiségbe...

...Tíz perc múlva ismét visszatért Gorcsev, karján az alélt Laboux-val, aki közben elhagyta valahol a fél kiskabátját.

- Mi az? - kérdezte az őrvezető.

- Ez az illető hirtelen hanyatt esett.

- Hol ütötte meg magát?

- A fülem mögött. De én pontosan állcsúcson találtam.

A tábornok, úgy látszik, ismerte Labouxt, mert nem szólt semmit, amikor a volt excellenciás kék szemgödörrel és fél zakóban beült melléje az autóba.

- Hajthatatlan - mondta Laboux, miközben Nizza felé robogtak.

- Ide nézz... A kerítésen dobták át az imént egy kővel - mondta de Bertin, és átadott egy levelet.

Tábornok úr!

Alázatosan jelentem, hogy egy Laboux nevű veszélyes egyén, aki ezenfelül leendő apósom, a légióból való szökésre csábított. Szerepel terveiben egy altiszt is, aki este paranccsal értem jön. Ebből arra következtetek, hogy más magas rangú katonai személy is részt
vesz az összeesküvésben. Kérem bejelentésemet nyomban kivizsgálni, hogy a bűnösöket elérje az igazságszolgáltatás sújtó karja.

Tábornok úrnak kész híve:

Gorcsev Iván
közlegény

- Példátlan szemtelen! - dühösködött a tábornok.

Laboux bedagadt fél szájjal mosolygott.

- Azért... ha előbb ismerem... Az ördög tudja...

- Jobb vőnek tartanád, mint eleinte!

- Azt elhiszem. Mindig verekednénk!