A testvérek
| A testvérek szerző: Tompa Mihály |
Valának mindnyájan egy háznak gyermeki,
De más célon s jövőn ábrándozott kiki;
S egymást, - nem férve a közös fedél alatt, -
Bú nélkül elhagyák... utjok külön-szakadt.
Emez járt a csaták bús mezején, - ahol
Az ember jól, nem jól, vért, éltet pazarol; -
Dicsőséget szomjaz, csak hirnév kell neki,
Zászlaját magasabb szellő nem lengeti.
S valamint nyomtalan már annyi elveszett:
- Ekkép keresve a nagy emlékezetet, -
Őt is, mig eseményt esemény követe,
Elnyelte az egész tágas gyürűzete.
És amely sima volt s borútlan ezelőtt:
Visel most homlokán babér helyett redőt;
S lelkét, mint a beteg, kit a láz megrohan,
A mult képeivel zaklatja kínosan.
Amaz tengerre szállt; s környezve sok veszély:
Az ösztön jajt kiált, a kincsvágy súg: ne félj!
Az árboc elhajolt, a gálya megrepedt,
S ő - elébb-lóditá a kormánykereket.
A mélyben drága gyöngy, a parton sárarany,
Megmentve a hajó s mindazzal rakva van,
S vigan repül, de most - zúdulva bősz habok,
Tajtékozó örvény sodrában kanyarog.
A hajós szemein s lelkén homály terűl...
S a parton eszmél fel, koldúsan... egyedűl;
Hol van kincsem, hajóm? elkékült ajka mond,
S mit markában szorít: nedves, sivó porond.
S a harmadik? ennek a legjobb rész esék,
Hirnél, kincsnél nagyobb: tudomány, bölcseség;
Multnak sirján olvas roncsolt feliratot,
Mély, rejtelmes tanok titkába elhatott.
De mily parányi fény! s mily rengeteg sötét...
Kavicsot őrzött, mint a bölcseség kövét;
S a rendszer, mit pedig öröknek tarta már,
Egy kis lendűleten ledőlt, mint kártyavár.
És kétkedik, tagad, - majd botlik, tévelyeg...
Éltét, e nagy talányt roszúl fejtette meg;
Tud, - és semmit se tőn a szentebb oldalon...
»És bölcseségében sok búsulás vagyon!«
Midőn megtört a sziv, reszketeg lőn a térd:
Mindhárom egymáshoz, a házba visszatért;
Miképen a tóból, ha dacosan kicsap,
Megint lassan oda szivárog bé a hab.
,Jertek, jertek ide, kiket megcsapdosa
A boszuló végzet lángélű pallosa!
Kiket a boldogság egymástól ellökött:
Oh, légyünk újra egy a szenvedés között!
Oh, jertek! hí a ház, vár a közös telek...
S busongó tájai megint feldíszlenek;
Hir foglya! a legfőbb dicsőség abban áll:
Ha itthon, bár kicsiny, de holtig hű valál!
Ne légy a tengerek mélyében gyöngyhalász:
A négy folyam között drágább kincset találsz!
S te, akinek lelke tudás miatt eped:
»Beszélj e földdel, s ez megtanít tégedet!«
Ingatlan szeretet vezessen egyaránt
S egy célra: észt, szivet, - erőt és tudományt!
Mikép tart és mozdít sok szálat a zuboly,
Mig lész erős szövet, s mind hűn egymásba foly.
Drágát, becsest, mindent, mit a világ teremt,
S hűségedért kinál: nézz mint értéktelent!
És bár a sors kegyét dúsan halmozza rád:
Soha boldog ne légy, - ha nem boldog hazád!'