A tisztességes emberek
szerző: Thury Zoltán
Valami különöset gondoltam, - mondta egy fiatal ember a másiknak s mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg kineveti. Gyere, neked mondom el először. - Elhuzódtak. A ki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami különöset gondolt, beszélni kezdett.
- Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj, - leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy eredeti gondolata nem volt - innen is, onnan is elcsen valamit - s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember, - mondják - mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...
A másik ember mosolygott.
- Nagy arroganczia.
A fiatal ember megütközve nézett reá.
- Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros palackért, tudnám, hogy tiszta...
A másik kedvetlenül dunnyogott.
- Jó, jó...
- Nem tetszik neked a gondolat?
- Nem.
- Miért? Pedig - lásd - azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni fogsz érte. Egy kis titkos, - semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató, barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában... Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek. Megváltoznék a karaktere...
- Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.
- De megnyugtató.
- Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján. Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki az óvatosak közül a becsületeseket?
- Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval. Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik, eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...
- Az órádat félted?
- Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy az ember mosolyogva hal meg.
- Csak azért?
- Az élet is más. Derüsebb.
- S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre, már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...
A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:
- Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza. Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...
A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:
- Nekem?
- Neked.
Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele a dologba.
- Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?