A tizenegyedik terem
szerző: Tóth Árpád
A hol fanyarul terhes, hol édesen könnyű szín- és vonallakoma után, mely mostanában a Műcsarnok termeiben kínálkozik, kissé elernyedten és tanácstalanul vetődik az ember a tizenegyes terembe, ahol Bäcker Béla úr tart külön vendégséget. De már az első kóstoló meggyőz róla, hogy ez a menü kitűnően van komponálva. Ínyenc módjára, ki lelankadó szempillákkal gyönyörködik a bőnedvű nemes gyümölcsökben, meg a gyümölcstartó bronz alak lustán csillogó cizellált izmaiban, szeretnénk kényelmes karosszékbe dőlve, egyenkint hosszan elfoglalkozni ezekkel a kedves lapokkal, szerzőik áldott szomorúságával s finoman teknikázó csalafintaságával.
Először is a Strang William csudás "Körmenet"-e kap meg. Mindenütt elnagyolt, primitív formák, egyszerű tömegekre visszavetett kompozíció, s mégis ide-odahimbáló mozgás. A pap kövér feje mögött bőven puffad hátra vállairól a ruha, a baldachint vivő parasztok ormótlan lábai egy-két vonallal megrajzolván, redőtlen fejkendős asszonyok görnyedeznek s a sarokba festett Mária fás merevségű. De a ministráns gyerek hátrahökken, lengő kezéből a fütölő hosszan előrebillen, a búcsúzás-zászló szalagjai pedig lebegve visszafelé úsznak a vaskos fejek felett. A baldachin körül összeverődő nagy lámpások teteje látszik. Egy másik rajzán szintén ezt a fürge és szokatlan lendülésektől átfuttatott komor monumentalitást látjuk: "A halárus asszony"-on setét külvárosi térre összebújt csontos arcok és szögletes tűzfalgerincek között hullámos és hosszan nyújtózkodó füstöléssel leng egy lámpás és kackiásan gyűrődnek az asztalhoz az asszony megfeszült szoknyái. Ennek az ellentétes vonalvezetésnek a kiegyenlítése néhol bravúrosan merész ötletekre ragadja: egy csendes flandriai tér lenge fűzfái vaskos tömegekbe vannak összefogva, míg a tömör, ócska falak nehéz árnya ide-oda rezgő könnyű vonalakból szövődik. Minden rajzának ez a setét nyugalomba beléfagyasztott vibrálás adja meg különös grafikai varázsát, s némely matróz képe, mely éppen csak merev és primitíven elnagyolt, unalmasan hat s nagyban emlékeztet a közelben elhelyezett Legros-kra.
Strang képei mellé Bone Muirhead vékonyvonalú rézkarcai sorakoznak. Első lapjain csak szellemes bravúroskodónak látszik: egy tömeg árboc a rajzlap felső felébe van kusza, vonagló vonalakkal összeabroncsozva, s a rajzlap alsó fele egészen fehér; de az árbocok vonalainak erős remegése ebbe a síkba is mozgást lendít, s a tengert látjuk. Egy öreg ház rajzán az ócska lim-lomok, elgyűrt függönyök mögött egy-két ferde folt sejteti az öreg asszony reszketeg s szomorú térdeit, egy könnyedén odavetett tájképen előálló hatalmas fák s messziről előre igyekvő apró, keszeg lovacskák éreztetik a tér végtelenségét. De néhány rajzlappal odább egyszeriben igaz mivoltában látjuk ezt a gigászi komorságú művészt, s ha Strang tömörré és sötétté komponált karcain át elénk csillant valamelyes szelíd és humoros vonaljáték, itt a Bone rezgő, apró, könnyed vonalait, úgy érezzük, valami mélységes szomorúság dermeszti hatalmas összességbe. Két képe is következik egymás után "Rombolás" címmel. Öreg, nagyívű bolthajtásokat hordanak szét, apró, két-három vonalból összerajzolt munkáscsoportok. Az egyik képen a vaskos nagy oszlopok mögött hatalmas csarnokot látunk, szomorú, vibráló portengeren át, s ez a por mögött elsötétülő hatalmas emeletsor apró részletekből, nagy szeretettel van megrajzolva, míg az elülső vaskos oszlopok elnagyoltan, durván merednek a ferdén hozzájuk feszülő létrák között. A másik képen a lerombolt csarnoknak már csak görbe ívgerincei feszülnek össze sötéten, keményen, s minden egyéb zűrzavaros vonaltáncban kavarog a tiszteletes oszlopok alján.
Strang és Bone képsora hamar kifáraszt. Eltompultan ballagunk el a kifogyhatatlan sort álló képek előtt s kivágyódunk a friss szélbe, a csilingelő villamosok közé. Gúnyoljuk magunkat, hogy ennyire hatottak ránk ezek a csalafinta szomorúságok, pedig nem, teknikai ügyeskedésekkel vettek meg. De borongó délutánokon, csendes szivarszó mellett, mikor haszontalan fáradsággal igyekszünk egy-egy gondolatunk megfogalmazásán s egy-egy régi, kedves arc sehogy sem jut az eszünkbe, irigykedve gondolunk vissza ezekre a formamesterekre, akik néhány nyomorú vonallal kiügyeskedik a lelkünkből a legnemesebb és legmélyebb bánatokat.