A tavasz (Kis János)

A tavasz szerző: Kis János

(THOMSON UTÁN.)
(1828).

   Jőj, szép Tavasz, menny édessége, jőj,
S onnét, hol a harmatfelhő ölel,
Míg mindenütt ifjú dal ébredez,
Borítva rózsákkal lebegj alá.

   Te, ki igézsz, akár mint ritka dísz
Ragyogsz az udvarnál, akár mezőn
A bölcseség s jámborság karjain
Sétálsz, nemes grófné, kedveld dalom
Melly most saját korodról zeng, midőn
A táj virít s vidámít, mint magad.

   Im a komor Tél elfut messze már
Éjszakra, s hívja véle szélveszit;
Engednek ők, s elhagyják a zugó
Halmot, zuzott erdőt, s pusztult sikot.
Helyekbe szellő lép, gyengén lehel,
S az olvadó hó árvizzé enyész,
S zöld főt emel fel a hegy ég felé.

   De még az év erőtlen s reszkető;
A tél sok estvén mérgesen fuvall,
Sok halavány reggelt jéggel fedez,
S gyakran havazván olly kellemtelen
Napokat ád, hogy még a gém maga
Sem érti, ha kell-é már elmerűlt
Orral zavarni a hangzó mocsárt,
S a bébic is kétes, ha zengje-e
Elhagyva partot, a pusztult vidék
Füleinek serkentő vad énekét.

   Végtére a kies nap kos helyet
A fényesebb bikával köt frigyet.
Most már hidegnek görcsei miatt
Nem merevűl a lég; sőt életet
Árasztva, a felhőket felviszi
Az ég magas boltjára s ott fejér
S vékony pehely gyanánt oszlatja el.

   Langy szellet omlik széljel, s mindenütt
Lebeg, hat, oldja föld bilincseit.
A nyugtalan földmíves már örűl
Az enyhülő természetnek, vigan
Hajt jászla mellől a felengedett
Telken fekő ekéhez ökröket.
Ezek nyakokra jármot csendesen
Felvéve elkezdik munkájokat
Paraszt dalok s pacsirta hang között.
Utánok a munkás, elő felé
Hajolva, szánt, göröngyöt ösztökél,
Kormányoz és barázdákat csinál.

   Nem messze onnan a gyors magvető
Fejér kötényben lépdel gondosan
S bőkezűséggel hinti a magot
Föld hű keblébe, mellyet egy cseléd
Beboronál s nagy munkát béfejez.

   Ég, légy kegyelmes, mert már megtevé
Dolgát az ember. Áldást adjátok,
Ti lágy szelek, fris harmat, langy eső,
S nap, te világtenyésztő, óh vegyítsd
Tökélyessé az évet! Tí pedig
Hiú gyönyör, gőg, s pompa rabjai,
Utálni a kis tárgyat féljetek;
Azt hajdan egy Maro zengé falun
Világbiró Romának, a görög
Legfínomabb müvészség hangjain.

   A szent ekét régenten tisztelék
Királyok és nemünk fő díszei:
S akkor sokan, kikhez képest ti csak
Muló bogárcsapatnak látszatok,
Országokat latolván, nagy hadak
Sorsát veték, azután győztesen
A dísztelen lágyságot gyűlölők
Ekét fogának, s nagy függetlenek,
A rényduló bőséget megveték.

   Nemes britan nép! tiszteld hát ekéd!
Szép halmidon s távolnyult völgyiden
Ne szünjön ősz sok kincsét gazdagon
Napfényre hozni: s mint a tengerek
Zivataros kék tartományai
Hatalmadat vallják, s ezer felől
Hozzád világ pompáját küldözik:
Ugy ontsa gazdag földed mennyeibb
Jósággal a dicsőbb áldásokat,
Mindenfelé osztván ételt s ruhát,
Kifogyhatatlan nagy tárház gyanánt.

Az enyhe légen e vig változás
Nem csak magán ömöl el; hévsugárt
Lő növevények országába is
A nap, s eloszlat minden gőzerőt
Az ifjudó földön; hogy általa
Játszszék ezer szin, legkivált, te zöld,
Te a mosolygó természet szokott
Ruhája, fény és árny' édes gyönyört
S erőt adó kedves vegyűlete.

   Nedves lapályból hervadt dombra fut
Az eleven zöld a szél szárnyain,
S bájolt szemünk előtt dagad s lapul.
Fejérlik a galagonyabokor,
Csalit haraszt nyiló bimbót mutat,
Immár egész erdő levelesen
S pompásan áll s szelekkel enyeleg.
Benn itt vadak zörögnek, ott madár
Rejtezve dalt mond. A kert, titkosan
Ékítve, természet, teáltalad,
Az ifju évnek minden színivel
Ragyog, s körűle áraszt mint özönt
Jó illatot; míg az igért gyümölcs,
Még embryo bársony hüvely alatt,
Sejtetlenűl nyugszik. - Gyakorta most
Álomba, füstbe, szagba temetett
Város, belőled a fris harmatu
Mezőre járok, hol midőn utam
Bokrok között visz, sok gyöngy cseppeket
Rázok le rólok, másszor a falun
Majorkodás kecsét kóstolgatom;
Vagy bájvidékeden fellépdelek
Augusta![181] egy halomra, s bámulom
A messze terjedő tájt, e dicső
Nagy látományt, e bíborszín s fejér
Virágvegyületet, hol a szemek
Igézve repdesnek gyönyörökön,
S előre kémlik kincsei között
Rejtek helyén a szőke haju Őszt.

   Oh csak Oroszföld-szülte durva szél
Ne jőjön és nedvvel tölt szárnyain
Ragyát ne hozzon s toldalék telet,
Mellytől tavasz minden diszt s kellemet
Elveszt, s kiholt pusztává változik.
Mert gyakran, éjszak gyászos fajzata,
Sok milliom sereg apró bogár
Nagy had gyanánt jő, s bimbót és magot
S virágokat mohón rág. Gyenge nép,
De sokszor a boszú szent eszköze,
S nyomán az éhség évet öldököl.
Az illy csapást gátolni, kert körül
A gazda éget szalmát s ágbogat,
Mig fulva füsttől rejtekeikből
Kihull az ellenség, vagy hinteget
Virágira borsport, nekik halált,
Vagy a levél ha mérgektől konyul,
Fészkekbe, őket fojtni, önt vizet:
S madarakat sem hajt el durcosan,
Mikor velek vendéglik gyomrokat.

   Ne zúgolódj, pásztor, nem hasztalan
A durva szélvész messze kergeti
A záporos felhőket, millyenek
Atlász kiterjedt tengere felől
Sürűn jövén, eloltnák nyár tüzét
Tüstént, s az évet vízbe fojtanák.

   Éjszakkelet kiforrván már dühét,
Vas tömlöcében ül, s meleg özönt
Áraszt körül a Dél, s az ég szinén
Termékenyítő felhőket borít,
Ezek elébb setét koszoruként
Csak gyenge folttal jegyzik az eget;
De majd sürün gyűlt gőz sereg uszik
S csendes homály az egész látkörön,
Nem olly nehéz s nem lelket elnyomó
Mint téli köd; hanem lágy, kellemes,
Minden remény s öröm bő kútfeje,
Mit a teremtés óhajt. - Lassudan
A fuvalom csend lesz, úgy hogy sehol
Sem a sürű fás erdő nem suhog,
Sem a nyulánk nyárfák levelei
Nem lengnek, a tükörré vált patak
Folyást felejt. Várás és hallgatás
Van mindenütt. Hervadt gallyat kiejt
A marha szájából, s fohászi közt
Előre lát már zöldülő füvet;
A tollas állat, melly kicsinyt pihen
Kenvén olajjal[182] s rázván szárnyait
Jelt nyugtalan vár, hogy szebb hangokat
Vegyítsen a nagy kar zengésivel.
Erdő, hegy, és völgy enyhülést reményl.
Az örülők közt legfelségesebb,
Járdall az ember s már most háladást
Eszmél, s szemében örömköny remeg.
Végtére a felhők nagy kincseket
Osztják, s elébb egyes cseppek vizen
Kis karikákat festenek, utóbb
Bőv ömledés frisíti a mezőt.
A halk esőt jól észre sem veszik
Kiket sürű erdő' homálya rejt.
De ki maradna fák árnyékiban,
Midőn az ég egész kegye leszáll
A földre, tékozolva osztani
Füvek, virágok, gyümölcsök sokát!
Növéseket repűl a képzelet
Előzni, s míg téjnedvek folydogál,
Lát százezer szinnel játszó mezőt.

   Igy a dagadt felhők áldásokat
Napestig ontják, s bő ázás után
Termő erővel a föld eltelik;
Mig a hanyatló nap viszont kinéz
Ragyogva a tenger felhők közül,
Mellyek sietnek széljel oszlani.
A gyors sugár legott szét-szerte fut,
Hegyekre hat s erdők lugosiba,
S enyelgve játszik a víz habjain;
S csillogtat a sík arany gőzi közt
Sok milliom harmat gyémántokat;
Vigan mosolyg a nedves zöld mező,
Újúl az erdő s indít muzsikát
Sok zengzetűt, mellyet patakzugás
Elevenít s bőgés a halmokon,
S siket zaj a völgyben, hol víg Zephyr,
Mind ezt hogy egyesítse, születik.

   Most törve napkelet felhőitől
Föld-ölelőleg nő az égi ív,
Roppant kerekség s minden színt kifejt
Piroson elkezdvén addig, hol a
Violaszin léggé halványodik.
Nagy Newton,[183] itt a naptól olvadó
Felhő esőprizmát[184] csinál s tanít
Avattakat, mint kell felbontani,
Világsugárt, mellynek te legelébb
Fejtéd vegyültét. A gyermek nem úgy:
A csillogó bájt látja hajlani
A földre, fut megfogni, de szalad
A szép abroncs, s végtére eltünik
Szeme elől. Beáll a csendes éj
S szelíd homály. Reggelt ohajtva vár
A jóllakott föld, hogy láttassanak
A tegnapi áldást rejtő nedvei,
A száz ezer csőn felszivárkozók.

   Ekkor buján kél s fris zöldet ruház
Földünkre a fű, mellynek sok nemét
Kitudni nem képes füvész soha,
Akár magános völgyben csendesen
Keresdegél, akár erdős sürün,
Hol a buták szeme csak gazt talál,
Vizsgálva jár, akar kőszirtra hág,
Tüzelve bérc intő zöldségitől.
Termő magot természetnek keze
Olly gazdagon hint el, s szelekre bíz
S vegyít kövér hantok, sebes folyók
S termékenyítő záporok közé!

   De hol van ész e titkot fejteni,
S plánták világát értni, ez erő-,
Épség- s örömtárt, mellybül ember élt,
Mig büntelen lévén számlálhatott
Sok arany évet, s vért nem szomjuzott,
S nem tudta feslettség, ragadozás,
Csalás, ölés vad mesterségeit,
A föld kegyes, nem vérszopó ura!
Akkor vidám s kegyes embernemet
Költött fel a nap első sugara,
S pirulva nem látott alvó tunyát,
Mert könnyen elrepült a szunnyadás,
S mint a nap olly vigan serkentenek
Az emberek jó földet szántani,
Vagy szép mezőn őrizni juhokat.
Köröskörűl dal zengett, tánc, mese,
S okos enyelgés töltetett időt,
Mig egy virágos völgyben gyermeki
Szerelem édesded fohászt lehelt,
Nem gyötrelem-szülőt, de boldogot,
Melly a szivet hevíti s emeli.

   Akkor nem ismértek boszútevést
S csalást az ég szerencsés gyermeki;
Mert józan ész s szeretet volt vezér,
S természet is javokra egyesült.
A tiszta ég alatt örök Zephyr
Fújt s balzsamot lehelt, az ifju nap
Legjobb sugárit lőtte, fellegek
Áldást csorogtak; míg kövér gyepen
Nyájak vegyülve mulatoztanak.
Ádáz oroszlán erdőből ha jött,
Ezt látva lágyult, s durva örömét
Mutatta több vig állatok között.
Mert mindenütt igézett muzsika;
A síp szelíd fohászt nyögő szavát
Kísérte szívható dal, mellyre szél,
Erdő s patak bájzengéssel felelt.
Illyen tavaszt élt az első világ!

   De már ezen szeplőtlen szép napok,
Mikből arany kort költött a rege,
E vas koron, midőn csak seprejét
Iszszuk az életnek, nem fénylenek.
Nincs a beteg lélekben az erők
Szép egyezése már, e kútfeje
A boldog életnek, nincs egyarány
Sehol; az indulatok a gyeplőt
Elszaggaták, a holt-eleven ész
Tehetlenül vagy jóvá hagyva néz
A bünhödésre. Az ádáz harag
Most vad szilajsággal dühösködik,
Majd sárgul és némán forral boszut.
Ha más örűl, az irigység aszik,
S minden nagyot gyülöl, mit el nem ér,
Rút gyávaság, ijesztve képzelet
Tündéritől, megfojtja az erőt;
Szerelem is csupa szívgyötrelem,
S lelket szuró mély gond s keserűség,
Vagy alacsony haszonlesés, nem olly
Soha nem unt vágy és ohajtozás,
Melly, elfelejtve önmagát, siet
Csak lángja tárgyát boldogítani;
Remény szilaj vágyaktól bágyadoz,
A bú vagy élni ún s megtébolyít,
Vagy néma csendben sírja napjait:
Ezek s ezer más illy indulatok,
Száz vélemény miatt százfélekép
Változva, lelkünket hányják örök
Szélvész gyanánt. Illy kútfőből ered
Magának-élés, melly, testvér iránt
Megfagyva, nem gondol semmit vele,
Komor gyülölség, álnok praktika,
Gyáva csalás, zsivány ragadozás
S utóbb bucsút vevén szép érzetek,
Végkép dühös vadság foglalja el
A kő szivet. A sokszor bántatott
Természet is boszulva elbomol.

   A vízözön hajdant így lett, midőn
A föld alatti tengert béfogó
Nagy boltozat mélységbe lerogyott
Zuhanva, s a bedült föld bércein
Felül csapott habjával a vizár,
Míg, kezdve föld gyomrától fellegek
Honáig egy partatlan tenger ért.

   Azolta mostohák az évszakok
A bús világ iránt, tenger havat
Szór s halmoz a tél, a nyár dögletes
Hévséget áraszt. Hajdan nagy tavasz
Viríta évhosszat, gyümölcs s virág
Szép társaságban egy ágon növe;
A tiszta s enyhült léget örökös
Csend birta, csak Zephyr nyájaskodott
Kék ég alatt; szélvész még nem tudott
Dühödni, orkán nem sikoltani.
Romlatlan állt a víz; nem küldözött
Büdösköves homály villámokat;
Dögleletes gőz és mord őszi köd
Sem ölte el korán az életet.
De most kemény elemek bábjai,
Hideg, meleg, vidám s borult idő
Erőt emésztő változási közt
Enyésznek a napok, s ugy érik el,
Jól kezdetet sem véve, végeket.

   Még is haszonvétlen hervad s kihal
A növevény, bár képzelet felett
Ád éltető erőt s táplálatot.
Mert ember, elkezdvén vért ontani,
Földön dühös vad oroszlán leve,
S még több. Az aklokból juhot lopó
Farkas nem itta a juhnak tejét,
Sem nem viselte gyapját; egy ökör
Nem dolgozott az őt marcangoló
Tigrisnek. És ezek merészek is,
Éhség s türés miatt dühösek is,
S borzas melyek nem rejt szánó szivet,
De ember, oh! e lágy agyagu műv,
E könnyen égő szív, kit csak magát
Taníta sírni természet, kinek
Olly számtalan jó fű s gyümölcs terem,
A hány sugár s csepp főzi ezeket,
Ez a teremtőnek mosolygani
Tudó s az égre néző képe, ő
Vegyüljön-e vad állatok közé,
És vérszopó legyen-e? Ontani
Fene vadak vérét méltó; de ti
Mit tettetek, juhok jó nyája, mit
Halálra érdemest, ti, kik nekünk
Étkűl tejet, s télen meleg ruhát
Szereztetek? S az a hű, egyszerű,
S csalás-tudatlan állat, az ökör,
Mit véte, mellynek mindég kész s türő
Szorgalma a mezőt az aratás
Áldásival szépíté? Oh miért
Muljon ki kínosan annak keze
Alatt, kit ő táplált, s épen talán
Olly innepen vendégeljen husa,
Mellyet saját munkája alkotott?
Igy érez a lágy szív; de már elég,
Hogy én merész, késő korunk előtt
Samosi bölcs hárfáját könnyüden
Megilletém. Tilt most illy büszke dalt
Az ég, kinek bölcs titku végzete
Nem enged itt alatt látnunk tökélyt.
S ki tudja mint visz főbb élet felé
Mindent fokonként a lét grádicsa![185]

   Most a patak kora esők miatt
Zavart folyamja ha apad, s leszáll
Árkába a víz, most van ideje
Halászni pisztrángot. Csaló kukac
Kihegyezett hajlós vessző, vizen
Gyengén uszó lószőrzsinór, s egyéb
Csekély halászszerszám készen legyen.
De horgodon halálos kín között
Ne hagyj nyomorgni férget, mert midőn
Az azt mohón nyelő szegény rabod
Vérző tüdőjéből kirántanád,
Irtózva rázkodnék érző szived.

   Mikor az éltet adó napsugár
Átjár folyót, és halat elevenít,
Gyorsan s vigan kezdd el játékodat;
Kivált ha nyugoti szellő enyelg
S hordozza szét a könnyü felleget.
Egyik nap a pataknak kezdetén
Erdő s halom körűl választ helyet,
Másszor kövesd csavarulásait;
S hol torkolatjánál több hab között
Szeretnek kis Nymphái[186] játszani,
Hol az kevergve tóval egyesűl.
Vagy kő körűl habzik, s a görbe part
Hajlásitól sebesen vissza zúg:
Ott gondos észszel vesd meg horgodat
S míg azt tudós kerengéssel viszed
Köröskörűl, prédádra jól vigyázz.
Ha pajkosan a víz szinére jő,
Vagy éhen ugrik az étek felé,
Iktasd belé szakállos horgodat;
S némellyiket gyengén ki partra vesd,
Nádas közé viszont huzz másokat,
Mérvén erődet nagyságok szerint.
Ha fiatal, könnyen megcsalt s kicsiny
Zsákmány alatt vessződ gyengén hajol,
Megszánva ifjuságát, melly alig
Kóstolta még az élet örömit,
Vigyázva vedd ki s szabadon bocsásd.
De ha setét rejtekhelyeiből
A parti fák gyökerihez család
Patak királyát, akkor végy elő
Minden ravasz fortélyt s mesterkedést.
Soká kereng csaló étked körűl;
Próbálja falni, de mind annyiszor
Mutatja félelmét sok buborék.
Utóbb, míg egy futó felhő alá
Elrejtezék a nap, nagyot rohan,
S benyeli a halált. Tüstént sebét
Érezve, hosszat mint ér a zsinór,
Futamodik, védelmet fű, mocsár,
Elébbi háza s part körűl keres;
Ismét felugrik s ádáz a vizen
Mérgedve a csalatásért. Kezed
Sejdítse hollétét: de kis időt
Dühének adj; kifujja ez magát,
Ha a zsinórt majd nyujtod, majd vonod,
Mig a kimult zsákmány nagy oldalán
Terül, s te azt vigan kihúzhatod.

   A híves órák így telhetnek el;
De, déli thronusán ha a nap űz
Felhőket és lő bágyasztó sugárt,
Akkor keress olly partot, hol virít
Szelence, s széljel völgyi liliom
Lehelli balzsamát, hol kankalin
Fejét lehajtja, s gyenge viola,
S az árny egyéb szép népe rejtezik.
Vagy elterült nagy fák alatt nyugodj
Egy hegynek oldalán, hol a galamb
Suhogva elrepül s a sólyomok
Kőszikla bércén rakják fészköket.
Ott egy remek költő után csudáld
A szép mezőt, mint Mantua[187] körűl
Virgil dicső dalai festik azt,
Vagy fogd magad fel a gyönyörű tájt
Mint hirtelen szemed elé tűnik,
Vagy a patak s erdő zengésitől
Andalgva bájoló ábrándozás
S elmélkedés között, mig a magány
Lelkedben olly szép képeket teremt,
Álomba rengess minden vágyokat,
Kivéve a szelíd érzéseket,
Kiktől szived vigad s nem háborog.

   Egy bájoló táj a Musát amott
Remek müvért unszolja. De ki tud
Természetet felérve festeni,
S melly képzelet talál olly színeket,
S mellyik vegyít s olvaszt úgy s ollyakat
Egymás között, a millyen látható
Minden virágokon? S ha képzelet
Kifárad illy munkán, oh mit tegyen
A nyelv, s hogyan leljen sok száz szinű
S festékü szót! Melly lelkesült erő
Ad énekemnek balzsam illatot,
Mint a vidék áraszt köröskörűl!

   De illy müvet próbálni is gyönyör!
Jertek tehát ifjak s szüzek, kiket
Már boldogított tiszta szerelem;
S Amanda, oh! kiben dalom kevély,
Te a kegyek remekje s kegy magad,
Jőj szép szemed szelíd, édes, szerény
Tekintetével, melly lélekre hat,
S mellyből vegyest sugárzik fényes ész,
Érző szív és eleven képzelet;
Jerünk, s míg a tavasz rózsás hava
Gyengén pirulva béköszönt, korán
A harmatos völgyben virágokat
Szedjünk hajad fürtjére uj diszül
S kebledre, melly fényt ád nekik viszont.

   Nézd tékozolva szórja kincseit
A harmatos völgy. Nézd mikép iszik
Liliom a sédből, melly rejtezik
Buján növő füvek között, s odább
A partra gyengén ömlik. Ott legyünk
Soká, hol a szellő hozzánk fuvall
Borsómező felől, Arábia
Nem bír nagyobb becsű füszerszagot
Mint millyen itt köröskörűl igéz.
Hogy rája lépj a rét is érdemes,
Ez a kies zöld szín s minden virág
Egyvelge, a természet reggeli
Paraszt palástja, mellyben majmoló
Mesterkedéstől válva, a szemet
Határtalan bájon legelteti.
Gyors méhek itt ezernyi ezresen
Pözsögve gyártják mesterművöket.
Repdes ide s tova a fürge nép
Szíván virág s bimbó édes javát,
S gyakran merészebb szárnyakkal mereng
A hajdinás s kakukfüves mezőn,
És sárga prédával megtöltözik.

   Most egy dicső kert nyit lugosokat
És messze terjedő nézéseket.
A bámuló szem itt zöld pázsiton
Legel, vagy olly magas sorfák között,
Hová az árnyék napfényt nem bocsát;
Vagy kék eget néz, s csacska patakot,
S szélnek fuvásán hullámzó tavat;
Vagy távol erdőt s sziklás bérceket
S tornyok csucsát s a nagy tenger vizét.
De mért megyek távol? holott közel
E harmatos s virágos partokon
Gyönyört adó kezével a tavasz
Minden kecset kifejt s elevenít?
Im itt terem crocussal vízigyöngy,
Bárling, rukerc, s százszorszép sok szine,
Sok barna foltu sárga viola
S illattal olly gazdag levkoji nem
S tavaszikával együtt szélvirág,
Odább igéz a tulipán sereg,
Hol a kecs űz csuda játékokat,
S mint a szülői por elpárosul,
Másítja faj szerint a színeket:
Mit a tudós kertész látván, keze
S esze csudájának büszkén örűl.
Minden virág mosolyog, a tavasz
Első szülött bimbóján kezdve el
A nyár füszerszámzott cselédiig.
Van szűz fejérségű s belül pirúlt
Jácint, van a forrásra hajoló
Narcisz[188] s szelid virányú mezei
És kerti szegfű, s mindenik bokor
Rózsák szagával s színével kinál,
Faj, kecs, szín, illat, minden számtalan
S leírhatatlan, s természetnek itt
Virágzik, itt lehel ifjú kora.

   Légy idvez oh életkútfő, világ
Nagy lelke s mindene. Szined előtt
Leborulok, s egész lelkem s szivem
Téged keres, ki által az egész
Mihelyt megilletéd, tökélyt nyere.
Teáltalad szív életet, iszik
Fris harmatot füvek fák mennyei
Kézzel szövött s ruházott sok neme.
Teáltalad lel földben mindenik
Rokon helyet, s szop onnét számtalan
Vékony csatornán bő táplálatot.
Mihelyt te szólsz, ébreszti a tavasz
A tunya nedvet, mellyet téli szél
Lefútt gyökérhez, melly most forrva forr,
És felfelé vigan folyván terem
Ezer s ezer szint játszó látományt.

   Mint tárgyam a növevények közül
Felebb visz, úgy, félénk Musám, te is
Felebb repűlj: halld mint kiszt a liget
Rád venni legszebb öltözetedet.
Add kölcsön dalod, o fülemile,
S öntsd éneked lélekkel tölt tüzét
Dalomba most. Midőn kakuk szaván
Elkezdve zengtetek tavaszi kart,
S új lanton a hírtől még nem dicsért
Erdői nép szerelmét hirdetem.

   Ha a szerelmi szellem szerte leng
Az éltető légben s szivekre hat;
A víg sereg kivánván tetszeni
Elkezdi csínosgatni szárnyait,
S próbálni rég megnémult énekit.
Lassan csicserg elébb, de majd mihelyt
A lelkesítő tűz jobban hevít,
Határtalan zengéssel áradoz.
Hajnal hasad, s a reggelt hirdető
Pacsirta már felreppen s hangicsál
Felhők között, s fészkéből hívja ki
Az énekes népet. Minden bokor,
Minden fa bájos zengést tékozol.
Pityer s hurosmadár járják elül
Versenynyel a szép hangok grádicsát
Végestelen végig. A fülmile
Hallgatva illy örömöt hágy nekik
Jól tudva, hogy szép fényű napjokat
Majd meghomályosítja éjjele.
Bokorban a rigó sipol, felel
Erdőben a pinty. Zöld geneszteren
Kenderikék dalolnak. Számtalan
Nyelv és torok mézes melodiát
Bájolva hallat fris gallyak közül.
A szarka, varju, csóka bár külön
Kellemtelen szavúak, emelik
A muzsikát; míg az egész felett
Bus nyögdelést lehel a gerlice.

   A szerelem szüli concertjeket,
Az zengedezteti, melly tetszeni
Madárt is oktat. Mindent elkövet
A tarka nép a mit neki sugall
Gerjelme, s minden hang lelket lehel
A bájoló nőhez. Távoldadon
Elébb szemérmesen környékezik
Repdesve lángjok szép tárgyát, s ha ez
Csak legkevésb kedvellést is mutat,
Szinek ragyog, vérek gyul, kétesek,
Most közelébb majd távolabb, s viszont
Hozzája több tűzzel lövellenek.
Szárnyok szerelmesen s gyorsan pereg,
És rajta minden toll vágyást jelent.

   Ha párosulnak, a sürük közé
Sietnek, a hol bátorság, öröm
És élelem van, hogy véghez vigyék
A mit kiván természet szent szava,
S haszontalan ne gyujtsa melleket
Az édes érzés. Fészkeket gyepün
Rakják ezek fagyal s más bokrokon,
Azok erőtlen kisdedeiket
Tövisre bizzák, másoknak fa ád
Odut lakul, bogárt eledelül
S ágyul mohot. Mások rejtekjeket
Pusztákon és zöld völgyekben lelik.
Legtöbben erdei csendes homályt
S magas mohos partot választanak,
Hol őket a csevegő fris patak
Mulatja, míg kedves tisztjek szerint
Fészkek körűl maradnak. Ágbogat
Agyaggal enyvezvén, készítenek
Parton növő bokrokban lakhelyet.
Illyenkor a szárnyok szünetlenül
Csattognak. A gyors fecske tó körűl
Repdes lakát készítni. Száz madár
Vagy ökrök és juhok hátára száll,
S orozva sok szál szőrt s gyapjút kiránt,
Vagy lop csűrökben szalma szálakat,
S csinos meleg fészkecskét ugy csinál.

   Tojásin a nöstény mig vesztegel,
S szerelme gondjától nem vonja el
Sem éhezés sem akármelly gyönyör,
Mellyet tavasz köröskörűl lehel;
Hű himje, őt mulatni, untalan
Körűlte énekel, s helyette ül
Gyakran, míg ő csekély étket keres.
Telvén kegyes dajkálat ideje,
Szük tömlöcöt csaknem tollatlanok
Cserélnek el napfénynyel a kikölt
S életre érlelt aprók: Gyenge nép
Melly enni kérve sír ri szüntelen.
Oh mint nem éreznek, mint agganak
Az új szülék ekkor! Gyors szárnyakon
Repül szerelmek nékik ételért;
Magát felejtve, ha mit lel, viszi,
S elosztja hűn s viszont újat keres:
Így élnek egy pár szűkűlt házasok.
Bal sors, de szép s nemes szív részesi
Kiket igaz hűség, mit pór sereg
Nem ismer, aggságok közt boldogít,
S erdőbe rejtezett kunyhó alatt
Csupán az ég kegyelme éltet el:
Kicsinyeik ha sírnak ételért,
Végső falatjokat adják nekik,
Akármikép éheznek bár magok.

   Munkálkodás mellé, az a ki küld
Tavaszt s gyulaszt szívemelő hevet,
Erőt is ád gyengének, s furcsa észt
Egyűgyünek. Zsivány ha közelít
Fészkek felé, szomszéd bokor megé
Titkon repűlnek, s ott rezzenve fel
Csevegnek; úgy csalják a leskelőt.
A bébic a pásztor feje felett
Csattogva szárnyával kereng, s utóbb
Sebesen elrepűl mező felé,
Hogy fészke mellől eltérítse azt,
Vad réce posványon, fogoly sikon
Repdes (kegyes cél!) hogy háborgató
Ne lelje meg szeretett magzatit.

   Musám ne szégyeljen gyászolni itt
Ligeti testvérin, kiket bezár
Tömlöcbe a kegyetlenség keze,
S megfoszt szabad honjok térségitől;
Szegény szelíd rab búba elmerűl,
Elveszti borzadt tolla szép szinét,
Oda van a varázshang, melly vadon
Zengett s vigan sürű lombok között.
Oh hát szerelmek s lelkes énekek
Barátja, e csendes vígságu nyájt
Ne bántsd, ha ártatlanság szívedet
Meghatni, füledet bájolni dal,
S lágyítni szánás tudja melledet.

   Kivált szerencsétlenné tenni kár
A fülmilét; ah! ez a gyenge szer
Hogy tűrjön el kemény kalitkazárt!
Gyakran midőn eledelt hozva jő
S vad kézre szállt fiait nem leli
Fészkében, a nagy ijedés miatt
Elejti a hozottat. Szárnyai
Leszegve bágyadnak, s alig viszik
Egy híves árnyu bikkfalomb alá;
Hol csüggedezve ül magányosan
Hirdetni éj hosszt keserveit;
S ha hangja lankadtan kihal, viszont
Ujítja a bú gyászos énekét,
Míg az egész erdő köröskörűl
Fájdalmat és siralmat zengedez.

   De túl siet keskeny határain
A tollasult ifjú nép, s szárnyait
Próbálva kér légben szabad lakot.
Utolszor itt segít, s a már tovább
Szükségtelen szülői szeretet
Tüstént kimul; mert égi bölcseség
Nem tékozol, nem tesz feleslegest.
Egy kellemes nap alkonya előtt
Midőn hegy és völgy balzsamot lehel,
Arany sugárok közt a serdülők
Vizsgálni jőnek az ég tág körét,
Szemlélik a végetlen tért, utóbb
Nagy honjokat s örömtanyájokat.
Fel és alá táncolnak ágakon,
Hév vágyokat gátolja félelem,
Kiterjedett szárnyok remeg magát
A légre bízni, míg nem a szülék
Elül repülve őket nyájasan
Kérik, pirongatják, kikergetik.
A könnyü terht a lég könnyen viszi,
S ők nem tanult szárnynyal büszkén szelik
A lebegő elemet, és midőn
Hanyatlanak, kettőztetett tüzök
Magasbra hat, s már félelem helyett
Melyekbe bátorság száll és öröm.
Feloldva tisztjektől rájok vigan
Tekintenek még egyszer a szülék,
S nem ismerik többé fiaikat.

   Magas helyen völgyet fenyegető
S égig nyuló kőszikla bérceken -
Borzadva millyent Kilda[189] lát sokat
Vad partjain, honnét költözteti
Az indusokhoz a nyugvó napot -
Nevel erős körmű s rokon tüzű
Fiakat a királyi büszke sas,
S mihelyt saját országot képesek
Alkotni, várából kikergeti,
Hol sok nyomoktól fogva szabadon,
Nem bántva senkitől, uralkodik
S kényére prédál a szigeteken.

   Ha látogatnék egy majort falun,
Hol büszke bikkfa s tölgy édesgeti
Magához a szarkát, melly ágakon
Fészket rak és szünet nélkűl csacsog,
Legörömestebb szemlélné szemem
A házi szárnyas állat rendszerét.
Anyai gonddal hívja fiait
Magához a tyúk, mellyet a kakas
Kevély vitéz tüzével járva, véd
S ellenfelet fenn szóval harcra hív.
A tarka réce serege előtt
Gagyogva uszkál a tó tűkörén.
A hattyú, a pompásan evező,
Játékul adván hószín tollait
Zephyrnek, és büszkén hajtván nyakát,
Vizen lebeg, s fiai szigetét
Strázsálja. Mérgétől veresedik
S lármát üt a kan póka; míg napon
Színét ezer s ezerkép fejti ki
A páva, s széljel áraszt fényözönt.
E házi bájoló tárgyak felett
Párját vadászva repdes a galamb,
S szeme tüzet szikráz s csillog nyaka.

   Míg így az árnyak szép cselédei
Tisztább szerelmet élnek, a barom
Szilaj gyönyört táplál s dühös tüzet.
Ádázva érez égni minden ért
Magában a heves bika, felejt
Legelni, s a legkedvesebb füvet
Sem sejtve, kóborol a réteken,
Másszor busan bolyong erdőn, s csömörl
Bimbót, levélt s gallyt, melly kinálkozik.
Gyakorta őrülten féltő s irígy,
Keres vivót s tuskón és törzsökön
Öklelni képzeli ellenfelét.
S ha erre rá lel, lármás harc gyulad.
Szemek dühödten ég, porfelleget
Csinálva készűlnek vért ontani,
S ordítva elkezdik csatájokat,
Míg egy üsző, szép s balzsam illatu -
Közel van és tüzeli dühöket.

   A ló egész testében láng, remeg,
Féket szakaszt, ostorra nem ügyel,
Verést nem érez, felszegvén fejét
S hatalmasan vonatván a szokott
Örömtanyához, elfut mérgesen,
Nyargal hegyen, völgyön, kőszirtokon,
S nyerítve iszsza légi bérceken
Az éltető szellőt, onnét alá
A völgyre omló ár felé rohan.
Feredni ott, hol nyelni torka nyílik
A legzajosb örvénynek. Illy erő
Feszíti teljes erét és inát.
Még a vizek rémítő szörnyegit
Sem hagyja a tavasz gyönyörtelen;
Azok is ott hagyják sár honjokat,
S tobzódnak a vad kedvben részegen.
Borzasztanék, ha zengené dalom
E durva nem kegyetlen kényeit,
S azt a dühöt, mellyel seregesen
Vizek szinén csavargnak, s bérceket
Iszonyu visszahangzással betölt
Szerelmök orditása. De letilt
Erről az a nemes tárgy, melly hevít
Bájolni Albionnak szépeit,
S a hegytetőre hív, hol pázsiton
Vérmes juhász hever, s új életet
Szív a hanyatló nap sugáriból.
Körűle a sok bégetésü nyáj
Vígan legel, s a fris báránysereg
Ugrálva pajkos kedvvel enyeleg.
Majd kezdetet vesz gyors versenyfutás;
Jel adatik, s rohannak; pályahely
Gyanánt nekik szolgál hegy oldalán
Egy régi sánc roma,[190] melly bástya volt
A durva hajdan vas hadaiban,
Midőn Britania szünetlenűl
Vérzett örök villongások miatt,
Mig még belőle ez az ércmivű
Felbonthatatlan ország nem leve,
Hol most kereskedés s kincs felviszi
Arany fejét égig, s iparkodást
Törvény s szabadság cáfolhatatlanul
Védelmez - e földtől bámult csuda.

   Ki lehet e mindenható erő,
Melly hathatós, érzett s nem hallható
Nyelven tanítja ég madarait,
S melyekbe olly tudós szerelmet önt?
Ki más, csak isten, a jók kútfeje,
A végtelen lélek, ki ez egészt
Alkotja, tartja s célra vezeti.
Ő az, ki munkál mindent szüntelen,
S nem láttatik munkálni; olly tökély
Fénylik világ roppant épűletén.
De rejtve bár legyen, tisztább szemek
Látják az alkotót munkáiban:
Benned kivált, kies tavasz! hiven
Lefestve él a végetlen dicső,
Holott víz és föld és lég hirdeti
Örök kegyét, melly oktalan mivet
Illy finom érzelemre felemel,
S ekép fereszti évenként szivét
Szerelem és öröm özöniben.

   Most lantomon legbájolóbb hurok
Pendüljenek, s zengjék el a tavasz
Mint járja által az ember szivét,
S vetélkedőleg ég, föld mint siet,
Lelkét vidítni s dicsőíteni.
Mikor egész természet víg s nevet,
Mikép lehetne az ember komor,
S őtet mikép dulná vad indulat,
Midőn hegy és völgy zeng harmoniát?
Távozzatok tavasz virányitól
Földhöz ragadt fösvény s kemény szivek,
Érezni más baját ti nem tudók,
S csak hastokért élők, távozzatok!
De jőjetek, nemes lelkek, kiken
Az égi kegy minden müvek között
Legszebb sugárt önt, s nyilt homloktokon
S szemeteken királyi fényben ül,
S szerény szüköltet rejtekből kihív.
Jót tenni nyugtalan irgalmatok
Nem vár könyörgést, sőt kunyhókat is
Kikémlel a csendben munkálkodó
Isten gyanánt, s gyakran szomorukat
Reménytelen vigasztal s boldogít,
Tiértetek lehelli a tavasz
Lélekzetét körül, tiértetek
Hullatnak a felhők áldásokat;
Nektek ragyog, nemünk virágai
A nap legenyhítőbb sugárokat.

   E zöld napokban sinlődés mulik,
Fris élet ujít lomha ereket,
Fiatal arcu egészség vidít
Egész teremtést, minden pázsiton
Elégedés jár s osztoz örömöt,
Királyi kincscsel nem cserélhetőt.
A tiszta vidámság nagy gondolat
S szép érzelem termékeny anyja lesz.
Természet uj szerelme szül csudát,
Gyorsan hevít, utóbb szent lángba hoz,
Istennek érezzük jelenetét,
S azt a gyönyört, mellyet boldog világ
Látása egy jóltermett szívnek ád.

   Ezek okosság által fényesült
S tisztúlt nemes szived szent ösztöni
Oh Lyttelton,[191] te jó s nagy! így cserél
Eszméletet szép lelked s érzetet,
Ha szünnapon Phoebus hugainak
Hódolva járod nyári honodat
Hagleyt,[192] ez angol Tempét. Itt bolyongsz
Gyakorta a völgyben, mellyet körűl
Erdő fedez, mohos sziklák alatt,
Honnét enyelgve sok forrás fakad,
S sebes eséssel tajtékozva zug,
Vagy fák között távoly csillogva foly.
Másszor heversz szent tölgyfák árnyiban,
Mellyekkel a víg természet keze
Égig nyuló hegyet koszoruzott.
Itt számtalan mezei tárgy igéz:
Nyáj, csorda, szárnyas nép, szellőfuvás,
Panaszkodó patak, melly fák gyökén
Csörögve a fülnek hizelkedik.
Innét viszont magadat elvonod,
S bölcsek világába mégy, hol szemed
Kegyes s tudós vágytól vezérlve lát
Fényes csudákat. Most a régi kor
Tágas terén késvén, pártoskodást
Nem ismerő forró szívvel csinálsz
Hazád javára terveket, mikép
Kell rényt emelni bér örvényiből,
S élesztni a szebb mesterségeket;
Majd felderíti komoly arcodat
A Musa, tiszta izleted vigan
Szívlelkesítő s bájoló erőt
Hajdankor énekeiből, s utóbb
Velek nemes tüzzel vetélkedel.
Talán Lucindád is, szép kedvesed,
Megegyező lélekkel osztozik
Mulatozásodban. Most már csupán
Rátok szerelmesekre mosolyog
Egész teremtés. Fut titőletek
A nemtelen vágyaktól lázadott
S vétkekbe sülyedett világ zaja.
Meglelkesült békét zár nőd szive
S míg kincseit nyájas beszédiben
Kiönti, minden tárgyat édesít,
Reá te gyakran nézsz, s szemeiből,
Hol kegy lakik s kecs, égi örömöt,
S olly mondhatatlan boldog érzeményt
Olly bájolót iszol, millyent csupán
Szerelem és csak kedvenceknek, ád.

   Végtére szép tetőre értek el,
Hol verhetetlen ellátás nyilik,
S völgyek, hegyek, sikok, erdős helyek,
Ugarral egyvelges termő mezők,
Fákkal kieskép környékzett faluk
S sok tüzhelyek füst oszlopairól
Ismérhető nagy városok felett
Jár szerteszét legelve szemetek;
Elkezdve laktoknál, hol szüntelen
Vendégeket szerető lélek él,
Addig, hol apródonként a vidék
Feldomborúl, s kőszirtokat nevel,
Mellyeken égprémző felhők gyanánt
Kékellnek a magas Cambrus hegyek.

   Az ifju évtől bájoltatva most
A serdülő leány orcáira
Frisebb virány s szebb rózsaszín ömöl;
Ajakin a fiatalság kecse
Több lánggal ég, szemfénye ragyogóbb
S kész fényözön, szilaj hullámokat
Hány melle, benne édes harc zajog
S egész szivét eltölti szerelem.
Az ifju ennyi égi báj előtt
Hódolva fél a lángszemek felé
Tekintni, s bús epedések miatt
Lankadva sinlődik. Ti óh szüzek!
Könnyen csalatkozó szíveteket
Ójátok ekkor. A fohászok itt
Mérget lehelnek. A szerény szemek
Az ékesenszólás remekei,
De álnokok. Jó feltételteket,
Vigyázzatok, sima beszédivel
Hizelkedés ne tántorítsa el;
Kertekben is, hol lugos árnyat ád
S virágok ágyat vetnek, féljetek
Beszélni a csábító férfival,
Midőn az est von bársony kárpitot.

   A nagyra termett ifju is korán
Kerülje a szerelem bajait.
Ezt tenni késő már, mikor gyönyör
Lelkén eláradt. Akkor bölcseség
Földön hever, szép hír név hervadoz,
S füstként enyészik. Részegült szive
Szédülve álmodt boldogság miatt
Csak az igéző szépet képzeli,
S szelíd mosolygását s bájos kegyét,
S az olly szerény pillantatu szemet,
Mellynek sugárja égi örömöt
Igér, de rejt mély fortélyt, kínt s halált,
S mégis hamar csalatkozó fülét
Az álnokul zengő sireni dal[193]
Bájolja, s őt bujaság tőribe
Csábítja rút öröm vidékein.

   Már akkor is, míg dísztelen mulat,
Szerelme karján dal, bor, illatok
S buja öröm között, felemeli
Kigyó fejét virágos pázsiton,
A durva bánat, gyakran gyötrelem
Emészti lelkét, mellyben néha még
Becsületérzés és jó indulat
A vétek ellen kél s lankadva vív.

   De messze bálványától mint dühöd
Éledve tartós képzelésitől,
Melyében a kín s bú, s mint perseli
Az élet és szépség virágait!
Meg nem takart értéke szárnyra kél,
Elfut szerencse tőle hirtelen,
Körülte éj van csak, sugárait
Elrejti a nap, a rózsás tavasz
Bús képzelődésétől hervadoz,
S az égi fényesség szeme előtt
Gyászszínű boltozattá változik.
Kihal egész természet; egyedül
Az egy, kit érez, lát, hall szüntelen,
Foglalja el lelkét, gyujtván erét.
Buta barát minden könyv, s rendszeres
Ostobaság; figyelmetlen henyél
Víg társaságban. Nyelve tördeli
Mondásait, szépéhez elrepűl
Elméje gondolatok szárnyain,
S helyette csak szerető forma ül
Búsul, lesujt szemet, s csüggeszt fejet,
Édes repültéből viszont hamar
Felréműl és setét erdőbe fut,
Hol a patakra árnyék bájosan
Terül, s szerelmet táplál a homály.
Itt elmerűlve kínérzésiben
Bokrok között szerelmesen bolyong,
Vagy hervadó liliomok felett
Ledülve a parton könnyeivel
Folyót, s fohászival szelet nevel.

   Igy tölti édes kínban a napot,
S csak most, midőn kelet hajlékiból
A hold nevelkedő fénynyel kilép,
S a biztosabb órákat hozza el,
Bujik ki, mély magányából bolyong
Lágy szívvel a bú fénysugárinál,
S az éj szelíd dalosát sürgeti
Övével egyesítni panaszát.
Vagy míg az álom a bú gyermekét
S egész világot rengeti, az éj
Iszonyu rémivel szövetkezik,
Kinját levélbe önti, mellyre már
A posta vár, s mellybe gyönyör s öröm
Lobog, s bohóság újabb szint mutat
Minden soron. Ha bódultan ledűl
Ágyába, vánkosától messze fut
Az álom; éjhosszat fetreng, de nincs
Akármikép hánykódik, nyugalom.
A reggel önt bágyadt, sugárokat
A bágyadóbb betegre: most talán,
Testét kifárasztván, szunyad kicsinyt;
De kis pihentét szörnyü álmai
Százkép zavarják, mellyek omlanak
Beteg fejéből, s minden tárgyakat
Gyászszal borítnak. Gyakran kedvesét
Öleli, majd alkalmatlankodik
Nagy társaság: ő csendes helyt keres;
Másszor, midőn magát magányosan
Gondolja, s kíváncsik lesésitől
Megválva véli, s végetlen baját
Forró szerelme mély örvénybe
Sülyesztni készül; akkor hirtelen
A néki gyujtott szép karok közül
Nem tudja mint, távol ragadtatik;
S erdőkön és pusztult s vad tájakon
S éj s égi háború homályi közt
Réműlve bujdosik, vagy tántorog
Kőszikla bérceken, vagy nagy folyót
Gázol setét völgyben, s törekedik
Egész erővel a más part felé,
Kegyese hol halállal küzködik;
De jaj! hiában vágy azt menteni,
Mérges haboktól visszavettetik,
S most iszonyú hullám felett lebeg,
Örvénybe majd sodródik s elmerűl.

   Ezek az olly szerelem harcai,
Melly a kinokban is gyönyört talál.
De mikor a féltékenység dühe
A szívbe tölti mérgét, megszünik
A fájdalom bájolni, kész epe,
S keserü kín már most s olly féreg az,
Melly rágja a lelket szünetlenül,
S szerelem-édenből poklot csinál.
Most tőle már tündéri paloták,
Gyönyör vidéki s öröm lugosi
Bucsuzzatok végképen, nyugalom
Végső sugárjai, elhunyjatok.
Sárgára festő méreg pestise
Foglalja el már a lélek szemét,
S a képzelésre éjhomályt borít.
Az orca, melly szeretve lelkesült;
S vonásiban napként szórt fénysugárt,
S a lángoló szem, mellyben száz gyönyör
Tündökle, nincs többé; ezek helyett
Vad tüzzel ég a szem s durván tekint,
Éjt képez a homlok, boszut lobog
Az arculat, s szerelmet eltaszit.
Ezer ijesztő álomképzetek,
Ezer vetélkedők rémvázai,
Bálványa szépségétől olvadók,
Buval szivét emésztik untalan.
Kis enyhülést csak szempillantatig
Ád szemrehányás. Hasztalan igér
Csalárd kevélység s állhatatlanul
Megujuló szándék erőt. Viszont
Szeme elő bájolja képzelet.

   Kedveltje kellemit s előszöri
Csókok között tett esküvéseit,
S uj törbe békeríti szerelem.
Tüstént megújul a vad fergeteg,
Vért felzavar, lobogtat minden ért;
Kétség pokol kinjával gyötri őt;
Mert a mitől fél, annak létele
Fájdalmihoz képest enyh volna még.

   Ekép az ifjú, kit szerelme csal
Rózsás uton szúró tövisihez,
Forró hideglelésben tölti el,
Vagy szertelen kinokban életét.
Minden nemes vágy benn elaluszik
S dértől hamar kimúl virágkora.

   De boldogok, s félistenek azok,
Kiket kegyes csillagzatok alatt
Szív, értelem s természet egyesít.
Nem emberek, gyakorta józan ész
Törvényeit tapodó kényei
Költik örök frígyeket, sőt maga
Az égi béke hajt szívhez szivet,
S lelkes barátság él kettő között
S olly tisztelet, melly szüntelen növő
Vágyat gyulaszt egymáshoz s végtelen
Bizalmat és versenyző kedvezést:
Mert boldogítni szerelmet csupán
Szerelem tud méltó jutalmival.
Ám a buták, kik egyedül lesik
Önhasznokat, s fösvény szülék előtt
Pénzen veszik meg a nőt, nyögjenek
Kínos igát hordozván holtokig;
Ám durva népeket buja dühök
Emészszen a napként melly nálok ég,
S zultánok a világosság elől
Zárják el a választott szépeket;[194]
Ök a csupán lelketlen alakok[195]
Alacsony érzésű hóhérai:
Az a szerencsés pár, melly szent tüzű
Szerelmet esküdött, nem tud gyanút,
S szabadon él mint természet maga.
Mi nékik a világ minden java,
Pompája, kincse s csalfa gyönyöre;
Mind azt magokban bőven fellelik,
Valami szépet alkot képzelet
S a szív kiván. Sokkol jobb kincseket
Mint bármi szép s nyájas képű alak,
Ád nékik a lélek s a lelkes arc:
Hűséget, észt, jó hírt, s szivegyezést,
A gazdag ég legfőbb áldásait.
Kedvökre majd egy szép csemete nő,
Mellyben közös szépségök egyesül.
A gyenge bimbó lassanként nyilik,
S minden napon rajt újabb dísz igéz:
Atyai tisztes fény s anyai kecs.
Gyorsan nevelkedik a gyermek ész,
S apolgatást s hív dajkálást kiván.
Gyönyörű gond a gyenge képzelet
Formálni, ideát segíteni
Fejlésre, a lélekre oktatást
Harmat gyanánt hullatni, szellemet
Elmébe öntni, s erősíteni
Gyult szívben a nemes szándékokat.
Óh melly gyönyör nektek, nemes szivek,
Kiknek szemén gyakran reménytelen
Ragyog örömharmat, midőn egész
Forrón ölelt természetben csupán
Áldás követ választva titeket:
Szükség-felejtető csinos vagyon,
Elégedés, falusi csend s magány,
Könyv, egy barát, munkára nyugalom
Hovatovább növő nemesedés,
S felettetek mosolygó ég szeme.

   Szerelem égi s szebb neme igy áld,
S ekép repülnek szempillantati;
Az évszakok zajos világ körűl
Forogva, szüntelen őket lelik
Legboldogabbaknak, s számokra fűz
A kikelet legszebb koszorukat;
Mig tiszta fényben végre jő az est
Mellyen vidám tavaszi nap után,
Százfélekép próbáltatás között
Még lángolóbbá válván szent tüzök
Halálba csendesen szunyadnak el,
S test tömlöcétől megvált lelkeik
Sietnek olly örök haza felé,
Hol angyalibb szerelem boldogít.