A tengeri város
| A tengeri város szerző: Tömörkény István |
Kabók Mihály lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt aztán, miután úgy lehet jövőre már gügyük járnak a házhoz, célszerű előre bevásárolni minden olyast, amire annak a lánynak szüksége van. Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, amiket ilyenkor be kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán meg, ami igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem sokat. Inkább eladták a lúd tollát, mert igaz, ami igaz, hogy Kabókék a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezúttal a dolognak már más formája van. Ahol egyszer kilátásba vétetik, hogy olyan emberek járnak majd a házhoz, akik körül is tekintenek, ott tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, lúdmellből tépett pelyhek tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, hacsak nem királyi vérből származott herceg, mert az csak dísz, és mutatója a jólétnek, bár a szép fehér libák nagyon szomorúan gágognak, amidőn a mellhúsukról tépik le kegyetlenül a meleg pihés takarót.
Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész. Voltaképpen maga Kabók Piros se sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánnyal, csak vigyék, ha ugyan jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsírt is vitetett át a minap az újabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így kiadni a házból.)
Akkor ezen fölül még kell bútorzat is. Kinek micsodás. Némelyik megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni, mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolcban, a forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a finánc mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésű pálinka, hol valamely titkos szerzésű dohány irányában fájlalván (mert az mindkettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a haza most az adón fölül más áldozatokat nem kíván, bár el kell ismerni, hogy ezt ugyancsak bekívánja. De ahol jut is, marad is, ott ilyenkor gondoskodni kell a lányról, s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, ahol nyoszolyákat, asztalokat, székeket, és fiókra járó almáriumokat árulnak az asztalosok.
A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele az árát, s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem küldenek ki semmit, hacsak az ki nem viszi, aki vette. Ősszel, télen, mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az útszélen szomorú meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót, egy sáros asszony egy kis keresztet. Kabók Mihálynak se küldik ki az árut, hanem, amint megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutcába, s ott a szomszéd fölügyelete alatt marad, aki kaszakövet jött be venni, de nem talált kedvére valót, s most mód fölött mérges. Azt hiába is hívnák vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad, mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy böcsületös kaszaküvet kapni.)
Így Kabók csak maga indul el az asszonnyal végigjárni a belső vásárt. Ez nem kis megpróbáltatás. Jövő-menők lökdösődnek jobbra-balra, s igen sok vidám, ismerőssel lehet találkozni. A kocsmák zajosak, s Kabók alig bírja legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos tótok okoznak lelki kínt. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble - mondja az arcátlan gyolcsos tót; amin Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Így mennek, mendegélnek, míg a Mars térre jutnak, ahol mindenféle bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek, s egyéb taliánok. Itt fehér egér húzgálja a lutricédulákat, amott meg kalickában sárga madár.
- Veréb az - véli Kabók -, csakhogy be van festve.
Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket, emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papírra, mint a tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga valóságában, és azontúl nagy vászonbódék, amikben zene szól, és kívül lisztes képű elhízott asszonyok ülnek, és nagy képek vannak a vászonfalra aggatva kívül is, és azok különbnél különfélék. Egyiken ég egy város, a másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy úrasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e látványban, bár az úrasszony teljes ártatlanságát nem hiszi. Különben lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.
Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre, s miután a bámész gyerekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni, hányva a fejét a török sapkában.
- Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak tíz krajcár pémenet, és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm minden, képekek láthatóm, és burkus császár gége operáción! és a naty francia háborúk asz Asiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat, születte az Afrika-Gebiet, a Niagara-flusz... mekél száz esztende, erek kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer... mekeszik ed párántot, s ed kisasszont eszen ruhába!... Peffele matyarók! Láthatom asz élethív arcmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senki sem asz alkalom; dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen!
Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyerekseregben a szónokló férfiú. - Weg von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet uraságnak és tensasszony....
Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul, s bár takarékos ember, sokallja a dicsőséget, amivel a piros sapkás ember illeti. De azért gálánt. Szó nélkül szúrja le a két hatost, bele is nyúlnak mind a ketten a fekete ládába, ahonnan "kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén". És ez aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálcája által, a rejtélyes dolgok függönye, a Kabókék belépnek.
Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt emberfejek vannak viaszból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy francia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két percben kinyitja a szemeit, s az orvos minden két percben bánatosan int neki. Egy ilyen mienk fajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is mozognak.
- Masina az egész - mondja Kabók.
Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.
- Mégis - szól... - Mért nem hagyják néha pihenni?
Valósággal úgy el kell húzni onnan, mert még sok minden vár a megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, amely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva, s élcekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép, nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne restelljen az uraság két krajcár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére. Kabók bosszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban, hogy mindenen megesik a szíve. A kisded szörnyeteg részére a barna szoknya ráncai közül előkerül a két krajcár, a láda tetejét lecsapja a férfiú, s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás kimegy, s bejön a lisztesképű asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von Konstantinopol, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek jönnek, amiből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán következik egy nagy kép, amely eleinte csak csupa kékítőnek látszik. Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.
- Nézze kend - mondja Kabókné, aki néhány ablakkal előbb jár -, vízben vannak a házak itt.
Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.
- Akkor az a szögedi nagy víz lösz - feleli.
Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék víz fölött. Végig hosszú utcák köztük, amikbe emberek járnak ladikon. Fölöttük hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.
- Jaj! - szól az asszony. - Itt mán híd van a házon.
- Sz'mondom, hogy a szögedi nagy víz. A városháza hídja az - magyaráz Kabók, aki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos méltósággal tekint az üvegbe, sorról sorra, s bár ha csodálatosat lát is itt-ott, nem mutatja.
Most jön be megint a vászonház tulajdonosa, és folytatja a magyarázatot:
- Ansicht von Venedig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa tenger, csupa.
Úgy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek ablakoktól, s egymásra néznek. Az asszony arcán, a szemében fölvillan a mosoly, aztán végigszalad rajta a szomorúság, mint fölleg árnyéka a virágos mezőn.
- Venéczia... - szól halkan.
- A Venédig... - mondja Kabók.
Az asszony a fejkötő kendő csücskeit húzogálja, ami sírás előjele szokott lenni.
- Ha édösapám látná... - suttogja, mintha magának beszélne.
- Ha láthatná... - felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.
Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten - láthatóm - a nagy temflom, és ott vannak a kalambok, sok. És ott tyün a Rialtó, ott régi idők sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss... Akó tyün naty hász... két emeletes, három emeletes... die Palást... asz kérem ed nakszerű épület... csupa tengerbe... Und auch die gondollieri... itt csolnakászik tengerbe... csupa...
Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.
- Csak édösapám ezt láthatná... - sóhajtja újból nehéz szívvel az asszony.
- Ha láthatná... - makogja Kabók. - Ha láthatná, se láthatná.
Amint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát többet, s így hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon, télen a kemence padkáján, tavasszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok mindenre megtanítja az embert, s vaksága dacára ügyeskedik ebben-abban. Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha előbb nagyjában valaki kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima formáját, hogy az kézhez álljon. Így megvan ő a tanyában, a vak ember. Az ebekkel barátságot tart, azok kísérik, ha a közön sétál, s elugatnak előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a Kabók-pár pedig becsüli. Ami az öregre kell, arra telik, a halálát senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt világéletében, Kabók olyan dolgokban, amikben nem eléggé jártas, gyakran fordul hozzá tanácsért.
Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az új portékával nem lehet könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:
- Hát öregapád?
- Pipál odabent - mondja Piros.
Míg Kabók kifog, s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le se vette, még csak jó estét se mondott, csak az apjára kiált, amint benyitja az ajtót:
- Jaj, édösapám, mit láttunk!
Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon, s pipál ímmel-ámmal, vak ember szokása szerint, akinek a füst látásában nincsen élvezete.
- Mit, leányom? - kérdezi. - Ugyan mi löhet az, aminek olyan nagyon örülsz?
- Jaj, apám - beszéli sebesen az asszony -, láttuk képbe a tengöri várost, ahun kend járt... a Venécziát.
A világtalan öreg arcán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen, a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat, mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt, s ő járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos kőpillérek között, s posztot állt az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével.
- Láttátok?
- Láttuk. Úgy ahogy kend beszélte, de éppúgy. A vizön vannak a házak... mennyi ablak...
- Az.
- A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom - folytatá az asszony, s az öreg a szavába vág:
- Az a szent... várj csak... várj, majd mingyár mögmondom.
Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak mindenek, a nagy marsok, a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber, az Arzenál, csak a templom neve nem.
- Nem, már nem tudom - mondja azután. - Elfelejtöttem a nevit.
- Pedig szép neve löhet neki - felel az asszony. - Nagy teteje van, alul szélös, fölül úgy összemén, mint a lámpaüveg.
- Az, az - szól nagyot esve a szón az öreg. - Úgy igaz, ahogy mondod... Hát az Arzenál-vahhe... várjál csak... a linke tórvahhe... ej üsse mög a part, nem linke, rekte, rekte!
- Micsoda? - kérdezi az asszony.
Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az ilyen sorokhoz, s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól bele a beszédbe.
- No, az csakugyan ott van.
- Ott? - kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális elébe vágná a Gewehr heraust. - Ott van? A linke vahhe? - És újra sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman - mint ahogy ezt az őrség osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már rég letette), s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak, mindnek, mindnek integetett, Kabókék hirtelen egymásra néztek.
Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, akinek orcáin piros tüzek gyulladtak ki, hajlongott, hadonászott, végül ősz fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett öreges hangon:
- Ettutisimize - tempozebon...
- Ez valóságosan szép nóta - mondta rá Kabók Mihály.