A tizennégy karátos autó/Negyedik fejezet
IV. FEJEZET
[szerkesztés]1
[szerkesztés]- Igen tisztelt Uram!
- Horogütései után ítélve, ön gentleman, amiben különben sem kételkedtem. Tegnap éjszakai heves eszmecserénk végeztével megígérte, hogyha belépek a légióba és visszatérek, úgy a leszerelés után nem tagadja meg tőlem leánya kezét.
- Van szerencsém tisztelettel közölni, hogy a mai napon felvétettem magamat a légióba, amit a birtokomban lévő A. 1172/27 1936 iktatószámmal ellátott utalvány bizonyít, és mire e sorokat kézhez veszi, már jelentkeztem katonai beosztásomért a marseille-i Fort-St.-Jeanban.
- Mivel nemcsak a horogütései, hanem a jobbkezes lengőszvingjei is többszörösen meggyőztek arról, hogy ön úriember, szerintem nincs többé abban a helyzetben, hogy leányát máshoz adja nőül mindaddig, amíg obsitommal nem jelentkezem, vagy esetleges elhalálozásom (amire csak igen kis eséllyel biztathatom) nem menti fel ígérete alól.
- Kérem megállapodásunkat Anette leányával közölni, és abban a reményben, hogy André nevű lakája rövidesen felépül, zárom soraimat.
- Igaz tisztelője:
- Gorcsev Iván
A tábornok homlokán még ott volt a fekete kötés. Gondterhelt arccal hallgatta végig Laboux-t, ki hangosan olvasta a levelet. Mindez Laboux nyaralójában történt, az eseménydús éjszakára virradó reggelen.
- Csakugyan azt mondtad neki, hogy hozzáadod Anette-t, ha belép a légióba? - kérdezte a tábornok.
- És ha mondtam? Csak nem képzeled, hogy Anette-t egy ilyen jöttment, szélhámos menyasszonyának tekintem, mert félreértett egy tréfát?!
- Mi a legsúlyosabb kifogásod a fiú ellen? Amit eddig felhoztál, alig terheli.
- Te... véded?
- Egyelőre csak ő védett engem. Két csavargóval szemben.
A tábornok töprengve járkált fel és alá a szobában. Nem szólt semmit. Ez a hallgatás idegesítette Laboux-t.
- Mondd ki őszintén, kérlek, mi a véleményed az ügyről?
- Gustave! Mi húsz éve vagyunk jó barátok... Szeretném, ha nem kívánnád, hogy véleményt mondjak...
- Megkövetelem, hogy nyíltan beszélj.
- Az más. Tehát: egy fiatalember, aki életvidám, egészséges és nem is szegény, jelentkezett ma éjjel légionáriusnak. Miattad.
- Tudhattam, hogy ez az ember őrült?
- Tudhattad, hogy mi a légió!
- Eh - kiáltotta sápadtan, tettetett közönnyel Laboux - te nagyon is érzelmesen fogod fel az ügyet! - csengetett és idegesen szólt a belépő lakájhoz: - André! Hozzon konyakot.
A lakáj szeme alatt ibolyaszínű véraláfutás látszott, és a szája feldagadt. Olyan volt most, mint egy híres színművész sikerült kabinetalakítása a Notre Dame-i toronyőr-ben.
Betöltött, majd az igazi lakájnak azzal a jellegzetes arckifejezésével távozott, amelyben mindig van némi megvetés, bizonyos fokú sértett önérzet és egy kevés drámai gőg a gazdájával szemben.
- Egészségedre - mondta Laboux, de a tábornok nem koccintott.
- Ismernem kell az álláspontodat, Gustave. Félek, hogy ebben az ügyben nagyon eltér a véleményünk az adott szóról.
Laboux felugrott.
- Hé! André! Parker álljon elő a kocsival.
- Mit akarsz?
- Megkeressük azt az embert. Te is velem jössz. Talán még nem késő!
- Egy úr várakozik a hallban - jelentette André.
- Senkit sem fogadok... Nem is vagyok itthon... Gyere! A melléklépcsőn lemegyünk.
És elsiettek a tábornokkal, hogy előkerítsék Gorcsevet. Akár a föld alól is!
André visszatért a hallba, ahol a vendég várakozott.
- Monsieur Laboux nem tartózkodik itthon - jelentette a látogatónak. - Mit mondjak, ha visszatér, ki kereste?
- Gorcsev Iván vagyok.
2
[szerkesztés]- Monsieur Laboux bizonyára sajnálja majd, hogy nem tartózkodik itthon.
- Kedves André bátyuska - felelte Gorcsev -, az ember saját otthonában nem tartózkodik, hanem lakik.
- Monsieur Laboux-nak nincs kifogása a beszédmódom ellen.
- De. Csak nem mondta magának. Most jelentsen be Laboux kisasszonynak - szólt könnyedén, majd leharapta egy szivar végét, és úgy köpte el André feje mellett, hogy a lakáj összerezzent.
- A mademoiselle ilyenkor nem fogad - felelte konsternáltan.
- Ide hallgass, te André! Én nem szeretek várni, nem ismerek ellentmondást, eredj, atyuska, és tedd, amit mondok, mert ha megharagítasz, felpofozlak.
- Nem vehet rá kötelességmulasztásra!
Erre egyszerűen félretolta a lakájt, és szépen felment a lépcsőn.
Az emeletre érve sorba benyitott a szobákba. Néhány meglepetés is érte. Például a fürdőszobában, ahol a zongoratanárnő tartózkodott pillanatnyilag a kádban, továbbá egy kisebb fülkénél, amelyből egy védőoltástól gyengélkedő kutya rohant ki üvöltve. Ez később megmarta a hisztériásan futkosó zongoratanárnőt, és azt is beoltották veszettség ellen.
De végre az egyik szobánál, ez a huszadik lehetett, Anette hangját hallotta:
- Mondja meg, kérem annak az úrnak, hogy bízhat bennem, ott leszek.
Valakivel beszélgetett a leány.
- Az ön érdeke kisasszony, hogy eljöjjön - felelte egy rekedt, borízű hang. - Megnyugtatom, hogy senki sem akarja bántani.
Gorcsev eléggé el nem ítélhető módon belesett a kulcslyukon. És attól, amit látott, kis híján hanyatt esett.
A szobában Anette-tel szemben ott állt a csavargó, aki megtámadta a tábornokot!
A Portenif nevű.
- Szóval nem felejti el, kisasszony? Toulon, Texas vendéglő. Különben a város első benzinkútjánál amúgyis megvárom, hogy ne kelljen érdeklődnie.
A borízű hang tulajdonosa az ablakhoz ment, és mintha ez a legtermészetesebb módja lenne a távozásnak, köszönt, kilépett a párkányra, és eltűnt.
Kétségtelen, hogy Anette látogatója azonos volt a tábornok egyik támadójával. A verekedés ugyan vaksötétben folyt le, de előzőleg Gorcsev a fa mögül látta a két embert, amikor azok a sarki lámpánál elhaladtak. Annyi előnyt ez most mindenesetre jelent, hogy a két briganti nem ismeri őt fel, ha találkoznak, viszont ő jól megjegyezte az arcvonásaikat. Elhatározta, hogy nem lesz fogadatlan prókátor a leány ügyében és nem említi a hallgatódzást, csak ha Anette a saját elhatározásából beavatja ügyébe.
Valaki megérintette a vállát. André állt mögötte villogó szemekkel.
- Uram! Ez az eljárás...
Gyorsan leütötte a lakájt, és a rekamié alá tolta, azután kopogott.
- Ki az?
- Gorcsev Iván.
A leány csodálkozva nyitotta ki az ajtót.
- Hogy jött idáig?...
- A lépcsőn... Drága.
- Hol van André?
- A kedves öreg lakájhoz látogatóba érkezett egy vidéki rokona, és most megmutatja neki a várost...
- Mit akar?
- Az éjjel megkértem a kezét.
- Tréfál...
- Az egyetlen ügy, amivel sohasem tréfálnék. Megkértem a kezét, és az édesapja beleegyezését adta házasságunkhoz.
- Ez... igaz? - kérdezte Anette, és a szeme felragyogott.
- Annyira, hogy megcsókolom.
Magához rántotta a leányt, és többször is megcsókolta. Anette ellenkezett.
- Ezenkívül búcsúzni jöttem, mert az édesapja ahhoz a feltételhez kötötte a beleegyezését, hogy lépjek be a légióba.
- Micsoda?... Erről szó sem lehet!
- Ugyan! Ilyen csekélységen nem akadhat fenn az ügy! Természetesen azonnal jelentkeztem a kaszárnyában.
- Maga őrült! Nem fog beállni a légióba... - kiáltotta ijedten.
- Már megtörtént...
- Átviszem a kocsimon Ventimigliánál a határon!
- Ne fáradjon, Anette. - Nevetve veregette a leány arcát. - Én vagyok a világ legcsökönyösebb embere. És azt hiszem, igaza volt az apjának. Nem árt, ha megkomolyodom kissé. Az egész história olyan őrült és olyan szép, hogy nem szabad elrontani. Magáért fogok szolgálni, Anette.
- Kérem... Gondolja meg... Ez őrültség!
- Az élet csak úgy szép, ha őrült is egy kissé...
- Ha valami baja lesz, Iván... tudja meg: én nem megyek máshoz feleségül.
- Nagyon kérem, hogy ilyent ne is mondjon. Csak egészen hülye férfiak szeretik, ha hölgyük besavanyítja magát bánatában. Amennyiben elhalálozásom miatt nem térnék vissza, úgy azt kívánom tiszta szívből, hogy találjon másvalakit, akivel jókat nevet, és nagyszerű házaséletet él... Isten áldja, Anette...!
Egy utolsó csók, és elsietett. A délutáni vonattal Marseille-be kell utaznia! A hallban André lépett eléje dölyfös, szigorú, kissé dagadt arccal.
- Egy lépést sem! Rendőrért küldtem, és...
Gorcsev sietve leütötte, és a zongora alá tolta a lakájt. Azután elment.
3
[szerkesztés]Ezalatt Laboux és a tábornok megkezdték a hajszát Gorcsev kézre kerítésére. Elsősorban a Méditerranée szálló-ban érdeklődtek. Gorcsevet nem ismerték a portán, de egy hibbant oroszról mintha hallottak volna. A fejedelmi lakosztályban hallottak róla utoljára, revolverlövések formájában, mert pontos találatokkal oltotta el hat falikar körtéjét. Ezután Vanek úrral beszéltek, a fejedelmi lakosztály gardróbszekrényében. A titkár ugyanis tériszonyban szenvedett, és nem bírta a sok tágas, előkelő szobát. Az a falba épített, hatalmas szekrény, amelyben mindössze a derék úr tartalék poggyásza, egy keménykalap, egy úszónadrág és az esernyő tartózkodott, még mindig kétszer akkora volt, mint utóbbi szállása, ahonnan néhány hónappal ezelőtt kiköltözött.
A titkár álmából ébredt, tehát kissé morózusan fogadta az érdeklődőket.
- Egy urat keresünk! - mondta Laboux.
- No és? Csak rajta. Vagy zavarom ebben önöket?
- Nem tudja, hol lehet most?
- Kicsoda?
- Gorcsev Iván.
- Az a féleszű orosz? Igazán nem tudom - mondta töprengve. Laboux felsóhajtott, és a tábornokra nézett.
- Szokott Monte-Carlóba járni?
- Tegnap ott voltam.
- Gorcsev felől érdeklődöm, uram!
- Ő bizonyára eljár a kaszinóba - sürgette a választ de Bertin.
- Kedves uraim - felelte Vanek úr eltűnődve. - Ha már megtiszteltek nagybecsű látogatásukkal, mondják meg nekem: ki ez a Gorcsev?
- De hiszen maga a titkára?!
- Ez nem zárja ki, hogy tudjak róla valamit. Őszintén szólva, nekem gyanús ez az ember. Szeretem, de gyanús. Meglátják, itt még kiderül valami, egy külföldi rovancsolás kapcsán.
A tábornok elhúzta ujjait a homloka előtt, hogy népiesen jelezzen egy szomorú elmegyógyászati diagnózist, és azt mondta Laboux-nak:
- Gyere, Gustave.
Laboux kezdte belátni, hogy ostobaságot követett el. Tűvé tették Nizzát, a környékét, hiába: Gorcsev sehol sem volt. Este kilenckor holt fáradtan hazatértek, André fogadta őket a hallban. A lakáj elég megviseltnek látszott. Az egyik szájaszéle például berepedt valamitől időközben.
- André! Egy Gorcsev Iván nevű embert keresek. Menj a rendőrségre...
- Gorcsev úr ügyében már voltam a rendőrségen, de ő sajnos közben elment.
- Hogyan?!... Mikor ment el?
- Nem láttam.
- Hol voltál közben?!
- A zongora alatt...
- Előzőleg hol voltál?!
- A rekamié alatt... Ugyanis Gorcsev úr a reggeli órákban rajtaütéssel megszállta a lakást, azután behatolt a kisasszony szobájába, és engem több alkalommal ártalmatlanná tett. Ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy alélt állapotban egy bútor alá helyezett el.
Felrohantak a tábornokkal, négyesével ugrálva a lépcsőkön. Anette-t a szobájában találták. Keservesen sírt.
- Hallom, Anette - kezdte bátortalanul az atya -, hogy Gorcsev itt volt...
- Ehegy... ohórája elutazott - zokogta a leány. - Te küldted a sivatagba! Tudd meg, hogy a menyasszonya vagyok, és ha meghal, én is utána pusztulok.
- Anette... ne beszélj így... Én megbántam már... De hát mit csináljak... Talán csak van esze, és megszökik mégis...
- Neki nincs esze és nem szökik! - sírta Anette.
A két férfi némán állt, és a leány könnyei sűrű, nagy cseppekben hullottak, egyre hullottak... Borzasztóan elkeserítette a fiatalember pályaválasztása.
André jött be és jelentette:
- Azt hiszem, valaki Gorcsev úr felől hoz hírt!
Lingeström lépett a szobába, felkötött karral, bepólyált fejjel és tapaszoktól tarka arccal...